Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Augusztus
2018 - Július
2018 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Június
Simon Réka Zsuzsanna

Tűz és pogácsa

tüzecske sem sistereg? Ahol sosem óbégatnak, hogy jaj, lángra lobbant a háztető, a… ? Hónapok óta sehol egy becsületes oltani való tűz! Vénségemre hova jutottam? – óbégatott szinte levegővétel nélkül Szikra Ábris városi tűzoltó. – Hova tűntek azok a szép idők, amikor szusszanás nélkül azt kiabáltam, hol a létra, itt a létra, hol a tömlő, itt a tömlő, nyisd, zárd, oltsd már!

Szikra úr sóhajtozva gurította ki magából a sok panaszt, sorjázta, mi bántja öreg tűzoltói szívét. Tette mindezt a városi nagy parkban, egy telet idéző márciusi napon, pontban hajnali 6 órakor.

– No, mára kikeseregtem magam, elég volt – ugrott fel sebtiben a padról, és két kezével megpödörte kunkorodó bajszát.

A pad melletti öreg platánfáról valaki lepisszegett:

– Pszt, pszt!

Szikra Ábris fordult jobbra, fordult balra, egy fia lelket sem látott. Csodálkozva megvonta a vállát, és elindult a parki sövényen a kijárat felé.

– Hééé, Ábris! Ábris! – koppant valami a kitüntetett tűzoltó sisakján.

Ábris felnézett. A platánfa ágai között egy összegömbölyödött lisztes képű figurát pillantott meg. A lisztes képűben felismerte Kovász Ödönt, a város cukrászmesterét. Közelebb lépett.

– Azt az olthatatlan tűzcsóváját, Ödön, hát te meg miért gubbasztasz hajnalok hajnalán egy fa tetején?

– Tiltakozom.

– Tiltakozol? Mégis ki ellen, mi ellen?

– A pogácsák ellen.

– A pogácsák ellen? – húzta el a száját a tűzoltó. – Bevallom, ez fölöttébb különös. És mióta ülsz odafenn?

– Pontosan egy órája és tizenhárom perce. Kicsit unatkozom itt egyedül, ezért pisszegtem le neked, most hogy már szélnek eresztetted a panaszod.

– Hallottad minden szavam?

– Nem éppen. Azt hiszem, a mondandód dallama álomba ringatott.

– Még hogy elringatott! Mássz le onnan, Ödön!

– Nem lehet. Ahogy már kifejtettem az előbb is, éppen tiltakozom.

– Nem volna jobb idelent tiltakoznod? – kérdezte tölcsért formáló kezei között Szikra Ábris.

– Nem. A lemenés ellen is tiltakozom. Mától fogva nem sütök egy darab pogácsát sem. Isten véletek, töpörtyűs, túrós, sonkás, ízes pogácsák! – kiáltott vissza Kovász Ödön.

– Mi ez a sületlenség? Mi az, hogy nem sütsz egyetlen pogácsát sem? Hát mit majszolgatok én eztán a reggeli kávém mellé?

– Amit akarsz, kedves Ábris, amit akarsz!

– De hát a pogácsáid nélkül a város bedobja a törülközőt!

– Akkor bedobja!

– De te vagy a pogácsacsászár, Ödön!

– Pogácsacsászár, én? Hát megkérdezett itt engem valaki valaha is arról, hogy akarok-e az lenni, mi nyomja a lelkemet, mi az álmom, mi a vágyam? Öt éve sütöm a pogácsákat szusszanás nélkül. Hajnalban kelek, késő este fekszem. Még álmomban is pogácsák ugrálnak körülöttem.

A cukrász kifakadását hallgatva Szikra Ábris kicsit elszégyellte magát a város nevében is. Szegény Ödön, gondolta, a legnagyobb vágya az, hogy ne kelljen többé pogácsát sütnie, miközben sok-sok éve egész nap pogácsákkal van körülvéve.

– Gubbassz még ott fent egy kicsit! – kiáltott fel a fára Ábris, és elviharzott.

– Most meg hova rohansz? Itt hagysz egyedül?

– Egy tapodtat se, Ödön! Várj, míg visszajövök! – hallatszott a távolból.

Ödön valójában nem is akart eltűnni. Életében először csak úgy, gubbasztani akart. Felcuccolt magával a fára néhány apróságot: egy fényképalbumot, egy receptgyűjteményt, egy vekkert, egy kis aszalt gyümölcsöt, egy ernyőt, egy takarót, egy kispárnát és egy pár kalucsnit1 (a receptgyűjteményt meg a kalucsnit nem tudja, miért pakolta oda). Lapozgatni kezdte a fényképalbumot, mintha el is szunyókált volna, de hirtelen mintha rémálomból ébredt volna. Baljós gondolatok kezdtek cikázni cukrászi fejében. Elképzelte, amint az öklét rázogató, pogácsákra éhes városlakók kitódulnak a parkba a platánfa alá. Ilyeneket fognak majd üvölteni, hogy:

– Azonnal mássz le onnan, Kovász! A zöldek nevében mondom, hagyd el a fát!

– Mégis mit képzelsz te magadról? Lopod itt a napot, míg mások pogácsára éheznek! Indulás sütni!

– Azt a pogácsamegtagadó bubi fejedet! De jól megy dolgunk, tiltakozunk, tiltakozunk!

– Ödön, az életben nem lehet mindig azt csinálni, amihez kedvünk van! Ezt ennyi idősen illene már tudnod!

– Dutyiban akarod végezni? Gyere le, vagy felmászunk érted, hallod?!

Talán tovább is szőtte volna fejében Ödön a város népének elképzelt dühét, ha a város népe éppen nem közeledett volna. Legelől Szikra Ábris lépkedett egy hatalmas tűzoltólétrával a vállán.

Amikor a fa elé értek, mindnyájan helyet foglaltak a földön. Ábris a fának támasztotta a létráját, és ő is lehuppant a zöld gyepre.

A polgármester az üldögélő tömeg elé lépett, felnézett a fára, zsebéből előkotort egy füzetet, és a füzetébe meredve olvasni kezdett:

– Khm, khm! Tiszelt Ödön, a város nevében bátorkodom szólni. Azért jöttünk mindnyájan ide, mert, mert... – akadt el mondandójában a város kinevezett lelke.

– Tudom ám, hogy itt mindenki egy gyékényen árul! – kiáltott le a fáról Ödön. – Átlátok ám a szitán! Nem babra megy itt a játék! Felettem senki ne törjön pálcát! Fán gubbasztok, na és? Szemet szúrt, hogy nincs ma pogácsa? Hát nincs. És nem is lesz, se holnap, se holnapután, se azután! Sőt bezár a cukrászda is! – folytatta a fán gubbasztó cukrászmester.

– Ööööö – fordult a tömeg felé tanácstalanul a polgármester.

Senki nem szólt egy mukkot sem. Csak bámultak felfelé, hunyorogtak Ödönre.

– Ödön – lépett a tömeg elé Szikra Ábris –, azért jöttünk ide mindnyájan, mert azt akarjuk, mássz le onnan! Nem kell nekünk több pogácsa, bezárhatod a cukrászdát is, ha akarod.

– Hogy micsoda? – hegyezte a füleit Ödön.

– Gyere le, és mondd el, mit szeretnél!

Ödönnek nem kellett kétszer mondani. Összepakolta a cókmókját, és hátán a zsákkal lemászott a tűzoltólétrán.

– Tűzoltó akarok lenni, elegem van a pogácsákból, a sütésből! – kiáltotta Ödön.

– Tűzoltó? – hüledezett Ábris. – Hát nem hallottad a hajnali kesergésem? Sehol egy kis ölnyi tüzecske, egy becsületes oltani való tűz.

– Ábris, pont neked kell ezt elmagyaráznom? A tűzoltó nem csak tüzet olt, hanem életeket ment, lehozza a fán rekedt bátortalan macskákat, megsegíti a bajba jutottakat, ahogy te most engem.

Szikra Ábris orrát vakargatva elgondolkodott.

– Igazad van, Ödön.

– Kitanítasz a tűzoltóságra, Ábris?

– Örömmel, de csak egy feltétellel. Ha te megmutatod nekem a cukrászkodás minden csínját-bínját. Minden vágyam, hogy cukrász lehessek.

– Rendben, megegyeztünk! – nyújtotta vidáman jobb kezét Ábris.

A tömeg füttyentett, és könnyeket morzsolt.

Azóta Szikra Ábris vezeti a városi Pogácsacsászár cukrászdát. Ide tér be minden reggel Kovász Ödön is, mielőtt mindennapos tűzoltói feladatait ellátná. Túrós pogácsát majszolgat, nagy bögre kakaót szürcsölget.

1Olyan cipő, amelyet egy másik lábbelire húztak rá, hogy megvédjék azt a sártól.




.: tartalomjegyzék