Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Február
2018 - Január
2017 - December
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Február
***

Diákpályázat -3.

Fekete Vince

 

SZERELEM, SZERELEM…

AVAGY A SZUPERMOST GENERÁCIÓ ÉS AZ IRODALOM – 3.

 

Immár harmadik alkalommal írtuk ki a középiskolásokat megszólító pályázatunkat. A 2015-ös Ki vagy te?, a 2016-os Mi(t) nekem Erdély?! után a Szerelem, szerelem… volt ezúttal a téma.  Reményeink beigazolódtak, hiszen 222 pályázótól közel 300 pályamunka futott be a megadott határidőig. Szupermost generáció ide vagy oda, ez volt az a téma, ami a leginkább „érdekelte” a 14–18 éveseket; közel harminc százalékkal több pályázó küldött be majd kétszer annyi pályamunkát, mint a legelső pályázatunkra. (170 pályamunka volt akkor.)  

Vers, novella, elbeszélés, esszé. Jó, jobb, gyenge, giccses közepes, stb. Volt minden nyilván. És volt pár darab kiugróan jó munka köztük. Két „regényírónk” is akadt, a két díjazott fiú. Mindketten megírták már első regényüket, sőt, egyikük már a másodikat is. Nem került viszont – nagy fájdalmamra – a díjazottak közé egyetlen vers sem. A költők valamiért most annyira nem remekeltek. Csúszós terepen – úgy látszik – könnyebben el lehet hasalni. És – úgy látszik – el is hasal az ember. Pedig csak kicsivel jobban oda kellene figyelni. Vagy csupán a szerelmi költészet nehézségei mutatkoztak volna meg újra, hiszen közhelyekkel, giccsel teli sziklák, veszélyek között kellett volna hajózni valahogy úgy, hogy ezek ne lékeljék meg bárkánkat. Ami kárpótolhatott viszont a versek hiányáért, az az első helyezettünk lírai, lírával átitatott prózája.

A díjakat – immár második alkalommal, több osztálynyi diák előtt – a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium dísztermében adtuk át Lövétei Lázár László kollégámmal.

Mégiscsak érdemes csinálni, írta Laci a díjátadás után, amikor átküldte szerkesztésre az anyagokat. Érdemes, igen, ezzel a konklúzióval jöttem haza magam is aznap a díjátadóról.

Gratulálunk a díjazottaknak!

 

A három első díjazottunk:

I. díj – Finta Klára-Enikő, Kolozsvár; János Zsigmond Unitárius Kollégium, XII. osztály.

II. díj – Voloncs Attila, Kézdivásárhely; Nagy Mózes Gimnázium, XII. osztály.

III. díj – Kassay Anna, Csíkszereda; Márton Áron Gimnázium, IX. osztály.

 

Különdíjasok:

Cseke Tamás, Marosvásárhely; Bolyai Farkas Elméleti Líceum, XII. osztály.

Lackó Emőke, Székelyudvarhely; Benedek Elek Pedagógiai Líceum, XII. osztály.

 

I. díj

 

Finta Klára-Enikő

 

KIADÓ

 

Csak azért az egyetlen napért. Amíg eljössz hozzám, kiadom a lakást.

Földszint, 5. lakrész

Ma azt játszottuk, hogy T. feleségül vesz. A mászóka alatt cseréltünk fűből fonott gyűrűt, és a lépcsőkhöz lopóztunk. Oda, ahol a konyhásnéni cigizik néha, és kiszivárog az óvodai levesszag. Egymásnak háttal megígértük, hogy mi mindig, hogy mi soha. Aztán T. hirtelen elszaladt. A meggyfához, amire nem szabad felmászni. És én megbántam, hogy reggel neki adtam a fél kakaóscsigám. Megrázta a fát. Hullt a meggy. Pirosan, levesen hasadt szét a földön. Szétmázolódott a hús, kigurult belőle a mag. Elgurult. Egészen a cipőm orráig. Néztem a meggyfoltos földet, néztem T.-t a meggyhullásban. Ahogy egyre távolodik, eltűnik a csúszda mögött. És én ott maradok a lépcsők alatt.

És már nem vagyok feleség. Senkié sem.

I. emelet, 11. lakrész

Pislogáskor a zárt szemhéjak mögött vagy. 

Igekötőkkel hozzád kötöm a szeretleket:

azóta féltelek mindenkitől, hogy elszerettelek;

mintha csak érted születtem volna, neked: azóta minden nap igyekszem megszeretni téged;

és össze- és visszaszeretlek, ha széthullsz, ha keresni kell, ha néha mást is szépnek találsz;

mert én át- és keresztülszerettelek minden gyengeségen.

Én minden este ott hagyom nálad magamat.

Pislogáskor a zárt szemhéjaim előtt vagy.

I. emelet, 14. lakrész

Amikor hazakísérsz, az árnyékok csak mögöttünk nőnek nagyra.

I. emelet, 17. lakrész

Ma is nehezen alszom el.

Itt vagy, amíg reggel lesz és kevésbé sötét. A hajamba szuszogsz. Ez is egy olyan beszélgetés, a párnák fölött. Amikor elhiszem, hogy a fel-feltörő végtelen elhallgatható. Amikor végleteink között köztest keresünk. És csak a lábfejeink mutatják testünk körvonalát. Mintha csak az összekucorodásban találkoznánk. Tested melegétől halványodik lábujjaimon a hideg-lilaság. Egymás mellett vagyunk. Mozdulsz még egyszer. Átfordulsz magadon. Nem merem megkérdezni, hogy szeretsz-e.

De enyém vagy minden este, amíg elalszom melletted.

II. emelet, 21. lakrész

Az alakváltozataid számoltam egyszer. Te voltál a telefonáló idegen, a széken hagyott sál. A villamoson a jegylyukasztó. A moziban az üresen hagyott első sor. A csésze alján maradt zacc. A koránkelés, és a függönyelhúzás. Aki sokáig vár a buszmegállóban és csak szombatonként hívja fel a szüleit. Aki csak lassan tanult meg szeretni, és ma lesz huszonegy.

Az alakváltozataim számoltad egyszer. Én voltam a hang a vonal másik végén, aki sál helyett, karjait fonja nyakadra. A jegyet kilyukasztja és valaki másnak az ülésen hagyja, mikor leszáll. A moziban leül az első sorba. Aki a kávét fahéjasan, a zaccért issza, és aki csak függönylebbenésre ébred. Akit átszeretnek a reggelbe, a másnapba, és utánad néz az ablakon, ha azt hiszi, hogy nem jössz vissza. Aki már nem beszél a szüleivel, de érted újra megtanult szeretni.

És ma éppen egyidős veled.

II. emelet, 26. lakrész

(a zárt ajtón átszűrődve)

Neked az is voltam, aki magamnak sem lehetnék.

Neked az is lehetnék, aki magamnak sem voltam.

III. emelet, 31. lakrész

Azt mondták, sose legyek szerelmes.

A nagyanyám úgy élte le, félig az életét: egész testtel, két szívféltekével, de fél karral ölelték át a narancssárga szőrtakarón. Ő addig látta kiterjeszthetőnek a világot, ameddig nő lehetett. Mindig a várásra gondolt, és néha égve hagyta a villanyt, a kulcsot a zárban, hátha aznap valaki hazaérkezik, és fáradt lesz a teste. A fejét  mellére, kezét a gerincére teszi, úgy hallgatják a szuszogást, az arcaik közti csendesülést. És megígérik egymásnak, hogy másnap kifizetik a közköltséget és sétálni viszik a kutyát. De már húsz éve nincsen kutyánk.

Nagyanyám húsz éve félt engem a szerelemtől. Fél, hogy csak félig szerethetnek majd engem is. Félig lehetek majd szép. Még akkor is, ha a kék ruhát veszem föl, ami eltakarja a gerincferdülést. Félig lehetek igazi, félig lehetek isteni.

Ő nem tudja, pedig ez majdnem olyan lesz, mint félistennek lenni.

III. emelet, 32. lakrész

Olyan rád gondolni, mintha szivárogna a gáz a konyhában, vagy nyitva maradt volna az ajtó. Amikor nem lehet hazamenni. Nem lehet visszamenni és leellenőrizni. És csak nő a nyugtalanság. Jobban kellett volna figyelnem rád. Ahogy a vasalóra, vízfolyásra, hogy zárva legyen az ablak, ha november van és köd.

Nem lett volna szabad otthon felejtenem téged.

III. emelet, 39. lakrész

Világtalan a közös tér. Levetjük a kabátot és lehúzzuk a cipőinket. Most vagy először nálunk. Anya nincs itthon, csak a hűtőn hagyott cetlit, hogy hatig a városban marad. Nem zárjuk be az ajtót. Még az előszobában megcsókolod a nyakam. És tudom, hogy ez is olyan, amit sokszor teszel. Mintha bárki lehetnék. Bárki más. De viszonozlak. Ajkaimmal, a füled alatt. Azzal a sok-közül-egy-vagyok érintéssel. Ami nem az enyém. Mégis nagyon megszeretnek téged a fogam recéi. Megszeretnek, hogy ne maradjanak egyedül. Megosztjuk a magányt. Nekem a levegő sem, te sem kellesz egészen, mégis belélegezlek, és tüdőmben tartalak. Amíg a léghólyagocskákból a vérbe oltódsz. Addig az előszobában maradunk. Hatig. Vagy amíg összeszűkül a köztes tér. Nem mozdulunk. Csak az ajkak, fogak érintenek helyettünk. És holnap bárki mással újra lélegezni tanulok. Neked csak ez az előszoba jut. A levetett kabát, és egy csók a nyakon. És hat után elfelejtelek. Hat után elfelejtjük egymást. Egymásra zárul szemünk.

És kint besötétedik úgyis, ha nem beszélünk. 

Költözés

Mielőtt autóra pakoltad volna a dobozokat, visszacsókoltál volna, ha megcsókollak?

IV. emelet, 41. lakrész

Csak ezért az egyetlen napért születtünk. Hogy egymás lélegzetébe vágva, egymás szavába marva, végre érezzük egymást. Érezzük, hogyan voltunk egymásnak. Hogy mennyire mindegy volt, csak ne legyünk egyedül. A pillantásnak kősúlya van: a tekintetem tekintetedbe csobban. És köröket vet. Ilyenkor nem tudod, hátra vagy magadba kell-e fordulnod. Hogy amíg végigmész a folyosón és lerohansz a lépcsőn, elfelejts.

De mikor végül az utcára érsz, érzed: ajtó helyett engem zártál magadra. 

Így alusznak ki a fények.

IV. emelet, 44. lakrész

Nekem a hiányt se hagyd. Egészen vidd magaddal a közöst.

Csak az utánad maradjon nyitva. Vagy erősen csapd be azt is magad után.

IV. emelet, 47. lakrész

Csak azt tudom, hogy vigyáznom kell szavaidra.

Minden éjjel, amíg mellettem fekszel. Álmomban is ébren leszek. Megtanuljuk egymás szavait. Ahogy ajkaink szótagot formálnak. Megjegyezzük egymás mozdulatát. Fogaim zárolt szemrendjében vigyázlak. Az ő kimondatlan marad, az én szózár alatt.

Csak ez az ismeret lesz a miénk. A kimondhatatlanra való emlékezés.

Csomag a postaládák alatt, másfél hete érintetlenül

Becsomagolhatsz, visszaküldhetsz, vegyen fel valaki más.

Nálunk mindennapos már a szívmegszaggatás.

IV. emelet, utolsó ajtó, balra

Nekem nem ment az elengedés.

A szomszéd néni Alzheimer-kóros. Néha felébred, és nem ismer rá a művirág melletti, csipkék fölötti keretes családi képekre. Nem ismeri rajtuk karja mozdulatát, ahogy fiára hajol, nem ismeri a J.-beli családi házat. Kerítés. Körtefa. Nem tudja, hogy 1952-ben miért engedett neki mosolygást az élet. Most nem tudja, milyen nyelven szólalhat meg. Milyen nyelven beszélt a nő a képen. Csak a halálfélelem nyelvét ismeri. Hogy egyedül van. Felkel. Egész teste megremeg. Nekiesik a sarokszekrénynek. A medencecsont körül élesség és fájdalom. A néni beletompul, testével előretapogatózik.  Keze görcsösen az ajtókeretet keresi. Eljutni a bejárati ajtóig. Légszomja nő, ziláltan megtántorodik. Kezén liláznak az erek. Lüktető csend lesz. Majd ököllel ütni kezdi az ajtót. A kulcsot két hónapja elvette tőle a lánya. Azóta nem jöhet ki. A néni egész testével dörömböl. A művirág hervadni kezd. Engedjetek! Engedjétek! Fáradásig. A folyosó csak akkor lesz újra csendes, amikor a néni összecsuklik az előszobában. Senki nem kopog nála.

Nekem nem ment az elengedés.

Itt hagytál, és néha én is ajtón dörömbölök.

Mint az Alzheimeres néni, aki nem tudja, hol ébred reggelente.

Lépcsőház

Ilona néni csütörtök reggelente az ajtóban áll, és megszólít, ha meglát a lépcsőházban. Ilona néni szerint szép vagyok, és azt mondogatja, hogy a szememnek boszorkányos titkai vannak. A folyosó villanykörtéjében a fény ilyenkor sercenősen rezzen, és az ablak alatt összekucorodik a fikusz. Ilona néni minden csütörtökön a kedvesemről kérdez. Ilyenkor becsukódik minden varázsos a szemhéjam mögé. Élesebben rezeg fölöttünk a villanyfény. Minden csütörtök reggel megnő bennem a csend. Aztán mondok valamit a néninek mostokról, magamokról és nélkülékről. Valami olyat, amiben erős a tagadás. Ilona néni szappanszagúan megcirógat. És ilyenkor kiég a folyosón a villanykörte. Minden csütörtök reggel kiég, és elpattan az üveg. Érzem, hogy sajnálna. Hogy nagyon sajnálná. Hogy nekem nincs, hogy nekem nem lehet. Ezért kitalálok egy lehet-szerelmet. Inkább érte, mint magamnak. Pedig csak annyit kellene mondanom a boszorkányos szememmel, hogy Ilona néni, én nem lehetek szerelmes. És ezt értené a fikusz és az ablakkeret és a folyosó és a villanykörte. De Ilona néni ugyanolyan szappanszagú és cirógató maradna, aki szerint szép vagyok és titkos fényű a szemem. És ha jövő héten a lépcsőházban megint csütörtök lesz, a villany megint rezegni fog. De akkor sem mondhatom meg a néninek, hogy még mindig egyedül lakom. Majd minden szerelemcsütörtökre kitalálok egy újabb szeretőt. Akit egyszer majd én is elhiszek.

V. emelet, 52. lakrész

(Zárójeled olyan, mint az ölelés.)

V. emelet, 54. lakrész

Anyáék azt mondták, hogy szétszedhetőnek születtem. Ők is csak darabjaimban engedtek el. Azt mondták, ha majd valaki megszeret, úgyis összerak: nélküled elemekre bomlanék.

A még meg nem épült emeletek

nem a vízcső, ami beremeg,

nem a szerető, aki megszeret.

Tetőtér

Arra gondolok, hogy nyolc év múlva is ugyanígy öntözöm majd a növényeket. És a víz ugyanígy csorog alá. Vízfonalként, az alsó erkélyre. Kifordítom és kiterítem a ruhákat. Kifordítom a lelkem, és melléjük teszem. A csipeszek drótkötélen ülnek. Foguk közt szárad az églepedő. Az ablakba tett növények indái tekeregnek, kígyónászban. És megmarják egymást, csuklón és tüdőn és szájon. Vad csókmarásban.

Nyolc év múlva sem fogsz szeretni. Te nem hallod a kagylóban a vízcsöpögést, a csövek rezgését, az ablak beremegését, ahogy a szomszéd macskáinak nyelve végigsimít a bundán.

Te nem hallod, milyen a simogatás.

Nyolc év múlva is nélkülem szeretnél élni, és úgy elaludni, mint az égve felejtett villany.

Majd úgy ébredni, hogy reggel mindig sötét van.

Olyan sötét, aminek nevet sem tudnék adni.

Üres lakás, földszint

Elköltöztem. Te nálam felejtetted magad.

Ha elmész, a kulcsot ne hagyd a zárban.

János Zsigmond Unitárius Kollégium, XII. osztály (Kolozsvár).

 

II. díj

 

Voloncs Attila

 

HÓESÉS

 

Ha azzal kezdem a történetet, hogy 1908-ban, tizenhét évesen randevúra indultam éppen az Egresits Kornél kávézójába, te nyilván azt hiszed, hogy izzasztó meleg volt, s nyári kalapban, vékony ingben gyorsítottam a lépteimet az utcán, hogy el ne késsek, holott mindig a lány késik, ez nyilvánvaló. Tán még azt is elképzeled, milyen volt akkoriban Kézdivásárhely, a Vigadó az akkor igencsak rikító színében, a brassói Wusinczky cég által nemrég felhúzott iskolaépület vagy az akkor még macskakövek nélkül díszelgő, poros főtér. Mert hiszen minden egyes manapság készülő képeslap egy nyári napon ábrázolja a várost, amint jóllakott épületei kövér árnyékokat vetnek az utcára. De nem, rettentő fagyos január volt és én még otthon mosakodtam.

Remegtem (pedig mögöttem a kis kályhát rendesen megraktuk), miközben durva kendővel dörzsöltem magam szárazra, anyám meg óbégatott, hogy megfagyok, és hogy mivel jövök majd haza, miért kell nekem ilyenkor elmenni itthonról (biztos megint inni fogok), de ha már elmegyek, öltözzek fel jól. Kérésének eleget is tettem, közben ellenőriztem, hogy megvan-e még a pénzem, nincs belőle már valami sok, de ami van, azt mindig féltem. Egészen mulattató tettvágy kerített hatalmába, mielőbb el akartam tűnni otthonról, holott tudtam, odakint nem lesz túlságosan kellemes az időjárás, s nekem még hosszú utat kell megtennem, mire elérem az úti célomat.

Sietve elköszönt tőlünk, az apjával kezet szorított, s mondta, hogy néhány óra múlva itthon lesz (hogy mivel, az még mindig kérdéses volt). Kilestem a függöny mögül, s az ablakra véletlenül hirtelen rálehelt pára ködén keresztül láttam, amint majdhogynem futva igyekszik tova a szállingózó hóesésben. Miközben a párafolt zsugorodásával arányosan lett egyre kisebb az ő alakja is az utcában (mikor a folt teljesen eltűnt, ő kifordult a főútra), halkan megjegyeztem az apjának, hogy nem hinném, hogy tényleg Alajosékkal megy valamerre. Ismerem a fiamat, magába forduló lélek (igaz, nem olyan nagyon), s az átmulatott közös Szilveszter után nem rohanna hozzájuk ismét ilyen sietséggel, s nem tett volna magára annyit abból a nagynénjétől karácsonyra kapott régimódi, mindenféle növényi illóolajokat tartalmazó kölniből.

Mindenesetre reméltem, hogy nem Annához megy már megint. Nem ismerem azt a lányt, nem szabadna ilyeneket mondanom (különben is, ha őt szereti, ugyan mit csinálhatnék), de az Ambruska anyja is csupa rosszat mondott róla, meg aztán Farkas szerintem őmiatta soványodott meg annyira az ősszel. Ő persze nem tudja, hogy tudok a lányról, novemberben sokat kérdezgettem, hogy mi a baja, amikor annyira levert volt, de nem mondott sokat, minden rendben, ez volt a válasz.

Valóban nagyon gyorsan szedtem a lábaimat, Dénessel háromra egyeztem meg a találkozót a központba, de nem igazán bízom a legényben, ha korábban ér oda, pár perc várakozás után rácsap a lovakra, s mire én otthagyottam dühöngök majd egyet, már a Sinkánál lesz. Egyébként Donáth Farkas vagyok, bocsáss meg, amiért az előbb nem említettem.

Dénes meg én volnék, de a Donáth fiú hiába izgult olyan nagyon, én jó negyedórával három után értem csak oda a megbeszélt helyre, egyszóval megfagyni is bőven volt addig ideje. Különben biztos vagyok benne, hogy nem várt engem végig ott vacogva, hanem megpróbált ő más szekerekre is felkéredzkedni, azonban vagy nemet intettek neki, vagy nem járt errefelé valami sok, de hát ilyen időben nem is nagyon indul útnak az ember. Havazni havazik ugyan, de attól még kutya hideg van.

Éppen csak lelassítottam, megvártam, míg felkapaszkodik a szekérre, így is késésben voltam, disznókat viszek Hassák Vidornak, jó fizetésük lehet az atyáknak, decemberben is vittem neki egyet, most meg kettőt fog venni. Miután kezet fogtunk, odaadtam neki a gyeplőt, mondtam, hogy fogja meg, amíg meggyújtok egy cigarettát. Csak mostanában váltottam át rá, a mi vidékünkön különben is a legtöbben pipáznak még, ezt a vékony szivart gyerekes nyavalyának tartják, pedig hát a nagyvárosok embere ezt szívja már mióta. Oldalt rápillantottam, láttam, hogy megváltozik a tekintete, amint a kezébe veszi a gyeplőt, pedig hát ezek csak lovak, Istenem. Mondjuk, ügyesen leplezte az izgalmát. Talpraesett gyermek ez, nincs vele baj, de nem falusinak való, s ezt nem csak én mondom.

A szelet csak akkor kezdtem igazán érezni, amikor kiértünk a faluból, s a nyílt mezőn az arcomba vágódtak a fagyott hópelyhek. A hátam mögött röfögtek az állatok, s a szekéren borzasztó disznószag volt, s Dénes pálinkaszaga sem volt semmi, de a hideg miatt egyre inkább érzéktelenné váló orrom nem sokat észlelt már a külvilágból. Emiatt arról is megfeledkeztem, hogy esetleg átvehetem majd a malacok illatát, s az eléggé nehéz helyzetbe hozhat engem ezen a napon.

Végül aztán kihúztam magam, abban a reményben, hogy így kevésbé fogok fázni, mintha összekuporodnék ültömben. Dénes futtatott, néha-néha odavágott a lovak közé, elhagytuk a Sinkát, mindjárt bent voltunk a városban, a sebességre nem panaszkodhattam. Közben arra gondoltam, hogy az oroszok, az én imádott oroszaim nem ilyen teleket bírnak ki, mint mi, de még a csíkiak hidege is semmi az ő Tél Tábornokukhoz képest, aki sokkal inkább nevezhető Napóleon legyőzőjének, mint Kutuzov generális.

Most nyilván arra gondolsz, hogy nagyon szerethetem Tolsztojt, ha Szentlélek és Kézdivásárhely közt félúton az ő történetei jutnak eszembe, de engem inkább Dosztojevszkij fogott meg mindig is. Meg aztán, ha már hozzá igyekszem, számomra Flóra is sokkal inkább egy Szonya, semmint egy Natasa (Anna Kareninára ki sem térek – bár az ő történetét is szerettem, csak ne lenne ez a –mindenesetre beszédes – keresztneve –, s Raszkolnyikovunk bűnét sem taglalom most, ha nem haragszol meg, maradjunk annyiban, hogy szükségem van Szonya fakeresztjére).

A millenniumi ünnepségek alkalmából átadott elemi iskola előtt szállt le, ajánlottam neki, hogy hát elvinném én tovább is, ha valahol Hassák szállása közelében van dolga (nem akartam úgy mondani, hogy ha esetleg arrafelé lakik a leány, mert ő maga nem mondta meg, merre megy), de azt mondta, itt is jó, köszöni szépen. Mondjuk meg is értem, a Kanta igazgatója még a hétköznapi gazdával szemben is szigorú tekintetű pap, a diákokkal szemben pláne piszok lehet, ami elég nyomós ok arra, hogy szünidőben se szeressenek a szeme elé kerülni. A kezembe nyomott egy kevés pénzt (nem azért mondom, de tényleg keveset), s leugrott.

Az elemitől a főtér felé indult sietős léptekkel, én meg Katához mentem éppen a sálamba burkolózva, így találkoztunk éppen a sarkon, Bartók pékségénél. Mindketten megijedtünk kissé, én hangot is adtam ennek, ő csak az arca rezdülésével jelezte nem éppen kellemes meglepetését, aztán köszönt és továbbindult. Én tartózkodóan a falhoz húzódtam, mintha leprás lenne. Megtanultam, hogy ezzel sokakat az őrületbe lehet kergetni, különösen, ha meglehetősen bizonytalan viszonyban állunk az illetővel.

Természetesen tudtam róla, hogy azzal a lánnyal fog találkozni, mindent tudok már, decemberben is találkoztak már, Juliék látták őket a kaszárnya mellett. De persze sejtettem én, éreztem a levegőben, hogy van (lesz) valakije. Nem mintha vetélytársnak tekintenék bárkit is. A nevem Miklós Anna és ne akarj tőlem semmit. Ahogy elléptem, még megfordultam utána, de ő nem nézett vissza rám.

Nem tagadom, bennem is volt némi dac az Annával való találkozás után, de ez hamar tovapárolgott, s még a kísértésnek is ellenálltam, hogy visszanézzek rá. Sok mindent mondhatnék róla, de inkább nem kezdek bele (még ha kettőnk története összefüggésben is áll Raszkolnyikov bizonyos bűneivel), mert ő úgyis homlokegyenest az ellenkezőjét fogja elmesélni, szóval kérdezd inkább őt, nem bánom, ez nekem már édesmindegy.

Mi is láttuk ám Donáthot a főtér felé igyekezni, de a túloldalon haladtunk, ő meg annyira elvolt magában, hogy ránk sem nézett, nemhogy köszönjön, vagy ilyesmi, pedig biztosak vagyunk benne, hogy ismer minket. Összemosolyogtunk Hildával, meg kell hagyni, jóképű fiú, de a járása kicsit fura, meg úgy fura az egész ember, ahogy van, tetőtől talpig. Flórának mi egy konformistább valakit képzeltünk volna el igazság szerint, ez a fiú nyugtalannak néz ki minden látszólagos higgadtsága ellenére. Meg mernénk esküdni már most, hogy egy-két hónapnál (hétnél?) nem fog ez tovább tartani.

A főtéren nem kellett sokat várnom, a megbeszélt háromnegyed előtt néhány perccel ott volt (mégsem késik el minden lány). A szél távolról lobogtatta már a haját, nagyon ki volt pirulva a hidegtől. Kicsit szembementem vele, öntudatlanul, talán hogy minél hamarabb találkozhassunk. Ölelés volt, az belefér. Különben tudnék mesélni erről (mármint őróla és az érintés dolgáról), s amíg a főtér és Egresits kávézója közt félúton nem találkozunk Eugénnel, addig gyorsan el is mondom.

Namármost, a helyzet az, hogy eddig egyszer találkoztunk csupán, viszont akkor nem csókoltam meg. Lehet, hogy most csak kisfiús félénkségemet akarom leplezni ezzel a mondókával, s nem tagadom, ez is benne volt, de benne volt az is, hogy nem szerettem volna megijeszteni, meg aztán, be kell vallanom, hogy eddig ilyen téren a tapasztalataim nagy része kimerül Annában és a hozzá köthető dolgokban. S ezek nem túl szép emlékű esetek. Ha rájuk gondolok, akkor az undor jut az egészről eszembe, a mély, állatias ösztön, nem a másik érintésének élvezete, hanem valami mocskos élvhajhász cselekedet. Anna impulzívnak szánt, de nevetségesen színpadias érintései, őáltala forrónak és kielégítőnek hitt, de elkeserítő csókjai… Mélységes mély kiábrándulás. Értsd: az eddigi tapasztalataim sem voltak túl pozitívak.

Nyilván ez nem gátolhat meg abban, hogy ma cselekedjek, ha legutóbb a fenti, s mellettük még más, egészen megmagyarázhatatlan erők egyvelege vissza is tartott.

A nevem Bartalis Eugén és hát én különben Alajoshoz tartottam, aki a Vigadó előtt várt engem, s már elég rendesen össze lehetett fagyva, mert félórás késésben voltam. Bár, ha volt egy kis esze, akkor bizonyosan bement a Vigadóba, annak a főajtaja legtöbbször nyitva van napközben, s ki sem zavarják az előtérből, ha azt mondja, hamarosan elmegy, csak melegedni jött be. Így találkoztam velük, éppen szembejöttek, nem fogták egymás kezét. Amúgy meglehetősen morcos voltam, egy csomó minden rosszul sikerült aznap, de azért a látványuk felderített kissé, egészen vidáman köszöntem nekik.

Tettem ezt annak ellenére, hogy Farkasnak éppen én tanácsoltam azt, hogy hagyja ezt a lányt a fenébe, nem neki való, foglalkozzon inkább továbbra is Annácskával. Igaz ugyan, hogy Annácska enyhén szólva a város királynőjének képzeli magát (teszi ezt annak ellenére, hogy egy átlagos, kézdivásárhelyi módra legyártott helybéli székely ribanc), de azért fiatal korában az ilyen nőket is meg kell ízlelnie az embernek, szerintem. S én továbbra is azt állítom, hogy Annával jobban járt volna Farkas, ez az új kislány túl szelíd hozzá, feleségnek ideális, de kamaszkorban ilyen csendes leánynak udvarolni… Nem fognak jól kijönni egymással.

Én (Ferencz Alajos vagyok, örvendek) természetesen nem mentem be a Vigadóba várakozás közben, egyrészt szégyelltem volna ezt tenni, másrészt minden egyes pillanatban Eugén felbukkanását lestem, amire ugyan várhattam egy darabig. Mikor aztán kezet szorítottunk végre, s a dolgunkra indultunk, menet közben hosszasan ecsetelte nekem, hogy mit gondol Farkasról és Flóráról. Én persze bólogattam, meg röviden helyeseltem, de közben magamban azt gondoltam, hogy nagyon is helyes az, ha Farkas leválik Annáról. Ez úgy hangzik, mintha én kinéztem volna magamnak Annát, de ez a legkevésbé sincs így, sokkal inkább az a helyzet, hogy a barátunknak nem tett valami jót az a lány. Ennek persze sohasem adtam hangot Eugén jelenlétében, úgyis csak leintett volna, hiszen én csak Alajos vagyok, akinél ő mindig mindent jobban tud és jobban is fog tudni az idők végezetéig.

Egresits kávézója valószínűleg a legjobb választás volt. Kávézónak kávézó és tudom, hogy emiatt a nagyszüleim idejében (de talán a szüleim fiatalkorában is) eléggé ferde szemmel néztek volna ránk a konzervatív kisváros lakói, de hát a huszadik században vagyunk, változnak az idők és a tisztelt polgárság sem várhatja el tőlünk, hogy valahol a parkban fagyjunk halálra ebben a hidegben.

Szóval bementünk, elégedetten sóhajtottunk a jó meleg hatására (levetette a kabátját, láthatóbbá vált a gyönyörű alakja), majd helyet foglaltunk az asztalnál, és én, hogy még jobban tetézzem az idősebb generációk esetleges meghökkenését, bort kértem. Mindezt azért, mert legutóbb említette nekem, hogy ő még soha életében nem érzett részegséget, de még be sem csiccsentett úgy igazán, s még egy kis szédülés sem vett rajta erőt ezidáig soha. Persze nem arra kell gondolni, hogy szántszándékkal be akartam rúgatni, s magam is azért ittam volna, hogy könnyebb legyen beszélni – de azt nem tagadhatom, hogy megvolt bennem a szándék, hogy bemutassam neki az alkoholos italok bizonyos hatásait.

Mi, ha nem nagy gond, inkább nem mutatkoznánk be, mert nyolcan ültünk a szomszédos, nagyobbacska asztalnál és valószínűleg úgysem találkozunk többé soha az életben, s ennélfogva ugyan minek a felesleges időhúzás. Flórát is, Farkast is ismerjük, melyikünk közelebbről, melyikünk távolabbról, ki emezt, ki amazt. Van, amelyikünk osztálytársa Farkasnak, a másikunk öccse osztálytársa a Flóra öccsének, de olyan is akad köztünk, aki magának a lánynak harmadfokú unokatestvére. Egyszóval, ahogy beléptek és a kabátjukat levetve biccentettek nekünk (Farkas csak egy pillanatra nézett felénk, köszönés közben is a lány derekát és kebleit kutatta átható tekintettel – egyikünk halkan kuncogott is) mindannyian üdvözöltük őket.

Megfigyeléseink közül elsőként azt kell megjegyeznünk, hogy mindketten rettentően zavarban voltak, és ezt Farkas meglepően ügyesen (bár elnagyolt mozdulatai, s újságírósan keresztbe tett lába miatt talán túlontúl feltűnően), Flóra kevésbé jól leplezte, s gyakorta tekintett maga elé az első percekben, tulajdon ujjait vizsgálgatva. Továbbá, néha akadtak olyan, alapjában véve egészen édes pillanatok, amikor Farkasunk bizonyára szuggesztívnek szánt tekintettel mélyen belenézett a lány szemébe, mire az elnevette magát és kislányos gesztussal eltakarta arcát a hajával.

De, dicséretükre legyen mondva, nem alakult ki soha hosszantartó kínos csend. Igaz, többnyire nem hallottuk tisztán, hogy miről beszélnek (hiszen miközben őket lestük, nekünk is társalognunk kellett – hallgatózásunk bizonyára gyanút ébresztett volna bennük, s a vigyorogni való jeleneteket is csak a szemükkel mosolyogtuk meg), de a kezdeti gyors témaváltogatások után fesztelenül folyt a beszélgetés, egészen belemerültek, látszott rajtuk, hogy egészen élvezik a beszélgetést, s nem akarnak egyhamar szabadulni egymás társaságától.

Hanem azért mégiscsak felálltunk, én fizettem, amit megköszönt, de nevetve megígértette velem, hogy legközelebb megengedem neki, hogy ő állja az egészet. Nem tudom már, pontosan hány pohárral ittunk meg, nem voltunk veszélyesek, mindazonáltal jókedvünk volt, ez tény, kezdtem is aggódni a szülei miatt, de reméltem, hogy nem éreznek majd meg rajta semmit.

Egyébiránt megbocsáss, de a beszélgetésünkből sem tudok sok mindent felidézni, ha egy-két nappal később kérnéd ezt, bizonyára készségesen tudnék mondani ezt-azt, de most csak Szentpétervár és Dublin jut eszembe. Előbbi városba én, utóbbiba ő szeretne eljutni majd egyszer. Szentpétervárról jut eszembe, az orosz-mániámról is beszéltem neki, úgy emlékszem, ha már a város szóba került, biztosan. A Téli palotát, azt látni kell, még akkor is, ha előtte a hazafias muszkák Sándor cárnak, s nem a háború valódi megvívójának, Tél Tábornoknak emeltek közel ötven méter magas gránit oszlopot.

Meg az is eszembe jut még, hogy beszélgettünk a vezetéknevéről, ami igencsak ritka errefelé: Garam. Egy folyó a Felvidéken, jegyezte meg, de nem is sejtette, mennyire tájékozott vagyok én már Garam-ügyben. Kapóra jött, hogy úgy mondjam, az, hogy apám Besztercebányán volt katona a nyolcvanas évek elején és sokat masíroztak annak idején a Garam völgyében. Így tudtam néhány újdonságot mondani a folyóról Flórának, mely az Alacsony-Tátrában ered, Besztercebányáig nyugatnak folyik, ahol délnek fordul, majd Lévánál áttöri a vulkanikus hegységet és eléri az alföldet, végül Esztergommal szemben ömlik a Dunába. Talán egészen vicces, hogy ennyi mindent tudok erről a folyóról, pusztán azért, mert a neve azonos Flóra családnevével, ő azonban nem nevetett, némiképp büszkén beszélt róla, tudta azt is, hogy a tótok Hronnak hívják, bár azt elismerte, hogy a Hron Flóra, az már nem hangzana olyan jól.

Odakint kövér pelyhekben hullott a hó, s bár közben besötétedett, a délutáni hideghez képest a csapadéknak köszönhetően egészen kellemes volt az idő. Kis semmiségekről beszélve értünk el a házukig, mely egyébként nem volt messze, de azért végigjárathattuk a szemünket a meglehetősen gyéren kivilágított főtéren. Flóra elmondása szerint imádja a hóesést, s szavamra, emiatt hirtelen én is imádni kezdtem, minden különösebb ok nélkül (vagy ez tán épp elég, azt hiszem). Sűrűn, agy pelyhekben hullott, kavargott, nem olyan volt, mint a délutáni hóesés a maga apró, megfagyott hópelyheivel.

A városban már a múlt században bevezették a közvilágítást (erre az államhatalom az 1850-es évektől minden várost kötelezett), de az utcai lámpák egyelőre nem verik le egymást itt, főleg a főtértől távol eső részeken. S bár, ahogyan mondtam, nem mentünk mi onnan túl messzire, mégiscsak jókora sötétségeken haladtunk keresztül, és séta közben alaposan megijedtünk, miközben mögöttünk hirtelen megrezzent egy-egy bokor. Flóra megjátszott félelemmel bizonygatta, hogy biztosan szellem, míg én arra jutottam, hogy biztosan egy kóbor kutya, vagy inkább macska.

Macska bizony, de még milyen! Tudom, hogy nem szép dolog a leskelődés, de ha ma már másodszorra pillantottam meg Farkast (távolról láttam, hogy közelednek), hát meglestem őket együtt is, anélkül, hogy találkoznom kellett volna velük. Mindenesetre méltatlan hozzám ez az egész, nem is tudom, hogyan vitt rá ilyesmire a kíváncsiság (mert féltékenységről szó sincs, mondtam már), jobb is, hogy eltűntem onnan, mielőtt még észrevettek volna.

A kapujuk előtt voltunk már, éppen egy utcai lámpa alatt, felnéztem a kavargó hópelyhekre, néhány ettől az arcomon landolt, a hajamon jókora rétegben állt már, ezt Flóra óvatosan lesimogatta. Közben öleltük már egymást, de éreztem, hogy mondanom kell még előtte valamit, még valami egészen nevettetően ostoba dolgot, mert így lesz szép.

– Vajon tíz év múlva is így fog esni a hó ezen a napon?

Aprót nevetett, majd mosolyogva mondta: – Nem tudhatjuk – majd látszólag elgondolkodott, közben egyre közelebb értünk egymáshoz, az orrom az orrához ért, lassan oldalra csúszott rajta, s egészen az ajkam előtt mondta, hogy: – Biztosan.

Mi kilestünk az ablakainkon, de aztán sorra visszahúzódtunk mindannyian, szemérmesen. A szomszédék lányát a múltkor is hazakísérte ez a fiú, igaz, akkor ilyesmi nem történt, de hát már itt volt ennek is az ideje.

Farkas sohasem jutott el Szentpétervárra, habár szegény drágámnak az oroszokból tán több jutott, mint amennyit eredetileg kívánt. Nekünk 1915 májusában jelentették a hírt, így joggal hittem, hogy Gorlicénél halt hősi halált, de később kiderült, hogy ez csak a k.u.k. tábori postájának egy újabb ügyetlensége lehetett, mert Farkas már februárban megfagyott a lövészárokban. A legyőzhetetlen Tél Tábornok végzett vele is. Ezt Eugén mondta el nekem, együtt szolgáltak a keleti fronton, ő maga golyót kapott a combjába, s leszerelték tavaly augusztusban. Különben ugyanő aztán karácsony előtt pár nappal megkérte a kezem, nemet mondtam neki. Tizennyolc januárja van, a nevem özvegy Donáth Farkasné Garam Flóra és odakint vastagon kavarogva hull a hó.

 

Nagy Mózes Gimnázium, XII. osztály (Kézdivásárhely).

 

III. díj

 

Kassay Anna

 

LEBEGÉS

 

Ott ültünk a traktorgyár kátrányozott tetején, a lábunkat tüntetően lógattuk a nagyjából tizenöt méteres mélységbe. Persze tilos volt odamenni, az ilyen elhagyatott gyárak elég veszélyesek, és azelőtt, mielőtt megismertem Vajkot, nem is mentem soha. De vele jó volt ott lenni. Szabadnak éreztem magam ettől, szabadnak és lázadónak, és valahogy terápia volt vele tölteni az időt az ilyen tiltott helyeken.

Volt olyan, hogy hozott egy baltát, és a gyárban maradt egy-két szúvas asztalt darabokra törtük. Valami olyasmit mondott, hogy néha abnormálisnak kell lenni ahhoz, hogy tovább tudjon normálisan élni az ember. Vagy legalábbis ez volt a lényege… És ezzel egyet kellett értenem. Csodálatosan szép volt, amikor tört és zúzott és leszart minden egyebet. És azt mondta, én is gyönyörű vagyok, amikor ezt teszem. Talán ez fogott meg benne legjobban. Senki más nem vitt volna el a traktorgyárba zúzni, mert senki más nem akarta látni, hogy egy kicsit őrült és egy kicsit gyenge is vagyok én legbelül, olyan, aki szeretne szétszedni valamit fájdalmában. Csak ő akart látni igazán.

De akkor, aznap csak úgy ültünk a tetőn, sok ilyen emlékkel és valami csodálatos szabadság mámorító érzésével a szívünkben, és nem csináltunk semmi különöset. Nem néztem rá, az alattunk húzódó gyomos, száraz gyárudvart szemléltem, a főutat, ami előttünk haladt el, a házakat, a kommunizmus emlékműveiként egymásra húzott kocka alakú betonblokkokat. Már délután volt, hatóra is elmúlt, de a nap még kitartóan sütött, megvetette a lábát, állt az ég tetején, a fénye fehér meg sárga volt, csak épp a háztetőkre meg a fák leveleire pirított rá egy kicsit. Talán érezte a körülöttünk vibráló levegőből, hogy történni fog valami, és nem akart lemaradni róla, azért maradt az égbolton olyan sokáig.

Én is éreztem.

Aznap más volt Vajk. Tényleg vibrált a levegő, vagy csak csendesebb és komolyabb volt, mint amúgy, vagy éppen én voltam más valamiért… Nem tudom.

Csak arra emlékszem, hogy kellemetlenül leizzadtam, a tető feketesége mohón szívta magába a forróságot egész nap, és addigra szinte elviselhetetlenül nagy lett a hőség odafent. A pólóm meg a nadrágom is teljesen rám tapadt, amitől nagyon kényelmetlenül éreztem magam, pedig tudtam, hogy Vajkot nem érdekli, hogy leizzadtam, ő inkább örül neki, hogy kirajzolódik az alakom valamennyire, mert általában olyan ruhát hordtam, amiben egyáltalán nem látszott. Nem szeretem, ahogy kinézek, na. De ő szereti, már amikor megismerkedtünk, akkor elmondta, hogy nagyon csinosnak tart.

Csak elég idétlen volt, ahogy az izzadtság miatt folyton vakaróztam, és közben meg be nem állt a szám. Ez általában így volt, én beszéltem, Vajk meg hallgatott. Pedig én szerettem azt is, amikor én hallgathattam őt, de egyszer azt mondta, hogy imádja a hangomat, és minden érdekli, amit mondok, úgyhogy nem éreztem rosszul magam, amikor hosszú ideig egy szót se szólt – szöges ellentétben velem. Tényleg elég sok minden érdekelte, mert mindig figyelt, és mindenre emlékezett, amit meséltem neki, pedig én aztán tényleg rengeteget beszélek.

Aznap viszont teljesen máshol járt, csendben ült, és a térdén piszkált egy sebet. Úgyhogy akkor valósággal kötelességemnek éreztem, hogy én meg még többet fecsegjek, mint máskor, a kínos hallgatás kutyaszorító feszültségének elkerülése végett. Akkor már semmi épkézláb ötletem nem volt. Az emberi szőrzet szexualitással összefüggő szerepét taglaltam szegénynek. Hogy a szőr sajátos szaggal rendelkezik, biológiailag belénk van kódolva, hogy vonzódjunk hozzá, és milyen hülyeség, hogy a társadalom elvárásai minden ilyen ösztönnek és természetből ránk öröklődött dolognak véget akarnak vetni.

Aztán én is elhallgattam, és fél szemmel rápillantottam. Tudtam, hogy mire gondol, mert valójában és is arra gondoltam.

Elkaptam a tekintetem, és a tető széléről kezdtem lekapargatni a kátrányt. Hallgattam. Ő is. És valahogy nagyon rossz csend volt, pont olyan, amilyent el akartam kerülni. Olyan érzéssel töltött el, mint amikor a tesóm a strandon lenyomta a fejem a víz alá, és nem tudtam feljönni. Egy ideig ki lehetett bírni, de aztán kezdett fullasztani. És csak a vizet hallottam, a zúgást, mindenem megtelt vele. Kezdtem kapálózni, és üvölteni akartam, de nem lehetett, mert akkor még hamarabb megfulladtam volna. Éreztem a bátyám kezét a tarkómon. Már semmi levegőm nem volt. Semmit nem tudtam tenni. Fel kellett törnöm a felszínre azonnal. Nem bírtam tovább. Elfordítottam a fejem, és megharaptam a tenyerét, aztán kibukkantam a vízből. Akkor lélegeztem először igazán.

Most is ezt kellett tennem.

– Mondj valamit – suttogtam rekedten. És akkor felnézett rám, és nem is kellett volna semmit mondania, mert olyan tekintettel bámult, ami nem csak kimondta, amit hallani akartam, hanem valahogy részletezte is az egészet. Egy hosszú-hosszú monológ volt a szemébe írva, soha senkit nem láttam még ennyire sokatmondó tekintettel nézni bárkire is. Olyan jó lett volna lefotózni akkor. Minden ott lenne azon a fotón, amit látni és érezni és hallani és tudni akarok. De most már csak visszaemlékezni lehet rá, és az is homályos eléggé.

– Van valami, amit el akarok mondani, biztos, hogy tudod, de azért még el akarom mondani – szólalt meg halkan. A hangja is olyan volt, mint a tekintete. Lesütöttem a szemem, és bólintottam. Nem volt kedvem meglepődni vagy tettetni, hogy nem értem, miről beszél. Sosem hazudtam neki. Nem volt, amiért. A dolgokon nem lehet szavakkal változtatni.

Reszkettem egy kicsit. Nem a kezem vagy a szám vagy ilyesmi, de valahogy mégis reszkettem, valahogy odabent, a szívem. De borzalmasan, és közben úgy dobogott, hogy attól tartottam, hirtelen kiszökik a helyéről, és mindjárt érezni fogom, ahogy áttöri bordáim rácsos börtönét. A gyomrom felkavarodott, az egész testem izgatottan bizsergett. Kicsit riadt izgatottság volt, de közben csodálatos is. A fejem egészen kiürült, csak Vajkot láttam, és csak az ő szavait akartam hallani. Minden elcsendesült. Burokba záródtunk, csak ő és én, senki más nem láthatott, vagy hallhatott. – Én… á, ez így nem jó. Ezt virággal illik – akadt meg. – Várj…

És elfutott. Én meg ott maradtam, és a tenyerembe temettem az arcomat. Most már egyáltalán nem volt üres a fejem, a gondolatok egymást mardosták.

Tudom, hogy szeret. Én is szeretem. Hogy lehet ez? Szeret. Mi együtt leszünk. Édes jó Istenem. Úgy leszek együtt valakivel, hogy szeretem, és ő is szeret. Sose jártam olyan fiúval, akibe szerelmes voltam. Édes Istenem, hogy ver a szívem! És hogy remegek, és milyen furcsa ez az egész. Te jó ég... Mi lesz most? Mi lesz? Mi van… Mi van, ha annyira futott, hogy leesett a lépcsőn, és összetörte magát, és én itt ülök, és nem látok, és nem hallok semmit itt, a burokban, és ő közben elvérzik, és meghal, és soha nem fogja elmondani, hogy mit érez? Édes Istenem. Mi lesz, ha most megszédülök, és leesek a tizenöt méteres mélységbe? Feljön, és nem lát majd sehol, aztán lepillant a gyomos udvarba, és ott leszek én szétroncsolt testtel, a saját vérembe fulladva… És ha… ha ő utánam ugrik…?!

Nem. Ilyen nem lehet. Nem is lesz.

Annyira zúgott a fejem, hogy nem hallottam, amikor futva visszaért. Nem fújtatott, nem pirult ki, csak állt előttem egy szál hervadó kis virággal a kezében. Én meg iszonyatosan szédültem, valaki megragadta a szívemet, de most nem volt törékeny egyáltalán, fogta a kezében, összenyomta, a vér meg felkavarodott, forróság öntött el, bizsergett mindenem, alig kaptam levegőt. Átvettem a virágot, de rá se pillantottam, csak morzsolgatni kezdtem izzadt ujjaim között. Nem értettem semmit. Vajkot néztem.

– Szóval biztos, hogy tudod már, de szeretném elmondani, hogy azt hiszem… Illetve nem is hiszem, biztos vagyok benne, hogy… Szerelmes vagyok beléd – egy szuszra mondta ki, túl akart lenni rajta. Utána már nem tudott megszólalni. A többi ott volt a szemében, elvesztem a tekintetében, és most az egyszer nekem is a torkomra forrt a szó. Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom, nem tudtam gondolkodni sem. Semmit nem tudtam csinálni.

Odaléptem hozzá, és átöleltem. Alig értem a válláig, begörbítette a hátát, hogy viszonozni tudja.

– Mondj valamit – suttogta könyörgő hangon. Az arcomat a mellkasának döntöttem, és éreztem a szívverését. Padampadampadampadam… Pont, mint az enyém… Iszonyatosan szaporán vert.

– Nem tudom, mit mondjak. Ilyenkor nem tudom – suttogtam. Olyan tehetetlen voltam, valami szépet akartam mondani, amire örökké emlékezhet majd, el akartam mondani, hogy mennyire hálás vagyok neki mindenért, hogy mennyire csodálatossá varázsolta az életemet, hogy mennyire csodálatos a tekintete, és… hát mindent el akartam mondani, amire gondoltam azóta, hogy megismertem. Hogy voltak kételyeim, hogy megijedtem, amikor rájöttem, hogy tetszek neki, még hetekkel ezelőtt, most azonban nem félek már… Azt akarom, amit ő.

De nem bírtam megszólalni. Csak még közelebb húztam magamhoz, és szorítottam, és lehunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy soha de soha nem fogom elengedni, itt fogok állni mindig a traktorgyár égető, kátrányozott tetején, és magamhoz ölelem, és nem hagyom, hogy akár csak egy centivel is távolabb kerüljön tőlem.

– De mondj valamit – alig hallottam a fülemben zúgó vértől, egyszerűen csak tudtam, hogy ezt mondja… És akkor sóhajtottam egyet, és megszólaltam, és iszonyú fura volt, hogy nem plátói a dolog, és nem kell titokban tartanom életemben most először, amit gondolok és érzek.

– Azt hiszem, én is szeretlek.

Éreztem, hogy akkor minden megváltozik. A levegő már nem vibrált, a teste elernyedt, a légzése egy picit egyenletesebbé vált, és akkor már ő is erőteljesen magához szorított, és én meg arra gondoltam, hogy eddig valóban azt hittem, hogy szeretem, de most már biztosan tudom, és minden nap ezerszer el akarom ismételni neki, mert másképpen nem fogja megérteni soha, hogy mennyire nagyon, biztosan és igazán és őszintén szeretem. Eszembe jutott, hogy ha valaha valaki más lesz is az életében rajtam kívül – de nem lesz úgysem –, akkor az egészen biztos, hogy nem fogja annyira hihetetlenül imádni minden egyes porcikáját, mint én. Meg akartam csókolni. Nem csak a száját, hanem a nyakát, a homlokát, a vállát, a mellkasát, a szívét, az eszét, a tekintetét, a lelkét, az egész lényét, a feje búbjától a lábujjkáin és a nevetésén keresztül egészen az utolsó kis piszkos és szennyes gondolatáig és vágyáig mindenét. Percekig álltunk így, egymást szorítva, mintha attól félnénk, hogy amint elengedjük a másikat, máris elveszítjük ezt az egészet, és már nem tudom, mit gondoltam, és mit mondtam ezek után. Az egész testem megtelt boldogsággal, ki akart törni belőlem, üvölteni vagy nevetni, vagy csókolózni vagy futni akartam, amíg teljesen ki nem fulladok. Egészen vissza kellett fognom magam. Akkor már, azt hiszem, ezért remegtem. Nem maradt hely gondolatoknak és kételyeknek, mindent kiszorított belőlem a szemellenzős-vakítós, részegítő szerelem.

Lebegtem.

 

Márton Áron Gimnázium, IX. osztály (Csíkszereda)

 

Különdíj

 

Cseke Tamás

 

NYITÁNY

 

DIDERGŐ KIRÁLY

 

A függöny mögött álltam. A színpad és a készülő között, ahogy hívják itt a teret, ahol a művészek várják, hogy színpadra szólítsák őket. Sötét volt, a nézők közül nem láthatott senki, de én továbbra is félve húztam félre a fekete függöny szélét. A színpad kellős közepén állt – mint a jegenyék –, a nyakában egy koromfekete medállal, az ezernyi tekintet szélviharában. Az előző fellépő produkciója közben telefonozott, beszélgetett, ropogtatott és csámcsogott a közönség. Láttam, hogy egyesek csak most érkeztek be a terembe, másokon átmászva foglalták el a helyüket. Mindent láttam a függöny mögül. Fájt nézni, hogy nem adják meg neki a tiszteletet. Aztán az orgonista megköszörülte a torkát. Odalépett a mikrofonhoz. A bal fülbevalójáról szemembe csillant a reflektorfény. Megtöröltem a szemem, és vártam. Lélegzetvisszafojtva vártam. Hallani lehetett, ahogy az orgonista arrább tolja a székét, óvatosan ráhelyezte a kezét a billentyűkre, mély lélegzetet vett, és felzúgott a Hammond jellegzetes búgása. Lassan kezdődött. Orgonaszóló. Visszhangzott a terem. A közönség végre fókuszált. A morajlás szépen csenddé vált. Egy lépésnyire állt a mikrofontól és hallgatta az orgonát. Jobb kéz szóló, bal kéz lüktet. A jobb mutatóujjával ütötte a ritmust a combján. Jobb kéz dó, balkéz F-dúr. Közelebb lépett a mikrofonhoz, már ott volt közvetlen a szája előtt. Az orgonista befejezte a szóló részt, egy pillanatra felengedte a C-dúrt. Mosolyogtam. Egy óvatlan néző széke nyikordult meg a tiszavirág csend alatt, de ez is csak nekem tűnt fel. Kattant a hangszóró motorját irányító kar, mély levegőt vett és kinyitotta a szemét. Megrezdült, mikor több száz ember nézett egyenesen a gesztenyebarna szemeibe a pillanatnyi síri csendben.

Hallani lehetett a hangszórókból, ahogy levegőt vesz. Az orgonista kísérte. Hangja betöltötte az egész termet. Együtt rezonáltak vele a falak, a tető, a hatalmas csillár, a színpadra felállított karácsonyfa és az egész terem úgy mindenestől. Éreztem, ahogy az első szótagnál megrezdült az arcomra simuló fekete függöny. A lüktetés, mint víz a patakba zuhant papírrepülőt, úgy vitte a hangját. Mind az ezernyolcszázkilencvenhat hallgató figyelt, köztük kisgyermekek, a fejüket a korlátra téve, becsukott szemmel, fiatalok türelmetlenül, óráikat nézve, de figyeltek. Kénytelenek voltak. A második páholy negyedik sorában egy idős néninek velem együtt csordult ki a könnye. Álltam a sötétben, és szívtam magamba a hangját. Mint valami gyógyszert. Mint a náthás, aki kamillateát inhalál. A szívverésem a zene tempójával szinkronizált. Mindenki szíve a zene tempójával szinkronban dobogott, s ő mint valami karmester, egyszerre éltette mind az ezernyolcszázkilencvenhat nézőt azáltal, hogy a jobb combját finoman, szinte észrevétlenül ütögette a mutatóujjával. Bánhatta mind a tizenkét meghívott, aki nem jött el. Bánhatta városunk minden lakosa, aki nem tudott vagy nem akart eljönni. Bánhatta mind a hatmilliárd ember, aki még a nevét sem hallotta soha. Egy ablak nyitva maradt a folyosón. Beáramlott a hideg levegő, a szél befújta a havat.

 

A CSEND MEG A ZAJ

 

Szépen lassan a dal végére ért. Volt még egy utolsó szakasz, egy utolsó szakasz, amibe mindent beleadott, de senki sem énekelt. Egy szótagot sem. Talán csak dúdolgatták, talán nem ismerték. Láttam rajta, ahogy remeg. Ahogy az orgonista felemelte a kezeit a billentyűkről, megint csend. Könny csordult a szemébe. Olyan érzése lehetett, mintha hirtelen letépték volna a ruhát róla, és teljesen meztelenül állna több száz ember figyelmének középpontjában. A tapsvihar alapjaiban rengette meg az épületet. Minden egyes taps újabb és újabb szálat bontott le a fekete ruhából. Talán még jobban rezgett minden, mint mikor énekelt. Mindenki mosolygott, tapsolt, majd kereken kilenc és fél perc múlva felállt, és kiment a hidegbe. A tíz centiméteres hóban a buszmegálló vagy taximegálló felé baktatva már az időjárásról, a hidegről, a fenyőkről és a sült pulykáról beszéltek. A gyönyör, az ámulat, az érzés, amikor kiráz a hideg, a lehajtható ülőkéken maradtak. Ő volt a karácsonyi koncertnek az utolsó fellépője.

Meghajoltak az orgonistával. Nem tudott mosolyogni. Potyogtak a könnyei, de próbálta rejtegetni, ahogy csak tudta. Amiért fizették, azt megtette, senki sem várt el tőle többet. Egy közös produkció keretében a város legjobb zenészei egy karácsonyi koncertet szerveztek a klasszikus zene és a jazz népszerűsítésére. Ezt ő is tudta. Nem akartam találkozni vele, amikor kijön a készülőbe, inkább hátrább húzódtam a folyosóra, ott vártam, ahogy felbukkan a fekete függönyök között. Mély, mélabús, karácsonyi csend lengte át az épületet. A távozó nézők zaja beszűrődött a színpad felől. A fejemben még ott csengett az utolsó két sor. Ismétlődött. Folyamatosan, hangról-hangra: orgonaszóló, csend, ének, utolsó akkord, csend. Hallottam a lépteiket, egyre közeledtek. Hátranyílt az ajtó. Először az orgonista jött be, felvett egy üveg vizet a földről, egy húzásból megitta az egészet. Egy zsebkendővel megtörölte a homlokát, összeszedte a kottáit. Végül ő is megérkezett a fekete függönyök mögül.

A két ajtó közötti résen keresztül néztem, ahogy leveti cipőjét, megöleli az orgonistát, aki aztán elindult felém. Az ajtó felé fordult egy pillanatra, és az orgonista válla fölött, aki épp az ajtót nyitotta volna, egyenesen a szemembe nézett. Nem láthatott, sötétben voltam, talán érezte, hogy figyelem, talán csak valami hangot hallott az ajtó felől, talán csak az orgonista csüggedt járását figyelte, talán csak véletlen volt, igazából nem számít. Láttam rajta, hogy szemfestéke elkenődött. Elsötétült az ajtók közötti lyuk, hátraléptem, fél kézzel kilökte a mindkét irányba nyíló ajtó bal oldali szárnyát. Úgy tettem, mintha akkor érkeztem volna. Köszöntem, visszaköszönt, majd a földet bámulva és táskáját lengetve eltűnt a folyosó végén. Mély levegőt vettem, és benyitottam. Megrezzent, mikor kinyílt az ajtó. Arra gondoltam, hogy talán nem is kellett volna benyitnom, meg kellett volna várnom, hogy jöjjön ki a folyosóra, az előtérbe, esetleg egyenesen a kapuban kellett volna várnom rá a többiekkel. A tükörfalban nézte magát, és egy papír zsebkendővel törölte az arcáról az elfolyt szemeit. Egy ideig nem nézett rám, aztán pár másodperc múlva a fogashoz ment, hátára vette a kabátját, összefogta a kottáit, a fülbevalóit a zsebébe rakta, majd megkérdezte, hogy segítek-e. Mondtam persze, és a kezembe nyomta a táskáját. Begyömöszölte a gyűrött, kávéfoltos dalszöveglapokat, majd behúzta a zipzárt a kis csíkos vászontáskán. Milyennek érezted? kérdeztem. Tartott egy kis szünetet a levegővétel és az egész jó között. Tudtam, hogy azután a szünet után bármit is mond, teljesen mindegy, mert hazudni fog. – Bent voltál? – Hallgatóztam. – Elengedtek a suliból? – Igen, a hó miatt. –Szerinted milyen volt? – Szép. Szünet. Igazából… Szünet. Majd egyenesen a szemébe néztem, mély levegőt vettem és: – Sajnálom. – Ne sajnáld, ilyenek. Mondta egy félmosollyal az arcán, majd közelebb lépett, eldobta a zsebkendőt, mert már elég sok szemfestéket lesikált magáról, eltűntette a könnyek által húzott fekete vonalakat, majd megölelt. Megszorított, s annyit mondott: köszönöm.

Sietve érkezett a férje a nézőtér felőli bejárón keresztül. A legelső páholyban ült, onnan hallgatta a koncertet. Oda is csak azután ment fel, hogy ő következett, mert addig a készülő krémszínű székein bátorította, mert félt, hogy pont az fog történni, ami amúgy meg is történt. Annyit mondott, hogy hagyja a fenébe az egészet, nem tehet róla, hogy őket nem érdekli semmi, csak az esti szappanoperák meg a piros-fehér-zöld operettek, amiket havonta egyszer ha adnak a színházban. Kultúrbarbárok, mondták egyszerre mind a ketten, majd összenevettek és megölelték egymást. Én közben azon gondolkodtam, hogy pontosan mit is takar a kultúrbarbár szó, mert annyi helyen hallottam már, de még nem sikerült letisztáznom magamban. Végül arra jutottam, hogy igazából mindegy, az átfogó értelmét csak ismerem.  Megkérdezte tőlem, hogy tetszett-e, s hogy most megyek-e haza. Igen és igen, válaszoltam. Felöltöztem, majd kimentem levegőzni. Meleg volt, hogy nagykabátban álljak a folyosón, meg hagytam, hogy nyugodtan beszélgessenek. Szóba elegyedtem pár ottmaradt cigarettázó nézővel, akik a vasállványos hamutálak köré gyűltek és topogtak a hóban, mert az ünnepi cipő nem tartotta a meleget. Az egyiküknek a hegedűkoncert tetszett, a másiknak az első három szám, mert azokat egy egész rézfúvós zenekar kísérte. Az utolsó dalra mindenki azt mondta, hogy gyönyörű, meg kár, hogy nem ő énekelt egész végig, hisz hozzá képest a többiek elég tehetségtelennek tűntek. Egy félmosollyal elintéztem őket, majd vártam, hogy jöjjenek ki.

Hideg volt aznap este. Erősen fújt a szél, bár a meteorológusok még nem kategorizálták hóviharként az időjárást. Egyszerűen ERŐS HAVAZÁS volt a telefonom időjárásjelentés sávjában. Fáztam. Időközben azt az ablakot is becsukták. Megérkeztek. Sötét volt, nagyon sötét. Szóltunk még pár szót. Boldog karácsonyt kívántam nekik, talán mosolyogtam is közben, már nem tudom, aztán elindultam hazafelé.

Ropogott a hó.

Kezdtem beletörődni mindenbe, de ezzel a beletörődéssel egyidejűleg jöttem rá, hogy a kommunikáció hiányában is, talán ő az az ember, akivel a lelkeink képesek együtt rezonálni. Úgy éreztem, hogy teljesen megértjük egymást. Megértjük a másik minden döntését, minden mozdulatát, minden lélegzetvételét. Talán az ikertestvérek között van ilyen kapcsolat. Persze már én is ki tudom mondani, hogy barátok vagyunk, mert barátok vagyunk. Plátót pedig elküldtem a fenébe.

 

Különdíj

 

Lackó Emőke

 

APRÓ SZERELMEK

 

Azt lehetne hinni, hogy téged bármikor észre tudlak venni, felismerlek már csak a lépteidről, a karod mozdulásáról, az egyenetlen járásodról. De nem. Nem tűnsz ki a pulzáló embermassza közül, az igyekvő és tétova végtagok kusza halmazában te is elveszel. Nem is tudom, hogy feltételeztem rólad ilyesmit, hisz talán én még régebbről ismerlek téged, mint te engem, mindenesetre az biztos, hogy az én emlékeim korábbiak terólad, mint a tieid rólam. Már igazán megszokhattam volna, hogy te valahogy folyton elveszel, eltűnsz, felszívódsz, de hogy sose vagy ott, ahol lenned kéne, sose jókor jó helyen, azt általában sikerül megoldanod.

Nem is tudom, hol pillantottalak meg életemben először. Talán a kórház krómozott lámpájának torz tükrében, amikor utánad én is megszülettem. Te voltál az a rózsaszín, életért ordító test, akiben még friss a lélek, így emlékszem, de már nem tudom, ez az emlék az enyém, vagy csak hozzám tapadt képzet.

Hiába is tagadod, nekem te nem tudsz hazudni, én mindig is átláttam rajtad: menthetetlenül romantikus alkat vagy, csak valahol mélyen, ahol az egész éned gyökerezik, elfedve és elfeledve racionalista kérgeid alatt – próbálsz rám hasonlítani, s egyben letagadni engem. Azon a könnyáztatta ovis szőnyegen én teremtettem a babákból hercegnőket, én tettem köztük magunkat fürtös aranyhajú királynőkké. Én álmodtam meg a te szőke hercegedet is, de míg én az évek folyamán igazi királyfikat kerestem, addig te beérted a mesekönyvek és éjjeli álmaid még képtelenebb szőke tündérhercegével.

De legalább első Árgyélusod tényleg aranyhajú volt, még ha ezzel ki is merültek tündéri vonásai, de megtestesítette az angyali szomszéd kisfiú minden báját. Emlékszel még rá, igaz? Egész csöppség korunkban játszottunk együtt, mikor még épp csak megtanultunk futkározni, őt nálunk hagyta az anyja, míg dolgozott, még az is előfordult, hogy egyszerre ejtettétek meg a délutáni alvást azon a szent helyen, ahol a nyári súlyos meleg elaltatott. Tündériek voltatok, ha visszaidézem a képet, kettőnk közül én voltam az öntörvényű, aki sosem aludt, mikor mondták neki. Láttam én mindent, tudtam én mindenről.

Hogy akkoriban irigyeltél-e engem, amikor téged már kitörölt a szomszéd arany fürtjei alól az ősz, de az én hajamat már egy másik kisfiú simogatta az óvodában ösztönszinten létező szeretettel, csak azért, mert szépen tudtam rá mosolyogni, nos, azt csak sejthettem gyermeki eszemmel, mikor a tükör előtt illegetve magam méregzöld bársony ruhámban, ezüst koronával a fejemen, ha elkaptam csillogó tekinteted sötétjét. Engem csak elkényeztetetté tett az eset, de hogy neked a nélkül remegett meg a kicsi szíved – ahányszor ő merő véletlenből rád pillantott, hogy tudnád, ez is lehet szerelem, az nyílt titok volt.

Hogy mikor hagytál fel Árgyélussal, azt mégis csak te tudnád megmondani. De emlékszem egy bohém jelenetre. Egy este átjöttek a kedves és kedvelt szomszédok, magukkal hozva természetesen őt is. Hirtelen rám néztél, az arcod egyszerre mély pírra gyúlt, a szoknyád csipkéjével kezdtél babrálni. Nem tudtad eldönteni, nevess, vagy… ne. Azt hiszem, ideges voltál, minduntalan rám pislogtál, de aztán csak kiszaladtál a konyhába:

– El ne áruljátok, hogy tetszik nekem! – suttogtad kétségbeesetten anyunak és apunak úgy, hogy a vendégek meg ne hallják. Ők rád mosolyogtak, azt hiszem, még nevettek is. Ezúttal egyedül én voltam komoly. Meg te. Emlékszem az arcodra, a tágra nyílt, nagy barna szemeidre. Visszaidézve, látszott rajtad, hogy valami megváltozott, a tekintetedben bezárult valami. Talán elszégyellted magad. Talán megijesztett saját gyerekességed.

Először gesztenyeszínű hajadra leszek figyelmes, a metróhuzat az arcodba fújja, próbálod nem megenni, borzos vagy, mint rendesen. Hát a tömeg csak kidobott magából. Te is észreveszel, az arcod olyan, mint az enyém, már egy felnőtt arca, te végre hozzánőttél a komolyságodhoz, de én még őrizni akarom szemeim mélyén bolond gyermeki énem minden játékosságát. Már látom, kezedben markolod a telefonod mellett a metrójegyeket, tudom, hogy elteszed majd emlékbe, a pénztárcádba, mert tudod, ez egyszeri alkalom.

Egyszerre tekintünk fel a fogyó neonszámokra: két perc van, míg befut a földalattink, az pont elég, hogy megnézzük az újságos kopottan színes kínálatát a poros kirakatban. Az üveg tükrében azonban nem csak engem pillantasz meg. Észreveszem én is a tízéves forma, fekete hajú fiút, ahogy az anyja kezét fogja. Igazad van, szerintem is hasonlít rá. Hány évet kell ahhoz legondolni az életünkből, hogy újra elsősök legyünk? Egy évtizedet? Olyan sokat? Akkoriban az új legjobb barátnőnk még nálam is közkedveltebb volt. Kettőnk közül téged szeretett jobban, melletted könnyebben tudott érvényesülni, milyen nagy szavak, de ezt hétévesen is lehetett érteni, ha megfogalmazni nem is. Neked is a kisfiú hasonmásán jár az eszed? A fiúk közül ő volt az egyetlen az iskolában, aki kedves volt velünk. Nem kergette meg szünetben a barátnőnket játék közben, nem beszélt csúnyán, nem húzta meg a hajunkat, egyszerűen nem volt idegesítő. Megtetszett neked, csak mert még nem rontotta el semmi. Ilyen egyszerűen. Nem én mondtam el neki. A barátnőnk volt. Bántad, hogy végül megtudta? Rendes gyerek volt, és két évvel idősebb. Milyen sokat számított a mi nagyon gyerek, nagyon lány-szemünkön keresztül… Én az ablakon keresztül figyeltelek titeket egy szünet végén, ezúttal a csengő nem zavart meg semmit. Kioldódott a cipőfűződ, ő megállt melletted, lehajolt, és bekötötte neked. Nem tudom, mit kérdezett tőled, de ki tudom találni, mert nem mert rád pillantani. Te nem szóltál egy szót sem, még azt sem mondtad, már rég be tudod kötni a cipőd.

A menetszél elmossa az alakod, ahogy a metró elsuhan közvetlenül előtted, legszívesebben megfognám a karod, és visszarántanálak a vonal mögé, de eltanultad tőlem a makacsságom, nem szereted, ha elráncigálnak oda, ahol mások is vannak. Merészen az arcokba nézünk, ahogy felszállunk az idegen testek és érdekesebbnél érdekesebb lelkek közé az üvegezett vaskonténerbe. Ahogy elindul a metró, nekem dőlsz, szokásod hátraesni a bizonytalan talajon, míg megrázkódsz a fizikai erőknek engedelmeskedve, tudom, hogy nosztalgiázol, tudom, hogy magadba végigpörgeted a fiúk arcát, akik valaha is tetszettek neked, akiknek te tetszettél, de ők neked nem, ahogy haladsz az évekkel, mi meg a másodpercekkel, egyre kevesebben vannak.

Rám nem gondolsz. De én gondolok rád. És sajnállak. Mert míg engem minden pillanat szerelmessé tett, te addig megpróbáltad racionalizálni a szerelmet. Olvastál róla ezeregy mesét, lerajzoltál minden tündérherceget, akit életedben láttál, és megmozgatta a fantáziád, megalkottad a sokszor emlegetett nagy őt, hogy hiányozzon. Azt mondod, nincs barátság fiú és lány között. Azt mondod, nincs szerelem első látásra. Azt mondod, csak az szerelem, ha két ember egymást szereti. Azt mondod, nem voltál szerelmes.

És akkor ki az, akinek először engedted, hogy megfogja hideg kezed? Ki az, aki először ölelt magához egy szél hozta, bolondos tavaszi napon, egy zöldülő dombtetőn? Ki az, aki először lopott csókot tőled, míg lehunytad a szemed a verőfényben?

Én azért vagyok, hogy téged tagadjalak. Minden megállóban ellent mondok neked, már nem is mersz, már nem is akarsz rám nézni, elbámulsz az elsikló feketeségbe, a saját űrödbe. Őt is eldobtad magadtól, megpróbáltad észérvekkel megmagyarázni, miért nem megy ez neked, ez a szerelem, holott már csak a hiányát kellett volna. Egy reggel vagy egy hajnalon felébredsz, egyszerűn más emberként, mint ahogy elaludtál. Én láttam a riadalmat fekete szemeidben azon a reggelen. Felébredtél valami nélkül, és ez fájt, és nem tudtad megmagyarázni, és ez megijesztett. Hogy magyarázz el valakinek valamit, ami nem létezik? Tőlem kérdezed?  Ironikus. Szerencsére az emberek nem téged néznek. Nem szoktak felfigyelni rád, úgyhogy folytatom. Most is veled vagyok, nem? Akkor is veled voltam, mikor megláttad a következő Valakit, akire már akkor felfigyeltél, akiről kivételesen már akkor tudtad, hogy jelenteni fog valamit neked, míg ő csak azt tudta, hogy létezel, és azt is csak azért, mert melléd ültette le a sors. Hát itt volt a sors keze, hát azon a széken ülve, előadást hallgatva voltál jókor jó helyen, egyszer az életben, erre vártál. Én a túlsó sorból láttam felcsillanni a szemed, láttam a fiún is, ő lehet neked a nagy ő, az, akit magadnak megálmodtál.

Az oldaladba bök egy könyök, de felszabadul egy ülőhely, egy kiváltság, látom az arcodon, leülnél, már nem bírod. De én akkor veled szembe ülnék le. A metró újra elindul, de ezúttal a belső szerveid is megrázza.

Akaratlanul is be kellett bizonyítanod, hogy nem létezhet csak barátság fiú és lány részéről egymás iránt. Szomorú vonásokba gyűrődik az arcod. Rám tekintesz. Nem is, ez a megbánás. Azt csak te tudod megmondani, melyik mozdulatnál romlott el minden, hol lett a nagy Ő-ből hirtelen csak egy tökéletes barát, ami azelőtt is volt. De akkor már sem neked nem maradhatott az, sem te neki. Azzá váltál, ami szerettél volna lenni számára, ő azzá válhatott volna, amit te szerettél volna magadnak, de már nem volt semmi, és te semmi voltál. Azon a héten hamuvá váltál, és őt is azzá tetted. Gonosz vagyok, hogy ezeket felhányom neked. És te gyűlölsz engem, ha rám nézel, mert azt gondolod, én lehetek a te jobbik feled.

Elkapod a fejed, és akkor hirtelen megmerevedsz, az értetlenség kiül az arcodra, látom a szemed rándulásán, hogy szeretnéd bevetni a csúnya nézésed, már szinte megteszed. A srác nekem háttal áll, mélyzöld dzsekiben, a kezében egy vastag, sárgalapú könyv, barna, tüsi haján fejhallgató, megérintette a vállad. Látom pimasz mosolyra húzódó ajkát oldalról, macskaszeme zölden villan, rajtad nevet, rajtunk nevet, és érzem, hogy valami közeledik. Végül kinyújtja kezét, és int neked, hogy foglalj helyet. Nem nekem, neked. Kifogtad a földalatti fekete világ egyetlen úriemberét álarcban.

Én azért vagyok, hogy téged tagadjalak. Hogy ellent mondjak neked, hogy bebizonyítsam, én nem vagyok a te jobbik feled, hogy ugyanolyan hibás termék vagyok, mint te. Hogy bebizonyítsam, nincs igazad: léteznek apró szerelmek. Az óvodás szerelem is tündéri szerelemmé dagad, hogy hétévesen már nem vagy hercegnő, és ő nem királyfi, de attól még ez lehet szerelem, mert ő egy rendes fiú. Hogy te az a lány vagy, akinek számít, ki fogja meg hideg kezed, hogy az már szerelem, hogy megtanuld végre: a sorsod nincs megírva, de mégsem tudod alakítani, mert nem létezik.

Rápillantasz a srácra, elfogadod a helyet, csak a szemed árul el, mellyel az ablakra nézel, már nem haragszol, már nem gyűlölsz, a tömör falak mögött, a suhanó üvegen a tükörképed keresed. Engem keresel. Hogy lásd, hogy lássam, tudod: a metrójegy a pénztárcádban bizonyíték a szerelem nagy varázsára, amiben gyerekként hittél, majd kiábrándultál, „az első látásra”.

 

Benedek Elek Pedagógiai Líceum, XII. osztály (Székelyudvarhely)




.: tartalomjegyzék