Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - április
2018 - Március
2018 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Március
Bartók Imre - Sirokai Mátyás

Versek

ÁLMOK

 

Álmok, amelyekben egy hajón

utazunk, és egy hajóról álmodunk.

Álmok arról, hogy valaha mások voltunk.

Álmok New Yorkról, de álmok máshonnan is,

 

más országokról. Álmok a sivatagok mélyéről.

Megannyi utazás a világ tájain. Tüdőszanatóriumok.

Felforrósodott fegyverrendszerek a fürdővárosok sikátoraiban.

Síparadicsomok és tengerpartok, ahol víz helyett

 

koktéllal teli medencékben fürdünk. Valami,

amit elvesztettünk, és amit azóta is hiába keresünk.

És a látomások végén, megannyi emelkedő-süllyedő,

pulzáló folyosó végén egy zárt, tömör fal,

 

rajta az örökké váltakozó betűkkel, az üzenettel,

amelynek szavai, akárcsak a gondolatok, folyamatos mutációk.

A jelentését csak egy pillanatra lehet kivenni.

„Testvéreid többé már nem a lélegzet foglyai. Ideje sietned”

 

Alatta ott az aláírás, amit már nem lehet elolvasni.

 

DINÓTOJÁSOK

 

A nemzés pillanatában

lemondunk önmagunkról.

Noha mindennek megvan

a helye és az ideje,

ez a hely és az idő mindenkor

és mindenhol egymásnak feszül.

 

Semmi sem a megfelelő idejében létezik,

vagy ami mégis, az nem itt van,

illetve ami itt van, arra még várni kell.

Ez a megrepedt falú dinótojások

szadista sugallata. Átadjuk magunkat a jövőnek,

amit megígértünk magunknak.

 

Hogy élősködjön rajtunk.

Hogy felhasználjon.

Hogy megemlékezzen,

és elfelejtsen bennünket.

Az öntudat nem más, mint az a mozgás,

ahogyan a munka révén a megkettőzött

tudat újra elsajátítja önmagát.

 

AZ EMBERI ARC

 

A történelem halálos bukóhulláma

már elérte a lélek partjait,

hogy aztán a tajtékból változékony arcok

váljanak felismerhetővé,

 

majd tűnjenek el ismét,

mintha ott sem lettek volna.

Az emberi arc üres erő,

egy halott mező.

 

A maga barbárságában

és zűrzavarában sem több

a teljes ürességnél.

 

Jól ismert követelése egy formának,

amely sohasem felelt meg a testnek,

mert más akart lenni, mint a test.

 

Az ember fel nem nyitott boríték.

Nézzetek magatokba!

Hunyjátok le a szemeteket,

és nézzetek bele a sötétbe!

 

Ki néz vissza rátok?

Maszkokat láttok magatok előtt,

ugyanannak számtalan álarcát.

 

A PUPILLA MÖGÖTTI CSEND

 

Arca hideg kéreg,

karjai gyöngécske ágak,

a lába helyén tekergő

irtózatos gyökérzet pedig

elveszik a szobát beterítő

aljnövényzetben.

 

Egy szempár néz ki

a durva, ropogós bőr

repedései közül,

kifejezéstelen és színtelen,

de emberi szempár.

 

Tömött pályaudvarok

és vég nélküli, tavaszi

reggelek vannak a tekintetében,

reggelek, amikor nem kel föl a nap,

amikor a hormonok újjászületnek,

és az enzimek végtelen,

boldog táncot járnak a test mélyén.

 

A gondolatok

nem a szem felszínén,

hanem a szem belsejében

tárolódnak. A csarnokvíz lágy,

párás levegőjében

sokkal tovább megmaradnak

az emlékek, mint a retinán.

 

A pupilla mögötti csendre

mindig figyelemmel kell lennie

az olyan gondolkodásnak,

amely archeológiaként tekint

önmagára. A pupilla

minden rezdülése napkitörés

egy sötét galaxisban.

 

HANGSZEREK EGY TÁVOLI KÉZBEN

 

Az arcukat az emberek csak kölcsönbe kapják.

Van, akinek több is jut, és akad olyan is,

aki mindennap lecseréli a sajátját.

 

Van, aki újat rendel, és van, aki másnak készít,

van, aki megtervezi, van, akinek jó időre elég

egyetlenegy. És van, aki végleg elveszíti.

 

Nincs róla világos fogalmunk, de mindannyian sejtjük,

hogy pusztán hangszerként adattunk egy távoli kézbe.

Ha minden szó a helyén van, minek kellenek egyáltalán szavak?

 

Az ember igazán csak kilélegezni képes.

 




.: tartalomjegyzék