Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - November
Lövétei Lázár László

Epilógus (Kemény István: Élőbeszéd)

Kérdés: „Na jó, de abból mégis mi lesz, / Ha napnyugatra tartva keletről megjöhetsz?”
Válasz: „Hát, rend nem!”
Mind a kérdés, mind a válasz Kemény István legutóbbi kötetének Epilógus című verséből származik (54. o.). A kötet értelmezése szempontjából ezt a verset tartom a legfontosabbnak, itt olvasható a magyarázat arra a Kemény-axiómára, hogy miért lett „közös kincsünk a rossz lelkiismeret” (47. o.). Történt ugyanis, hogy a Shakespeare-kortárs Francis Drake is körülhajózta a Földet (azaz: napnyugatra tartva keletről érkezett meg), ezzel a vállalkozással pedig olyan biztos tudás vált végérvényesen kérdésessé, amelynek birtokában korábban kényelmesen le lehetett írni (és be lehetett lakni) a világot. „Minden Egész eltörött.” S ha egyszer gömbölyű a Föld, miért ne lehetne gömbölyű a lélek is? Ennek viszont már tényleg beláthatatlan következményei lehetnek: „A gyilkos, hogyha büszkén fölkél és újra lépked, / Ártatlan lesz majd másutt, mert gömbölyű a lélek” (54. o., kiemelés az eredetiben). Mi tehát a teendő ilyen erkölcsi relativizmus közepett?
Az Élőbeszéd minden egyes verse a fentihez hasonló erkölcsi dilemmát próbál körüljárni. Mit tesz egy úrvezető, ha egy kesztyűt lát az útra dobva? (Kesztyű) Mi legyen a beteg, félrenevelt múlttal? (Szomorúan; Fel és alá az érdligeti állomáson) Mi legyen a hajdani, mára már megöregedett ideálokkal? (Család, nulla óra; Megcsalt űrhajós) Sikerül-e legyőzni a kincsen (az életünkön?) ülő sárkányt, a Pénzt? (Pénz) Mi legyen az igazi bűnösökkel (Élőbeszéd), és mi legyen velünk, Káin örököseivel (Egy hét az öreg Káinnal)? Jut-e idő a gyerekre? (Kis majom) Mi legyen a hisztis, beteg nullával? (Semmieset 2) Stb. A Kemény-kötetet nem ismerők számára ebből a rövid, kopogó tartalmi felsorolásból nem sok derülhet ki, de egyvalami így is nyilvánvaló lehet a számukra: erkölcsi problémák ennyire hangsúlyosan nem igazán voltak középpontba állítva az utóbbi évek magyar költészetében. Önmagában annak a ténynek, hogy egy költészet erkölcsi kérdésekkel vesződik, még nem kéne ekkora meglepetést okoznia3 (hiszen etika és esztétika – Berzsenyi szavaival élve – „vagy egy, vagy testvér”). Kemény versnyelve viszont már feltétlenül forradalmi bátorságú: „Értékválság van, Káin úr!” – mondja például az Előkészítő látogatás című versében (49. o.). Ez a kijelentés , egyértelműségével4, még a mai magyar publicisztikai köznyelvben is nagyon furcsán hangzana...
Vagy itt van a Kétszerkettő című remek kis epigramma (7. o.): „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Az én olvasatomban ez a versike nagyjából a következőket jelenti: Kemény tudja ugyan, hogy fölösleges Nekünk Mohács kell-szerű direkt „stílussal” és kizárólagossággal belemászni az olvasó képébe5 (nem azért, mert nem szabad, hanem azért, mert „nem hiszik el”), de azért úgy gondolja, hogy nem árt az evidenciákat néha finoman elismételni (emlékeztetni rá az olvasókat), érdemes magunkat néha komolyan is venni, mégse lehet mindent egy ironikus kézlegyintéssel elintézni. Nem véletlen, hogy amikor a kötet végén (76. o.) Kemény megismétli a verset, kiegészíti az „És gúnyolódni tilos” óhajjal/felszólítással.
Szinte törvényszerűnek érzem, hogy épp a posztmodern magyar költőnek tartott Kemény – posztmodern gesztusok ide vagy oda – kezdi szűkösnek érezni az utóbbi évek magyar költészetének kereteit. Nem állhat minden vers iróniából/öniróniából, parodisztikus, humoros, nyelvjátékos hangból. Van egy érdekes elszólás a Kemény-kötetben: „az egy ironikus kor volt”, mondja Kemény az És nem évszak című versében, a ’80-as évek végéről szólva (19. o.). Ezek szerint a mi korunk már nem ironikus? Vagy jó lenne, ha nem csak az volna? Engedtessék meg, hogy itt egy kicsit hosszabban idézzek Kemény Adyt újrafelfedező esszéjéből: „A hetvenes évek végétől kezdve a magyar irodalom (költészet) kitessékelte magából a politikumot, a nemzeti tematikát. Sok minden mással együtt. A tragikummal, a pátosszal, az érzelmességgel, a katarzissal. (...) A magyar irodalom egy jó időre kituszkolt magából sok mindent: rendet akart csinálni magában. Meg akart újulni. Ironikus lett, önreflexív, okos. (...) akkortól fogva ilyen szavakkal, mint nemzet, világ vagy minden könnyen a dilettáns gyanújába lehetett keveredni jobb irodalmi körökben6.” Nos, azóta valami egyéb is elkezdődött. „Veszítsd csak el az öniróniád, / sírjál nyugodtan...” – mondja például Tóth Krisztina Anyai lista című versében7. Emlékszünk még, milyen ostoba kritikát kapott Szabó T. Anna Elhagy című kötete, ahol az értelmező – betokosodva valamiféle elvárásrendszerbe – „Rákosi Jenő”-i szintre züllött, mondván, hogy ma már – legyen szó akár az anyaságról – nem lehet ennyire konzervatív módon írni. Már miért ne lehetne? Nem kizárt, hogy tévedek, de Kemény István Élőbeszéd című kötetét épp ebből a szempontból érzem fordulópontnak a magyar költészetben: egy ilyen kötet után már nemcsak „alanyban és állítmányban” lesz szabad gondolkozni, hanem emellett (nehogy valaki az emellett-et ehelyett-nek olvassa!) egyebekben is. Horribile dictu: akár még népben, nemzetben, emberiségben stb-ben is.



A kötet Budapesten, 2006-ban, a Magvetőnél jelent meg.

2Ennél a versnél kénytelen vagyok legalább itt, lábjegyzetben egy aprócska zárójelet nyitni: a Kemény-kötetről szóló recenziókban rendszeresen elhangzik a vád, miszerint a Semmieset egy kissé túlírt volna. Az tény, hogy a vers rövidebb változata is érthető lenne, hiszen Kemény (biztos ami biztos alapon) a vers végén megmagyarázza, miért mentek vissza a számok a nulláért („Titok van – nyitja mégsincs…”), csak az a vers már nem ez a vers lenne. Ugyanaz a helyzet, mint – például – Arany János Ágnes asszonyával: az is érthető lenne rövidebben is, csak épp a ballada lélektani hitelessége sínylené meg az esetleges törlést. Kemény versében épp az a csodálatos, ahogy a számok hosszasan tanakodnak a kérdés felett: minél több érvet hoznak fel a továbbhaladás mellett, az olvasó annál biztosabban érzi, hogy végül okvetlenül vissza fognak fordulni.
3Kemény esetében sem új ez a jelenség: előző, Hideg (Budapest, 2001, Palatinus) című kötete is nagyjából erről „szól”: „A mi / létünk-nemlétünk erkölcsi / kérdés, ne röhögj, szomorú / kincsem, ép eszem” (Udvari bolond, egyedül).
4illetve az Élőbeszéd című vers tárca-nyelvezete, az Egy hét az öreg Káinnal ciklus riporter-stílusa, az Állástalan táncosnő „didakticizmusa” stb.
5A Kemény-kötet „posztmodern gesztusait” – mondandóm szempontjából – fölöslegesnek érzem itt elősorolni, aki ezekre kíváncsi, olvassa el Margócsy István Számadás és/vagy panasz című ismertetőjét az Élet és irodalomban (50. évf., 25. szám).
6Komp-ország, a hídról. Holmi, 2006. február.
7Porhó. Budapest, 2001, Magvető, 52.



.: tartalomjegyzék