Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Május
2018 - április
2018 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Május
-- Szerzõk --

Bartha Miklós, Tamási Áron, Székely János, Ágoston Vilmos és Sütő István kötetéről

Bartha Miklós: NEMZETPOLITIKAI ÍRÁSOK1

 

„…a végzete felé sodródó Magyarország századvégi hőse”

(Faluhelyi Ferenc)

 

Bartha Miklóst ugyan sokrétű közéleti tevékenység jellemezte, de alapjában véve mindig publicista maradt. Gondolatait, nézeteit mindig megosztotta a közvéleménnyel a sajtó hasábjain. Cikkei alapján elmondható, hogy ő egy valóban nemzetben gondolkodó, politizáló közíró volt.

Függetlenségi párti volt egész életében, ám párttársai többségétől eltérően úgy vélte, hogy nem lehet Magyarország minden gondját és baját egyetlen tényezőre, a függetlenség elvesztésére visszavezetni, ezért gondolkodásának és terjedelmes publicisztikai írásainak középpontjában a nemzeti problematika állt. Gondolkodásának kiindulópontja annak a veszélyhelyzetnek a felismerése és tudatosítása volt, amelybe az ezeréves magyar állam jutott. Munkásságának egy jelentős részét a kisebbségi kérdésnek a vizsgálata teszi ki, úgy is mondhatnám, hogy publicisztikájának ez az alfája és ómegája. Míg kortársai, illetve párttársai a függetlenségi-közjogi problémákkal vergődtek, ő távolabb látott kortársainál, és fölismerte a magyar államot fenyegető legnagyobb veszedelmet. Ebben a kérdésben teljes volt az egyetértés egy kortársával, és földijével, Jancsó Benedekkel. Ám hiába figyelmeztették a közvéleményt könyveikben, cikkeikben az „oláh”, „rác” és „tót” veszedelemre – figyelmeztetésük süket fülekre talált…

Természetesen az integer (egységes) magyar nemzetállam híve volt. Többször hangoztatta írásaiban, hogy a Magyarországon csak egy politikai nemzet létezik, a magyar, amelynek tagjai a „tót”, „oláh”, szerb, rutén ajkú nemzeti kisebbségek. Mire építette a maga nemzetiségpolitikáját? Semmiképpen sem az erőszakos asszimilációra, amelyet mindig élesen elítélt. (Ebben is gyökeresen különbözött a két világháború közötti román politikai osztály tagjaitól…) Meg volt győződve arról, hogy a jogegyenlőség és az alkotmányos szabadság a liberális demokrácia egyik alapköve. Úgy vélte, hogy két tényezőre építhető egy valódi és működő nemzetiségi politika. Egyrészt a nemzetiségi polgárok önmaguk által fölismert érdekeire, akik majd maguktól belátják, hogy a történeti Magyarország egyben tartása történeti és gazdasági „szükségszerűség”, s ebben majd ők maguk is megtalálják a helyüket, annál inkább, minél jobban elsajátítják az állam nyelvét, amely egyfajta lingua franca (közvetítő nyelv) lehet. Másrészt bízott egyfelől valamilyen „felvilágosításban” (széles körű népnevelésben), amely magába foglalja – szükség esetén – ugyan a büntetést, de megérteti a magyar politikai nemzet más ajkú polgáraival, hogy „ábrándképeik” („dáko-romanizmus”, a Nagymorva Birodalom, mint „Tótország” előfutára, vagy a szerb „vajdaság”) történelmietlenek, semmi alapjuk sincs ezeknek a „maszlagoknak”.

Mélyen hitt a magyarság tekintélyében, vezető szerepében, kulturális vonzerejében. Bízott abban, hogy miként a kunok, besenyők, jászok, később a zsidók egy része, elmagyarosodott, úgy előbb majd a rutének/ruszinok, később pedig a többi nemzeti kisebbség is „tetőtől talpig magyarrá válik”.

Az utókor ítélete szerint „Bartha csupa illúzióra, ködös elképzelésre, irreális vágyálomra építette nemzetiségi koncepcióját” (Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Bp., 2007. 107.) Lehet, ám erre csak annyit mondhatok: neki legalább volt valamiféle (nyilván nem kidolgozott) nemzetiségi koncepciója – míg kortársai többségének nem. Arról nem is beszélve, hogy a történelmi Magyarország szétverése, a rákövetkező kataklizmák ismeretében, utólag könnyű „okosnak” lenni…

*

 

Bartha Miklós publicisztikai munkássága több kötetet tesz ki. (Halála után hat kötetben gyűjtötték össze írásait, de ez sem teljes összeállítás.) Ekkora életműből kiragadni néhány cikket nem könnyű feladat. A válogatás során azt tartottam szem előtt, hogy az olvasó a nemzetféltő publicistát ismerje meg. Emiatt a napi politikai csatározásokkal, közjogi kérdésekkel foglalkozó cikkeit figyelmen kívül hagytam. A rendelkezésre álló terjedelem miatt kénytelen voltam több fontos írását is kihagyni. Arra törekedtem azonban, hogy az olvasó lássa: nemcsak az erdélyi románok és szászok, hanem a szerbek és horvátok kérdése is foglalkoztatta – és természetesen a kárpátaljai (1945-től ukránoknak minősített) ruszinok/rutének problematikája is.

A kisebbségi/nemzetiségi kérdéssel foglalkozó cikkei kezdetben a kolozsvári Magyar Polgárban, majd az Ellenzékben jelentek meg, de sokat publikált a budapesti Reggeli Újságban és a Magyarországban is. A kiválogatott szövegeket a mai helyesírással közlöm, de Bartha Miklós szófordulatait, sajátos kifejezéseit meghagytam. Ugyancsak eredeti (magyaros) formában szerepelnek a román személyek nevei is, de a magyarázó lábjegyzetben az olvasó megtalálhatja a román helyesírás szerinti írásmódot. Itt jegyzem meg, hogy a szerző következetlenül, felváltva használta az oláh és a román kifejezéseket, a szlovák kisebbséget pedig következetesen tótként emlegeti. A maga korában az oláh és a tót még nem volt olyan sértő kifejezés, mint Trianon után, ezért nem tartottam indokoltnak, hogy ezeket átírjam.

A jegyzetekben az adott személy legfontosabb életrajzi adatait közlöm, egyes esetekben pedig szakirodalmi hivatkozás található. (Vincze Gábor)

 

TAMÁSI ÁRON: BÖLCSŐ ÉS BAGOLY2

 

„Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan” – így kezdődik Tamási Áron önéletrajzi regénye. És bizony, érdemes vele együtt utazni. Egészen a világ közepéig, amely jelen esetben Farkaslaka. Derűs utazás ez, nemcsak térben, de időben is repülünk az akkoriban még legényke Áronnal, s ez a kicsinek is tekinthető utazás mégis szinte körbeéri a földet.

Ismerős fizikai és lelki tájakon járunk, rákászunk Áronnal, nevetünk, néha szomorkodunk:, amilyen az élet maga. S szinte észrevétlenül kezdünk okulni, mert hiszen a szerző maga bevallása szerint is mindenen okulva tanít.

A régi rómaiak szerint, akik majdnem olyan okosak voltak, mint a székelyek, Minerva, akinek a bagoly volt a jelképe, nemcsak a bölcsesség, hanem a gyerekáldás istennője is. Tamási Áron ezt egészen pontosan tudta: a jelképek nyelvén a bagoly és a bölcső összetartozik. Csak így kerek az élet, és így kap értelmet ez a színes, ebben az esetben leginkább fekete-pirosban játszó világ.

Kísérjük hát el önmagunkat és egymást a bölcsőtől a tudás fájáig. Menjünk Tamási Áron nyomában. Hogyan is mondta a mester, a könyv utolsó mondatában? „Kedvem van elmenni oda, ahol a betűk szántóföldjei terülnek el, és a megsegítő tudomány tarka mezői.”

Hát ide egészen biztosan érdemes elmenni. (György Attila)

 

SZÉKELY JÁNOS: VÁLOGATOTT VERSEK3

 

Vesztesek között a legvesztesebb, A veszteség dicsérete, A vesztes az igazi győztes stb., ilyen és ezekhez hasonló címek forogtak a fejemben, amikor ennek az igazán nagy – de elsősorban nem költői vénájú – költőnek a verseit olvastam-szerkesztettem-válogattam-korrektúráztam. Nagy költő, de elsősorban nem költői vénájú költő! Igen, így éreztem végig, most is, és ezelőtt pár évvel is, amikor szintén végigolvastam a Semmi – soha címmel még általa összeállított verseskönyvet. Kitűnő versek, nagyversek, elképesztő passzusok, sorok, szakok, mondatok – mégis, végig az volt az érzésem, hogy valamiféle (ha van ilyen egyáltalán!) értekező-, filozofáló, amolyan tézis-antitézis-szintézis-költészet a Székely Jánosé. Az van meg benne (főleg!), ami naggyá tesz egy értekező prózát: tiszta, kiszámított, hajszálpontosan végigvitt, a legvégén szinte mindig konklúzióval bizonyító – de nem igazából líra, még ha lírai is itt-ott, inkább allegorikus legtöbbször, de nem echte olyan költészet, amiben az az isteni szikra, a duende, a költői zseni, a költő zsenije lesöpör mindent az asztalról. Vagy ami magával ragad, visz, röpít, maga alá teper, levegő nélkül hagy, fejbe üt, fejbe kólint úgy, hogy nem jutunk szóhoz tőle. Nyavalygás nyavalygás hátán, siránkozás, panaszolkodás, lemondás, sajnálat és önsajnálat stb. – nem esztétikai kategóriák. Márpedig van bőven ezekből ebben a költészetben. Sértettség és bántottság, mellőzöttség és félreállás, veszteségtudat és a veszteség, a vesztesek apológiája. Saját dráma, saját szereplőkkel, múlttal, gyermekkorral, korral, társadalommal, kisebbségi helyzettel, társsal és társtalansággal, belső, önmagunkkal való vívódással, jövővel és jövőtlenséggel – saját magunk által megírva. És ebben, a drámaiságban nagyon nagy volt Székely János. Drámai költő – talán ez a legjobb kifejezés rá. Nehézkesebb, súlyosabban, drámai jambusokban hömpölygő, drámai helyzetekben gondolkodó, azokat drámai módon, drámákra jellemző módon fel- vagy fel nem oldó. Katarzis? Katarzis a kimondásban, az abszolút pőrére való vetkőzésben, az abszolút meztelenségben. Nem jut eszembe egyetlen ne inkább nyomasztó, hanem boldog, reményt sugárzó, könnyed élménnyel kecsegtető verse. Nincs is ilyen szomorú költője az erdélyi, az Erdélyben született irodalomnak, mint ő volt. Pedig pályáznak elegen erre a helyre. Belülről, legmélyebbről jövő, ontológiai szomorúság az övé. Feloldhatatlan és elűzhetetlen. Szomorúság szomorúság után-hátán. Még amikor remény van, akkor sincs remény. Még amikor boldogság van, akkor sincs boldogság. Még amikor felcsillanna valami csalfa vak, azt is elhessegetjük. Az életünk boldogtalan, reménytelen, halálba tart. Vagy folyamatos meghalásba. Folyamatos készülésbe, és egy egész élet alatt csakis erre. És erről soha, de soha, egy percig meg nem feledkezve. Ez a költészet szakadatlan sziklagörgetés, lehetőleg hegyre fel, emelkedőre. Miközben hangja félelmetes, baljóslatú, kataklizmát, rettenetet elővetítő.

Allegóriát, példázatot, tanulságot, párhuzamot, tanító célzatú elbeszélést ír meg legtöbbször, a végén, a vers végén a kellőképpen előkészített és pontosan levont, szintén tanító célzatú konklúzióval. Verseinek legtöbbje, mint egy-egy drámai feladat, a végkifejlet felé terelgetett tanulság, eszmei mondanivaló. Dráma, dráma, dráma. Egy nagy drámaíró nagy drámai költeményei, egy élet drámai betétjei a versei, amelyek hol egyenesen tanító célzatúak, hol sugalmazzák magát a tanítást. A tájversekben, a férfi–nő kapcsolatot, különösen nem a szerelmet, hanem a szakítást, válást, vagy ezt a furcsán együtt élő, egymást maró, a rettenetet, tehát (itt is) a veszteséget tematizáló versekben tud elrugaszkodni ezektől a tanító, konklúzióra, poénra kihegyezett versektől. Itt már nem tanmese, nem drámai feladat, hanem maga a megtapasztalt élet vérbe-húsba vágó tragédiája, rettenete, megoldhatatlansága ragadtatja a tollat vele. Mindezek ellenére mégis azt mondom: nagy költő, van, amiben nagyon közel állhat az olvasóhoz (hozzám), van, amiben igen-igen távol. Nagyversei vissza-visszatérő olvasmányaim, és – azt gondolom – a modern magyar líra kiemelkedő, ha úgy tetszik: antológiadarabjai. A vesztesek, a Sajnálj meg engem két, Himalája-szerűen kiugró költeménye mellett a Válás után Székely János-hangja az, amit a legközelebb érzek magamhoz. És még vagy másfél tucatnyi versét. A többi? Csodálom ugyan, fejet hajtok tudása, embersége, erkölcsisége, karakánsága, költészetének minden mívesen kimunkált darabja előtt. De úgy érzem, hogy az ő életművében A nyugati hadtest volt az igazi Himalája. Pedig ott is azt találjuk, hogy vesztesek vagyunk mindannyian. A mi győzelmünk a vereség. De kik, hol vannak a győztesek, tehetjük fel a kérdést mindannyiszor? Ott, ők, valahol. De ezt nem Székely Jánosnál kell keresnünk, azt hiszem. (Fekete Vince)

 

ÁGOSTON VILMOS: GODIR ÉS GALANTER4

 

Az sem túl gyakori, hogy valaki a kétkezi munkáslétből kitartó tanulás révén értelmiségi státuszba kerüljön, ám ennél is ritkább, hogy egy idegen nyelvekben és világirodalomban jártas filozopter, később ismert és elismert író, elgondolkodtató és sikeres könyvek szerzője egyik napról a másikra hirtelen ott találja magát a társadalmi munkamegosztás legalján, még a munkások között is páriaként: szakképzetlen fizikai munkásként. Ágoston Vilmosnak volt ebben része. Kétszer is. Nem úgy közeledett a proletár létformához, mint magasból leereszkedő, furcsaságok után kutató szociológus, hanem mint kenyerét keservesen így kereső, a túlélésért küzdő személy. De ami a hátránya, az az előnye is: így sokkal mélyebbre nyílt alkalma belelátni egy olyan világba, amelyről értelmiségi foglalkozást űzőknek többnyire téves, vagy éppenséggel semmilyen fogalmuk sincs.

Egyfajta burokban éli le életét minden ember: valós és téveszméinek, tapasztalatainak és előítéleteinek, megalapozott és megalapozatlan reményeinek, frusztrációinak burkában. Barátait is többnyire ilyen alapon választja meg: olyanokat, akik valamiképpen igazolják, vagy legalábbis nem vonják kétségbe látásmódjának helyességét. Nevezhetnénk szellemi komfortzónának is ezt a burkot, amelyből csak ritkán nyílik átjárás másféle látásmódúak burkába. A könyv egyik értéke számomra épp az, hogy Ágoston Vilmos, támaszkodva saját tapasztalataira is, képes belépni más szellemi burkokba, hiteles képet adva azokról. Hogy mit csinál egy fizikai munkát végző személy, arról egy szellemi foglalkozásúnak még csak-csak vannak ismeretei, de hogy hogyan gondolkodik, milyen prioritások mozgatják és hogyan, arról már kevésbé. Többnyire nem is érdekli. Ha egyszer a másként gondolkodó szellemi foglalkozásúak látásmódja sem igen érdekli. Empátiahiányos a világ, egoizmusból viszont túladagolása van.

A szerző először még egyetemistaként (illetve onnan kizárva) ismerkedett meg az építőtelepi segédmunkáslét filozófiai mélységeivel, aztán később, már diplomás nyelvtanárként, több könyv szerzőjeként, a marosvásárhelyi rádió szerkesztőjeként (illetve onnan kirúgva) mélyült el a patkányirtó szakma rejtelmeiben. Ez utóbbiban sem csúcsbeosztásban (nehogy már egyből karriert csináljon), hanem egy patkányirtó segédjeként. Ha Hamvas Bélának megfelelt a raktárosi állás, Ágoston Vilmosnak is jó kellett legyen a patkányirtás. A szocialista rendszerek erősen figyeltek és vigyáztak a gondolkodóikra, jobban is, mint ahogy ezek a gondolkodók szerették volna.

Aki úgy véli, hogy a patkányirtás a nyolcvanas évek Romániájában jelentéktelen foglalkozás volt, hatalmasan téved. Éppenséggel nagyon is fontos szakma és bizalmi állás volt, a nemzetgazdaság tartópillére. Akkor már majdnem minden élelmiszer hiánycikknek számított, csak a Párt és a Szekuritáté élelmiszer-lerakatai bővelkedtek ezekben. Csakhogy milyen is az ember Romániában, még ha kommunista is: lop. A raktárosnak, igazgatónak, meg mindenféle fő-elvtársaknak is voltak rokonai, barátai, akiket ezekből a lerakatokból nem hivatalosan, suba alatt elláttak élelmiszerekkel. Csak aztán ha jött az ellenőrzés, nagy volt a hiány és a gond. Ekkor lépett színre mentőangyalként a patkányirtó. Pecsétes papírt tudott adni arról, hogy az élelmiszerraktárban patkányirtást kellett végezni, mivel az elszaporodott patkányok felzabálták a készletek egy részét. Sokoldalúan képzett patkányok éltek akkoriban Romániában, nemcsak a sajtokat, szalámikat tűntették el, de nagyszerűen boldogultak a konzervekkel, sőt a konyakos és pezsgősüvegekkel is. Volt olyan pártlerakat, ahol évente többször is patkányirtást kellett végezni. Nagybányától Konstancáig. Iașitól Temesvárig. Románia mindig is a csodák országa volt.

Aki kíváncsi a Szekuritáté kihallgatási technikáira, meg arra, hogyan készítettek elő valakiről koncepciós pert Ceaușescu Romániájában, ha mégoly ártatlan volt is az illető, az feltétlenül olvassa el a könyvet. Nem légből kapott helyzetekről ír a szerző, volt „szerencséje” saját ilyen jellegű tapasztalataira támaszkodni. Akár praktikus olvasmánynak is tekintheti az olvasó a könyvet, hasznos útmutatónak, mire ügyeljen, ha netán ő kerül ilyen helyzetbe. Működik most is a Szekuritáté utódja, a SRI, manapság is próbálkoznak hivatalos szervek petárdából bombát „faragni”.

Leginkább mégis arról szól a könyv, amit a szerző így fogalmaz meg: „‒ Minden nagy ügyhöz kettő kell (…). Kell legalább egy Godir meg egy Galanter. A tiszta szemű, csillogó balek, meg a szélhámos.” Vagyis az álmodozó idealista széplélek, és a minden hájjal megkent ügyeskedő (Romániában: deszkurkörec). Másképpen: kell egy Don Quijote meg egy Sancho Panza. Annyiban változott a világ, hogy ma már nem Don Quijote a főnök, nem ő irányít, hanem Sancho Panza, aki időközben elvtelen, dörzsölt haszonlesővé kurvult el. De úgylehet, mindig is így volt, és Cervantes regénye csak múló álom arról, hogy néha egy Don Quijote is irányíthat. Arról, hogy ha don quijote-k (godirok) vezetnének, mennyire lenne eredményes, lehetne vitatkozni, de hogy ízlésesebb, szebb, ha úgy tetszik: esztétikusabb lenne a világ, az kétségtelen. Egyébként a sancho panzá-k (galanterek) vezetése sem mutat nagy eredményességet, nagy gusztustalanságot viszont igen. Egy dologban igazán eredményesek a galanterek: a túlélésben. Erről is szól a könyv. Vagyis, hogy a ’89-90-ben történt kelet-európai változások után is így vagy úgy, de ők maradtak górék ezeken a tájakon. A gerinctelen kaméleon-emberek, akik bármikor bármilyen helyzetben remekül fel tudják találni magukat. A godirok pedig maradnak továbbra is nekik kiszolgáltatott helyzetben.

A Godir és Galanter a kelet-európai abszurd irodalom egyik gyöngyszeme is. Úgy abszurd néhol, hogy nem is törekszik az lenni. Egyszerűen a valós élethelyzetek abszurdok errefelé. Mintha időről időre egy Mrożek- vagy Ionesco-darabban lennének jelen az itt élők. Még a jegy árát sem kell kifizessék, s akár főszereplők is lehetnek. Annyi csak, hogy nem vígjátékról van szó, hanem többnyire tragédiáról. Jó esetben tragikomédiáról.

Ágoston Vilmos Godir és Galantere egyik nagy könyvélményem volt. Bátran ki merem jelenteni, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb erdélyi magyar regényének tartom. Bízom benne, hogy az Olvasó is így lesz ezzel. (Molnár Vilmos)

 

SÜTŐ ISTVÁN: VÁLOGATOTT VERSEK5

 

Vajon mennyit képes megmutatni 79 darab, hosszabb-rövidebb versszöveg a 38 évesen, tragikus körülmények között elhunyt Sütő István alig három kötetnyi életművéből? És egyáltalán: vajon tudok-e én rendesen számolni, tényleg 79 verset válogattam-e ebbe a kötetbe, vagy csak egyetlen „regény” címekkel-számokkal elválasztott töredékeit? S vajon miért szeretem ennyire elfogultan ezt a videóklipszerű, fotómontázsokból építkező, a líra és epika határán egyensúlyozó, „dokumentarista” költészetet?

Kezdjük talán a versek grafikai képével: első olvasásra bizonyára minden olvasónak az lesz a legfeltűnöbb, hogy Sütő István nem használ központozási jeleket, hanem üres helyekkel választja szét a tagmondatokat-képkockákat. Legalábbis nekem, 15 évesen, amikor 1987-ben Székelyudvarhelyen megvásároltam Sütő István én, Dániel című posztumusz kötetét, ez a tördelési mód volt a legfurcsább. Úgy ül meg ezekben a versekben a csend és a hiány, ahogy családi albumok recézett szélű fényképei közt a por. Pedig dehogyis van csend ezekben a versekben! Lehet-e csend a pokolban? (Jut eszembe: miért ne lehetne? Francisco de Goya A háború borzalmai című képsorozatát nézve se halljuk a halálsikolyokat: lásd Sütő István Los desastres de la guerra című versét a 91–92. oldalon...) És miféle, háborúk előtti-közbeni-utáni csend lehet akkor, amikor Sütő István a maga család- és énregényét írja – naplószerű felsorolásokba bonyolódva (A nyolcvanas nyár, Mesterségem címere, Az illusztrátor zsebkönyve) vagy hátborzongató víziókat kigondolva (én, Dániel). Vagy éppenséggel dokumentarista módon, de olyan érzelmi intenzitással és én-koncentrációval, hogy még a Vörös Zászló 1972. augusztus 4-i, az apa haláláról tudósító száraz nekrológja is lírává nemesül (Nagy családi album)!

Azt hiszem, valahol itt kell keresnem a magyarázatot, ha válaszolni akarok a kérdésre, hogy miért szeretem ezeket a verseket. (Azt leszámítva, persze, hogy fölidézve egy-egy Sütő István-verset vagy -verssort, megképződik előttem egész boldogult kamaszkorom...) Kizártnak tartom ugyanis, hogy akadna olyan, verset értő-szerető olvasó, akinél nem megy nagyon mélyre, mondjuk, a családi porcelán. Vagy mit szóljunk az ÉHSÉG című (a boldog kommunizmusban az én, Dánielből kicenzúrázott) vers Kosztolányival vigasztalódó soraihoz: „a hideg mocsokban puliszka után kutattál / és láttad a karodon a leves foltjait / most is látod bőrödbe égett / fagyott káposzta roncs paszuly vöröslő hagymahéj / s a holt puliszka / míg ujjaid között csorgott a langy lé / csorgott csorgott a könnyed / hát hidegrázó bátorításként mondtad a verset / »És fő a kedves kávé, forr a tej, / a pesztonka perecért szalad el, / és pihegünk, szemünk bámulva néz, / s a sárga gesztenyén végigcsorog / a rózsaméz«” (85. oldal). Mondom, az ilyen sorok engem „referencia” nélkül is, valóságalap nélkül is könnyekig meghatnak. Hát még akkor, ha tudjuk, hogy Sütő István – ilyen-olyan, itt most nem részletezendő okok miatt – milyen méltatlan körülények között élt utolsó éveiben!

Befejezésül még két megjegyzés: Sütő István-rajongásommal, szerencsére, nem vagyok egyedül: néhány évvel ezelőtt a fiatal erdélyi költő, Horváth Benji említette a Nagy családi albumot egyik meghatározó olvasmányélményeként. S nyilván a „rajongók” között említhetném a Sütő István-barát Ágoston Vilmost is. Hozzá kapcsolódik a második megjegyzés: ő közölte az Életünk 1988/2-es számában az én, Dánielből kicenzúrázott verseket (ezek közül a Rend a lelke mindennek, az ÉHSÉG, az Akikben semmi fogyatkozás nincsen és a Bábel királya című verseket én is használom jelen válogatásban). Szintén Ágoston Vilmostól tudom, milyen „hibák” csúsztak még be az 1987-es kiadásba. Sokat gondolkodtam, hogy javítsam-e ezeket, végül – önző módon – a hibás változatok mellett döntöttem. Mert ez a Válogatott versek nem kritikai kiadás! S vénülő fejjel minimum ennyivel tartozom rajongó kamaszkoromnak. Ha viszont egyszer (remélem, minél hamarabb) egy Összegyűjtött versek is megjelenik Sütő Istvántól, akkor már a javított versek használandók! Én lennék a legjobban felháborodva, ha nem így történne... (Lövétei Lázár László)

1 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 61.)

2 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 62.)

3 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 63.)

4 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 64.)

5 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 65.)




.: tartalomjegyzék