Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - Június
2018 - Május
2018 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - Június
Végh Balázs Béla

A svéd típusú gyermekvers: a gyermeklíra provokációja

Kenéz Ferenc: Esőben könnyen rámtaláltok1

 

Kettős olvasatra ösztönöz bennünket a csíkszeredai kiadó azáltal, hogy újra megjelentette Kenéz Ferenc gyermekverseit Orosz Annabella illusztrációival. Egy retro olvasatra, visszautalásokkal az ezerkilencszáznyolcvanas évekre és egy kortárs olvasatra, (újra)felfedezési lehetőségekkel, alkalmat adva többek között egyéb gyermekköltészeti irányzatokkal való egybevetésre. Úgy tűnik, a visszacsatolás vágya magát a kiadót is megkísértette; a következőket olvashatjuk a fülszövegben a könyv megjelenés-történeti besorolásáról: „a svéd típusú gyermekversek reformja, majd elburjánzása előtt gyökeresen újított a gyermeklíra szemléletén és hangvételén, s a fokozottan hiteles gyermeki látásmódot tette meg értékhordozónak.” Ennek a rövid eligazító szövegnek több érzékeny pontja tapogatható ki: anakronizmus, túlértékelés, tájékozatlanság. Kenéz kötete nem helyezhető megjelenésének idejével „a svéd típusú gyermekversek reformja, majd elburjánzása” elé, ugyanis ezek 1968 és 1971 között jelentek meg svédül, sőt Tóthfalusi István magyar fordításában is már 1975-ben kiadta őket a Móra Ferenc Könyvkiadó Ami a szívedet nyomja címmel (azóta több kiadást is megért). Nyolcévnyi különbség van tehát a fordításkötet és Kenéz Ferenc könyvének megjelenése között. Úgy vélem, ennyi idő kell a gyermekköltészetben is a jelzett „elburjánzáshoz”. Az elsietettnek tűnő előtt névutó helyett tisztelettel ajánlanám a követőent használni, így fogalmazva: „a svéd típusú gyermekvers reformját, majd elburjánzását követően…” Azzal viszont egyet kell értenem (mások is megtették már), hogy ezek a versek újítottak „a gyermeklíra szemléletén és hangvételén.” Ám a „gyökeresen” túlértékelő minősítést az eltelt negyvenkét év befogadástörténeti tapasztalatával fölöslegesnek tartom; időközben az említett magyar gyermekirodalom szemléletében és hangvételében szinte „gyökeresen” megváltozott, és szerencsésen kigyógyult a sivárnak bizonyult svéd típusú gyermekversből. Kenéz Ferenc annak idején másokhoz hasonlóan megújítási lehetőséget látott benne, műfaji referenciát a hagyományos tartalmi és formai megoldások meghaladására. Egyfajta alternatívát jelenthetett ez számára, ugyanakkor szembefordulást is a hivatalos elvárásokkal. Kortársai közül mások a Nyugat körének költői gyakorlatát, vagy Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes gyermeklíráját, esetleg a népköltészetet, ezek gazdag versvilágát tekintették modellnek. Akik a svéd típusú gyermekversek adaptációját választják, azok lemondanak a fantázia, a nyelvi játék, a költői képek és a zeneiség nyújtotta varázslatról, jelentősen lecsupaszítva, a minimálköltészethez közelítve a gyermeklírát. Ezzel a szoros mintakövetéssel jelentésközpontúvá vált a gyermekvers, befogadása sokszor létbölcseletet igényelt, egyfajta ontológiai jártasságot. A költők a ráció felől próbálták elérni a gyermekolvasót, nem a képzelet felől. Ebben a verstípusban a lírai én reflektáltan szemléli önmagát, holott a gyermek közvetlenül a jelenben éli meg az eseményeket. Külső nézőpontból nem látja sem a világot, sem önmagát, ezt csak felnőttként teheti meg.

Többen dacos szembefordulásnak tekintik ezt a költői manírt a politikum által támogatott hivatalos, semmitmondó költészettel. Az irányított gyermeki gondolkodás következménye a versekben megjelenő beszűkült, konvergens gondolkodás, mely a tárgyi valóságot egyetlen jellemzője, lényegjegye alapján azonosítja, és az ehhez társuló érzelmeket interiorizálja. Erre jó példa a Fekete pont, piros pont című vers. A szocialista gazdaság munkaversenyének mintájára az óvodai és iskolai oktatást is termelői versenyszellemben szervezték meg egykoron. Ennek egyik közismert megnyilvánulása a pontozásos rendszer: a fekete pontok büntetnek, a pirosak pedig jutalmaznak. Kenéz Ferenc versében kiábrándító a felnőttek viselkedése a pontgyűjtésben, a piros pontok vadászatában résztvevő és kudarcot valló gyermek számára: „Mostmár / nem akarok segíteni / többé senkinek. / És piros pontot sem / akarok. / És nem is leszek felnőtt. / Soha.”

Három évtized telt el a kötet nyolcvanas évekbeli recepciója és a mai befogadás között. Az optimista fülszöveg szerint „a versek ma is időszerűek”. Szerintem ez a megállapítás sem egészen egyértelmű, értelmezést kíván. Ha elfogadjuk a nyolcvanas évek kötetének szelíd szembefordulását a korszellemmel és szolidaritását a korabeli gyermekolvasóval, akkor a mai korszellemet és gyermekolvasót ismerve kritikusan és fenntartásokkal kell Kenéz Ferenc gyermekverseihez közelednünk, megemészthetővé téve a verseket átszövő anakronizmusokat és a szöveghangulatot belengő pesszimizmust, illetve közönyt. A kommunizmus előre meghatározott gyermeksorsa nyomasztóan hat a kötetben, jól követhető a motívumok szintjén: a blokklakó gyermekek nyakába akasztott lakáskulcs: „Ripeg-ropog a hó. / A kulcs is a / nyakamban oly hideg.” (A kulcs oly hideg) Üzenetékű szimbóluma ez annak a kornak, amelyben a szocialista ipart két-három váltásban építő szülők kénytelenek voltak magukra hagyni kisiskoláskorú gyermekeiket, nemzedékük kollektív magányaként élve meg ezt az állapotot. Ide tartoznak a rendszert idéző egyéb motívumok is: a hazafias munka, a „pionírparancsnok elvtársnő”, az esztergályos ipari munkás alakja, a felvonuló néphadsereg, a felszabadulás napi össznépi felvonulás stb. Ezek a múltból felbukkanó társadalmi képek már egyáltalán nem relevánsak a mai befogadásban, nem azt közvetítik, ami korunk gyermekolvasójának a „szívét nyomja”. Ma már közülük néhány értelmezésre szorul, leginkább pedig korszakismeretre. A szocialista gyermeki léthez és ideológiához köthető szavak, szókapcsolatok, élethelyzetek nem részei többé a gyermekkultúrának. (A hasonló világnézeti anakronizmust elkerülendő igazíttatta ki Kovács András Ferenccel Szilágyi Domokos Pimpimpáré című gyermekverskötetét a Koinónia Kiadó 2002-ben.) Kenéz Ferenc versei sok nyomasztó emléket közvetítenek a korabeli gyermeki létről, de a sorok között rejtett üzeneteket olvashatunk magáról a költőről is, aki megfogalmazza korának közérzetét, társadalmilag és ideológiailag beszűkített világát, a (családi, társadalmi, iskolai) közösségben is magányossá vált gyermek életérzéseit. Úgy tűnik, nem eléggé járatos a gyermekpszichológiában, nem értelmez, nem teljesíti ki gondolatait, nem keresi az érzelmeket kiváltó okokat. Viszont együttérez, időnként együtt tiltakozik gyermekhőseivel, megteheti; gyermekkorában őt is érhették hasonló élmények a szocialista Romániában. A kötetben sok meditációra alkalmas helyzetet találunk (esős idő, nyitott ablak, egyedüllét), de rendszerint az „ezen még gondolkodom” jelszóhasználattal elmarad az összefüggések vagy a rejtett pszichikai folyamatok feltárása, holott nem egy versben felvillan ennek a lehetősége. A Kinek a mosolya? című versben rövid elmélkedést olvashatunk a kerámiából készült malacpersely mosolyáról, illetve eredetének titkáról: „ Olyan örülősre / formázták a pofiját, / egyfolytában / mintha mosolyogna.” Ennek a gyönyörködtető mimikai megnyilvánulásnak nem a lehetséges érzelmi indítékait firtatja a költő, hanem fiziológiai jegyek alapján emberi jellemekre következtet belőle: a fazekas mesterére, a tanító nénijére és a sajátjára. A mosoly titkának kognitív feltárása az összehasonlítás műveletével inkább tipikusan felnőttes reakció: „Nem tudom, kire hasonlít. / Az igazi malacokra nem. / Azok soha nem mosolyognak. / A fazekas bácsikra sem. / Azok sem mosolyognak örökké. / A tanító nénire sem. / Ő csak akkor mosolyog, / ha mindjárt mérges lesz. // Énrám meg egyáltalán / nem hasonlít, mert én / mindig csak olyankor / mosolygok, amikor éppen / nem kéne.”

A könyv másodszori megjelentetésekor arra a felismerésre épít a kiadó, hogy változó világunkban a gyermeki lét örök érték, és bátran hagyatkozhatunk a gyermekek látásmódjára. Talán nem okozok nagy csalódást azzal, ha továbbítom azt az általános felismerést, hogy világunkkal együtt változik a gyermeki látásmód is. Minden állandó vagy annak tűnő értéket kikezd az aktualitás, esetünkben a gyermekolvasói befogadás, sokkal összetettebb és rátartibb lévén, mint ahogy azt a kiadó feltételezi. Különböző korszakok eltérő valóságkontextusai folyamatosan változó, más-más gondolkodás- és viselkedésbeli mintákat hívnak létre a gyermekkultúrában, és ebben a folyamatban befolyásoló tényezőként van jelen a valóságtapasztalás mindenkori empirikus volta. A kérdéshez a gyermek- és befogadás-pszichológia felől közelítve, a svéd típusú gyermekversekből (Kenéz Ferenc verseiből is) következetesen hiányoznak a mindenkori gyermekköltészet kedvelt animisztikus-mitikus vonásai, továbbá a metaforikus nyelvhasználat, helyüket a felnőttekre jellemző kognitív gondolkodás és fogalmi megismerés veszi át, lemondva a szavak varázserejéről, a (gyermek) költészet szubjektív világokat teremtő és felidéző képességéről, mely hangzásból alkot ritmikai-akusztikai jellegű verskompozíciókat, valójában ez áll közelebb a gyermeki pszichikumhoz. Ezt szem előtt tartva, ezeket a verseket akár a magyar gyermeklíra provokációjának is tekinthetnők. A mindenkori gyermekvers is, mint egyéb gyermekirodalmi alkotás, a világ felfedezéséről, a környező valóság birtokbavételéről szól, csakhogy a svéd típusú gyermekvers a megszokott közvetett megjelenítés helyett a közvetlen kimondást, megnevezést alkalmazza. Elképzelésünk igazságtartalmát erősítheti Roman Jakobson megállapítása is: szerinte a poétikai funkciónak a referenciális funkcióval szemben megállapítható felsőbbsége nem szünteti meg magát a referenciát, hanem csupán többértelművé teszi. A klasszikus gyermekverstémák metaforizáltsága, emelkedettsége és rendkívülisége helyére a közönséges, a hétköznapi és a banális lép, ez pedig könnyen unalmassá válhat a befogadásban. Nem ad alkalmat átélni a történéseket, legfeljebb kívülállóként lehet szemlélni azokat, kevés eséllyel lehet közöttük ok-okozati összefüggéseket keresni. Bár az olvasó megpróbál olvasni a felnőttek gesztusaiból, csupán naiv értelmezésekbe bocsátkozik, nem ismerve az indítékokat és a szándékokat. Kenéz Ferenc Ha én lettem volna a szerelő bácsi című versében megfigyelhető az első benyomások, prímér élmények nyers, direkt formában történő közvetítése. Mindez úgy hat a befogadásban, mint őszinte véleményformálás a felnőttekről: „Ahogy becsukódott mögötte / az ajtó, nem tudom miért, / de most egyből anya és apa / lett olyan mogorva hirtelen, / mint azelőtt / a szerelő bácsi volt. / Persze, lehet, hogy az ajtón / túl meg a szerelő bácsi / kezdett el egyből / mosolyogni.”

Az élmények és a tapasztalatok sűrű áradása miatt nincs mód ezekben a versekben a mérlegelésre, a megfontolt meditációra. Talán ezért is nevezik a szakolvasók közül sokan „ál- gyermekszáj történeteknek” ezt a verstípust, bennük olyan eredeti, közhelymentes észrevételek jelennek meg a világról, amelyek korábban a felnőttek meséiben váltak kerek történetté. A versszövegek minőségén javíthatna a gyermeki és a felnőtti távlat kontaminációja, természetesen ez csak akkor érvényesülhet, ha a felnőtt szerző azonosul a gyermeki perspektívával, és belülről, a gyermekolvasóval együtt fedezi fel újra a valóságot.

1 Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016.




.: tartalomjegyzék