Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Szeptember
2018 - Augusztus
2018 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - December
Ferdinandy György

Hirtelen halál

A konyha ajtaja kinyílt, a felesége bedobott valamit.

– Megint ezeket hallgatod? – kérdezte.

Az öregember minden reggel a konyhaasztalnál várta a hatórás híreket. Amikor visszament a szobába, az asszony már a képernyő előtt nézte az amerikai csatornát.

– Van itt valami üzenet!

Egymással spanyolul beszéltek, de a külvilággal mindketten az anyanyelvükön. Angolul az asszony, magyarul az öreg.

– Üzenet?

A netes portált nem tudta – a felesége így mondta – kinyitni. Nem is érdekelte. Neki csak a postás hozott levelet.

– Valami meghívó! – motyogta az asszony.

– Tüntetés? Klímaváltozás?

– Azt már leszavazta a parlament.

Az e-mail – az emil – Brüsszelből érkezett. Az unokája küldte. Egy kislány: a nevére hirtelen nem emlékezett. Az asszony – a második felesége – egy noteszben tárolta a neveket.

– Az aneszteziológus! – szólt most a férfi után.

Az már az ágyon ülve dörzsölte a lábát. A bőre minden reggel jéghideg.

– Mi van vele? – nyögte.

– Semmi. Férjhez megy.

– Charlotte! – tette hozzá, amikor már ő is reggelizett.

– Meghívtak! – kiabálta az asszony.

Még nem döntötte el, hogy csak figyelmetlen, vagy már töksüket az öreg.

– Minket?

– Engem ugyan nem!

– Nélküled – legyintett – én már sehová se megyek.

 

*

 

Brüsszelben a nagy háború végén járt utoljára az öregember. Egy talán sosemvolt másik életében, még tízévesen.

– Hajnalban érkeztünk – mondta most. Arra, hogy hajnalban, jól emlékezett.

Volt valami nagy szála a pályaudvaron. Meleg italt kaptak, később, amikor már kivilágosodott, felolvasták a neveket. Óriási terem volt, és valahonnan felülről érte őket a nap. Elmúlt dél, mire szétosztották a sok száz gyereket.

– Minket, kettőnket – folytatta – együtt vitt el egy apró, illatos asszony. Talán, mert már csak ketten maradtunk. Tante Cécile-nek hívták, elmagyarázta, hogy így kell majd őt szólítanunk.

Az avenue Louise-on lakott. Még arra is emlékszem, hogy a 240. szám alatt.

Emeleti lakás volt, illatos az is, mint egy múzeum. Bejött valami szakácsnő-féleség, ágyneműt hozott. Nem emlékszem a részletekre. Amikor felébredtem, már elvitték a másikat.

– Figyelsz? – kérdezte a felesége. Mellékeltek egy videót!

A helyszínen készült felvételek! – írta a Charlotte nevű unoka, akiről kiderült, hogy diplomás orvos és hogy Waterloo-ban háza van.

A képeken kastély, vizesárok, felvonóhíd, őrtorony. A szálloda, ahol a család szobát foglalhatott.

– Szép kislány! – mondta az asszony.

Brüsszelben is volt egy ilyen szőke, kékszemű lányka. Lise. Az első nagy, reménytelen szerelem. Még sokáig leveleztek, később, amikor a fiú már hazament.

– Szóval? kérdezte az asszony. Bejelentkezel?

– Csak veled! – felelte.

A dolog egyelőre ennyiben maradt.

 

*

Gazdag család volt! – mesélte tovább. Gyárosok. Iskolába járattak. Minden reggel autón vitt el Viktor, a sofőr. A bácsi nap mint nap kijavította a házi feladatomat. Volt róla szó, hogy örökbe fogadnak. Aztán ez valahogyan félbemaradt.

Sírtam, amikor letelt az év, és Viktor kitett a pályaudvaron. Sok minden történt velem egy év alatt.

Az asszony ült a számítógép előtt, és nyomogatta a gombokat.

– A tanító, Huart úr, adott nekem egy díszes albumot. La Patrie Belge. Ha akarod – mondta – megmutathatom.

De a felesége akkor már aludt.

A borítót megrágták az egerek, a Beffroi tornya még éppen átütött a színes kartonon. Huart úr azt írta bele, hogy ne felejtse el fogadott hazáját, Belgiumot.

– Szép, kerek betűi voltak.

Megint a lábát dögönyözte. A bőrének ilyenkor már sötét, szederjes színe van.

– Szóval? – kérdezte.

– Azt hittem, hogy már foglaltál.

Kettesben kerestek egy ilyen úgynevezett fapados járatot.

– Hová rohansz?

– A körzetihez! – türelmetlenkedett. Feliratom – mondta – a gyógyszereket.

A busz percre pontosan érkezett.

– Te, fiam! – fogadta az asszony. Ez itt mit jelent?

A foglaláson volt egy rajz a sarokban. La mortsubite! A hirtelen halál.

– Különös reklám! Biztos vagy benne, hogy ez egy szálloda?

– Mi lenne!

– Valami krematórium?

– Hülyeség.

Keresték tovább a fapados járatokat.

 

*

– Az úgy van – magyarázta –, hogy a serfőzde fölött gomolyognak a muslicák. Beleszédülnek. Beleölik magukat.

– A polgári esküvőn – mondta az asszony – nem vesznek részt csak a legközelebbi rokonok.

– Ez ránk nem vonatkozik.

– Rám pedig még annyira sem!

– Másnap, a szertartás után lesz egy fogadás. Mondd! – kérdezte az asszony – Megvan még az öltönyöd?

– Miért ne lenne meg!

– Mert nekem nincs mit magamra vennem!

A kordbársony kabátot még az első felesége vette. Valami temetésre kellett. A nyugdíjazása után mint a legyek hullottak körülötte az emberek.

– Nem találom! – mondta az asszony.

Kezdték számolgatni ezt a belga utat.

– Ő is ott lesz? – kérdezte az asszony.

– Kicsoda?

– Jól tudod.

Hát ez ugye elkerülhetetlen. A két nő találkozni fog.

– Nem, nem! – rázta a fejét az asszony. Te csak menj! A te lányod! Én itthon maradok.

Kezdődött minden elölről. A veled és a nélküled. A megyek és a maradok.

 

*

Gomolyognak a muslicák. Elszédülnek, beleölik magukat. Dél van, ők ketten az utolsók. Egy szőke lány és egy tízéves fiúcska. Lise? Charlotte? A lánya? Szent Aldegonde oltára előtt adja őket össze a pap.

 




.: tartalomjegyzék