Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Július
2018 - Június
2018 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Május
Borcsa János

Lírai miniatűrök prózában

– Borsodi L. László: Feljegyzések a földről; Borsodi L. László: Parton; Borsodi L. László: Utolér, szembejön

 

A nyelvtudomány egyik klasszikusa képletesen ugyan, de határozottan nyilatkozott nyelv és beszélő kölcsönös egymásra hatásáról, mondván: „ugyanazzal a művelettel, amellyel az ember kitermeli magából a nyelvet, egyben bele is szövi magát.” (Wilhelm Humboldt) Ugyanez a kérdéskör a nyelvfilozófusnál tételesen leírva található, miszerint „nyelvem határai világom határait jelentik.” (Ludwig Wittgenstein)

Ez a világ, kiváltképp költő esetében a belső, érzelmi és értelmi világ lenne. „Minduntalan a tudat homályos részeivel foglalkozunk, hogy megnevezhessük azt, ami eddig névtelen volt” – mondotta egy interjúban Nemes Nagy Ágnes. És ugyancsak ő írt a magyar lírával kapcsolatban a „transzcendencia csökkent jelenlétéről”, hangsúlyozván, hogy „még kivételesen gazdag líránkban is szembetűnően kevés a metafizikus árnyalat.”

Ilyen tekintetben érdemes figyelemmel kísérni Borsodi L. László írói vállalkozását1, aki egy kevésbé elterjedt műfajban, a Baudelaire és Turgenyev által művelt és fémjelzett prózaversben vagy prózakölteményben tette nyilvánvalóvá, hogy számára mennyire fontos a „metafizikus árnyalatú” költészet művelése, sőt azt mondhatom, ösztönző erejű volt számára ennek választása.

Bizonyára úgy általában is megfogalmazódik az íróemberben, hogy szinte lehetetlen vállalkozás új csapásokat vágni, új utakra lelni az irodalomban, az viszont elvárható attól, aki elindul valamely belső hangra hallgatva s egyszersmind külső körülmények alakulásának köszönhetően, hogy a választott úton, ha kísérletezve, tapogatózva, kalandozva is, de felismerhetően, egyéni jegyeket mutatva járjon.

Úgy vélem, Borsodi esetében ez mindenképpen kiemelendő. A belső történéseket vagy egyfajta gondolatfolyamot megjelenítő és érzékeltető prózakölteményei folytonos meditációról, illetve a lírai énnek önmagával vagy valamely második személlyel folytatott dialógusáról tanúskodnak. S mint általában jellemző erre a lírai műfajra, az ő versei is érzelmileg erősen telítettek, költői eszközökben gazdagok, tömörek, lüktető erejűek. A Borsodi-versek meditatív jellege, ahogy látom, legfőképpen abban áll, hogy a tárgyias leírások és pillanatnyi történések megjelenítése által indítanak el az olvasóban meditációt konkrét emberi helyzetekről, magányról, férfi és nő kapcsolatáról vagy éppen az emberi létről, illetve metafizikai kérdésekről (Kiút, Moha a köveken, Gyógyfüvek, virágok illata).

Már a „trilógia” első kötete alapján megállapítható, hogy változatos a lírai én megnyilatkozásának módja, illetve a beszéd tárgyával szembeni attitűdje, úgyszintén választásai a nyelvtani formát illetően. Jelen esetben nem közvetlen vallomással, úgymond én-lírával találkozunk, hanem többnyire szenvtelen, távolságtartó megszólalással, például a lírai hősről is nem egy esetben mint egyes szám harmadik személyről kapunk képet (Vissza). Olyan beszédmódot választ ezúttal Borsodi, amely a lírai én személyes közvetlenségétől is általában eltekint, azaz a tárgyias vagy objektív lírára jellemző elszemélytelenítés javára dönt. A lírai én mintegy „eltűnik”, így belső világának, az érzelmeknek, indulatoknak, hangulatoknak a megjelenítésére esetenként a külső valóság képeit használja fel kifejezési közegként a költő (Kavicsok álma), máskor pedig úgymond hagyományosabb utakat választ, az önmegszólításhoz, illetve az egyes szám első személy használatához folyamodik az önmagával vagy az egyes szám második személlyel való vita elevenségét, hangulatát visszaadandó (Üres a ház, Jutalom).

Az elszemélytelenítés a Feljegyzések... első ciklusának minden versére (hét verset tartalmaz minden ciklus, hét ciklust mindenik kötet!) jellemző, amely különben az éjszaka és a sötétség képeivel és sejtelmes történéseivel van „benépesítve”, hogy aztán a nappal és az ébrenlét bizonyosságai és kérdésességei vegyék át helyüket a következő hat ciklusban. Példaként a Körfalak kezdő és záró passzusát idézném, amely a lírai én külső és belső világát ütközteti egymással, vázolja a külső korlátok szorításában s a nappalok homályában távlatokra és tisztaságra vágyó lírai alany helyzetét az objektív líra jegyében született alkotásban:

A reggeli ablakok frissessége öröm lehetne, ha

nem a belső udvar homályában mártóznának

meg, de a tér körbefutó falainak súlyos szaga

nem emlékezik igazi fényre, tiszta esőkre.

(...)

Egyre közelebb táncolnak a körfalak, és te

a függönyön túli hegyekről álmodsz, súlyos,

napokig tartó havazásra vársz.

A második kötet egyik szövegében ugyancsak találkozni a nappali homály metaforával, ahol ugyanis „vakvágányra futott” akár egyetlen szó is, ott elkerülhetetlen az általános fenyegetettség, sőt a végzet érzése („böjti szél fúj”), illetve lehetetlenné válik az ember számára egy világos cselekvési program követése (Balszerencse). Persze ama vakvágányra futott szó, valamint a „kisiklott szótagok”, a „szétgurult hangok” a személyközi kapcsolatok kiüresedésének, a magánéleti szférát körüllengő közönynek is kézzelfogható jelei, olyan esetben például, amikor talánnal vagy nossal indul egy beszélgetés, amire a lehet a válasz, majd egy indulatos tényleg kérdésre érkezik a valóban felelet, hogy végül a kudarcra ítélt beszélgetés a hagyjukkal záruljon (Pihenő). Ezt a látleletet ellentételezendő, a költő a kert motívum használatával az igazi együttlét lehetőségét, sőt metafizikai dimenzióit mutatja fel, minthogy az ő értelmezésében a kert maga a kegyelem, illetve az isteni jelenlét helyszíne (Hogyan készüljünk a nyári kertbe?, Nyári délután, a kertben).

Különben a második kötettel térben és időben is kitágult a versek világa, a látótérbe addig befogott kisvárosi külső környezet mellett például megjelenik a sziklára épült város, azaz a Szikla (Gibraltár) képe, ahol „a tenger üde kékségére az óceán hideg zöldje felel” (Utazás délre), ugyanakkor a szél, madár, kő, ablak, fal motívumok újabbakkal bővülnek, mint a séta, sétány, kert, fák, tenger, part s a többi.

Jó alkalom lenne a tartalmas emberi kapcsolatokra a séta, illetve alkalmas helyszín a sétány – referenciájuk akár az ókori görög bölcselőkig visszavezethetők! –, de előbbi csak magánsétának tekinthető mindaddig, míg a másik szabadulni akar bármely emberi köteléktől (Magánséta), a fák pedig a találkozás lehetetlenségét példázzák a lírai alany számára: „Egymás mellett élünk, mint a fák. Nem találkozunk.” (Mint a fák) Fontosnak tartja a költő ilyen téren is az önvizsgálatot, azt, hogy helyesen tudjuk felmérni saját viszonyulásunkat a másikkal való kapcsolatok, a beálló „rövidzárlatok” tekintetében. A vers üzenete mindenképpen arra int, hogy oldhatja az ilyen helyzeteket az öniróniára való készségünk (A Nagy Találkozás).

Talán hangsúlyosabban, mint az első két kötetben, a harmadikban az emberi kapcsolatokról, azok minőségéről és kérdésességeiről folyik az elmélkedés, illetve a lírai alanynak az egyes szám második személlyel folytatott vitája. Tulajdonképpen a látszatok és a lényeg felmutatására törekszik a költő (Titkos nyaraló, kert, Kövek, kavicsok, Hajnali hajók, Az átváltozás boldogsága, Beköltözés), de a kapcsolatok keresésében érezni, hogy egy magasabb rendű létező, a transzcendens felé irányuló lépéseket tesz. Legtisztábban a kötetcímre utaló, azt variáló Szembejön, utolér című prózaversben nyilvánul meg ennek a keresésnek, egy kétellyel kísért hitnek a gondolata:

Nem próbállak újra kitalálni. Már a tárgyakban

sem bízom. (...) Bár

ügyetlennek tűnhet, be kell látnom: a részle-

tekben sem rejtőzöl, csak úgy teszel, mintha te

derengenél a parton, a hegyek visszfényében,

és közben azt játszatod velem, hogy élek.

Ha türelmemet akarod, tőled tanult utolsó

szavaimról is lemondok, sorba rakom, alakza-

tokba, ha úgy kéred, csak ne kelljen ebben a

gyanús csendben várakozni, és úgy tenni, mint-

ha lenne, legalább átmenetileg, egy másik út.

Eljutott ezzel egy olyan gondolati pontra a költő, amikor akár a végső kérdések felvetésére is alkalmat lát: „Bevégeztetett. További kérdéseim nincsenek, / minden magyarázat fölöslegessé vált. Innen / kellene elmozdulni, kinyilatkoztatni illene, meg- / köszönni ezt-azt. Mondjuk az irgalmat, hogy / láthatóvá vált a csend, és a rovátkák a porban.” (Rovátkák a porban)

Ez esetben érzem igazán érvényesnek egyik nagy német kortársunk, Günter Kunert meglátását, aki Hátrány és előny című, a líra helyzetéről elmélkedő esszéjében fogalmazta meg, hogy „a lírai tudat mindig ontologikus, szeretne a legparányibb elgondolásba is belevinni valami sejtelmet az egész létről.” Érzésem szerint maga Borsodi is úgy törekszik az egész létről ama sejtelem megfogalmazására-kibeszélésére, hogy közben bele is szövi saját magát az eszközül, illetve közegül használt nyelvbe.

1 Feljegyzések a földről. Csíkszereda, Pallas–Akadémia Könyvkiadó, 2012; Parton. Csíkszereda, Pallas–Akadémia Könyvkiadó, 2013; Utolér, szembejön. Csíkszereda, Pallas–Akadémia Könyvkiadó, 2016.




.: tartalomjegyzék