Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Szeptember
2018 - Augusztus
2018 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Január
Vaszilij Bogdanov

Versek

A KOPÁR FENNSÍK

 

Késő őszre beköltöztem a városba, a kerti házból,

Rilke verseit fordítottam, egyre kevesebb meggyőződéssel,

képességeimbe vetett hitem kezdett elillanni,

feltámadtak a mindig esedékes kételyek,

csak a leadási határidő közeledett, egyre vészesebben.

Dylan Thomas és Auden verseit olvasgattam,

néhány verset le is fordítottam, könnyebben, mint Rilkét,

ez legalábbis gyanús volt. Szorgalmasan

szedtem a gyógyszereket és álmodtam is,

de nem Akakij, a gonosz pók tűnt fel

visszatérő álmaimban, nem nyughatatlan áldozatom

fenyegetett, azzal, hogy hirtelen megjelenik és

megmagyarázhatatlanul, félelmetesen

hatalmasra nőve az életemre tör…

Nem is Andrejről, szüleimről, nem a titokzatos,

vörös ruhás lányról álmodtam, ó nem!…

Sem Oszip, sem Zoscsenko, sem Marina,

sem Borisz nem tűnt fel álmaimban,

Jurijról, Annáról, Bulgakovról sem álmodtam.

Nem, nem a barátaim kísértettek, nem,

és Lénáról sem álmodtam, Tányáról

és az ismeretlen Tatjánáról sem,

sem a régi lakásokról, helyszínekről,

Normandiáról, Szibériáról, Dalmáciáról,

Párizsról, Londonról, Velencéről, Génuáról,

Moszkváról, Bukarestről, Kolozsvárról, Kijevről,

sem Hrisztiáról, a fekete tenger parti romvárosról,

sem Ovidiusról, a száműzött költőről,

aki balcsillagzata fakó fényénél lesi a gályát,

a felmentő ítéletet várva.

Nem!

Álmaimban a Bajkál-tó sem tűnt fel, az Adria sem,

a Balti tenger sem, a Ladoga sem,

ahol Zoscsenkoval annyit és annyiszor…

Nem!

Egy kopár, kietlen fennsíkon bolyongtam

és nem tudtam, hogy ama fennsík hol van?

A  táj leginkább egy holdbeli tájra,

vagy egy Marsbeli tájra emlékeztetett.

Globális kopárság, lecsupaszítottság.

A semmi körülöttem kerengő árnyai.

Láthatatlanul ólálkodó kísértetek.

Lehetséges, hogy az Aelita is hatott rám,

Alekszej Tolsztoj fantasztikus regénye,

amelyről a doktornő is beszélt, csak bennem

a Garin mérnök hiperboloidja címen élt,

nyilván összekevertem az író két elmeszüleményét,

még megjelenése után olvashattam és gratulálhattam is

a megalkuvó grófnak, bizonyos szempontból jobb,

mint a túlméretezett Golgota,

nem is beszélve a monumentális Péter regényéről,

noha túlméretezett regényének

legalább vannak sugárzó, feledhetetlen részletei…

A pókbolyok még nem tűntek fel, nem,

de valami fenyegetés vibrált a levegőben.

Sűrűsödött a veszélyérzet,

vitte fölfelé az adrenalin-szintet,

már repülni tudtam volna a türelmetlenségtől,

a tehetetlenségtől,

de csak mentem,

jobbra, balra tekintgetve, némán,

át a kopár fennsíkon, a kihalt pusztán.

Csikorogtak hatalmas ördögszekerek,

foszlott katángkórók,

őszülő bogáncsok zörögtek,

de kecskét, szamarat nem láttam sehol.

Bizonyos szempontból a dobrudzsai tájra

is emlékeztetett a vidék fullasztó sivársága,

de itt nem volt romváros,

nem volt tenger,

magam voltam félelmeimmel.

És feltűnt mellettem megint Ricardo Reis,

de nem szólt, csak kísért, maga elé meredve, némán.

Nem is nézett rám.

Néha villámlott.

Ón-szürke égen cikáztak a száraz villámok

és senki nem volt sehol.

A láthatatlan világok küldöttei

elfelejtettek várni.

Csak a szél, a szél motozott körülöttem, mélán,

és mentem sietősen, magam sem tudtam hova.

Sejtettem már, hogy álmodom

és ha időben sikerül felriadnom,

nem érnek utol,

nem kapnak el az üldözők,

a pókbolyok,

a testetlen árnyak,

akkor megúszom.

De soha nem tudtam,

akarnám-e megúszni,

késleltetni a találkozást?!

Mentem.

Felkelt a hold, aztán egy másik,

itt két hold volt az égen.

Vörös az egyik, smaragdzöld a másik.

Kitartanak a fel nem támadásig.

Megfelelő világítást nyújtva az elszámoláshoz,

ha ugyan valaki tényleg elszámoltat?

Az élők? Mégis a temetetlen holtak?

Mentem a kopár fennsíkon, meg-megbotoltam,

és nem tudtam, hogy a kopár fennsík hol van.

 

+ „Amikor ezt a versét, kissé reszketve a visszautasítástól, egy este, a sétánkról jövet, teájára várva, a konyhában ideadta nekem, elszörnyedtem, de nem mutathattam. Gratuláltam. Megpusziltam az arcát, ő meglepetten nézett rám, s teáscsészéjével reszkető kezében, azonnal visszavonult a szobájába, én pedig eltöprengtem, nyilván az altatók sem tettek jót neki, valami más lehet a baj. Azt hiszem, akkor már közeledett az infarktus, s ő hihetetlen érzékenységével megérezve a lopakodó veszélyt, a maga eszközeivel igyekezett le is képezni, arra gondolhatott, hátha mégis igaza van a kis doktornőnek, aki azt mondta, az ősember, amikor lerajzolta a vadállatokat, már nem is félt tőlük, ha lerajzolta a tigrist, sikerült le is győznie. Így írta meg még egyszer és utoljára kódorgását azon az átkozott, kopár fennsíkon.” – Tatjána Bogdanova

 

AZ ÜVEGVILÁG

Kenneth Koch-átirat

 

Emlékszem, amikor az Üvegvilágot írtam,

Párizsban laktam, azaz inkább Párizsban laktunk.

Bunyin is élt még, időnként a sarki kávéházban találkoztunk

Hodaszeviccsel, valahol két-három utcára lakott tőlünk.

A jamaicai trombitás is a mi házunkban lakott.

Vagyis hát nem is a mi házunk volt, csak benne laktunk.

A szomszédban a trombitás és társai borzalmas zajt csaptak,

úgyhogy egy napon átüvöltöttem a lakásunk falán

található lyukon, nem tudom minek volt ott az a lyuk?

„Kuss!” És a trombitás visszaszólt valamit.

Már nem tudom mit? Egyszer láttam kiimbolyogni a házból.

Azt hiszem, Hodeszevicset vártuk akkor is, a bárban. Az Üvegvilágot

két nekifutásra írtam, elsőre az első szakasz hosszabb felét.

Azon az őszön Hodaszeviccsel operát terveztünk a Holt lelkekből.

Röhögve fogtunk neki. A koktélmártásról megjegyezte,

biztosan jó valamire, de nem az osztrigára.

Addig, azt hiszem, már befejeztem az Üvegvilágot.

Az ihlet, mit ihlet, az írásgörcs, postára menet kapott el,

s amikor visszajöttem, fél órát vártam az anyám levelével,

megírtam egy jókora adagot az Üvegvilágból, egy kocsmában.

Azt is elfelejtettem, hol vagyok. Mindent. Te fönt maradtál

a padlásszobában, nyomortanya volt, de imádtuk,

lobogott vörös hajad a huzatban, amikor levelet írtál,

klimpíroztál a kis teakonyhában a serpenyőkkel és én megírtam

az Üvegvilágot. Egy nyári estén, nem egy őszin,

semmiféleképpen sem lehetett ősz, ama fekete alkonyat a posta felé.

És még sok más verset is írtam akkoriban,

de az Üvegvilág volt a legjobb.

Mégsem mutattam meg Hodaszevicsnek, már nem tudom, miért?

Az árnyakról szóló ciklust is te ihletted, de mégis az Üvegvilág

sikerült a legjobban. Néha úgy éreztem, én vagyok az, aki ezt írta.

Az Üvegvilágnál különösen. Máskor, épp ellenkezőleg,

azt éreztem, hogy nem. Távolodom magamtól. Annyi minden

köti le az ember figyelmét! Folyton csak a mások boldogsága, 

ismerőseink egészségügyi állapota, a háborús hírek.

Izgatott, hogy mi lehet a szüleinkkel, rendszertelenül hulltak a levelek.

Meglepő, hogy egyáltalán volt időm megírni az Üvegvilágot,

Azon a két nyári estén, amelyekre most,

hatvanegy év után is emlékszem. És még mindig van időm

emlékezni rád, magamra, és megírni ezt a verset.

Az Üvegvilág legelején az üvegemberek üveg automobilokban

suhannak át a tükrök mélyén opálosan derengő éjszakán,

kiszállnak, simogatják egymást, meg-megcsendül a kezük, ahogy

egymás arcához érnek. Ez a vers már régóta

saját útján halad valahova, egy üveglapon,

amely nem azt ábrázolja, hogy hogyan írtam a verset.

 

Kuprin is Párizsban élt, de nagyon ritkán találkoztunk,

soha nem volt otthon, Nizzában vagy az Alpokban pihent.

„Készült valamire, ami a karrierje volt vagy a boldogsága!” –,

jegyezte meg epésen Hodaszevics, tizenhétre ráhúzott egy királyt

és nyert. Ingerülten seperte be a nyereményt. Kuprin is

ingerültebb volt velem, talán mert közöltem:

a háború után hazamegyünk.

 

Épp elég okunk van arra, hogy bárkivel ingerültek legyünk.

 

Milyen jólesősen és felszabadultan szereti barátait az ember,

ha már meghaltak és ő végérvényesen egyedül maradt,

pók a pókhálóban, és húzogatja a szálakat

és nem tudja már, hogy miért gurult be olyan hamar,

amikor még éltek és együtt volt velük?

Nem voltam mindig ilyen, mint most, olyan sem mindig, mint akkor,

most megpróbálom létrehozni az emlékezet valóságát.

Ha a „létrehozni” jó szó?

A tapasztalat és magányosság e katyvaszában,

amelyben fulladozok, s már csak Oroszország jövője érdekel.

 

De ki voltam én, hogy megmondjam magamnak, ki most vagyok,

hogy mi a vers? Gyerünk csak vissza ama sötét estéhez, amikor

a postáról jövet, egy kocsmában, az Üvegvilágot írtam.

Szereted ezt a verset? Olvastad.

Benne van a hasonló című kötetemben, amelyet Kirgíziában

láttam viszont hatvankilencben, egy idős hölgy

dedikáltatta, a Szajna-parton vette, rám dőlt a múlt.

Szeretném tudni

még meddig élek és mi van hátra még az életemből?

 

Hodaszevics azt kérdezte akkor este: „hány éves is vagy?” „Huszonegy!” –

mondtam, most már nyolcvanhárom.

Azt mondta: „ó ez csodálatos, Vászja,

még minden előtted áll, akárcsak előttem.” Ő, ha tudtuk volna!…

Ó, ha tudtam volna, nem is bizonyos, hogy hazatérünk

és az sem, hogy megérem a nyolcvanhárom évet.

 

Ő megelőzte a maga idejét, én lemaradtam a magamé mögött.

Mind a ketten az időben éltünk, az üvegvilágban.

 

Infantilis kiállni a forradalmi menetoszlop elé azzal,

hogy „az idő folyó!”

Egyáltalán nem látom folyónak, inkább kidolgozatlan tervnek.

A napok csak múlnak, s még mindig nincs döntés arról,

hogy mi a teendő, amíg csak meg nem tudod,

hogy nem is lesz, s legyintve mondod „az idő!”

De tulajdonképpen nem is törődsz már az egésszel.

Az idő csak addig jelent valamit, amíg szerepeid nagy része

még előtted áll, mint előttem, akkor, Párizsban.

Mintegy révületbe írtam az árnyakról szóló ciklust, emlékszel,

mintha csak sejtettem volna, mi következik. Belepett az idő,

mint valami puha és meleg takaró. A végtelenségig aludhatnék

és ha felriadnék, még mindég betakarna, de lehet, hogy üvegből lenne,

mint abban a versemben, s ha hozzáérnék, csilingelne.

Engem is, mint Hodaszevicset, csak az elcseszett életem érdekelt.

 

És érdekel még most is. Az idő egy város,

nyolcvanhárom éve élek benne. Nem akarom elhagyni,

torony is van, ahova felmenekülhetek üldözőim elől.

 

Akkoriban, amikor az Üvegvilágot írtam, még nem emlegettem

verseimben a barátaimat, bár többet jelentettek számomra bárminél.

Andrejt se emlegettem, anyát, apát.

Ha rájuk gondolok, még ma is elszédülök,

különös gyengeség fog el. Úgyhogy egyre többet emlegetem őket,

hátha ettől visszatérnek hozzám, s megint együtt leszünk. Tinyanov,

Hodaszevics, Zoscsenko, Mandelstam, Marina, Anna, Bulgakov.

Ha kiejtem a nevüket, máris könnybe lábad a szemem,

mint az este, amikor váratlanul megláttam Asztrovot a rakparton,

és megdöbbentem, hogy megöregedett, görnyedten dőlt a botjára.

 

Az idő gyönyörű, de borzasztó, hogy előbb-utóbb mg kell válnod tőle.

Lehunyod a szemed, húsz éves vagy, kinyitod, nyolcvanhárom.

Felkelt a nap, lement, eltelt az élet, az emberek mind hazamentek

és itt hagytak egyedül, hogy beletörődj, amíg tiéd a bizonyosság,

sugárzol, mint a nap, de ha már nem, hiánya sötét és jeges éjszaka.

     

Hazaértem.

És az Üvegvilágot írtam azon a véget nem érő éjszakán, Léna.

Nem mentem oda hozzád, nem beszélgettem veled, meg sem öleltelek,

azt se kérdeztem, hogy lenne-e kedved sétálni vagy ugorjunk le

az alattunk lévő bárba, hallgatni a jamaicai trombitást,

akiről annyi verset írtam mostanában, többet, mint Hodaszevicsről,

és írok még ma is, de most egyedül vagyok az éjszakában.

 

És ez nem olyan jó vers, mint az Üvegvilág. És csodálnám,

ha valami jó származna egyikből is, de olyan mindegy.

 

+ A különös vers egy jelenkori amerikai költő, Kenneth Koch Cirkusz című versének meglehetősen szabad, sőt szabados, merész, ihletett átirata. Akkoriban kaphatta meg azt a csomagot, amit anyával állítottunk össze neki a jelenkori amerikai költők verseiből, s akkor ismerhette meg a nálunk sem túl népszerű Kenneth Koch verseit is. Azzal, hogy átírta, egyben alkalmat is teremtett önmagának arra is, hogy emlékezzen sugárzó ifjúkorára, hiszen hatvankét esztendeje, 1916-ban írta azt a fiatalkori versciklusát, az Üvegvilágot, amelyik felszabadította, s megajándékozta, többek között Malevics egy életen át tartó barátságával is. Már többször elmondtam, Malevicsnak tetszett a versciklus, illusztrálta is. Illusztrációira Bogdanov újabb verseket írt. Erről nincs szó, csak az Üvegvilág születéséről, a szabad és boldog párizsi éveiről, elröppenő és soha vissza nem térő fiatalságáról. „Hetekig piszmogott vele a kerti házban, kedves hársfája alatt – emlékezik Léna nagymama –, aztán átült a diófa alá, ott hűvösebb volt s írt, egyre írt, és először hosszú lábadozása után, végre visszatért az életkedve, megnyugodott és boldog volt, kislányom hidd el. S ez a legtöbb, ami embernek megadatik.” Megkérdezhetik, miért vettem fel a Függelékbe ezt a lázas ifjúkori esztendőket idéző verset. Nos, a mérhetetlen szkepszis, amely a felidézést át- és átszövi, a latens, vad melankólia mutatja, hogy ez a szkepszis kezdetektől jellemezhette nagyapámat – helyzetében, 1914 után Párizsban már nem is nagyon változtathatott. De állandóan megpróbált kilépni az életéből, mint egy rossz cipőből és Szibériában, legnagyobb, legmerészebb kalandja idején, érdeklődése és kibontakozó költészete centrumában, a Ricardo Reist és társait idéző versekkel, a szerepjátékokkal, a maszkokkal és maszkcserékkel, az árnyjátékokkal megpróbálta legyőzni ezt a benne állandóan jelenlévő szkepszist. Amikor Alberto Caeiro, a felső világból, azt üzeni társainak, hogy éljenek, s írjanak szabadon, nemcsak a Pessoa megálmodta pásztorköltő életfelfogását summázza egyetlen mondatban, láthatólag sajátját is! Szeretné hinni, hogy csak a költészetnek van értelme, csak a versek adhatnak értelmet kallódó életének, szeretne hinni a versekben és a verseknek. Az egész játék az Üvegvilág borzongatóan sejtelmes fényénél kapja meg, a maga tünékeny árnyalatait. –  Tatjána Bogdanova

 

VARJAK

 

Hajnalban felriadtam. Szokatlan zúgás vert fel.

Szárnyak verdesése és károgás! Károgás!

Az ablak előtt, figyelhettem az ágyból,

hatalmas rajokban húztak el a kóbor varjak,

mintha petrovszki mezőnk minden éhes csókája

utánunk jött volna Párizsba, emigránsnak.

Bennünket kerestek, talán, hogy szólítsanak,

hogy riadtan károgva hívjanak magukkal,

hogy figyelmeztessenek: valami történni fog,

egy, még csak általuk érzékelt veszély.

Szürke dolmányuk puhán olvadt bele a fénybe,

riadt károgásuk betöltötte a teret,

visszaverték a koszlott párizsi házfalak,

harsányan csörömpölve törtek be ablakok.

Valahol tűz ütött ki. Angyalok sikoltoztak.

Hörögve szirénáztak a tűzoltókocsik.

Minden remegni kezdett, egyszerre jött mozgásba.

Reszkettem és kábultan ébresztgettem Lénát,

de amire felébredt, már eltűntek a varjak,

csak néhány kékesszürke, kérdőjelt formázó toll

imbolygott elveszetten, az ablakunk előtt.

Felugrottam, s meztelen, derékig kihajolva,

megkaparintottam egyet, csoda, hogy ki nem estem

az alattunk vibráló járda kövezetére.

„Mit csinálsz? Még kizuhansz?” – ragadott meg Léna,

de akkor már kezembe volt a varjútoll,

erősen szorítottam, nem veheti el senki.

„Talán reá van írva a titkos üzenet…”

„Miféle üzenet, erre a koszos tollra,

Vászja, te megörültél, ébren is álmodol?”

De erre megint bizarr, iszonyú zúgás támadt,

és sűrű rajokban jöttek visszafelé a varjak,

petrovszki mezőink illatát is éreztem,

hozták valamiképp az otthon üzenetét,

az elveszett hazáét. Integettem a tollal,

de akkor hirtelen kicsúszott a kezemből,

furcsán vitorlázva az asztalunkon landolt,

és varázslatos módon emelkedve fel,

a nyitott tintatartóba mártózva írni kezdett

az asztalon heverő üres, sárga papírra.

Elképedten néztük. Velünk valaki játszik?

És a varjak fürtökben lógtak ablakunk előtt,

sárga szemek figyeltek, nem bírtunk megmozdulni.

Hirtelen tűntek el és köddé vált a toll is,

a papírlapon pedig nem is látszott az írás,

ha egyáltalán írt rá valamit is a toll,

s nem a szemünk káprázott, nem hallucináltunk.

„Velünk valaki játszik!” – ingerkedett Léna.

Talán Klaudia üzen Friscóból? Tán anyám?

Talán elveszett hazánk küldöttei a varjak? 

Szökevények ők is. Menekültek, mint mi.

Szovjet-Oroszországból sikeresen megléptek,

de most merre mehetnek, merre viszen az útjuk?”

Kábultan néztük egymást. Fojtogatott a sírás.

Amikor felriadtam, már delet harangoztak,

leszerelt katonák danolásztak az utcán.

Léna nem volt sehol. Tejért ugorhatott le,

s égő szemem mögött kavarogtak a varjak,

ismét formát öltött az esztelen látomás.

Éreztem megint a petrovszki szagokat.

A hó alól bársonyosan sötétlett a föld,

és a nyári éjben szélleányok forogtak 

a kábító mezőn, karcsú, mezítelen Ruszalkák.

Hó kavargott megint. Forgattak évszakok.

A muzsikok szalmabábot égettek. Tavaszodott.

Kénsárga levelek kavarogtak az őszben.

Hallottam Iván hangját. „Mire vársz, hát nem érted?

Haza kell jönnötök már! – beszélt hozzám a fa. –

A többiek már meghaltak, hullatott egy levelet,

kivágták őket kóbor, idétlen katonák,

s tüzüknél melegedtek. Engem mégis meghagytak.

Én voltam a legnagyobb, időnként rám másztak és

ágaim  közül nézték a kusza láthatárt…

Aztán rajtuk ütöttek menekülő fehérek

és leöldösték egymást, reám freccsent a vérük

és a földünk beitta. Haza kell jönnötök!

Nem maradhattok tovább maszkának idegenben.

Bármi történt is itt, hazátok Oroszország!…”

Hallottam a kulcsot a zárban elforogni,

s alvást színleltem, sírtam, míg rám nem talált Léna.

„Haza kellene mennünk” – suttogtam elfulladva –,

és üvöltöztek az utcán a háborús veteránok.

 

+ A különös vers a harmadik párizsi füzet és az 1922 februárjában megjelenő harmadik verseskönyve, a Fúriák nyitánya, a keltezés szerint 1920. január 17-én született. Ebben a vaskos füzetben számtalan naplófeljegyzés, versfogalmazvány található, talán eljön annak is az ideje, hogy fakszimile kiadásban jelentethessük meg ezeket a füzeteket. Most még annyit, hogy a számtalan variációban sorjázó versek közül általában azt a variációt választottam, amelyet a költő is felvett a könyvébe, de van olyan, több változatban létező vers is, amely – ki tudja, miért? – kimaradt a kötetből. Ilyenkor, hitem és felfogásom szerint a legteljesebbnek érzett variáns mellett döntöttem. „A különös eset, a varjak vonulása – sóhajt Léna nagymama és kortyol teájából, vékony ujjai között megremeg a kínai porcelán csésze, oldalán mintha megmozdulnának a vörös sárkányok – tényleg megtörtént, életünk egyik legkülönösebb, metafizikus élménye volt, a sárga papírlap fölött mozgó (író?) koszos varjútoll. Sajnos az üzenetet nem fejthettük meg, káprázatok játszhattak velünk, a papírlapon nem volt egyetlen sor sem(?) Nagyapádat persze rögtön az otthoni, petrovszki varjakra emlékeztették és be is indult a vízió, az elveszett haza hírnökeiként aposztrofálta a varjakat, látomása kiteljesedett, s kedves petrovszki fáink – ők is feltűnnek számtalan versében – egyetlen túlélője (hogy a többiekkel mi történt, nem ismétlem meg, elmondja a vers!), Iván beszélni kezd és sürget, térjük haza. De akkor még komolyan nem foglalkoztatott a hazatelepülés gondolata, lehetőségként viszont, láthatod kis lányom, már egyre többször felmerült…” – Tatjána Bogdanova.

 

Bogdán László fordításai




.: tartalomjegyzék