Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Július
2018 - Június
2018 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Május
Hegedűs Imre János

Apokrif legenda Feriről, a legyekről és a madarakról

Egy idő múlva a legyek megtalálták Simont…

Feketék voltak, opálosan zöldek, megszámlálhatatlan

seregekben ereszkedtek rá, szemben Simonnal

pedig a Legyek Ura hangtalanul vigyorgott a karón.”

(William Golding: A Legyek Ura)

 

Úgy elszaporodtak a legyek az istállókban és a környéken, hogy Feri rászokott az éjszakai evésre. Sötétben a legyek nem látnak, nem zümmögnek, meglepik a plafont, abba kapaszkodnak, valamilyen tapadós korong lehet a lábukon, hogy nem esnek hanyatt, s csak akkor mozdulnak, ha virradni kezd. Irodaház lehetett az a lapos tetejű épület, ahová Feri behurcolkodott kicsi motyójával, amikor megérkezett, de olyan szűk, olyan alacsony volt a szoba, bizonyára raktárnak használták valaha, hogy nem kapott levegőt, ha nem nyitotta ki az ajtót, emiatt az istállókból hatalmas rajokban zúdultak be a legyek. Szürke legyek, zöld döglegyek és sok-sok házi légy.

A fal mellett vaságy állt, az ágy fejénél egy pléh éjjeli szekrény, az ablak előtt asztal, székkel. Ez volt minden bútora, Feri nagyon örült ennek, mert otthon az egykori kollektív gazdaság istállójában földre terített szalmán hált, s egy lópokróccal takarózott, de itt, magyarban, ahová a hollandus áthozta, ilyen nagyúr lett.

Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, kivette a takaróruhát, abból majszolta, csak úgy, tördelve, a kenyeret, s falt hozzá túrót, a hagymát harapta, mint az almát, s ha a szalonnát, a szalámit kívánta meg, akkor a csontnyelű bicskáját is kézbe vette, amit az apjától örökölt. Az öreg halálos ágyán adta át neki, addig nem tudott volna meglenni nélküle, mert reggeltől estig döcögött az egyfogatos bivalyszekérrel a borvízforrástól a Városba, és vissza, társzekéren, korondi cserépkorsókban hordta a vizet, s a csatláson ülve szalonnázott, már amikor volt szalonnája.

Éjféltájban szokott nagyokat korogni Feri gyomra, akkor kinyitotta az ajtót, és ha a hold is fölkelt a somogyi dombok mögül, igen-igen jól érezte magát. Nem ült az asztalkához, azt házi oltárnak használta, ha rájött az áhítat, a térdeire terített takaróruhából falatozott a sötétben vagy a félhomályban, nem zümmögtek feje körül a legyek, nem szálltak rá az ételére. Volt úgy, hogy ha nappal próbált enni, még a szájába is becsapódtak, amikor kitátotta, hogy befalja a bicska hegyére szúrt falatot, s ha netán nem rakott vissza mindent gondosan a fiókba, fekete, szürke és méregzöld lett a kenyere, túrója, szalonnája.

Feri nagyon szerette az állatokat, csak a legyekkel volt ekkora haragban. Csapkodott maga körül, volt úgy, hogy levakarta az arcát, békés nyugalmát egyedül ez tudta megzavarni. És az egerek. Három macskát tartott, Kormost, Pufit és Rusnyát, azok gyérítették a rágcsálókat a házban s az istállóban, keveset adott nekik enni, ezért egész nap vadásztak a padláson, a széna- és szalmabálák között, a silógödrök körül. A tarkamacska későre szokott rá erre a szigorú egérdiétára, ezért az elején lesoványodott, a szőre is hullni kezdett, ezért nevezte el Rusnyának. Feri akkora lyukat vésett a falban, hogy azon ki s be tudtak járni a macskák, kicsi ajtócska is volt abban, amelyik mindkét irányba lengett. Éjszaka, ha már kifáradt Kormos, Pufi és Rusnya a vadászatban, bebújtak a lyukon, Feri magához ölelte őket, s amikor elkezdtek dorombolni, ő is énekelt, halkan, áhítattal, rendszerint azt, hogy: „Angyaloknak királynéja….”

De nem a macskák miatt tartotta s fizette őt a hollandus. A borjadzó tehenekre kellett vigyázni nagyon, különösen, ha azok éjszaka kezdtek elleni. Voltak a faluból is állatgondozók, három férfi és két nő, de egyikük sem volt hajlandó az éjszakákat a büdös istállóban tölteni, reggel kijöttek, etettek, itattak, vízipuskával kimosták a tehéntrágyát a lefolyón keresztül, silót, lucernát hordtak be, géppel megfejték a teheneket, s mentek haza. Még ebédszünetük is volt, délután egy és három között élő lelket, Ferin kívül, nem lehetett látni a dombtetőn. Valamikor ezek az épületek is kollektív istállók voltak, de az itteniek téesz istállót mondanak. A hollandus megvásárolta azokat, följavította, s kezdte hordani a fajállatokat. Hatalmas kamionjával még Erdélybe is eljutott, ott a legolcsóbb a borjú, s egy ilyen útján hozta el Ferit, akit a polgármester ajánlott neki. Hol Bolond Ferinek, hol Koszorús Ferinek csúfolták a székely faluban, mert furcsán viselkedett, a kopasz fején tavasztól őszig virágkoszorút hordott, gyér szakálla, bajusza megnőtt, égszínkék szemei fölött, mint tolluseprűk, bozontos szemöldökei meredtek előre, de az állandó mosoly különös ragyogást kölcsönzött szép arcának, asszonyok mondták, ha nem lenne lökött, könnyen kapna feleséget is magának.

Valahonnan egy szürke színű köpenyt szerzett, az takarta el hiányos öltözetét, s akkor sem váltott ruhát, mert nem volt neki, amikor piroscsíkos asztalterítőt kötött egy rúdra, beállt a keresztalja mögé, s pünkösdkor elzarándokolt Csíksomlyóra. Ezt minden évben megismételte, így már nemcsak a faluja, hanem az egész vidék Bolond Ferije lett. Azt mondta, hogy ő Szent Ferenc, tud beszélni az állatokkal, s álmában megjelenik neki a Szűzanya. De nem volt elmeháborodott, inkább okos bolond, és nagyon szorgalmas, elvégzett minden munkát, amit rábíztak, beleállt kapálni a pityókatáblába, s addig vágta a földet, amíg nem szóltak neki, hogy elég.

Két történet keringett róla a faluban, voltak vének, akik állították, így született, mások esküdöztek, hogy a szomszéd leánykája, Joó Lidi ejtette a fejére, amikor csecsemő volt. Az anyja szülésben halt meg, s mivel az apja állandóan úton volt a bivalyával s a borvizes korsóival, Ferit a rokonok, szomszédok nevelték, úgy babáztak vele a süldő lányok, mintha rongyból vagy kóréból lett volna. Valami lehetett az apjával is, mert a járomfára, a bivaly füle mögé virágcsokrot kötött, ha nyílott az orgona s a jázmin.

Feri mindig énekelt. Nem bolondul, nem kelekótya módra, hanem szép, tenor hangon követte a gregorián dallamok hajlításait, s még misézett is az istálló sarkában, igaz, azt megtiltotta neki a plébános, azt mondta, vallásgyalázás, emiatt vasvillával verték meg a tehéngondozók. Ezt nem értette. Miért lenne vallásgyalázás, amikor a kis Jézuska istállóban született, ahol béke van, nyugalom, s egy szopósborjú bőgése éppen olyan szép, mint az orgona búgása a templomban? Nagyon vallásos volt, nem szalasztott el egyetlen hajnali misét, egyetlen vecsernyét sem, ismert minden templomi éneket, úgy nyomkodta lábával az orgona fújtatóját, mintha hozzánőtt volna a lába, ezt nem adta volna át senkinek a világon. Igaz, a liturgia szövegét kelekótyán darálta le, amikor az istállóban misézett, a latint vegyítette a magyarral, felborította a sorrendet, de az áhítata átforrósította a szavakat, hitte, hogy az Istenke nem tesz különbséget sem a népek, sem a nyelvek között: Dominus vobiscum, Et cum spiritum tuum, Emeljétek föl a lelketeket, Pax Domini, Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, Deo gratias, Gyónom a mindenható Istennek, Kegyelem nektek és békesség, Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Az Úr legyen veletek…

A dallam, az ének emelte ki ebből a zűrzavarból, csengő tenorhangja úgy búgott a tágas istállóban, mint a szarvasoké a havason:

Szent vagy, szent vagy, szent vagy,

Mindenség Ura, Istene,

Dicsőséged betölti a mennyet és a földet.

Hozsanna a magasságban.

Két szenvedélye volt, egyik sem ismert határt: szerette az állatokat, főleg a madarakat, és imádta a zenét.

Szóval ezt a Bolond Ferit ajánlotta a polgármester a hollandusnak, miközben megrakták borjúval a nagy kamiont. Nem kellett tolmács, a holland is csak amolyan magon kelt holland volt, a szülei, románul is jól beszélő svábok, Temesvárról települtek ki. Román volt hát a közvetítő nyelv, amelyen eladták Ferit, igaz, vele akadozott a társalgás, mert ő nem volt katona, ahol ragadt volna rá legalább néhány román szó, így semmit sem értett abból, amit a feje fölött döntöttek. De a polgármester elmondta neki, hogy jó kezekbe kerül Magyarországon, a Dunántúl egyik falujában kell éjszakai szolgálatot teljesíteni a holland istállójában, ahol sok a borjadzó tehén, és gyakori a káresett, s ő, mármint Feri, semmihez sem ért jobban, mint ehhez, eddig is itt élt az istállóban, mert senkije sincs, amióta meghalt az apja.

Feri Somogyban, az új hazájában hamar rájött, hogy az ő légyháborújában legnagyobb segítségére a fecskék vannak. Azok úgy csapódtak le az égből, mint a villám, s röptükben kapták el a legyeket. Fészkelni sem mentek távol, a három istállóépület eresze alatt, mint erdőben a keserűgombák, úgy sorakoztak a sárból rakott fészkek.

A vidéken nemigen volt agyag, homokos volt a talaj, mert valamikor idáig terjedt a Balaton vize, ezért gyakran hulltak le a fecskefészkek. Feri erre költötte a hollandtól kapott pénz egy részét, megfogadott egy villanyszerelőt a faluban, az lyukakat fúrt egész körben, a lyukakba rudacskákat dugtak, s azokra deszkákat helyeztek, amik éppen csak érintették a fészkek alját, így, ha le is vált valamelyik, nem zuhant le, ott, a körpárkányon tovább kotoltak a fecskék, s gondozták a fiókákat.

Még soha ilyen boldog nem volt! Az ő segítségével életben maradtak az ég madarai, úgy érezte, segítőtársa lett a Teremtőnek. Megfogott néha egy-egy tollas fiókát, csókolgatta, még a szájába is bedugta annak a fejét, s közben arra gondolt, de jó lett volna, ha Istenke madarakkal töltötte volna meg az édenkertet, és nem a kígyót szabadítja rá Ádámra és Évára. A madarak nem vitték volna bűnbe az embert.

Amikor semmilyen moccanást nem hallott az istállóban, amikor egy tehén sem jelezte nyögésekkel az ellést, ráállt a küszöbre, s beszélt a fecskékhez:

Száguldjatok csak, száguldjatok, drága gyermekeim, hasítsátok a levegőt, mint az angyalok, szárnyaitok hegyével rajzoljátok az égre a mennyországot, az örök fény sugarait, Jeruzsálem olajfáit, az Istenke trónusát, amelynek zsámolya előtt a Szűzanya ül. Költözzön szívetekbe a Szentlélek, hogy ne tudjanak oktalan állatoknak nevezni titeket a tudatlan emberek. Istenke szeret titeket, nagyon szeret, testetekre fényes palástot szabott, torkotokba aranytrombitát dugott, de vigyázzatok, alázatra int a fekete palást, és csak az Úr dicséretét szolgálhatja az aranytrombita. Nincs más feladatunk a földön, csak a szolgálat. Nehogy megszállja lelketeket az elbizakodottság! Minél nagyobb az áldás rajtatok, annál mélyebbre hajtsátok a fejeteket, ha éjszakára visszatértek a fészkekbe szunnyadozni. És én este-reggel imádkozom, bocsássa meg nektek, hogy pusztítjátok a legyeket, ők is Istenke alkotásai, de szent hitem szerint erre a célra teremtette ezeket a fajtalan állatokat az Úr, tápláléknak szánta nektek, hogy tudjátok felnevelni szépségesen szép, kerekfejű, gombszemű fiókáitokat.

Ritkán járt le a faluba. Amikor megérkezett a hollandussal, azt mondták, jött egy bolond román, ezzel ő nem törődött, az háborította fel, hogy több új ház eszterhéja alá színes szalagokat ragasztottak, hogy ne tudjanak fészket rakni a fecskék. Hatalmas indulat lobbant Feriben emiatt, de nem átkozta meg a házak gazdáit, inkább kérte Istenkét, bocsássa meg őneki ezt a haragot, indulatot, még az asztalkán végzett miseszolgálatába is beleszőtte a színes pántlikákat, az emberek elvetemültségét, a saját bűnbánatát s a legszebb madár, a fecske dicséretét.

A borjadzó tehenekhez is szép beszédeket intézett, ha egyedül volt az istállóban. Isten ujja nyomát látta a szaporulatban, sokszor hallotta még otthon a plébánostól a Szentírás szavait: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.”

Nem tudott írni, olvasni, soha nem járt iskolába, de az a sok száz prédikáció, ima, könyörgés, amit a templomban hallgatott, úgy vette körül, mint a virágkoszorú a fejét, feldíszítette, elválasztotta a földi bűnöktől, főleg a gonoszságtól. Lelkében örök jóság lakozott, s mivel éppen a madarakat említi az Írás, azokat szerette teljes szívéből-lelkéből, ők a levegőégben megmaradnak tisztáknak, mint a mennyben az angyalok.

Elléskor, ha megjelent a borjú első két patája és az orra, gyöngéden megfogta, húzta, s amikor kipottyant az odakészített tiszta szalmára, mindig hálát rebegett az Úrhoz. Az anyja fejéhez vitte az újszülöttet, hogy nyalja tisztára, eltávolította a méhlepényt, s aztán támogatta, emelte a rogyadozó borjút, hogy tudjon szopni. Saját gyermekének érezte, és megcsókolta a rózsaszínű, nedves orrát. Tejtestvér volt mindenikkel, korlátlan mennyiséget ihatott a frissen fejt, habzó tejből.

Ilyenkor mindig leesett a fejéről a virágkoszorú, s meg kellett indulni, hogy másikat szerezzen. Ahogy teltek az évek, ez lett egyik nagy gondja. Ugyanabban a domboldalban volt a temetőkert, ahol az istállók, a sírok között magas fű nőtt, onnan tépte a margarétát és a harangvirágot, csak akkor került bajba, amikor az önkormányzat emberei lekaszálták a temetőt, olyankor még a sírokról is lopott hol egy liliomot, hol egy-két szál őszirózsát, amiért a kicsi oltára előtt térdepelve hosszú, bűnbánó imákat rebegett az Úrhoz, s penitenciákat rótt magára.

Nyáron könnyű volt megfonni a koszorút. Vagy búzakalászt használt, vagy sást, máskor a nád leveleit, mert ingoványos, vizes rész is volt az aljban, három ágat font azokból, az ágak közé becsíptetett egy-egy szál virágot, a pipacsot is szerette a színe miatt, ilyen lehetett Jézuska vére, gondolta, de az hamar hervadt, lehullottak a szirmai, legtovább tartott a búzavirág és a katángkóró. Mindkettőt Istenke virágának nevezte, mert kék színük csakis onnan, a magasságos égből származhat. Ha semmi más nem akadt, még a kutyatej is megfelelt, abból gyönyörű sárga koszorú lett, de a szárból kifolyó lé, mint Krisztus véres könnyei, végigfolytak az arcán.

Papp Erzsinek, az egyik tehéngondozó asszonynak esett meg a szíve rajta, odament, s egy kendővel letörülgette a kutyatejet Feri arcáról. Másnap hozott neki tiszta inget, nadrágot, alsóneműt, mert ő szégyellte, hogy a régiből itt-ott kilátszott a Feri szemérme. Úgy köszönte meg, hogy összetett kézzel hajlongott, keresztet vetett Erzsire, s a kicsi oltára előtt imáiba foglalta a jóságos asszony nevét, akit Veronikának nevezett.

Télen zöld volt a koszorúja. A temetőkert tele volt puszpáng bokrokkal, amit a gondozók bukszusnak neveztek – Feri nem ismerte ezt a szót –, az apjától kapott bicskával vékony ágakat vágott le, szalagot vásárolt a falu boltjában, és, mintha négyágú ostort fonna, tömött koszorút kötött. Ha nagyon hideg volt, a bundasapkájára húzta rá, emiatt szomorú volt, mert nem érintette meg a fejét és a homlokát, így nem hasonlított azokra a glóriás szentekre, akiket a templomok oltárain látott.

A telet úgy gyászolta, mintha az anyja halt volna meg. Elmentek a fecskék, elmentek a gólyák, elmentek a gyertyánmadarak. Ő úgy tanulta, úgy hallotta otthon, a Hargita aljában, hogy gyertyánmadarak, de az itteniek azt mondják, gyurgyalagok, Ferinek gondot okozott ez a nehéz szó, s nem is találta szépnek, nem illett ahhoz a sokszínű köntöshöz, amit Istenke szabott nekik.

Tavasszal leült a küszöbre, sóvárogva nézett dél-nyugat felé, s várta vissza kedves madarait. Szomorú és boldogtalan volt nélkülük, mogorván járt-kelt, még a macskáit sem engedte föl az ágyába, csak akkor enyhült meg a tekintette, amikor meglátta az első gólyahírt, arról tudta, hamarosan csicsergésre ébred reggel, gurgulázás búcsúztatja Istenke szent napját estefelé, s délidőben, amikor harangoznak, a faluból felhallatszik a gólyapár kelepelése.

Ezzel állt helyre a világ rendje. A madarak nélkül csonkának érezte a világot, hiányosnak a teremtést. Amikor az első gurgulázó gyertyánmadár raj felcsapott az égre, Feri kifutott az istállók mögötti dombtetőre, s onnan kiáltotta a magasba imáját:

Istenke! Vedd gondjaidba ezeket a csodálatos szárnyasokat! Olyan dús, olyan gazdag legyen a kegyelmed, mint amilyen színes az ő köntösük. Bizonyára mókás kedvedben voltál, amikor teremtetted őket, rájuk hímezted a virágos rétek színeit, a kékeszöldet, az aranysárgát, a gesztenyebarnát, a feketét, a bordó pirosat. Tudjad, Istenke, hogy a fiókák etetése bajba sodorja őket. Mindenható vagy, ezért a mi gyarló emberi beszédünk nélkül is meg tudod tanítani madárkáidat arra, ne bántsák a méhecskéket, mert emiatt dühösek rájuk az emberek, emiatt rombolják ásókkal, kapákkal a domboldalba fúrt lyukakat, pusztítják el a fészkeket. Különös az ő beszédük, gurgulázásnak hangzik, de nincs a földön olyan hang, amelyik ne a te dicséretedet zengené. Áldott nevedet magasztalják a pacsirták, azt trillázza a fülemile, a sárgarigó, azt huhogja a bagoly, még a verebek éktelen csiripeléséből is kihallom az alleluját. Legyél áldott, Istenke, amiért megajándékoztál minket a madarakkal, ők kötik össze a mennyet a földdel.

Tökéletes volt Feri világa, boldoggá tették a madarak, a borjak, a szép szemű tehenek, egyedül a templomi áhítat hiányzott az életéből. Fölrémlett az elhagyott hazájának minden szép emléke, a tömjénfüst, az úrfelmutatás, az orgona hangja, a sok gregorián dallam. Többször látta az istálló küszöbén állva az andocsi búcsúra induló tömeget, oda zarándokoltak, ahová, valamikor rég, az égből leereszkedett a Szűzanya, az éjszakát fény ragyogta be, s angyali kórus dicsérte az Urat, de nem merte magára hagyni a borjadzó teheneket, belehalt volna, ha az ő mulasztása miatt megtapossa valamelyik fiatal, nyugtalan anyaállat az újszülöttet.

Minden héten megjelent az istállókban egy fehér köpenyes technikus, őt kérte meg Feri, hogy egyetlen egyszer gondoskodjanak helyettesről, mert szeretne elzarándokolni Andocsra, a híres búcsújáró helyre. Miklós, az állategészségügyi kirendelte az egyik tehenészt a búcsú napjára, ezzel akkora örömöt szerzett Ferinek, hogy napokig aludni sem tudott, hallucinációi voltak, angyalokat látott, ezüst sugarakat, glóriás szenteket, akik csapatokba verődve meneteltek a fényes égalja felé.

Amikor elérkezett a nagy esemény napja, beállt a legutolsó sor mögé, fejére margarétából és harangvirágból kötött koszorút, s egy hosszú bot végére kis oltárának fehér terítőjét kötötte.

A templomban nem ült le, tudta, elhúzódnának tőle az emberek, mert a teste, a ruhája átvette a széna, a szalma, a trágya, a szopósborjú szagát. Megállt leghátul a padok mögött, nekidőlt a falnak, s elakadó lélegzettel nézte a koronás, hosszú, színes ruhába felöltöztetett Szűzanyát, s karján a kisdedet. Hallotta a faluban, hogy Andocson öltöztetik a szobrot.

Ilyent még nem látott! A mezők, a kertek minden virágát ráhímezték az Istenanya köntösére: baltacim, zsálya, sarlófű, boglárka, liliom, viola, szegfű, tulipán, árvácska. Feri felnyúlt, megtapogatta fején a koszorút, és melegség öntötte el a szívét, érezte, Istennek tetsző életet él ő, személyes kapcsolata van az égiekkel, különösen az Istenanyával. Alig hallott valamit a prédikációból, térdre rogyva, némán imádkozott a szertartás végéig.

Elsőnek távozott a templomból, s nem az országúton tért haza, ahol a keresztalja, hanem toronyiránt, hegyen-völgyön át, dombra föl, völgybe le, hatalmas napraforgó táblákon, búzaföldeken, erdőfoltokon vágott át, patakokon ugrott keresztül, tüskebokrok közé tévedt, lihegve kapaszkodott gyökerekbe, ágakba, vitte lelkében az áhítatott, s hajtotta őt az áhítat, alig bírt uralkodni magán, énekelt torkaszakadtából. Szűknek érezte a templomot, az utat, a falut, idegeneknek az embereket, végtelenségre vágyott, oda, ahol a csillagok ragyognak. Estefelé, mielőtt megérkezett volna kedves borjaihoz és fecskéihez az istállóba, megállt a szemközti hegy csúcsán, fölemelt kezekkel a lenyugvó Nap felé kiáltozta akadozó, meg-megbicsakló szavait:

Istenke! Köszönjük neked a Napot!

Köszönjük a fényt, a harmatot, az esőt.

A gondolatot, az álmot, a mosolyt.

Te rejtőzöl a Napban, s a Nap benned lakik.

A Nap a te szemed, Istenke!

A Nap a te orcád, Istenke!

A Nap a te forró szíved, Istenke!

A Nap fáklya szent kezedben.

Tűzmáglya, tűzgolyó, tűzcsóva.

Azzal izmosítod a madarak szárnyát.

Napraforgók tányérját csókolod.

Megnyitod a virágok kelyheit.

Hajnalban fölébreszted a fecskéket.

Felhők, szelek járását irányítod.

Este lecsukod a világ szemét.

Alleluja, alleluja Napisten!

Fáradtan érkezett haza. Ruhája lucskos volt az izzadságtól, de ő csak a lelke szárnyalását érezte, s ezzel a szárnyaló lélekkel aludt el. Azt álmodta, otthon van a nagy hegyek lábainál, a Nap nem az égen járja végtelen útját, hanem a dimbes-dombos földön bukdácsol, piros óriáslabda pattan csúcsról csúcsra, a fák ágai fölött himbálódzik, közeledik hozzá, égeti a testét.

Másnap délelőtt találtak rá a tehenészek. Az ajtaja nyitva volt, szája tátva, feketéllett a legyektől, az arcát, homlokát is ellepték, koszorúján az opál zöldek gyöngyként sorakoztak, csupán égszínkék szeme világított, mint a túlvilág két örökmécsese. Az orvos szerint éjféltájban halhatott meg, valószínű, tüdőgyulladásban.

Közel volt a temetőkert, annak a ravatalozójában nyújtóztatták ki. Temetésén csak a tehéngondozók, a pap és a kántor volt jelen. Eltűnt, elenyészett, a falu az igazi nevét sem tudta meg soha.

A hivatal még levelezett egy ideig, mert elhagyott hazájában kellett kiállítani a Feri halotti bizonyítványát, de az a polgármesterek dolga volt. A hollandus fizette a temetés költségeit, sírkövet, keresztfát nem állíttatott, azt felesleges cifraságnak tartotta.

Észrevétlenül tűnt el egy ember. Halála csendes volt, békés, akár az élete.

Nem változott semmi.

A Nap bűvkörében mereven keringtek a bolygók.

A Földön az életgyár változatlanul működött.

Borjak születtek. Sárgarigók trilláztak. Fecskék csicseregtek. Gyertyánmadarak gurguláztak. Éjszaka bagoly kuvikolt. Rajokban szálltak a legyek.

Csak az elárvult három macska ült a vaságyon.

Kormos, Pufi és Rusnya.

 




.: tartalomjegyzék