Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Május
2018 - április
2018 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Május
Bogdán László

Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt...

Engem, mint egy folyót,

Nehéz idők utamból eltereltek,

Kicserélték az életemet. Másik

Mederben zúg, a régit elkerülve,

A magam partjait nem ismerem.”

(Anna Ahmatova: Az ötödik elégia)

 

Setét Viola, Kátó Sándor,

Técsy Sándor és Váradi Bejer László emlékére

 

1. KÁTÓVAL A HÍDON

 

És ott állott Sanyi a híd közepén,

hat nappal borotvagyors halála után,

farmerben, kék ingben és hívott.

Szél kelt, szavait elsodorta.

Nem értek el hozzám a szavai.

De megint félreérthetetlenül intett.

Nem tudtam, hol van ez a híd?

Számtalan hídon kelhettünk át együtt,

a Dunán, a Tiszán, a Maroson, a Szamoson,

a Körösökön, a Dráván, az Olton,

az Arnón, a Pón, a Rajnán,

de ez nem hasonlított egyik hídra sem!

Nem, ez nem volt a sóhajok hídja.

Nem emlékeztetett Amszterdam,

Szentpétervár, Moszkva, Nürnberg,

Bukarest, Várad hídjaira sem.

Nem hasonlított a régi Olt hídra sem,

melynek karfájára egy éjszaka Visky Árpi,

életünk nagy bolyongója és hoppmestere

felmászott, és elszavalta, hangsúlyozottan

élete kockáztatásával, A vén cigányt.

Nem tudott úszni, nem tudni mi lett volna,

ha beleszédül, kezében rumosüvegével, a folyóba?

Mindezt én meséltem el Sanyinak,

egy végeérhetetlen éjszakán. Ő akkor

a román néphadsereg főhadnagyaként bokszolt.

Sorra ütötte ki ellenfeleit, s csak jóval később

érkezett meg körünkbe. Erősödött a szél.

Sodorta a leveleket, az emlékeket, a lányokat.

„Ne tökölődj! Szokásod szerint ne töprengj

állandóan, indulj már el!”

Sanyi türelmetlenül legyintett, megfordult

és görnyedten lépegetett a túlsó part felé.

S én ott maradtam a helyemen,

noha bátortalanul tettem néhány lépést feléje,

megindultam a hídon, de megtorpantam mégis,

magam sem tudtam, miért?

S azt sem, mit veszíthetek, ha tovább megyek?

Veszíthetek-e még egyáltalán valamit,

hiszen az elmúlt „hősi” években

elvesztegettem már mindent.

Másolat-életem sem volt már az enyém.

És barátom árnya gomolygó ködbe veszett,

a túlsó part méltóságteljes ősfái között.

S akkor váratlanul meghallottam a hangját.

„Miért nem jössz, Lacika, tudd, nincs mire várni.

Itt vannak ők is mind, akikkel évek óta

nem lehetsz együtt! Ha mégis

meggondolnád magad, tudd: várunk.

A túlsó partin várunk örökké.

Gyere. Ne félj. Ne tétovázz. Nincsen halál.”

Ismét tettem néhány lépést. Nem,

nem hallottam rosszul, partit mondott,

és nem partot, de vajon miért?

Milyen partik várhatnak odaát?

A köd erősödött. Felszívta a túlsó part fáit,

a fák között kerengő azonosítatlan árnyakat,

Sanyi hangját, a hidat, s én ott libegtem

egy sárgásan zúgó nagy folyó fölött és tudtam,

hamarosan menthetetlenül belezuhanok.

Sokáig már nem tarthatom magam a levegőben.

És ki tudja, mi történik? Fogok-e tudni úszni?

Egyáltalán víz-e az, ami alattam kavarog?

S ha az, úszhatok-e benne, kiérhetek-e

a túlsó partra? A túlsó partira?

Valóban várnak-e még rám?

Vagy nyomtalanul tűntek el az álom ködében,

és itt hagytak engem megint egyedül?

 

2. A FOLYÓBAN

 

De végig se gondolhattam mindezt. Zuhantam.

A víz hideg volt, olajosan tapadt rám.

Nagy karcsapásokkal úsztam, rádöbbentem,

nincs más megoldás, igazán nem volt

mire várni? Úgy éreztem idomtalan,

torz szörnyetegek úszkálnak alattam,

ki tudja, már észre is vettek, kibuknak

hamarosan a habokból és széttépnek.

De nem történt semmi, kiértem,

botladoztam a ködben, s egy hatalmas

tölgyfa alatt észrevettem Sanyi akkurátusan

összefogott nadrágját, ingét, cipőit, zokniját.

Igen, erről ráismertem. Mindég is jellemző

volt rá a pedantéria. Szerette a rendet maga körül,

noha én is, Öcsi is számtalanszor

figyelmeztettük rá, vigyázzon, a rend veszélyes!

Menthetetlenül veszélyesebb, mint hinné,

és rajtaveszíthet bármikor. Én is levetkőztem,

dideregve néztem körül, de barátomat

változatlanul nem láttam sehol.

Közben elállott a szél, felkelt a hold

és ezüstös, fakó fényében mintha

megmozdultak volna, mintha feléledtek volna

a hatalmas fák. Akkor ötlött fel bennem

megint a felismerés, s bizonyossággá erősödött!

A fák élnek. Figyelnek bennünket.

Zátonyra futott életünk tanúi! Ezt már

a vadász is annyiszor mondogatta,

de soha nem vettük komolyan panteista

felismeréseit. Vizes ruháimat barátom

ruhái mellé helyezve indultam el

a félhomályban botorkálva, kiálló gyökereket

kerülgetve, hallgatva a lombok között

álmukban fel-felsíró madarakat.

Karórámba víz mehetett, megállt,

s így fogalmam sem volt, hány óra lehet?

De ez már igazán nem volt fontos többé.

 

3. A TISZTÁSON, EGYEDÜL

 

Ovális alakú tisztásra értem ki.

Talán itt lesz, itt lesznek mindazokkal,

akik ígérete szerint várnak rám

és kezdődhet a parti. De a tisztáson

nem volt senki, eltűntek a csábítóan forgó

szélleányok is, akik egy időben annyiszor

kísértettek Szent Iván éjszakáján,

fehér lepleikben, néhány centivel

a föld fölött forogva, csábosan mosolyogva,

távoli vidékekre csábítva, ahova már nem

juthatok el soha, és először itt létem során,

meztelenül dideregve gondolkodtam el azon,

hogy hol is vagyok? Álom ez még?

Meghaltam volna már? Azt se tudtam,

hol az a fa? Hol vannak vizes ruháim?

Ha vissza akarok menni, merre menjek?

Hol van a folyó, megvan-e még a híd,

ahol néhány perce, tegnap, egy éve

Sanyi állott? Vagy ismét a bűzös habokba

vetődve kell úsznom oda, ahonnan jöttem,

ha szét nem tépnek a mélyből felbukó,

csattogó fogú szörnyetegek?

S nem voltam biztos benne, vállalom-e

a kockázatot, azt se tudtam, egyáltalán

vissza akarok-e menni még időlegesen

elhagyott életembe? Kiabálni kezdtem.

Halott barátaimat hívtam, de csak egy

vadászni induló bagoly röpült el lomhán

a tisztás fölött, árnyéka arcomra vetült. Féltem.

Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt.

Hogy elérhetek-e oda, vagy nélkülem

kezdődik el a másvilági parti, nem is sejtettem?

Egyre jobban fáztam.

 

4. A MÁSOLAT ÉLET

 

Az életem végképp mögöttem marad,

ha ugyan az enyém volt valaha is?

Mások találták ki nekem és én éltem

ebben a másik, másolat életemben,

s jöttek a társak. Sebünk a világ.

A színész, a vadász, a bokszoló, a zenész,

Öcsi, Bejer, Sanyi, Jellasics.

Jöttek a lányok és el is hagytak.

Ki Bécsbe távozott, de Róla most nem,

ez a halottak könyve. Ki a másik világba,

hogy kísértsen azóta is ama zöld,

tengerzöld, tengermély szempár

ne hagyjon magamra egyetlen

életfogytiglani pillanatra sem,

emlékezzen és emlékeztessen arra a másik,

csak általa ismert, csak benne élő önmagamra.

És jött Kati, lehet őt is Viola küldte,

egyetlen, utolsó ajándékaként,

s ő velem maradt. Jöttek a lányok,

Boglár és Zsófia, nevettek, kinevettek,

elűzték démonaim, miközben

Irgum-Burgum Benedekről meséltem nekik

és Moha bácsiról, a törpéről, Tóbiásról

és Kelemenről, a két kelekótya kiskakasról.

És zúgtak az évek, mint távoli dűlőúton

a teherautók. Nem volt megállás.

S a tengerparton, míg a napfelkeltét vártam,

szóltak távoli hajókürtök a ködből.

Hívtak, csábítottak, de én, beúszva ugyan

szirénhangjaik után, időben fordultam

vissza mindig. Tékozló duhaj voltam.

Erdélyi játékos. Ha a parti vérre megy,

miért az én vérem folyjék örökké,

amíg mások! Na jó, gondoltam nagyvonalúan.

Az a másik világ még várhat!

Kati ott állott a parton és várt,

teste íjként feszült meg, felaranylott,

és amire kiértem, hátam mögül, a tengerből

előbukkant a tomboló vérnarancs.

Egy időre száműzve másolat életemből,

az örökösen kísértő, vicsorgó árnyakat.

Sejtettem, eme tengerparti napfelkelték

sem térhetnek vissza soha többé. Vacogtam.

 

5. A PÖRGETTYŰ

 

Barátaim sorra tűntek ki a képből.

Forgatott minket egy pörgettyű,

forgatott egymás körül az őrület.

Nem volt megállás. A vadász

Németországba ment, a bokszoló

Szegedre, a színész Amerikába,

Jellasics Budapestre. Mentek élni!

Én ültem keletre néző asztalomnál,

Sepsiszentgyörgy közepén, a Gábor Áron téren,

a Mihai Viteazul szobortól jobbra,

és írtam a Promenád köteteit.

Hol vagytok ti régi játszótársak?

kérdeztem később, jóval később,

s már nem kívántam senki szeretetét!

Úgyis jelen voltam barátaim emlékeiben.

Ők is az enyémben.

Már nem reméltem új fordulatot.

S végre már nem emlékezni akartam, hanem élni,

másolat életemben, ahogy lehet.
A regényeket befejeztem, lányaim felnőttek,

ránk esett a szabadság s a tér nevét is

M. Viteazulra változtatták, ha már közepén

trónol a hős vajda. Erre gondolva most,

a jeges holdfényben ragyogó tisztáson

elbizonytalanodom. Talán másképp is

lehetett volna? De amire keresni kezdtem

a régi játszótársakat, sorra tűntek ki

a képből megint, de most végérvényesen!

Először Öcsi költözött át az elágazó

ösvények kertjébe, majd a vadász, Jellasics,

végül Sanyi. Ma is látom tekintetét,

A Nyolcvan huszár végén merevedik ki.

Igen, kiolthatatlan emberi tekintet.

Rám néz, rád, rájuk, harmincnyolc esztendeje,

Tekintete intenzíven mered ránk.

De ennek a következményeit sem tudom

végiggondolni, nesz kél, tétova zúgás.

És a tisztáson megjelenik egy tétova árny.




.: tartalomjegyzék