Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Szeptember
2018 - Augusztus
2018 - Július
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Május
Gazda József vall életéről munkásságáról a Molnár Vilmos által feltett kérdésekre

„...így lettem én mások helyett is figyelő szem, állandó szolgálatos”

Máig közel harminc könyv szerzőjének mondhatja magát ̶ évtizedeken át végzett tanári munkája mellett. Vannak köztük szociográfiai munkák, regények, útirajzok, monográfiák képzőművészekről, tankönyv. Emellett még művelődésszervezői munkát is vállalt, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület egyik alapítója és vezetője, s némiképp még a politikába, pontosabban a székelység közügyeibe is van bejárása, mivel a Székely Nemzeti Tanács elnökségi tagja. Könyvei jórésze, szerteágazó tevékenysége a székely önismeretet, a múltunkkal, jelenünkkel való leplezetlen szembenézést szolgálja, segíti, és a székelység jövőjéért való aggódás hatja át. Az idén áprilisban 82 éves Gazda József még ma is fáradhatatlanul próbál hatni oda, hogy írásaival, tevékenységével felrázza a székelység sorsa iránt veszélyesen a közönybe süppedés felé tartókat. (M.V.)

 

Több író is leírta, hogy a lényeges dolgok tíz éves korig történtek meg velük. Pszichológusok szerint is az első tíz esztendő meghatározó az ember személyiségének kialakulásában. Akkor kezdjük az első tíz esztendővel: milyen volt a családi háttér, amelybe beleszületett, milyen volt kisgyereknek lenni Sepsiszentgyörgyön?

– Úgy hiszem, számomra a gyermekkornak a lelkületem kialakulásában volt fontos szerepe. Édesanyám szárnyai alatt vagyunk, édesapám csak vendégként jelenik meg néha, ő katona, majd négy évre teljesen eltűnik az életünkből. Tudjuk, hogy fogságba esett, s esti imáink visszatérő fohászává válik: édes jó Istenem, hozd haza apukát! Négy éves vagyok a bécsi döntéskor, de van még emlékem az „előtte időből” is, hogy az óvodában énekeljük: Hai copii la strejerie, hai copile hai hai hai – tehát román nyelvű óvodában kellett kezdenem a színmagyar Nagyborosnyón (akkor még ott éltünk, a 40-es földrengés tette tönkre az ottani házunkat, azután költöztünk Sepsiszentgyörgyre), mert akkor csak az volt, az lehetett. Aztán a négy magyar év lelki csiholója, s a vesztes háború ránk vetülő árnyéka, majd a „felszabadulás”, amit én teljes tudatossággal élek át s szenvedek meg a szó szoros értelmében. Csürheként él emlékezetemben a ránk zúdult förgeteg, majd a magyarságunk bűnnek való minősítése a román felszabadítók részéről. Amikor iskolás lettem, valószínűleg nem tartoztam a mutatós, vagy főleg a bátor, nyomuló gyermektípusok közé. Inkább félrehúzódtam már akkor. Gyermektestemhez viszonyítva – valószínűleg a majdani magas testalkatom előjeleként – nagy volt a koponyám, első osztályos tanítónőm egyszer te tökfejű-nek „becézett”, ami még ma is fáj, s amit egyes gyermekek csúfolódásként átvettek. Mindezeket felidézve: nem volt gondtalanul boldog gyermekkorom, s ha mégis valami bearanyozta azt: édesanyám aggódó-féltő szeretete, gondoskodó jósága, sok-sok babusgatása és okítása: legyünk mindig igazak, becsületesek. Az iskola mellett munkánk is volt, mert tíz éves koromban már amolyan szakácsféle voltam (a bátyám munkája a napi takarítás volt), iskolából való hazaérkezésünk után édesanyám – aki napi 10-12 órákat töltött a hivatalban – utasításai szerint a mindenben előkészített ebédet megfőzni, befejezni az én feladatom volt. Mert ekkor már „kerestünk is”, nyaranta dinnyét árulhattunk a „Közjóléti Szövetkezet” százalékos árusítóiként a piacon, s a környék gyermekei közül egyetlenként futballabdát vásároltunk a keresetünkből. Emlékszem, valóságos gyermeksereg várta, hogy házi munkáinkat befejezzük, s menjünk ki a „rétre” futballozni… Még ilyen emlékeim vannak: szárazság, pár napig nincs kenyerünk (azóta tudom, mit jelent az imádság: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma), füles kosárral megyünk a testvéremmel a fatelepre a napi tűzifát megvásárolni… Innen visszanézve úgy tűnik, akkor is éltem az életet annak gondjaival, mint majdnem mindig, fejfájós, de a népem sorsát is látó, érzékelő gyermekként. Tudtam, hogy mi a fájdalom, annak ilyen és olyan formája, s alig voltam önfeledt, a játékban feloldódó gondtalan gyermek.

Lépjünk tovább: kérem, beszéljen a Székely Mikóban töltött középiskolás éveiről. Voltak tanárai, akikről úgy érzi, hogy hatottak Önre, netán példakép is akadt közöttük?

– Középiskolás korom: 10–17 év… Második gimnazistából lettem hetedik általános iskolás tanuló a tanügyi reformnak hála. Feltűnt, hogy a tanáraim jobb véleménnyel voltak rólam, mint én magamról. Én a napi leckét elhanyagolva inkább olvastam – volt, hogy édesanyám hajnali négy órakor szólt rám, hogy hagyjam már abba, s aludjam is éjszaka. Reggel el-elkéstem az első órákról, mert a szülők hamarabb indultak munkába, nem ők indítottak el. A házifeladatokat ott másoltam le vagy készítettem el, a szünetekben néztem meg, hogy mi is a következő óra anyaga, mit kell megtanulni arra, s volt, hogy kapkodva „készültem” a tanári bejövetel előtti három-négy percet maximálisan kihaszálva, s ha felszólított a tanár, megtörtént, olyasmit kérdezett, amit egy perce sem volt, hogy épp elolvastam a füzetemből, mert akkor még tankönyveink alig-alig voltak, talán egyáltalán nem is. S persze, hogy tudtam felelni! A magyart első-második gimnáziumban Konsza Samu bácsi tanította, kicsi, törpe, sokat tudó ember, aki Háromszék népköltészete gyűtjeményt jelentetett meg, s minket is bevont a gyűjtőmunkába. Én is szerepelek benne – édesanyámtól gyűjtött – mesével. Aztán Izsák Józsefné – magunk között Julikának mondtuk –, rövid ideig Izsák József is, s leghosszasabban Salamon Sándor, Sasó, ahogy mi neveztük. Ő osztályfőnökünk is volt. S még a kémiatanárunk, Rácz Gábor, aztán Harkó József meg Bodó Jenő tanáraim hatottak rám mélyebben. Többek voltak, mint egyszerű anyagleadó valakik. Valahogy emberséget, jellemet is tanítottak, főleg példaadásukkal.

Egyébként az egész középiskola úgy él bennem, ahogy egy normálisan gondolkodó emberben élhet. Annak a szűrőjén át láttam a világot, a visszás kort, a szörnyű társadalmat, mely a legtökéletesebbnek mondta magát, s közben „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van” állapotok uralkodtak körülöttünk, a „népi demokratikus” Romániában. Tanáraimon sokszor láttam az óvatosságot, melyet beléjük oltott a kor. Tudtam, éreztem helyzetük fonákságát, s közben bennem is ott voltak édesanyám aggódó intelmei, vigyázzatok fiúkáim, hogy mit beszéltek. Édesapám Szovjetunióból hozott tapasztalatai már első pillanattól előrevetítették a ránk váró szörnyűségeket. Talán ennek is köszönhető, hogy egy másodpercig sem hittem a hivatalos hazugságokban, s lelkemben megszenvedve éltem át a „boldog kort”. S azt is át kellett élni, hogy egyes osztálytársak eltűntek. Mint „kulákcsemetéknek” nem lehetett közöttünk helyük. Miközben minden fa, bokor zengte – és nem csak susogta – a szabadságot. És május elsején meg augusztus 23-án Sztálint és Gheorghiu Dej-t mint nagy világmegváltó vezérek nevét üvöltötte a megfélemlített tömeg. Én tudtam, hogy kik ők! A kor – az akkori jelen – bűnöző gonosztevői! Ha csak visszagondolok, érzem: szörnyű idők voltak, egész gondolkodásmódom kialakítói. Embertelen, mindenben hazug világ, mely belém plántálta a körülöttünk történtek visszásságaitól való iszonyt, s az állandó igazságsóvárgást is.

A felső négy osztályom magyar tanára, Sasó ismerhette fel, hogy az irodalomhoz az átlagon felüli érzékenységem van, s neki köszönhetem, hogy ez bennem is tudatosodott. Egyik feleletemre – Móricz Zsigmond háziolvasmányként kiadott A boldog emberét kellett ismertetnem az osztállyal – megjegyezte: ha 20-ast lehetne adni, azt is megadná, mert ő még diáktól ilyen rálátó, illetve tisztán, világosan a lényeget észrevevő feleletet nem hallott. Ma is emlékszem erre a szereplésemre, s főleg a tanári vélemény belőlem kiváltott hatására. Édesanyám vágyainak és kívánságának eleget téve orvosira készültem. S ha nem lett volna ez a tanári „véleményezés” rólam, talán nehezebben döntöttem volna el, amikor a beiratkozás lejárta előtt négy órával az orvosin megjelent egy lista, amelyen az állt, hogy nem

felvételizhetek az orvosira „szívproblémáim” miatt (röviddel előbb estem át egy szívbelhártya gyulladáson, ami akkor még valamiféle szívzörejt hagyott-hallatott). Nem lett volna olyan könnyű pillanatok alatt döntenem, hogy Marosvásárhelyen, ahol egy hónapos felkészítőn vettem részt, életem első taxiútjával kiszáguldjak a repülőtérre, Kolozsvárra repüljek az onnan 10 órakor induló géppel, s a szó szoros értelmében az utolsó lehetséges pillanatban, déli 12-kor belépjek a magyar szak titkárságára, s utolsóként beiratkozzam a felvételire.

Az emberpróbáló 50-es években volt a kolozsvári Bolyai Egyetem magyar szakos hallgatója. Hogyan élte Ön meg ezt, milyen volt akkor és ott egyetemistának lenni?1956 októberében diákként egyik szervezője volt a kolozsvári Házsongárdi temetőben halottak napján tartott megemlékezésnek – kérem, beszéljen erről is egy kicsit.

– Sztálin halála évében lettem egyetemista. A vidéki kisvárosból kerültem fel Erdély fővárosába, kulturális központjába, mely akkor még magyar város volt. Tudatosan neveltem magam arra, hogy éljek a város adta – a sepsiszentgyörgyinél jóval nagyobb – kulturális lehetőségekkel, használjam ki azokat. Színházi bérletet, opera bérletet váltottam, koncertekre jártam, kiállításokra jártam, bújtam a képzőművészeti és néprajzi múzeumokat, az egyetemi könyvtárat, rengeteget olvastam, s csak a vizsgák előtt foglalkoztam a „leckékkel”. Elsőéves koromban – emlékszem – egyszer megállt a ceruza a kezemben a marxista előadónő sok badarsága hallatán. Ez a pillanat tett kritikusan gondolkodó emberré, attól kezdve mindent – a tanáraim előadásait is – kritikával hallgatva mérlegeltem. Ez nem igaz! S ha nem igaz, miért mondja? Csak mondja, vagy hiszi is? Ilyen kérdéseket tettem fel magamnak. Emlékszem, régi magyar irodalom órán Szigeti professzor mondta a Kézai-geszta kapcsán, hogy Kézai Simon találta ki a hun-magyar rokonságot. S akkor miért tartottak egyes bizánci és arab krónikások is hunoknak vagy hun-rokonoknak, esetleg türköknek bennünket? Tévedtek! – így a tanári válasz. S hátha mi tévedünk most? – így én, az akkor alig 18 éves diák! Visszagondolva, akkor is folyt az élet, gazdagodott a bennünk felhalmozódó tudásanyag. Szabédi László nyelvtörténeti elmélkedései, Antal Árpádnak a reformkor irodalmát mélyen átélő előadásai lélekmozdítóak voltak. Szellemi légkör (is) volt az egyetemen, de amikor 1956. október 28-án vagy 29-én, a forradalom napjaiban diákszövetségi alakuló gyűlés volt, azon amellett, hogy ne csak marxizmust, hanem általános filozófiát is tanítsanak, azt is követeltük, hogy szűnjék meg a középiskolás tanítási módszer. A forradalom napjai életem talán legszebb, legcsodálatosabb 12 napját jelentették. Az orosz könyvtár könyvtáros bácsija Bartalis János volt – csak később tudtam meg, hogy ki ő, illetve, hogy ő az a tiszta tekintetű bácsi –, volt ott egy rádió, én ott ültem majdnem mindig, hallgattam a híreket, és a szüneteken beszámoltam az évfolyamtársaimnak, hogy mi történt Magyarországon. Ők tudták, hogy nem vagyok órán, de nem jelentettek. Valahogy így lettem én mások helyett is figyelő szem, állandó szolgálatos. Mi voltunk a legnagyobb évfolyam, negyedévesek. Hogy honnan jött ezeken a lázas, a nemzeti ébredéstől áthatott „magyar napokon” a Házsongárdi temető sírjai rendbetételének gondolata, nem tudom (az utólagos szakirodalom szerint Dávid Gyula – akkor fiatal tanérsegéd – ötlete volt, amiért börtönnel kellett fizetnie). De mintha mi gondoltuk volna ki, mi, magyar szakosok, főleg az én évfolyamom tagjai, egyetértettünk ebben, s valóban megtestesítői voltunk a gondolatnak. Sőt: mi, akik vagy tizennyolc-húszan együtt indultunk el virágokkal megrakottan a Király utcai diákotthonunkból november elsején délután, s mentünk legelsőnek a Dsida sírhoz, majd Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Misztótfalusi Kis Miklós, gr. Mikó Imre, Kriza János, Berde Mózsa sírjához, mi lettünk az a mag, amely duzzadni kezdett. Nem szervezte ezt senki, inkább a hangulat hozta, arra döbbentünk, hogy valósággal hömpölyög velünk-utánunk a tömeg, percenként növekedünk, többszázas nagyságrendűvé duzzadunk. Minden sírnál előlépett valaki – ezt sem szervezte senki –, verset mondott vagy az ott nyugvó jelentőségét méltatta. Mivel valahogy úgy adódott, hogy én vezettem a tömeget (Kelemen Lajos bácsi több temetőismertetésén vettem részt, s ismertem jeles nagyjaink sírjait), a Berde Mózsa elég fent levő síremlékétől a kijárati kapu közelében levő Szentgyörgyi István sírhoz vittem az embereket, s mert a felemelő, de épp ezért feszültté vált helyzetben cselekedni kellett, ott léptem elő, mondtam egy rövid beszédet a minden halottak napjáról, és erről, amikor újabb tízezreket gyászolunk – mindenki tudta, hogy kik azok –, kértem, hogy egy perces néma csenddel adózzunk emléküknek. A tömeg – akkor már 12 év után így, nyilvánosan először – Kölcsey Himnuszát kezdte énekelni. Ma is megborzongat, hogy milyen csodálatos volt! Ahogy felszólítottam az egybegyűlteket, hogy békésen oszoljunk szét, valakik behúztak egy bokorba – mai napig sem tudom, hogy kik –, egy bundasapkát a fejemre, egy idegen nagykabátot a hátamra tettek, hogy majd a Józsánál (a másik bennlakást nevezték el a kommunista költőről, Józsa Béla Diákotthonnak) akasszam fel az emeleti folyosó fogasára, s tűnjek el, mert tele vagyunk szekusokkal, s letartóztatnak). Valóban eltűntem, s így úsztam meg az azonnali letartóztatást, de hogy beazonosítottak, azt arról is lehetett tudni, hogy attól kezdve éppen hat hónapon keresztül minden éjjel kerestek a bennlakásban, hogy benn vagyok-e. A gondnok s a kapusok figyelmeztettek rá. Közben a magyar forradalom elbukott, szörnyű volt átélni. Jöttek tanári kényszerkísérettel az elvtársak, minden évfolyamra bezúdultak, hogy ítéljük el az „ellenforradalmat”, s csatlakozzunk a Kádár kormányt üdvözlő kiáltványhoz, amit a négy magyar szakos évfolyam egyike sem szavazott meg. Senki nem szólt, a padra könyökölve összekulcsoltuk a kezünket, lehajtottuk a fejünket, hiába volt az elvtársak „vigyázzanak, mert megjárják” fenyegetései. Ez a kollektív ellenállás megnyilatkozása akkor is felemelőleg hatott. Engem be-berendeltek „kikérdezni”, hogy pl. miért osztottam a fekete szalagot halottak napja előtt a diákoknak (mert a Székelyföldön így szokás, mondottam, gondolva, hogy honnan tudnák ők, hogy valóban mi ott a szokás), meg hogy a gallérunk alá piros-fehér-zöldet is tettünk (amit erélyesen elutasítottam, mert nem volt igaz). Meg hogy nekem kellett volna hatnom az évfolyamunkra, magyarszakos társaimra, hogy ítéljük el az ellenforradalmat. A pillanatnyi büntetésem az volt, hogy Kicsi Antal és Székely László évfolyamtársaim társaságában kicsaptak a KISZ-ből (Kommunista Ifjak Szövetsége), melynek akkor minden fiatal tagja kellett legyen. Egy felvonultatott munkás-kiküldött elvtárs szerint „meghágtuk a szervezeti szabályzatot”. Továbbtartottak éjszakai figyelmeztető kereséseim is. Olosz Ellát, későbbi feleségemet alighogy megismertem, minden reggel 7-kor találkoztunk, hogy ha engem elvittek az éjszaka, tudjon róla. De csodák csodájára nem vittek el. Egy jó tíz évvel későbbi üzenet alapján tudom, hogy a kar KISZ-titkári funkcióját akkoriban betöltő, nálunk pár évvel idősebb gyakornok, Szász János valamiképpen el tudta égetni a dossziémat. Amit alátámaszt az is, hogy a szekus irataimban egyetlen 56-os „tudósítás” sincsen. De szemmel tartottak végig, s nem hagyták jóvá sem azt, hogy a Korunk szerkesztőségébe, sem azt, hogy a Művészethez (Sütő András akkor indított lapjához) alkalmazzanak. Mégis éreztem: a gondviselés óvott. S nem könnyen, de a rám mért – s magam is vállalta – feladatokat később is végeztem, végezni tudtam.

Könyvei sorát képzőművészekről szóló monográfiák nyitják. 1969-ben jelent meg a Gyárfás Jenőről, majd 1972-ben a Zsögödi Nagy Imréről szóló életmű-összefoglaló. Ezt követték később a szintén festő Nagy Albertről, a textilművész Gazdáné Olosz Elláról és a szobrász Fekete Józsefről szóló kötetek. Sokan szeretik a műalkotásokat, de honnan ez az elmélyültség, elkötelezettség a képzőművészet irányába, annyira, hogy kitartó munkával kötetek születtek ebből?

– Mondhatom véletlennek is, rádöbbentem, hogy városomnak volt egy csodálatos művésze, Gyárfás Jenő (1859–1925), s hogy még él a Csíki utcai egykori lakásukban a gyermeke. Náluk – és a város egyes régi polgárainál is – számos képe látható, s elkezdtem kutatni utánuk. Rádöbbentem, hogy a vidék a zseniálisnak indult tehetséget lehúzta, elközépszerűsítette. Ezt el is kellett mondanom. Így, róla, vagy az ő végső soron tragikus életútját ismertetve kezdtem írni a művészetről (első, 1957-ben a Korunkban megjelent tanulmányom címe ez volt: A Gyárfás tragédia). De hogy szakmailag is képezzem magam, művészettörténeti előadásokra, korrektúrákon való részvételre kérezkedtem a képzőművészeti főiskolára, így ismertem meg az akkor művésznövendék későbbi feleségemet is. S ha rálépsz egy útra, azon menni kell. Így lettem művészeti író, amolyan műkritikus-féleség. Ez életutamat is megszabta. Ellával műterem-látogatásokra kopogtattunk be, kértünk engedelmet; így kötöttünk személyes ismeretséget a kor nagyjaival, jelentős művészeivel.

Életem talán legnagyobb sikerének érzem, hogy 1958-ban megjelent egy, a formalista művészeket és művészeti kritikát elmarasztaló cikk bizonyos Izsák László tollából, amiben én a „formalista művészek” – mint amilyen Nagy Imre, Nagy Albert, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő –, amolyan szekértolója lettem, álságaiknak elfogadtatni akarója… Úristen! Oda került a nevem a legnagyobbak mellé!– vonhattam le a következtetést. Dankanits Ádámmal – aki akkor a nagyenyedi kollégium „dokumentációs könyvtárának” volt a könyvtárosa – mentem szembe az utcán, ő szólított meg, s a frissen megjelent cikk „ügyében” javasolta, hogy legalább egy-két évig ne közöljek, hogy felejtsenek el, mert ha nem, lehetetlenné teszik a munkámat, életemet. Tanácsát meghallgattam. Ezért is kellett 10 évnek eltelnie, amíg megjelenhetett első művészeti könyvem, a Gyárfás-monográfia. Nagy Imre műtermében jártomban megláttam, hogy heverője éjjeliszekrényén ̶ mint éppen olvasott, kinyitva letett könyv ̶ ott van a Gyárfásom, ez bátorított fel, hogy megkérdezem, beleegyezne-e, hogy az ő életútját is én dolgozzam fel a következőkben. Beleegyezését adta, s így kezdtem el az ő művészetével foglalkozni. Mattis Teutsch Jánosról – aki szintén beleegyezett, hogy foglalkozzam a művészetével –, még életében egy hosszabb tanulmány jellegű cikket írtam, amit az Utunknál helyeztem volna el, de Banner Zoltán sajnálattal közölte, hogy „nem megy”, s hogy nagy meglepetésemre az ő cikke jelenjen meg erről a képzőművészről, s a monográfia „témát” is lefoglalta a kiadónál. Így nem adatott lehetőség, hogy a Mattis Teutsch-i életutat felmérjem. Ugyanez történt a Szervátiuszról és Mohi Sándorról megírandó könyvemmel is. De a 70-ben távozott Nagy Albert, meg a kevéssel utána meghalt Fekete József életművét feldolgozhattam (az utóbbi majd csak 2010-ben jelenhetett meg.) Az élete, alkotó pályája csúcsáról 56 évesen távozott Olosz Ella, négy gyermekünk édesanyja elvesztését úgy tudtam túlélni, hogy egy év múlva már meg is jelent a róla írott könyvem. Akkor úgy éreztem, s az azóta eltelt idő sem cáfolta meg, hogy értékítéleteim helytállóak voltak.

Azt hiszem, nem tévedek, ha egyik fő művének az 1980-ban a Kriterionnál megjelent Így tudom, így mondom című szociográfiai munkáját nevezem meg. Nagysikerű műről van szó, melynek alapján Önt a romániai magyar oral history nagy öregjének tartják. A könyvben mintegy háromszáz adatközlő vall a régi magyar falu életéről, mindennapjairól jóban-rosszban. Megszólaltatni sem lehetett könnyű ezt a több száz embert, hát még ha tekintetbe vesszük az akkori idők hangrögzítési technikájának színvonalát.

Egy felismerés eredménye volt ez a könyv, s a vele járó munka kiváltója. A hatalom, melynek célja volt: „a múltat végképp eltörölni” (még ma is megborzongat ennek a programdalnak a célkitűzése, a „csak mi” sátánisága), tette a magáét, s én rádöbbentem, hogy micsoda értékek pusztulnak el itt, a szemünk láttára. S amint lehetőségem adódott, hogy 1970-es első nyugat-európai utunkról egy kazettás magnetofont hozhattam haza, kezdtem gyűjteni a sorsokba beépült, megélt történelmet. Ennek a szándéknak lett az első eredménye az Így tudom, így mondom. Már az anyaggyűjtés is okozott gondot, elsősorban azt kellett minél kevesebb feltűnéssel megoldanom. Az is „bűnössé nyilvánítható” cselekedet volt akkor, abban a korban. Mint teljesen újszerű kísérletet, a műfaját és formáját is meg kellett teremtenem az elképzelt könyvnek, s azt elfogadtatnom a kiadóval, ami, ha nem is könnyen, de sikerült. Főleg az interjúk feltördelésével és a mozaikkockákból való tematikus szerkesztéssel azonosult eléggé nehezen a szerkesztőm, András János. Akkor valóban nagy hatást váltott ki a könyv, de reagált is rá azonnal a hatalom. A karácsonyi könyvvásárra megjelent könyvet az alig több mint négy héttel később kezdődött „falusi könyvhónapon” a Kriterion szerkesztősége az általa megjelentette „a régi falu emlékezete” alcímű és tematikájú könyvet sehol szóba sem hozta, az a nemlétező dolgok listájára került. Kovásznára is úgy jöttek jó 15 szerzőjükkel, hogy az én ugyancsak frissen megjelent könyvemről említést sem tettek, nem hogy meghívtak volna a szerzőik közé. Ezzel megint gyarapodott eggyel a fájó emlékeim száma. Utóbb megtudtam, valamiféle párthatározat volt, hogy a könyvemről nem szabad beszélni, az a könyvtárakban is „hátsó könyvpolcra” került. S a párhuzamosan gyűjtött anyagból megszületett Mindennek mestere – a falusi tudás könyve című munkám, mely1982-ben már készen volt, de nem jelenhetett meg, csak 12 éves késedelemmel, 1994-ben. Ám nekem a megélt történelmet felidéző szociográfia a későbbiekben az egyik fő műfajommá vált, tucatnyi ide tartozó könyvem született még, s átmenetileg a művészetről való írást is háttérbe szoríttatta.

Számos útikönyv jól felkészült, tájékozott szerzőjeként is ismerik az Ön nevét. Három nyugati utazással kezdődött. majd három közel-keletivel folytatódott. A Székelyföld elkötelezett hívének, a hazai tájak szerelmesének honnan ez a kielégíthetetlen kíváncsisága más országok iránt?

– ’970-ben átmenetileg picit lazult a helyzet a Ceaușescu-rendszeren belül, s akkor sikerült nekünk is – némi szerencsével, s főleg Fazekas János konkrét segítségével, akihez első elutasításunk panaszával fordultunk – áttörnünk az addig szinte áttörhetetlennek számító vasfüggönyt, kijutnunk Párizsba, majd 72-ben Londonba, 74-ben Rómába, Madridba. A spanyolországi mór művészettel való megismerkedésünk ébresztette vágy vitt tovább 1976-ban Görögországba és Törökországba, 78-ban Szíriába és Iránba, 79-ben Egyiptomba, Szíriába, Iránba, Irakba, Pakisztánba, Afganisztánba és szovjet Közép-Ázsiába, Buharába és Szamarkandba. Hogy ezek az utak eszembe jutottak, ezeknek a szükségessége felmerült bennem, a kiváltó oka az volt, hogy a feleségemet – akinek éreztem, láttam rendkívüli tehetségét – féltettem a vidék lehúzó erejétől, aminek áldozatául esett a maga korában Gyárfás Jenő is. Mi akkor már a vidék vidékén, Kovásznán éltünk. Csodálatos volt – s mindenképp ösztönzőleg hatott rá is – az egyetemes szellem teremtményeit megismerni, az emberi nagyság igézetébe kerülni. Így hát ezek a világjárások számunkra szellemi töltetű munkautak voltak, megismerkedni az emberi kultúra nagy alkotásaival, ami nélkül nehezen tud még egy tehetséges alkotó is bekapcsolódni az egyetemes folyamatba. Kiruccanásainkat úgy szerveztük meg, hogy minden alkalommal Bécs felé indultunk, akkor is, amikor már Kelet volt az úticél. Megnéztünk sorrendben öt Velencei biennálét is, amelyek a „jelen kor” művészetének törekvéseire nyújtottak rálátást. Útikönyveimnek „művészeti útirajz” alcímet adtam, így jelölve meg azok műfaját. Egészen különleges élmények voltak mögöttük. Éreztük, hogy nem volt kis dolog Egyiptomban lenni, Damaszkuszban vagy Bagdaban, de Firenzében, Rómában vagy Nápolyban sem, az Uffizi, a Prado, a Vatikáni Képtár vagy a Louvre termeit járni. S hogy kalandokban is legyen részünk, Afganisztán polgárháborús viszonyai között félni, rettegni, hogy valamiképpen élve ússzuk meg, és haza is tudjunk érni. Két megtervezett utunk: Indiába meg Mongóliába és Kínába nem valósulhatott meg. Az előbbi, amelynek háromszor futottunk neki, valamiféle fátum következtében, az utóbbi, 1984-ben azért, mert időközben bekeményített a Ceaușescu-diktatúra, akkor többet útlevelet már nem kaphattunk. Ezek közül egyet – az indiait – már egyedül tettem meg 2014-ben, a hajdan elmaradt út emlékének, s az ottani különleges művészet felfedezésének, szemtől szembe való megismerésének szentelve, nem kis élményt kapva abból is. Ez utóbbi megírásával még adós vagyok.

Az Antarktiszt leszámítva mára már nincs is olyan kontinens, ahol ne járt volna. Ha jól tudom, ötven körül van azon országok száma, ahol megfordult, utóbb már nagyon is céltudatosan: mindenütt a diaszpórában élő magyarságot kereste-kutatta, miért mentek el a szülőföldjükről, hogyan élnek, őrzik-e, átörökítik-e magyarságukat a leszármazottaikra is? Ebből egy monumentális mű született, A harmadik ág. Ebben két vaskos kötetben, közel 1200 oldalon járja körül ezt a témát, szokása szerint megszólaltatva az érintetteket.

– 1994-ben a Veress Zoltán féle EKE könyvek sorozatában felkérést kaptam Tófalvi Zoltán társaságában a Kövek egy siratófalhoz című könyv megírására. Annak a bemutatójára hívott meg, s hordozott körbe több svédországi városban Molnár-Veress Pál, az ottani protestáns lelkész. Ezek az utak, melyeken természetszerűen megvallattam az útba eső városokban élő magyarok lejobbjait, akik sorsukban hordozták a magyar sorsot – többnyire történelmünk viharai sodorták ki őket –, döbbentettek rá, hogy micsoda értékek alakultak ki és lappanganak a diaszpórában. Így született meg a gondolata annak, hogy útjaimat folytassam, bejárjam a kerek világot magyarokat keresve. Így jutottam el Antarktiszt kivéve valóban mind az öt kontinensre, megint nem azért, hogy ott legyek, hanem hogy lássak, tapasztaljak és anyagot gyűjtsek a már gondolatban megszületett és ezekkel az utakkal készülő-épülő könyvemhez. Hogy ez önerőből sikerült, sikerülhetett, azt elsősorban a kinti magyarságnak köszönhettem, akik fogadtak, vendégül láttak, segítettek, hogy eljussak egyesületeikbe, templomaikba, megismerkedhessem sorsukkal, életükkel, s minél többükkel (jó ezernyi emberrel) bekapcsolt magnó mellett elbeszélgethessek. Másrészt pedig előző munkámnak is köszönhetem, a mindig magammal vitt könyveimnek – azokat a kinti előadásaimon megvásárolták –, melyekből így utólag megtérült az útiköltségem, s az így visszajött „tőkéből” újabb és újabb utakra vállalkozhattam. Így születhetett meg másfél évtized munkájával, világjárásával, az ott kapott élmények, ott gyűjtött anyagok feldolgozásával a Harmadik ág.

2016-ban jelent meg egy furcsa regénye (A hajótörött), amelyben egy valós személy, egy ismerőse kálváriáján keresztül az ötvenes évek abszurd kommunista világába, időnként poklába vezeti el az olvasót. Kérem, beszéljen a regény megszületésének indítékairól, erről a valósan is létezett ismerőséről.

– A könyv sors-anyaga évtizedeken át ott lapult a tarsolyomban, mint megírásra váró téma, mely jellegénél fogva vádolta azt az embertelen kort melyet meg kellett élnünk, át kellett vészelnünk. S miután a Vezényelt történelem című munkámmal már előbb kipróbáltam harmadik műfajomat, a „sorsregény”-t, erre dupláztam rá. Hogy mitől furcsa, hogy a „kritika” hová tette-tehette volna, nem tudhatom, mert az irodalmi lapok, azaz a „szakmán belül” nem vettek tudomást róla. Talán ezért is, mint egy csoda-kor él bennem Kölcsey kora, „a kritika fölötte szükséges” voltának a fölismerésével, s az ezzel való éltetése az értékeknek, vagy gyomlálása a nem arra való dolgoknak. Számomra az volt a kihívás: 90 nap történetébe belevinni nemcsak egy lelkileg rendkívül gazdag és értékes, de a társadalomtól kitaszított ember sorsát, hanem magát a szörnyű társadalmat is a maga embertelenségével. Azt a hét gyermekes becsületes munkás családapát sújtja egy meglehetősen kegyetlen bosszú, aki egyéb bűnt nem követett el, csak annyit, hogy látni, meglátni mert, és ami kártékony dolgot látott maga körül, munkahelyén, a vezetőnek kikiáltott munkásosztály tagjaként arra meg is próbálta felhívni a „dolgozó nép” vezetőinek, a mindenható pártnak a figyelmét. Ezért kellett lelkileg megnyomorítottá, a bosszú áldozatává lennie.

A Székelyföld folyóiratban éveken át közöltük folytatásokban A Székelyföld történetéből cím alatt (a visszajelzések szerint nagy sikere volt) több száz, a társadalom minden rétegét képviselő adatközlőtől összegyűjtött írásait, melyek az egyes emberek visszaemlékezésén, véleményén keresztül a székelység XX. századi megpróbáltatásait járta körül, próbálta megérteni az érthetetlent. A sok kis mozaikkockából döbbenetes méretű és hatású freskó bontakozott ki. Tudom, utóbb kételkedett, volt-e értelme megírni, főleg ilyen tragikus hangnemben az egészet. Hogyan látja ezt?

– A már felvázolt módon gyűlt, halmozódott az anyagom, a Székelyföld történetének az utóbbi 90-100 éves korszakát sorsokból kibontani nem volt nehéz. De: eléggé nyomasztó munka, feladat volt. Ekkor éreztem: ha jót, reménykeltőt, jövőbe mutatót alig tudok adni, akkor minek az egész? „Minek a lélek balga fényűzése?” (Tóth Árpád) Ezzel tulajdonképpen egész életem munkájának az értelme is megkérdőjelezhető, s most, amikor előbb-utóbb elérkezik a végső számadás pillanata, miről adhatok számot? A könyveimet is – legyenek azok művészeti vonatkozásúak vagy sorstörténeti jellegűek – egyáltalán nem, vagy csak alig vette észre a nemzeti önismerettár. Ezért kísért bennem most immár „az elmúlástól tetten érve” az a gondolat, hogy szinte teljesen fölöslegesen éltem. Amit a magyar társadalomnak adtam volna, arra az behunyta a szemét. Ott kint – Magyarországon, vagy a nagyvilágban ̶ , s itt bent, Erdély földjén is. Valószínűleg neki, a magyar társadalomnak van igaza. Ahogy ezeken a sorsokon rágódtam, mindig éreztem: rossz korban éltem, rossz korba születtem bele. És hogy nem tehetek arról, hogy szinte minden mellé, amiről írnom adatott, vagy megítélésem szerint írnom kellett, odaszegődött a fájdalom. Mintegy vigasztalásként született meg bennem annak a gondolata, hogy a fájdalom adott esetben szépségforrás is lehet. A lélek szépséget is meríthet belőle. Azaz: meríthetne. Tudom, hogy benne van a könyveimben, írásaimban a magyar lét szépsége is, épp csak az olvasóközönségnek észre kellene vennie azokat.

Negyven év tanári munka után ment nyugdíjba 1998-ban. Tudom, könyvei tették széles körben ismertté az Ön nevét, de aki ilyen hosszú ideig tevékenykedett pedagógusi pályán, annak sok mondanivalója lehet erről a pályáról is. Hiszen még tankönyvet is írt a diákok számára. Kérem, beszéljen a pedagógusi hivatásról, tanári tapasztalatairól. A székelykocsárdi és nagyenyedi kezdetekről, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumról, ahol tanári pályafutása nagy részét töltötte. Lát különbséget a hatvanas évek és a kilencvenes évek diákjai között?

– Mindig küldetésesnek, sőt: egyfajta isteni gondviselésnek is éreztem, hogy tanár lehetek. Az egyéb – akkor többet ígérő ̶ lehetőségektől errefelé sodort a kor, az élet. Magyartanárnak lenni Romániában, generációkat nevelni, tanítani nemzeti irodalmunk szeretetére, nemzeti mivoltunk megbecsülésére csodálatos életút volt. Még akkor is, ha főleg az első harmincegy évben mindig veszélyeztetve, a szó szoros értelmében a kés élén táncolva kellett élnem – nemcsak nekem, énmiattam a családomnak is. Például katona gyermekeimet büntetőszázadokba vitték, sorozták, mert: „tudjuk ki az apátok!” Valahogy túléltem, túléltük. Egy magyarellenes közegben, országban és világhelyzetben küzdhettem a nemzeti tudat és méltóság megőrzéséért, ébrentartásáért. Ezért volt ez a feladat gyönyörű. Nemcsak értékeink megismertetésére, de tanítványaim gondolkodó, látó emberré való nevelésére is törekedtem. Balassiról, Aranyról, Petőfiről, Ady Endréről és József Attiláról vagy Dsida Jenőről és Szilágyi Domokosról beszélni, szellemük értékeit megismertetni, továbbadni, igéiket éltetni gyönyörű, már-már küldetés volt. S arra is idő és energia kellett, hogy a tanórákon túli cselekvés lehetőségét is tudatosítsam, azt is bevigyem az iskolába, s a tanulókat kivigyem a külső világba, ahol parányi erőnkkel a közösségünkért, nemzetünkért is tehetünk valamit. Így született meg a Diákszínpad gondolata is. Húsz év alatt több mint félezer előadással jártuk be Erdélyt, főleg a szórványvidékekre koncentrálva, s ’89 után az egész Kárpátmedence magyarlakta vidékeit is, Magyarországot, Kárpátalját, Felvidéket, Őrvidéket – Burgenlandot – és Délvidék három országát. Vittük Tamási Áronnak a székelység arcát felmutató, nemzetmegtartó igéjét.

A Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületben kifejtett munkája is számottevő. Az egyesület által szervezett konferenciák, az általa kiadott évkönyvek egyrészt hűen ápolják Kőrösi Csoma Sándor emlékét, újabb adatokat tárva fel és téve közzé a nagy nyelvészről, másrészt neves keletkutatók közölnek izgalmas tanulmányokat e kiadványokban. Kérem, mondjon pár szót az egyesület megalakulásáról, működéséről.

– Nem hiszem, hogy valaha is az átlag magyar embernél, átlag magyartanárnál többet foglalkoztam volna Kőrösi Csoma Sándor emlékének ápolásával, ha a sors nem épp a szülőföldjére vet. A hely által kötelezően rám rótt feladat volt ez, melyet megkerülnie egy becsületes, magyar sorskérdésekkel foglalkozó embernek nem lehetett, nem is lett volna szabad. Már 1990-ben – amikor „bűnünk, hogy magyarnak születtünk” átmenetileg picit csökkent, létre „kellett” hoznom a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesületet, és Kőrösi Csoma Sándor Napokat tartanunk évi rendszerességgel. Ezen Napok részét kellett képezzék a tudományos konferenciák, melyeknek e pillanatokban a 29.-ét készítem elő, s úgyszintén folyamatban van a konferenciák anyagából egykori tanítványom, Ferenczné Szőts Éva segédletével megszerkesztett 24. úgymond Csoma-kötet megjelentetése. Ezek a konferenciák, illetve a belőlük megjelentetett könyvek részeivé váltak a magyar múlt Kőrösi Csoma Sándor szellemében való kutatásának. Feladat ez is, hiszen ama kevés nép egyike vagyunk a világon, akik minden bizonnyal nagyon messziről jöttünk, régi nép vagyunk, csodálatos – az egész emberiség kincsét képező – nyelvünk van, de még mindig kell keresnünk önmagunkat, mert múltunk arcáról egymásnak is ellentmondó elméletek léteznek. Kőrösi Csoma Sándor is magunk-kereső útra indult el, s az ő emléke ápolása jegyében ugyanezzel a szándékkal jön el Kovásznára évente mintegy 30-40 tudós ember, hogy itt ők is megtegyék feladatukat. Szép és felemelő munka ez is.

A Székely Nemzeti Tanácsban végzett munkája is jelentős. Sokan talán nem ismerik ennek a szervezetnek a célkitűzéseit, működési alapelveit. Ismertetné ezeket? Mi vezette arra, hogy szerepet vállaljon a SZNT-ban?

– Ebbe is – mint sok vagy majdnem minden egyébbe – belepottyantam. Tőkés László tisztelt meg azzal, hogy amikor elhatározta az Erdélyi Nemzeti Tanács Kezdeményező Bizottságának a létrehozását, maga kért fel, ajánlott ebbe a tanácsba 20 embert, s ezek közé besorolt engem is. Ezt elutasítani nem lehetett. S amikor a hely igénye szerint ebből leválva, a tanács székelyföldi tagjaiból létrejött a Székely Nemzeti Tanács, automatikusan lettem az Állandó Bizottsága tagja ebben. Egyike ez azoknak a feladataimnak, melyek miatt lelkiismeretfurdalásom is van, hogy nem tudok elég energiát adni bele, de elhárítani sincs erőm, mert a megmaradásunkért is, önrendelkezésünk kiharcolásáért is vívnunk kell a küzdelmet… Semmi mást nem akarunk, csak annyit, hogy emberként élhessünk szülőföldünkön, élvezve a minden népnek kijáró jogokat. S hogy sorsunk irányítását-kezelését a kezünkbe vehessük, autonómiánk legyen – mint Európa legtöbb őshonos népének – ezer éves hazánkban, Erdély legkeletibb csücskén, a Székelyföldön. Legyen jogunk a „hivatalosított” szabad nyelvhasználathoz, anyanyelvi oktatáshoz, kultúránk építéséhez, s ezek révén ellenállhassunk a ránk zúduló felszívóerőnek. Nem akarunk tétlen tanúi lenni annak, hogy „mint pusztul el szép fajunk”. A szülőföldünk megtartása harcra kötelez. Ezt a harcot vállalta fel és végzi az Székely Nemzeti Tanács. S ehhez szeretné maga mellé állítani az egész székelységet, tudva azt, hogy ehhez a harchoz közös erő kelletik.

Összefoglalásként: hogyan látja a székelység múltjának és jelenének avatott kutatója a székelység jövőjét?

– Próbálok hinni benne, hogy bár nehéz a helyzet, azért még van remény. A világot kormányzó erők célpontja nemcsak a magyarság (bár első, illetve fő helyet „élvez”), hanem minden nép, nemzet, így a románság is. Szomorú, hogy a románság vezetői nem ebben az őket is elpusztítani akaró erőben, hanem bennünk látják a legfőbb ellenséget, önmagukat lealacsonyító gyűlölet-harcot folytatnak ellenünk. De hiszem, hogy mi életre teremtett nép vagyunk, s beválik Apponyi Albert trianoni jóslata: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját” Bár az én népem igazi vágya – hiszem, hogy így van ̶ ez: Éljünk mind, nemzetsírok ne ásattassanak, s tiszteljük egymást. Mi ezt is tettük ezer éven át: minden, a sors által mellénk, hazánkba rendelt népet tiszteltünk. Ami itt körülöttünk az utóbbi száz évben történt és történik, sújtson vissza azokra, akik azt alantas céljaikért kitalálták, gerjesztik és irányítják. Hadd zárjam helyzetképünket a már-már elfelejtett Ábrányi Emil soraival:

 

Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenül:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!




.: tartalomjegyzék