Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Július
2018 - Június
2018 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - December
Terék Anna

Fekete hó

Azon a télen is, akkora volt a csend,

hogy az ember csak félni tudott benne.

Mint robbanás előtt, ahogy fütyül

a föld felé közeledő bomba,

úgy fütyült a csönd abban a repedő télben.

Markolta a fagy a búzatáblákat,

mintha meg akarná rázni az egész Földet.

 

Apám a kaszárnya előtt állt,

egyik lábáról a másikra billent.

Abban a megfagyott tájban

csak ő mozgott, mindenki állt.

Állt mérgesen anyám,

állt a nővérem és én is,

egy katona sem mozdult.

 

A kaszárnya előtt billegett,

szemhéja félig lecsukva,

mint aki utólag szégyelli

az összes lenyelt korty pálinkát.

Pedig minden katona iszik.

Nem is lehetne azt máshogy,

nem igaz, uram?

 

Apám körül fekete volt a hó.

És én féltem, mert láttam,

hogy az apám is fél,

anyám meg úgy dühös,

hogy nem lehetett tudni,

attól fél, hogy apámat

a harctéren lövik le,

vagy attól, hogy esetleg majd

sosem lövik le.

 

Amíg apám tartalékos volt,

lassan kilopta nekünk

a fél kaszárnyát,

hozott csajkát, bőr övet,

zöld kabátot, katona táskát,

jégeralsót és bakancsot,

evőeszközt és fémtányért,

amire az olvasztott cukrot csöpögtettük.

Nekem a legjobban az tetszett,

mikor apám megmutatta,

a széles bőr övön hová kell

akasztani

a kézigránátot.

És én nagyon bánkódtam,

hogy gránátot nem hozott haza.

 

Végül nem vitték el apámat,

ott ücsörgött végig a kaszárnyában

és kimenőn csak hordta haza a dolgokat.

És elmúlt minden, lassan.

De a csontjai mellett ott maradt,

a szövetek közé tapadt

a szomorúság, vagy félelem, vagy

ki tudja mi lehetett az.

 

Apám innentől kezdve már

nem akart semmit sem látni,

se anyámat, se bennünket,

se saját magát.

Valahogy próbálta a szemét

egyre homályosabbá tenni,

hogy ne kelljen látni semmit.

Annyi pálinkát ivott,

hogy nem tudott a saját lábán megállni,

a szekrénynek dőlt, a ház falának,

nekidőlt minden utcának,

így billent meg az egész város,

így dőlt vele együtt az egész világ, uram.

Mintha soha nem is lett volna

semmi, ami megtámasztotta volna

az életet.

 

Emlékszem, szürke volt és száraz a tél.

A fagy a háztetőkre mászott,

füstölte az eget a falu.

Azt mondják, azon a télen albánokat

égettek a hulladék-feldolgozóban.

Táncoltak ezek a füstté vált albánok

a nap helyén, az égen,

nem látszottak tőlük a csillagok.

 

Én meg csak álltam abban

a szürke, száraz télben és

néztem, hogy billeg, tántorog

az én apám,

és hiába álltam egy helyben,

mert mintha

beleakadt volna apámba

az élet, úgy dőlt és csúszott

körülöttem minden.

Aztán egyre csak fékezett

és indulni próbált

az élet, csikorgott minden,

míg végül meg nem állt.

 

Mert megállt az idő,

állt a levegőben az

összes porszem, uram,

nem mozdult a felhők között

egyetlen madár sem.

Álltak az autók, a nénikék

álltak a járdán,

ott álltam én is mellettük,

nézve rettegve ezt

az ismeretlen billegést,

megakadt bennem a lélegzet,

és szerettem volna nagyon,

ha el tudok futni, vagy ha

a szemeimet el tudom takarni,

de oly mozdulatlan volt minden.

 

Az ember agya néha,

mint túlfeszült áramtól a biztosíték:

kicsapódik, zárlatos lesz.

Zúg, zúgni kezd minden,

aztán egy halk kattanás és kész.

Az ember megáll.

És nehéz feszült testünkkel

újra megmozdulni.

Hiába mondja mindenki,

hogy induljunk tovább.

 

Apám semmitől sem tudott

volna megvédeni engem.

Ha nem lett volna részeg,

akkor sem.

Hiszen saját magát sem tudta

megvédeni semmitől, soha.

És az a legrosszabb uram,

hogy az apám saját magától

sem védett meg. Csak nyúltak

a napok, egyre mélyebbre

toltak, a föld alá. 

Sár volt a körmöm alatt,

sár volt a fogam közt,

és lent, a tüdőm alján.

 

Talán ekkor kezdett a darabjaira

hullani minden, itt kezdtek

el a dolgok szétesni, uram,

már nem értettem,

hol van a határa annak,

ami ellen még tehetek valamit,

és mit mérgez meg véglegesen

a puszta lényem,

mikor vagyok jó, miért voltam én rossz,

hogy ennyi büntetést kell eltűrjek

egyhuzamban.

 




.: tartalomjegyzék