Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - December
Fekete Vince

Lakatos Mihály laudációja

'Ezer éve ismerjük egymást. Ezer éve barátok vagyunk. Az ilyen hosszú kapcsolatoknak már nem is történetük, hanem történelmük van. Ha fel tudnók idézni előző életeinket, azt az ezer év alatt egymásra rakódó sok-sok emberöltőt, akkor talán azokból is a barátságaink köszönnének vissza. Sajnos nem tudjuk, s most csak erre az utolsóra, egy több mint negyed emberéletnyi időre kell szorítkoznunk.
A nyolcvanas évek vége, Bukarest. A legjobb hely akkoriban két, még a huszas évei elején járó székelyföldi ifjúember megismerkedésére. Az Ifjúmunkás vers- és debüt-díjainak az átvétele a Scînteia házban (nem mondom meg, hogy ki melyiket kapta), apró szerkesztőségi szoba, várakozunk épp a harmadik díjazottra, aki repülővel kell érkezzen Kolozsvárról, s aki még nálunk is fiatalabb egy-két évvel. Mellettem, egyik fiatal szerkesztőnővel diskurálgatva egy vékony képű, lányos arcú, mosolygós, lehengerlő kedvességű fiú. A hajnali vonattal érkezett – úgy tudom –, akárcsak én, s a díjátadás kezdetéig ő is elcsámborgott egy kicsit az ismeretlen nagyvárosban, az időt eltöltendő. Jó órával a nagy esemény előtt merészkedem csak be a kívül-belül riasztó, félelmetes betonépületbe, annak labirintusszerű folyosóin sok időbe telik, amíg ráakadok a valamelyik folyosó végi kis szerkesztőségi szobára. S most itt vagyunk, kávé (nem nekezor, nem pótkávé), tea, aprósütemény stb. Aztán berobog a repülőtérről a harmadik díjazott is, Jakabffy Tamás, talán már utolsó éves bölcsész, és szerkesztő is valahol, szájában irdatlan pipa, ahogy annak lennie kell. Díjátadás, díjátvevés szűk, baráti körben. S aztán ugrik a kép. Már csak hat résztvevő az egyik közeli kisvendéglő teraszán: három fél vagy egész Bastion konyak, mi ketten, és Lazics bátyánk, a jó emlékű Lázár László (Isten nyugosztalja). A szerkesztőségből kijövet ugyanis ketten kiötöltük, hogy az mégsem lehet, hogy Lazics bátyánkat, ifjú tollforgatók Lázár Lászlaját ne hívjuk meg egy italra (tudtuk, hogy nem veti meg), tegyünk hát egy kísérletet, hátha elfogadja a meghívásunkat. Elfogadta. Feszengünk, szorongunk mindketten azokon a vendéglői székeken, hősiesen még a konyakokat is betekertük (haj, zsenge idők!). És ez volt a húsz évvel ezelőtti ismeretség, majd az „évezredes” barátság kezdete. Aztán ősszel, vagy nyár végén jött egy levél Udvarhelyről, és az volt a – gondolom – már félméteres-méteres (nem mértem még meg, de ennyire saccolom) levelezésünk kezdete. Aztán jött az életünkben egy csomó fontos dolog, amit már együtt, valahol egy oldalon, ugyanazon az oldalon értünk meg. Következtek az egyetemi évek, a farmernadrágos, feltűrt galléros időszak, amikor zsírral nyakon öntött krumplipürét jártunk kajálni a Coşbuc nevű gimi étkezdéjébe, és még sok másba, a bulizások, a focizások a Kokojza nevű minifocicsapat (keresztapa: Sántha Attila) tagjaiként, rajtunk kívül olyan félelmetes, vérszomjas játékosokkal a sorainkban, mint Vida Gábor, Jánk Károly, az említett Sántha Attila, Kelemen Hunor. Aztán az első versek, az első közlések, az irodalmi körök, aztán a XVI-os családos bentlakás 614-es szobája, ahol a jó hazai, udvarhelyi vagy kézdivásárhelyi csirke terpeszkedett és sárgállott a fazékban a házilag eszkábált villanyrezsón, mialatt mi egy-egy aranyozott végű Oscar cigarettát pöcögtetünk a májpástétomos dobozból hamutálcának kinevezett hamuzóba. Aztán a Croco nevű kávézó, a Házsongárd gyertyafényei november elején, vagy amikor megyünk éppen focimeccset nézni Dáné Tiborékhoz, Tibor bácsi élvezetes, szellemes kommentárjai, az Avram Iancu nevű bentlakás sarokszobája, aztán a gombfocipartik, amikor egy gól volt, vagy nem volt gól miatt, ajaj, hogy elszégyeltük magunkat, aztán a közös blattolások a különféle vonatokon, stoppolások anyaországunk közútjain Tirgumures márkájú csöves hátizsákjainkkal, aztán a lassan hagyománnyá vált, vizsgák előtti estén elfogyasztott palack vörösborok. Majd Debrecen, Budapest, Szeged, Móra-, Károlyi Kollégium, a rettenetes vébéká (gyengébbek kedvéért: vörösbor kólával), s időnként az tyúkszarnak villával reggeltől estig való hányása valamelyik Szeged környéki tanyán, halványka apanázsunk pótlása végett, és gyümölcsszedés nyaranta – szintén ebből kifolyólagosan –, nyolcan egy kecskeméti szűk bérkamrában, ahol az én nekifeszülésem csak a kezdeti hajráig tartott, s ahol jó magyar gyümölcsöt kettőnk közül végül csak Lakatos úr szedett, mint látjuk, meg is lett az eredménye. Aztán jöttek a könyvek, a könyveink, az Emma, a Bogya, a magyaros nevű Linga Bogya, ahová irodalmi körök után be-betéregettünk, az elmaradhatatlan szerelmek, inkább neki, ő még legényember lévén. Aztán annak a tervezgetése, hogy ha majd végzünk, akkor ha valahol, hát egy szerkesztőségben szeretnénk dolgozni – együtt. De mindez elmaradt. Az egy szerkesztőségben való dolgozás helyett, az egy szerkesztőségben való időnkénti találkozás lett. Aztán jött megint a levelek megszaporodásának ideje. Tetemes része a kolozsvári időszak előtt és után jött létre.
Lakatos úr, mint majdnem mindenki közülünk, versekkel indult (győzködöm is eleget, hogy gyűjtsük össze, és csináljunk belőle egy kis kötetecskét annak az időszaknak a verseiből), aztán áttért a prózára, első kötete már a prózaírók táborát gyarapította, aztán csak úgy, mellékesen Szegeden megnyerte egy Országos Tehetségkutató Színműíró verseny első díját, a darabot egy aznap reggeli újsághír egy mondatára kellett építeni, és – úgy tudom – még aznap be is mutatták. Majd írt gyerekkönyvet, fordított, és – eljutottam oda, amiért a Székelyföld díját kapja –, kisebb-nagyobb rendszerességgel írt és ír tanulmányokat, recenziókat, kritikákat. Nem is akárhogy.
„Dicsérni jöttem...” szakítom ketté jelen levő költő kollégám mondatát. Mert dicsérni kellene, de – megfutamodom, illetve visszakozom – és csak a felsorolt emlékekre hagyatkozom, mert ugyan hogy adná ki magát közöttünk ez a nyilvános szembedicséret. Közöttünk, akik nem csak dicsérni, de – csípősen, heccelősen – kritizálni, bírálni is meg szoktuk egymást, csak úgy, magunk között. Mert ha dicsérhetnék, és nem szembe kellene, akkor az nem kétséges, hogy mit és miket mondanék. Ezt – úgy hiszem – ő is tudja.
Lakatos a kezdetektől, a Székelyföld első éveitől állandó szerzője a lapunknak, előbb prózával, majd recenzióval, kritikával, tanulmánnyal. Úgy tud az olvasóhoz fordulva írni könyvekről, az olvasmányairól, a recenzálandó műről, hogy kedvet tud kerekíteni az illető könyv kézbevételére. (Mert az olvasó szereti az olyan recenziókat, kritikákat, amelyekben nem kell mondatonként megkeresnie azt az árva magyar szót, amit az idegen szakszavak és szakkifejezések labirintusában elrejtett előle a recenzens, és nem az a dolog igazi tétje, hogy neki kell megtalálnia azt az árvát, azt az egyetlenegyet.) Tisztelettel, alázattal bánik az anyaggal, a témájával, pontosan, tisztán, áttetsző mondatokban, egyszerűen, lényegretörően és magyarul, magyar szavakkal, magyar mondatban fogalmazva. És nem csak annak a három szakmabelinek, aki még őt elolvassa, hanem magának a szélesebb és nagybetűsebb Olvasójának és Közönségének.'


.: tartalomjegyzék