Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Augusztus
2018 - Július
2018 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - április
Bene Zoltán

Derengés

− Szeretem a csúnya férfiakat – nevetett P.-re a nő, aki nem sokkal korábban Ivettként mutatkozott be. P. nem jött zavarba, régóta tisztában volt külső adottságaival. Tizennegyedik születésnapján az egyik osztálytársnője, akibe ötödikes kora óta szerelmes volt, azt súgta a fülébe egy házibuli legbelső szobájában (a külső szobákból az akkortájt igen népszerű francia film negédes dallama szűrődött be hozzájuk):

− Te olyan csúnya vagy, hogy az már szinte szép.

Olvasta valahol a mondatot az a lány, vagy (ami valószínűbb) egy filmben hallotta, ez P.-t nem érdekelte. A kedvességnek szánt szavak lesújtották. Akkoriban még úgy volt a szépséggel, mint Woody Allen a halállal. Woody sem a művei által kívánt halhatatlanná lenni, hanem azáltal, hogy nem hal meg soha. P. esztétikai szempontból hasonló módon képzelte a jövendőjét: ő sem úgy akart széppé válni, hogy a rútsága egy bizonyos ponton átcsúszik valami másfajta esztétikai minőségbe, amitől fogva akár szépnek is lehet tekinteni, sem pedig (noha olykor ez is megfordult a fejében) a plasztikai sebészetnek köszönhetően, sokkal inkább úgy, hogy jóképű férfivá alakul egy éjszaka alatt, s miként Gregor Samsa, minden szembeötlő előzmény nélkül bogárként ébredt egy reggel, úgy vágyott ő vonzó szívtipróként kikelni az ágyából valamelyik, hamarosan elérkező napfényes délelőtt. Tizennégy évesen (és még néhány évig) ezért epekedett, s mivel tisztában volt vágya abszurditásával, kilátástalannak látta az életét. Mindezt, persze, nem árulta el a lánynak, akibe szerelmes volt, csak szó nélkül, vérig sértve és halálosan elkeseredve faképnél hagyta. A magnóban éppen arról kezdett énekelni valaki, hogy örökké fiatal akar maradni. Foreveryoung, I wanttobe foreveryoung! Doyoureally wanttolive forever, forever and ever? P. a fürdőszobában megmosta az arcát és ivott a csapról, aztán kikereste a sajátját a fogason lógó kabátok közül, belelépett a cipőjébe, s miközben bekötötte a fűzőt, azon tűnődött, ő vajon szeretne-e örökké fiatal maradni, pontosabban: csúnya fiatal maradni az idők végezetéig? Egyértelműen nem. Abban viszont egy percig sem reménykedett, hogy kinövi a rondaságot. Patt. Ez bizony patt.

Ahogy fölegyenesedett, szembe találta magát a házigazda csau-csaujával. Noha már óvodába is együtt járt a házibulit rendező sráccal, a kutyájával egyszer sem találkozott korábban, talán mert sosem került igazán közeli barátságba a gazdájával. A jámboran üldögélő állat kékes nyelve kicsüngött a szájából, akár egy darab romlott hús. P. ezt nem találta undorítónak. Gyöngéden megsimogatta a busa fejet, mielőtt távozott.

Esztendők múltán megtanulta becsülni az olyasféle mondatokat, mint „Te olyan csúnya vagy, hogy az már szinte szép.” Vagy: „A férfi elég, ha csak egy fokkal szebb az ördögnél.” S kivált az olyan kijelentések édesítették meg az életét, amilyen például a „Szeretem a csúnya férfiakat.”

− Ez derék – mosolygott Ivettre.

A Bandita nevet viselő kávéházban ültek, P. cidert ivott, mint általában, Ivett fényt. Az iható fénnyel akkor találkozott életében először P., vodkát jelentett gyümölcsízű szörppel és energiaitallal dúsítva. Ivett a negyediket döntötte magába. Gyakorlott fényivó lehetett, észlelhető hatás alig mutatkozott rajta.

− Gyere föl hozzám – koppantotta vissza az asztalra a karcsú poharat a nő, s P. nem ellenkezett, kihörpintette maradék italát, készen állt az útra. És minden egyébre.

Ivett egy régi, belvárosi társasházban lakott, tízpercnyi sétára a Banditától. A tízperces séta alatt végig a kávéházról beszélt. P. nehezen tudta volna eldönteni, hogy pozitív vagy negatív véleménye van a helyről. Miközben Ivett a kulcsával szöszmötölt, P. azon tűnődött, nem abba a lakásba tartanak-e, amelyikben évszázadokkal azelőtt egy csau-csau kékes nyelvét figyelte távozás előtt. Nem látott névtáblát az ajtón.

− Régóta laksz itt? – érdeklődött.

− Két éve vettük – felelte Ivett. – De szar ez a kulcs… − mérgelődött (úgy tűnik, mégis hatással van rá a fény, állapította meg magában P.).

Az ajtó hirtelen kitárult. Egy csontvékony kamasz lány nyitotta ki belülről.

− Szia, sziasztok – mondta szokatlanul mély hangon a csitri, s mialatt P. és Ivett behatoltak az előszobába, villámgyorsan belebújt a csizmájába. P.-nek érkezése sem maradt értelmezni a helyzetet, a lány már szinte rájuk is csukta az ajtót.

− Zsombor alszik – szólt még vissza, aztán eltűnt.

− Ki az a Zsombor? – kérdezte P.

− A kisfiam. Lassan másfél éves.

Ivett megfogta P. kezét, húzta maga után. A mérsékelten megvilágított, tágas előszobából egy hall-szerű helyiségbe jutottak, onnan óvatosan bekukkantottak a gyerekszobába. P. Zsombort mindössze egy hurkának látta a rácsos ágyban. Az anyja közelebb osont a fekhelyhez, megigazította a kisfiún a takarót, aztán visszatuszkolta P.-t a hallba, onnan az előszobába.

− És az apja?

− Bécsben van.

− A férjed?

− Igen, de Bécsben van, ne aggódj.

P. nem aggódott. Kissé ugyan bizarrnak érezte a helyzetet, ám inkább Zsombor, semmint az apja miatt. A realitásérzékével sosem volt baj. Az emberek becsapják, megcsalják és megalázzák egymást. Pár nappal azelőtt olvasta, hogy valamelyik skandináv államban a gyerekek húsz százalékának nem az az apja, akinek a nevét viseli. Minden ötödik kölyök kakukktojás. Nem hitte, hogy a skandinávok hűtlenségi indexe magasabb lenne a többi európai népénél. Legfeljebb hivalkodóbbak.

− Menj be, én elszaladok pisilni – bökött egy ajtóra Ivett.

P. a hálószobában találta magát. A helyiség nagy részét elfoglalta a hatalmas franciaágy. Fölkattintotta a villanyt, nézte a képeket a hátsó falon. Ivettet és egy férfias, markáns arcú alakot látott az egyiken, a többin ugyanazt a gyereket, pár napos korától úgy egyéves koráig, különböző pillanatokban és helyzetekben. A házaspár képét figyelve P.-nek derengeni kezdett valami, a markáns arcú férfi halványan ismerősnek tűnt, de íziben elfojtotta az érzést magában, nem hagyta kibontakozni. Abban sem volt biztos, hogy ez az a lakás, ráadásul az imént hallotta, hogy Ivették mindössze két éve vásárolták meg. Badarság, gondolta. És egyáltalán.

A szobában egyszerre kialudtak a fények, s a következő másodpercben sejtelmes, kékes derengésbe borult a tér. A nő hátulról átölelte és beleharapott a nyakszirtjébe. P. lehunyta a szemét és pár pillanatig átadta magát az élvezetnek, aztán szembefordult a nővel, csókolózni kezdtek, közben vetkőztették egymást. Lekerült az ing és a blúz, lecsúsztak a nadrágok. Ivett csipkés melltartót és hozzá illő bugyit viselt, P. megállapodott egy pillanatra, hogy gyönyörködjön az elé táruló idomokban. Pontosan ebben a hangsúlyos pillanatban szólalt meg a mobiltelefon. Mintha filmben lennénk, suhant át P. agyán a gondolat.

− A fenébe – mérgelődött a nő.

Keresni kezdte a készüléket.

– Még szerencse, hogy nem hagytam a táskámban, fölverte volna a gyereket − a nadrágja farzsebéből húzta elő a telefont.

– Föl kell vennem – mentegetőzött.

P. azonnal rájött, hogy a férjével beszél. Gyorsan leült az ágyra, igyekezett nem a nő felé nézni. Kezét meztelen combjára fektette, a tekintete a hátsó falat pásztázta, végül a házaspárt ábrázoló képen állapodott meg. Föl nem foghatta, Ivett miért nem megy ki a szobából.

− Igen, jól vagyunk – hallotta a hangját. – Balázska már alszik, persze… Veled minden rendben? Jól sikerültek a dolgok?

P., ha nem érezte volna mérhetetlenül udvariatlannak, szívesen befogta volna a fülét. Ugyanakkor otrombának találta azt is, hogy csak ül és bámulja azt a fotót a falon. A hallásának nem parancsolhat, nem süketülhet meg, s így óhatatlanul kihallgatja a házaspár párbeszédét, a szemét viszont levehetné a képről, mégsem teszi.

− Értem. Holnap elmegyek és elintézem, ne aggódj, Balázs.

Balázs, ismételte meg magában P. A kisfiút az apja után nevezték el. Már nem csak halványan, de kifejezetten ismerősnek tetszett a markáns arcú férfi a falon. A szíve egyre hevesebben dobogott, s minden egyes dobbanással gyengült a vérében a szexuális izgalom és a vágy, míg végül úgy érezte, már-már nyomtalanul eltűnik.

− A férjem volt – huppant le mellé Ivett. – Nem zavar, ugye?

P.-t zavarta. Határozottan.

− Bocsi, nem tudtam nem meghallani, hogy Balázsnak hívják, mint a fiadat.

− Igen, de ez miért fontos?

P. mondott egy vezetéknevet.

− Honnan tudod? – Ivett hangja csodálkozó, egyszersmind bosszús volt.

− A lakást visszavásároltátok, ugye?

A nő fölpattant az ágyról, fölkapta a nadrágját a szőnyegről, s mintegy védekezően tartotta maga elé.

− Mi a faszt akarsz tőlem? – sziszegte.

− Ne haragudj, csak ismerem a férjed – vonta meg a vállát P. Hirtelen tényleg nevetségesnek érezte a fenntartásait. Ha nem ő, hát valaki más. Ha nem más, hát egy harmadik. Valaki mindig akad, Ivett túlságosan jól néz ki ahhoz, hogy ne találjon senkit, ha kedve szottyan keresgélni.

Ahogy nézte a nőt, egyik pillanatról a másikra minden aggálya elveszítette a jelentőségét. Ivett, a nadrággal a kezében egészen megkapó látványt nyújtott. A mozdulattól, ahogy a ruhadarabot maga elé emelte, kiszolgáltatottnak látszott, elszánt tekintete azonban rácáfolt a látszatra.

− Vagy inkább ismertem – helyesbített P. − Már vagy tizenöt éve nem találkoztunk. Talán van az húsz is.

Ivett újra ledobta a nadrágot a padlóra. Gyönyörű alakja van, az egyszer tagadhatatlan, állapította meg magában P. sokadjára.

− Akkor ez most téged zavar – jegyezte meg a nő.

P. nem válaszolt, csak meredten bámulta Ivett csípőjét.

− A szülei eladták ezt a kéglit, az árán vettek házat, ő meg visszavásárolta két éve, amikor a gyereket vártuk. Hogy a gyerek ugyanott nőjön föl, ahol ő. Vannak ilyen hülyeségei. De alapvetően jó fej. Szeretem.

− Értem – bólintott P.

− Ennyi elég? – ült vissza az ágyra Ivett. Szorosan a férfi mellé húzódott.

Sok is, gondolta P. Nem szólt egy árva szót sem, csak hagyta, hogy a kékes derengésben, ami úgy ölelte körül őket, akár valami gáznemű víz, a nő azt tegyen vele, amit csak akar.




.: tartalomjegyzék