Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2018 - November
2018 - Október
2018 - Szeptember
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - November
Gazda József

1918: vég és kezdet

1. Az utolsó erőfeszítések

 

1918 szeptember, október… Aztán november, december. Magyarország történelme fordulópontjához közeleg.

Véget fog érni a világháború, mely később az I. „előnevet” kapja, s véget ér a magyar történelem egy hosszú, akkor már több mint ezer év óta tartó korszaka. El fog kezdődni egy minden eddiginél nehezebb, az előzőkénél is pusztítóbb, az egész nemzetet próbára tevő, annak létét veszélyeztető Új Kor. Hogy mi és milyen lesz az, ekkor még a kisemberek közül senki sem tudja. A nagyok is esetleg csak következtetni próbálnak a holnapra. Az emberek mindig a mát élik. Az akkori „ma” nemcsak Magyarországnak, de Európának, sőt az egész világnak is az immár ötödik évébe lépő vérözön napjait, illetve azok gondokkal teli, gyásszal és fájdalommal teli pillanatait jelenti. A vágyat, hogy „Legyen vége már, legyen béke már!” Amerika 1917-es belépésével az antant újabb erősítést kapott, így a közelmúltban még kétesélyes háború végkimenetele a józanul gondolkodók számára egyre inkább egyesélyesnek látszik.

Annyi amerikai jött! Úgy jöttek, mint a gólyák, az egész frontot ellepték. Egyszerre még kétszáz is jött velünk szembe. Mind jöttek, mind jöttek! Lőttek le belőlünk sokat, sokat! Vonattal jöttek! Bombázókkal jöttek! Bombázták a frontot, a lövészárkokat, kibombáztak minket onnan! Benkő Károl­lyal, egy rétyivel – szíjgyártó vót a mestersége ‒ egy sátorlap alatt feküdtünk úgy, hogy sok légy vót, sátorlapot állítottunk, olyan négyszögűt, hogy délben, amikor az ebédet megettük, a legyek ne csípjenek, begomboltuk a sátorlapot. Megbombáztak a repülőről. Mellettünk egy csomó halott, s lovak megdögölve! Münköt több méterre eldobott a légnyomás a sátorlap alól! Mind a kettőnköt. Úgy súroltak fel münköt a mások, akik még megmaradtak, mikor látták, hogy szuszogunk. Mikor helyrejöttünk, láttuk, hogy a sátorlap tiszta épen megmaradt. Kidobott alóla a légnyomás münköt! (SoL, 1)

Úgy jöttek az ejtőernyőkkel, hogy nekünk már nem lehetett létezni. Nem vót lőszer, nem vót golyó se! Hiába vót a harmincas s feles ágyú, hiába vót a negyvenkettes ágyú... (MáGy, 9)

Az 1918-as év első fele még sikert is hozott a központiaknak. Az addig semleges, de 1916-ban Magyarországot váratlanul megtámadó Romániát épp másfél éves külön-háború után sikerült térdre kényszeríteni, s megkötni vele a békét (Bukarest, 1918. május 7.) Ezzel az orosz front után a román front is megszűnt. A magyar katonák főleg Olaszországban vívnak nehéz harcokat.

Ott a pokloknak a pokla volt! A századunk amikor a Piavén keresztülment, nyolcvanhat emberből, annyiból állott tisztekkel, szakaszvezetőkkel, irányzókkal, géppuskásokkal, mindennel... S visszajöttünk tizenheten. A többi meghalt, el­fogták, megsebesült. Én jöttem vissza a legtöbb emberrel, negyedmagammal. A többi géppuskások mind elpusztultak, volt olyan, hogy csak egy maradt meg, máshol kettő maradt meg. Csak az én pozícióm olyan helyt volt, ha lőttek, vagy a fejem felett keresztülment, vagy az ódalba másfelöl beleütközött. Ugye, az ágyútól mi nem szenvedtünk, ahol én voltam. Másképpen a géppuská­hoz közél nem jöttek. Nem félhettem. Kézigránáttal próbálták, aztán viszonoztuk mi is, de nem tudtak közelíteni. Elég az, hogy elpusztult, nagyon sok elpusztult. (CP, 7)

Olyanok is vannak, akik még messzebb, a francia vagy belga frontokon kell helytálljanak...

Szolgálatban voltam, s virradatkor nekem a főhadnagy a parancsot kiadta volt, hogy hozzak huszonkét kocsi muníciót. Tovább vót egy kerek erdőben a lőszerraktár... Látom, hogy ott egy német baka, túl egy magyar baka, egy fiatalos somfaerdő vót, ott bujkálnak, szaladnak vissza. S mondom a főhadnagynak, az ő figyel­mit valahogy kikerülte, mondom, ne, főhadnagy úr, mi ez? Ne, a bakák, s a gyalogság jő vissza! Hű! Akkor azt mondja, ne menj sehova. Azonnal felkészítettük az ágyúkat, kifele indultunk. S a főhadnagy azonnal elrendelte, hogy felkészülni, s indulunk innét. De akkor már a tankok jöttek, csak még nem értek vót oda hozzánk! Ott az úton volt egy híd, s mikor az első s a második ágyú kiment, akkor a hidat repülőről elrobbantották, s mü a más két ágyúval visszamaradtunk. Mü az árkot erről felölről bétöltöttük, mert nekünk ki kellett mennünk a főútra. Ott ugyanolyan nagy sánc, árok vót. Azt es bétöltöttük, s mire az első ágyúnk odaért, mü es kinn vótunk az úton! Aztán láttam, hogy valamilyen állomás volt ott a kanyarban, láttam, hogy egy gép bészaladt, egy ilyen gőzgép, vasúti személyzet még egy kicsi vót utána, szökdösnek fel, s menekülnek! Hát amikor vagy ötven-hatvan métert előre ment a gép, az elejikbe belelőttek úgy, nem tudom, repülőről-e vagy ágyúból, hogy a sínek felgörbültek a mozdony előtt, s akkor leszökdöstek, s gyalog megfutamodtak. Na, akkor mi azon a nap mentünk. Reggel megindultunk, s mentünk estefeléig. De állandóan mentünk a lóval. S osztán estefelé ahova megérkeztünk, ott leplaccoltuk az ágyú­kot, szembe kezdtünk lövöldözni, s meg is állott a francia... De nem csak mü vótunk ott, hanem rengeteg tüzérség.. (VD, 2)

November negyedikén vonultunk vissza, akkor vót kiadva a parancs. Azt mondta ez a Krezoff nevezetű kapitány, végigjárták a háborút, de ilyen ágyúzást nem láttak, mint e vót. Nagy ágyú­tüzet kaptunk. Jaj, jaj, ágyúzást, igen, közülünk es sokan pusz­tultak el. Sima terepen vótunk... Én olyan helyre kerültem béosztásra, egy halastavacska vót kerek gombolyag kövekkel kirak­va, s egy kőrösi ember mellettem. Na, mondom, Tamás, hát neked mit vettek? Egy gránátdarabot, azt mondja, az ágyúból! Hát neked nem? Mü nem vettük észre, hogy a visszavonulást megparancsolták. Úgy osztán elfogtak... (KeB,1)

A frontokon kezd lazulni a fegyelem, a szabadságolt katonák próbálnak nem visszamenni, itthon bujdokolni, mindenki várja a háború végét.

Kezdték a katonák megtagadni a parancsot, az hozta a bajt. A katonatisztekkel szembeszegezték a puskacsövet, a másik szedte az aranycsillagokat lefelé. S az nem mert megmozdulni. Akkor aztán robbantották el a raktárakat. Ott étel, ital, minden volt. Mikor jöttünk Olaszországból hazafelé, Grácnál leszereltek bennünket, elszedtek tőlünk mindenféle felszerelést. Ezért volt az ének: „Ruhánkat az osztrák elrabolta, Szép Magyarországot letették a sírba.” (BóM, 8)

S itthon is felbomlott a rend, nem akart már a kato­naság kimenni a frontra, a románok immár nem akartak a magyarok­nak vagy osztrákoknak szót fogadni. Nem jött már ki a frontra a régieket felváltani a kato­naság. (MáGy, 9)

Nehéz idők vótak a csatatereken is! Enni is alig kaptunk valamit. Megállottunk, kiosztották az ételt, mentünk... Akkor sokan elma­radtak, mert a parancsot akkor már nem fogadták el. (CsiS, 3)

Szászvároson katonarendőrség vót felállítva a nyolcvanket­tősökből. Folyton portyáztak, s akit elfogtak, vitték, zárták bé. Új ruhával nem tudott lógni, mert az ismeretes volt. Előttünk ment el egy mars, osztán ezek a katonarendőrök lesték az embere­ket. Egy ezredes vót a parancsnok, román, aki nem tudott magyarul beszélni a katonával sem. Román ezredes vót, de akkor nem vót az, hogy te román vagy. Mindegy vót, mindenkinek egyforma joga vót. Akkor az adta ki a parancsokat. (VI, 2)

Tízünket, akik elölről fogva négy esztendeig a háborúba vótunk, béküldtek, hogy többet nem harcolunk. Amikorra a szabadságos levelet adták volna ott, Pesten, került egy orvos, bésorozott münköt, hogy mikor letelik a szabadság, megint menjünk vissza oda, a harctérre. Vissza kellett menjek. Levite­tett apám münköt, négyünköt. Eleget mondta Sorbán Mihály, az es szabadságon vót, hogy Pesten mán ki van ütve a forradalom, de azt mondta Szép doktor nekem, menj vissza, négy esztendeig a háború­ban vótál, s ki tudja, hogy lesz, majd még meglőnek! Szépen felültem a vonatra, én semmit sem vettem észre, mentem a vonaton... Mikor megérkeztem, egy gyűttő káder vót ott, onnét irányítottak a mü ezredünkhöz, az üteghez... (SoL, 1)

Mikor leszálltam a vonatról, a katonarendőrök elfogtak. Szakaszvezető, igazolja magát! Mi járásban van? Átme­netileg, mondom, a frontra megyünk, az olasz frontra, s Kőbá­nyáról elugrottam, mondom, bé a családot meglátogatni. Azt mond­ja: igazolja le magát. Ahogy mentünk a járdán, nem kísért a katona. Hát jő a villamos, csenget istenesen. Én mind közelebb, közelebb húzódtam a sínhez, még azok megfogták a karomat, de én hej, elkapom a villamosnál a feljáró rudat, s ottmaradt a három katonarendőr. Szépen el én haza, mondom a feleségemnek, szegény­nek, nyugodjék, hogy baj van. Azt mondja a feleségem: föltarisz­nyál, s menjek vissza az ezredhez. Gyanús menni, mert elfognak! Felültem a pályaudvaron az I. osztályú kocsira, hosszan le is feküdtem. Egyszer, mikor Tövisre érünk, valaki mozgat. Az megismétli: Szakaszvezető, igazolja magát! Mondom, a román frontra igyeközöm. Jöjjön, igazolja magát. Leszállunk, három kocsit elhagyunk. Mondom: Őrmester úr, a hátizsákom a géppuskaszerelék­kel ottmaradt, ha elviszik, maga a felelős. Azt mondja: menjen, hozza a hátizsákját! Elmentem vissza, fogtam a hátizsákomat, a túlsó oldalon leszöktem, s bé a törökbúza közi! Az őrmester ottmaradt. Akkor vissza Szászvárosra. Szászvároson már a Straffe­nuzeiding meg vót csinálva, a vádlevél ott vót. Vót egy főhadna­gy, Svábinak hívták, az engem a frontról, békéből, mindenünnen ismert. Este le a vonatról, s bé egyenesen, az emberei kísértek bé a figyelőbe. Ott vót az állomás mellett. Azt mondja: maga hol jár? Mondom, hogy hogy vagyok, ne, milyen állapotban vagyok. Azt mondja: maga vigyázzon, agyonlövik! Me ki vót hirdetve a statári­um a katonaszökevényeknek, s engem a patron már el akart kísérni, de ő nem engedte. Azt mondja, az orvosi bizonyítványt kiállítja, s a reggeli vonattal menjek Szebenbe. Elmöntem, ott békerültem a kórházba, akkor éppen az ötvenöt évösököt szerelték le, s akkor békerültem parancsnoknak, hat barakknak a parancsnokául... (VP, 4)

S a rend megzavarásának, a forradalomnak az eszméi is terjedőben vannak. A cél:

világforradalom. Oroszország már lángokban, itt nálunk – a frontokon is – bedobatott az eszme. Minden jel arra mutat, hogy megvannak a „terjesztők”, és hogy erre az eszmére – a társadalom stabilitásának a megzavarására – most itt igen-igen nagy szükség van. A közeljövő története is ezt fogja bizonyítani.

A katonáknak rossz volt a hangulatuk, nagyon rossz volt. Arról beszéltek, hogy kiütött a forradalom Magyarországon. Mind arról beszéltek... Belefáradtak már a sok-sok harcba. Nem pro­ponáltak semmit sem, féltek, hogy szóljanak. Hanem a fogságból akik hazajöttek, azok közül sokan kommunisták voltak. Beosztották azokat a hadseregbe, s újra kikerültek a frontra. Azok osztán szóval, sokan röpcézéssel terjesztették a kommunizmust. (ZD, 9)

A nép nem szerette a háborút, várták, hogy legyen vége már... Engem mint vasmunkást Diósgyőrbe vezényeltek a fegyver­gyárba, s ott dolgoztam. Töltényeket, s hadifel­szerelést gyártottunk. Vasesztrgályos voltam, esztergályoztam a lövegeket az ágyúkba. Napi tizenkét órát dolgoztunk, nem nyol­cat. Két váltás volt, az üzem nem állott le, dolgozott éjjel-nappal. Egyik héten nappal, másikon éjjel. Nyolc fehérnép dolgo­zott a kezem alatt. S én ott lettem a pártnak, a kommunista pártnak az embere. Hirdettem a szocializmust. Osztán sztrájk lett, nagy sztrájk, nem akartak a munkások dolgozni, kevés volt a fizetés, az élelmezés is nagyon rossz volt. (HoJ, 6)

De: a háború még folyt. Hullottak, haltak az emberek, s a katonák többségében a kötelességtudat is élt, hogy amit elkezdtünk, ha akaratunkon kívül is, nem a saját döntésünkből, azt úgyis véghez kell vinnünk. Hiszen: a hazádért, annak jövőjéért harcolsz. S a frontokon becsülettel helyt kell állni. Ha meghalunk, a hazánkért halunk meg. Ez a szép, emberi érzés tette elviselhetővé a szinte-szinte elviselhetetlent is. Nem mi akartuk a háborút, de ha ott vagyunk, feladatunk van, s az elől a feladat elől nem lehet menekülni. Ugyanez volt „fent” is. Ma már tudjuk, Tisza István ellenezte a hadüzenetet, a háború elkezdését. Előre látta, ki is mondta, meg is jósolta, hogy mi fog következni. De a döntést nem ő egyedül hozta meg. S amikor az meghozatott, odaállt a háború mellé, s minden erejével azon volt, hogy ott a fronton becsülettel helytálljanak. Mert ekkor már ez volt a feladata, a kötelessége. Aki másképp cselekedett, hazája érdeke ellen tette azt, s mint ilyent, az áruló név illette.

Egyszer kijött Tisza István a frontra. Végigkísérte az állásokat, hogy vannak. Inkább éjjel mentek. Ezt a Miklós Sándort maga mellé vette, s járt vele. Az elmagyarázott mindent, melyik ezred hol van, melyik század hol. Hogy ott milyen harcok voltak. S akkor elköszönt. Mikor jött el, azt mondja: Tudják, hogy én Tisza István vagyok? De már észrevettük, mert megtudtuk közben, hogy ő az, de ő titkolta, hogy ne tudják, ő jár ott. Civilben, úgy járt velünk. Mikor hazajött, nem sok idő után főbelőtték. (MáGy, 9)

Tizennyolcban Tiszát még láttuk Kovásznán is. Mondták, hogy ez ő! Olyan kicsi, törpe ember volt. Vizsgálta akkor a keleti frontot. Keserves helyzete vót... (TaJ, 9)

Katonáink hősiesen harcoltak, óriási veszteségeink voltak, a halottaink száma meghaladta a félmilliót, de ők nem veszítették el a háborút. Helytálltak mindenütt. S kitartottak a végsőkig.

Helytálltak az orosz fronton, helytálltak az olasz és egyéb frontokon. S ami most, 1918 őszén veszi kezdetét, az szinte váratlanul jött. Váratlanul, hogy napok alatt felborult a rend, felborult minden, belopta magát – vagy belelopták a tudatokba – hogy nem kell harcolni tovább. És a rend felborulásával felborul az emberekben az erkölcsi tartás is.

 

2. Forradalom a frontokon…

 

A történelembe így került be: őszirózsás forradalom. Szép, mondhatni gyönyörű a kifejezés. Forradalom, melyet nem fegyverek, rózsák szimbolizálnak. Tépték le a katonasapkákról a sapkarózsákat, a tisztek zubbonyáról a rangjelzéseket, s helyükbe tűzték az őszirózsákat, lévén, hogy ősz volt, 1918. októbere.

Ám ha azt vizsgáljuk, hogy mit hoztak ezek a rózsák, mit hozott 1918 „virágdíszes forradalma”, kevés okunk van büszkének lenni rá.

A forradalom mindig a rend felbontását hozza, zűrzavart hoz. A magyar tudatokban kialakult egy szép kép róla, hiszen 1848. március 15-e a nemzet öntudatra, önmagára ébredésének a napja, s így azt a tudatokban a nemzeti büszkeség érzése övezi.

S ez az őszirózsás?

A frontokon kezdődött. A háború klasszikus törvénye szerint két fél áll egymással szemben, ahhoz, hogy győzni tudjál, maximális erőbevetésre van szükség. Még akkor is, ha az adott háború vesztésre áll, akkor még annak a vesztesre álló félnek is a célja: az utolsó pillanatig kitartani, hogy ama „vég” a lehető legjobb pozícióban kapja.

Itt a frontokon forradalmat szítani mindenképpen csak a haza érdeke ellen lehetett. És ez is történt. Szinte futótűzként terjedt az Új Világ kell eszme, s már-már szervezett módon szították a forradalmat. Valakik, még ha egyenruhában is, provokátorok, egy kívülről jövő erő, melynek a célja csak az lehetett: szétzilálni, gyengíteni ezt az oldalt. Mert ez a forradalom ezen az oldalon tört ki, nem a túlsón.

A forradalom a frontokon ütött ki. Édesapám mesélte el, röpcédulákat dobtak repülőgépekről, hogy menjetek haza, a gyermekeitek éheznek odahaza. Minden fronton idegen földön harcoltak a mieink! Jól meg volt szervezve ez az egész, a tiszteket lefokozták, el­vették a fegyvereiket, s úgy mentek fegyver nélkül, ki merre látott. (AmI, 2)

Volt ott egy sturmbatalion, rohamzászlóalj, s kivittek minket is azokhoz. Egy főhadnagy vót ott a parancsnok. Az finom ember vót. Mikor egy hete vót, azt mondja egyszer gyakorlatozás közben, mert a katonával foglalkozni kell, a katonát mindig fog­lalkoztassák, azt mondja egyszer: Emberek, ki mit szólna hezza, ha egy hirtelen békét elkiáltanánk. Éljen, kapitány úr! Nekifu­tottak, felemelték többször, azt mondják, ez kell a katonának! Nem, jóemberek, azt mondja, ahogy elcsendesedtünk. Ennek ne örvendjünk, ha most hirtelen béke lesz. A mi javunkra nem jó! Osztán éjjel vittek az ezredparancsnoksághoz, kijött ott a tábornok, olasz területen voltunk, a várost úgy hívták, hogy Borgo. Ott volt a tábornok az embereivel, s lelkesítette igen-igen az embereket, minket na, mert ezer ember volt már a sturmis­ta zászlóaljban, volt egy nagy barakk, s abba vótunk elszállásol­va, egy jó darab erdőcske vót, s ott a parancsnokságnál, hogy ki kell menni az éjjel, s meg kell a sasfészekben a bajtársakat e­rősíteni, ilyen szavakat használtak, s hogy mennyi frontszolgálatunk van, mind írták. Mikor ennek az összeírásnak vége volt, hát mentünk, olyan­kor lehetett vacsorát kapni. S hogy mentünk vóna oda a barakkhoz, elkezdegelték a másik utánunk való századnál: Emberek, az ilyen maszlagbeszédre ne hallgassunk, azt mondja, mert az a hír, a szerbek kitörtek a dunai fronton, s itt többet a kősziklákat ne őrözzük, se mi, sem mások, menjünk haza, s az országot kezdjük védeni. Ezzel a jelszóval: nem menyünk ki, mindenki szedje a begyibe, jól hangsúlyozza, nem egy ember, hanem több ember, ezek üdősebbek vótak, nem az én korosztályom, hát én húszéves legény vótam akkor. Mikor éjfél után két órakor lesz riadó, alarom, ne menjünk. Meg is volt a riadó, a tisztek elöl mentek, csinálták a haditervet. Az út a front felé balra térült, ott kellett volna balra eltérni, s hátulról elkiáltották: Emberek, az él jobbra tarts! Avval, de jól hangsúlyozva, s többször egymás után, jobbra tarts, ne balra! A tisztek elkezdtek kárinkodni! Ki pofázik, ki mer ilyen hangot emelni, hát mire valók vagyunk mi? Lőjed, azt mondja. Már úgy mondta valamelyik kisebb parancsnok, lőjed, ame­lyiket látod, ha szájal! Akkor mindegyik elordította magát, nemcsak azok, hanem az egész: Lőjed le! Akkor már Istent emlege­tett valamelyik tiszt. Ha neked van puskád, nekünk es a kezünkbe itt van, akkor le mindenki a karabélyt a válláról, akkor megcsinálta a batalion ezt a nagy zörejt, a fegyvert kézbe! – Mi van, embe­rek? ‒ Megyünk haza a dunai frontra!

Egyszer aztán békességben kezdtek beszélni. Ha így van, félreállunk, s mindenki arra menjen, amerre tetszik! Az él megindult, úgy, ahogy essze vótunk sorakoztatva, hát mi onnat kilenc órára, éjfél után két órától, beértünk az állomásra, a vasúthoz. Szépen a tisztek ott maradá­nak, s kilenckor már mind fogságban vótak. A tisztek, az egész front, az ezredesünk is. Kik falumbeliek vótak kint, fogságba estek, osztán úgy jöttek haza a tallián fogságból. Mü osztán nem estünk fogságba. A mi batalionunk úgy egészbe hazajött. (VI, 4)

Megtelnek a gyalogutak, erdők, az Alpok hágói, vonatok, vonattetők menekülő, hazafelé tartó katonákkal. A négy éven át helytálló katonák fellázított része – ekkor sem mindenki, de a lázítók tettek azért, hogy minél többen legyenek ilyenek – parancsot szegett, többé már nem teljesítették kötelességüket.

Úgy jöttünk Szerbiából, hej, még vissza se tudtunk nézni! Jött a tank, vertek ki bennünket onnan! Az amerikaiak segítettek nekik. Úgy bombáztak, hogy na! Átalkeltek a tengeren, s jöttek! Eljöttek, s kivertek bennünket. (AgJ, 6)

Az épületek gyengék vótak ott, s fenn a padlásokról is lőtték az úton a katonaságot. Úgy pusztították! (KsF, 5)

Még tudom, hogy október harmincegyedikén éjszaka kellett, hogy lőjünk az állásból egészen tizenkettőig, hogy a gyalogság vonuljon vissza. Tizenkét óráig lőttünk, s akkor jött a parancs, hogy az ágyúcsövet dugjuk bé, tegyünk ekrazitot az ágyúcsőbe, s robbantsuk fel. Osztán bedugtuk az ágyúcsövet, a villanyvezetéket betettük, s bebújtunk a kavernába, s akkor felrobbantak az összes ágyúk. Na, fiúk, ki amit tud... Azelőtt való nap nem volt mit együnk, osztán ott volt a raktárunk. Akkor – emlékszem rá ‒ mindenki futott a raktárhoz, s konzervát, amit kapott... Osztán tizenöt napig mentünk vissza. Spitánig gyalog jöttünk, három nap éjjel-nappal. Na fiúk, kitartás, még menjünk, menjünk, mert elfognak az olaszok. Három nap múlva na, azt mondtam, most már pihenünk, fiúk, egy kicsit, mert megvan a béke, mehetünk nyugod­tan. Ez már novemberben volt. (BiF, 5)

Terjedt a mesterségesen szított nem harcolunk tovább szellem. Az egész ország kavargott, a feje tetején állt minden.

Pesten, a Rákosi rendezőpályaudvaron félreállították a vonatunkat. Kezdett mind járni a nép, hát egyszer hozzák a sajkákban a lekvárt. Feltörtek egy vagont, s az mind lekváros hordókkal volt teli. Vinni akarták ki a frontra. S akkor a másik azt mondja: Ej, öntsd el azt a lekvárt, ne, tova a vagon teli van konyakkal! Akkor én is négy üveg konyakot tettem vót magamhoz. Osztán ott egyik borral! Igaz, hogy egy-egy disznyó lett vót, mocsok disznyó, leitták borból es, s konyakból es magikot. Kigyűlt oda a sok civil is, a sok nép, nők a gyárból. Hát, hogy kérték azok a kenyeret! Hogy a katonák adjanak nekik kenyeret! Aztán csend vót, met az élelmét nem adhassa el a katona sem. (VI, 2)

A tisztek, akik látták a veszedelmet, sokan megszöktek, s átvették az alacsonyabb beosztású emberek, a káplárok, őrmesterek a vezetést. Nem volt már akkor semmi a helytállásból. Hallottuk, hogy mi történt Budapesten. A parlamentben nyíltan elhangzott: Nem akarunk katonát látni! (HD, 9)

Tiszát november elsején gyilkolták meg. Mi pont akkor indultunk el, akkor kaptuk a parancsot, hogy jöjjünk haza, de gyalog, egyéb lehetőség nem volt, olyan nagy volt a torlódás a vasút körül, más jármű nem volt, akkor autók nemigen voltak még, úgy, hogy elindultunk. Egyetlen konzervet kaptunk, azt betettük a tarisznyánkba, hogy majd parancs esetén megesszük. Tizenegy napig jöttünk mind-mind gyalog. Mikor az Alpok lábához értünk, a Brückner hágó felé vezető úton mentünk, magunkkal vittünk pár tehenet, az volt az egyetlen élelmünk. Kenyerünk tizenegy napig nem volt semmi. Hanem mindennap, ahogy este valahol megállapod­tunk, egy tehenet levágtak, azt éjfél körülre megfőzték, meget­tük, s reggel már indultunk tovább. Sokszor kötelekkel húztuk fel a teheneket, olyan utakon, olyan meredeken mentünk a Brückneren keresztül a túlsó oldalra, az Ausztria felöli Arnoldsteinre. Na, vonszoltuk magunkat ott, Olaszországban, fel az Alpok nagy hegyóriásaira. Akkor ahogy átjöttünk, ott kaptunk egy negyed komiszt, az volt az első kenyerünk, a tizenegyedik napon. Emlege­tem is, ott jártam, ahol Hannibál az elefántjaival. De lehet, még azok sem járhattak ott, mert ott nem tud eljönni az elefánt. Esetleg valahol akörül mászhatták meg ők is az Alpokat... Auszt­rián már vonattal jöttünk át Lanerhofig. Láttunk hatalmas nagy kazlakban kiégett puskákat, meggyújtották, elégették őket. Lefegyverzett katonákat hoztak előttünk a vonatok... De lévén a mi alakulatunk tiszti tanfolyam, nekünk szigorúan parancsba adták, a fegyverünktől ne váljunk meg, ha csak lehet. Főleg azért, ha esetleg olyan alakulattal találkozunk, amelyik bántani akar minket, tudjunk védekezni. Így közeledtünk fegyveresen Lanerhof fele. Először jött szembe velünk egy mozdony, hogy vegyen fel, s vigyen bennünket, s azok mesélték, hogy vigyázzu­nk, mert a határ után egy Peckau nevű horvát városban negyven-ötven főnyi civil lakos várja a vonatot, hogy rabolja ki a fegy­vertelen katonákat. Mondták, történt meg, hogy levágták a katonának a jegygyűrűért az ujját. Négy géppuska van a peronon ráirányozva a bejövő vonatokra, s azoknak a védelme alatt rabol­nak a fosztogatók. Anarchia volt, nem volt, aki megakadályozza ebben őket... Fekészültünk. Beosztottak minket... Egy része eltakarta a puskáit, más része fegyveresen rohanta meg a géppuskákat. Akkor kiderült, be sem voltak töltve, annyira biz­tosra vették, hogy fegyvertelen, védtelen katonák fognak érkezni. Nagy kapkodás, fegvertöltés, fegyvermenekítés, menekülés... Ahogy látták, hogy fel vagyunk készülve, nem mertek közeledni... Csáktornyán újabb horvát támadás volt. Drávavásárhelyt a torony­ban volt egy géppuska, onnan lőttek. Elhelyezkedtünk a vasúti sínek mentén, s úgy védtük magunkat. Csak alig-alig tudtunk átvergődni Kaposvár-Kanizsa felé. (HD, 9)

November 3-án az antant és a központi hatalmak megkötötték Pádovában a fegyverszüneti egyezményt, s ezzel a fegyveres harcok hivatalosan is véget értek. Ekkor már a Károlyi kormány van hatalmon Budapesten. S az új hadügyminiszter – Linder Béla – kijelenti: ő pacifista, nem akar több katonát látni. S az a 9 nap, ameddig a hadügyi tárcát betöltötte, elegendő volt arra, hogy a katonaságot – a határőrséget is – feloszlassa. Így a frontokról hazaáramló katonatömegekre – akik négy és fél éven át szolgálták a hazájukat, a hazának többé nem volt szüksége. S a Keleti- és Déli-Kárpátok határvonalai teljesen védtelenül maradtak. És a hazát is cserben, védtelenül hagyja az új kormány. Mert bárhogy is, az ország még van, annak határai is vannak, s ama november 3-án a haza területén még egyetlen idegen katona sincs. A hadsereget nem visszavonja a kormány, hanem feloszlatja az ország érdeke ellenében.

Végig, végig gyalog jöttünk haza. Nem kaptunk vonatot. Annyit, de annyit marsoltunk! Gyalog jöttünk be Dévára is, ott leadtuk a töltényt, hoztunk százötven darab éles lövedéket, a puskát, s osztán úgy gyalogoson jöttünk tovább. (MJ, 5)

Megindultunk, gyalog indultunk meg. A vona­tokat felfordították, csúf mindenféle vót ott az állomásokon. Bomlott meg a fegyelem az országban, mindenfele. Nehéz idők vótak! Mindenki főzött, úgy, ahogy tudott. Alig kaptunk valamit. Megállottunk, kiosztották az ételt, mentünk... Akkor sokan elma­radtak, mert a parancsot akkor már nem fogadták el. (CsiS, 3)

Ki es mentünk, s mikor rendesen bévagonéroztak, hoznak egy nagy hordó sört. Sora­kozó, századonként, szakaszonként a sörért! Megkaptuk a sört, a vonat elindult. Mikor kivitt a városból – a vasút ott olyan­formán esik, hogy mikor mejen a vonat, a város elejibe kerül ‒, lövéssorozatot adtak le a katonák a város irányába. Most nem a rendőrökre, hanem magára a városra. Mindenki öt golyót kilőtt a fegyveriből, nem nézte senki, hogy hova lő... Csak úgy! A kapitány megtette az övét. A városból kivezetett. De azután? A fegyelem már fel vót borulva. (VI, 2)

Nemcsak Olaszországból jönnek hazafelé, a határszélekről is mennek be az ország belsejébe, ki-ki az otthona felé. A határezredekhez is megérkezik a hír: lehet menni haza. Másképp értelmezve: többet nincs szüksége a hazának rátok! Mehettek, hagyhatjátok, sőt: hagyjátok is el az őrhelyeiteket!

Itt Bereckben, amelyik napon én hazaértem, még állott a katonaság. Itt sok katonaság vót, itt nagy vót a front... Másnap itt es felbomlott mindenféle. Aki a tréneknél vót, a fogatosokn­ál, az ment fogatostól, mindenestől haza. A román határt úgy szabadon hagyták, hogy akárki jöhetett, mehetett. (PéD, 1)

November 6-án utam volt Kézdivásárhelyre. Mikor reggel elindultam, itt Ozsdolán gyakorlatoztak a katonák. Megszokott, mindennapos dolog volt ez a 16-os román betörés után, a mi falunkban is itt volt az állandóan készenlétben tartott határőr-katonaság, akiket a frontokról vontak ki, irányítottak ide. Ismertük őket, ők is ismertek minket. Mikor kora délután gyalogolok visszafelé, hát egy-egy pálinkás üveggel a kezükben jönnek a részeg katonák. „Károlyi Mihály nem akarja, hogy több drága magyar vér folyjon, mehetünk haza!” „Éljen Károlyi, éljen Károlyi!” (LD, 1)

 

3. Forradalom az országban

 

Nemcsak a frontokon, de az országban, Budapesten is terjed a zűrzavar, meginog, majd felborul a belső rend, kirobban a forradalom. Az őszirózsák ott is megkapják a szerepüket. Október 31-én Budapesten Károlyi Mihály veszi át a hatalmat.

Milyen nagy mámorban volt akkor a pesti nép! Károlyi Mihályt kocsiba tették, s az emberek húzták az utcán, úgy élje­nezték. (AnÁ, 1)

Bár a történelem nem tud róla, hogy Károlyinak személyesen köze lett volna hozzá, de a hatalomátvétele után egy nap sem telik el, s november 1-jén egy külön alakulat érkezik Tisza István villájához, s a volt miniszterelnököt, az ország addigi első számú politikusát meggyilkolják. Sokan – kivéve a baloldalt, ahonnan csak gyűlölet áradt feléje – benne látták az egyetlen embert, aki még az országot meg tudná vagy meg tudta volna menteni.

Ő vót sokáig a miniszterelnök, ő vót Magya­rország mindenese. Meglőtték, s osztán vége lett mindennek. (RZs, 1)

Lehullott, mint a virágszirom. S az ő vérével osztán meg is pecsételődött Magyarország sorsa. (SZ, 1)

Megbolydul az egész ország. A frontokról özönlenek haza a katonák, fellép az anarchia, megszületik a „zavaros”, melyben alattomosan is lehet halászni.

Szabó tábornok... Az egy rettegett ember volt, piros a nadrágja! Nem telik belé két nap, Vásárhelyré megyek, egy unoka­testvéremnek boltja volt ott minnyá, ahogy a főtérre beérünk, beszélgetünk, valami tizenegykor megérkezik a vonat, nagy zaj lesz, kinézek, mi van. Hát egy csomó katona jő, egy része a fegyverit es hozza. A hátizsákot behúzta a fegyver csövibe, a hátára vette, hozza. A másik a kuffert hozza, az egyik ismerősöm is jön. Mondom: ‒ Mi van te, Pista!? Mi van? ‒ azt mondja – hát forradalom! Hát nem tudjátok tük? A falu tele volt itt katonával, készültségben voltak, féltek Románia esetleges újabb támadásától. Az azt mondja: hát forradalom van! Vedd le azt a sapkarózsát, amíg más veteti le! – azt mondja. Forradalom! Forradalom! Jövök haza. Találkozom egy szekérrel. Katonák ülnek rajta. Olyan szemik volt, meglássák, hogy a sapkarózsám hiányzik. Azt mondja az egyik: ‒ Pajtás, hol a sapkarózsa? Valahol a sáncban, mondom. Jó lesz, ha magik es leveszik. Mert forradalom van. Kitört a forra­dalom! Hát nem tudják? Ha bémennek Vásárhelyré, majd ott leve­szik! Hej, lekapdosták a sapkájikot... Jövök haza, el a községhá­za előtt. Megint találkozom a katonákkal, meglássák, hogy a sapkarózsám le van véve. Na, mi van, mét vetted le? Hát – mondom ‒ forradalom van. Azt mondja az egyik: –Hej, ma én az őrnagy úrnak nem főzök ebédet! Na, kérem szépen. Este a parancskiadáskor a tábornok úr szónokolt. Hát az a rettegett ember, aki azelőtt két nappal dacos lovon a tisztikarával itt ment ki az úton, milyen szelíd ember lett, kérem. Egyik napról a másikra hogy megszelí­dült! Milyen szépen, szelíden beszél parancskiadáskor a katonái­val! Megdicséri azokat. És kéri szépen, hogy a fegyelmet tartsák meg továbbra is, szépen menjenek haza, tartsák meg az eddigi szép rendet. Megköszöni a viselkedésüket. Milyen nagy ember volt két nappal azelőtt, és mekkoracska lett két nap múlva! Akkor láttam, ilyen az ember. A környezete teszi naggyá. Azokat a híres nagy embereket, mindegyiket az ő környezete tette naggyá. Az volt, aki őt felemelte. Mert különben mindenki csak annyi, mint én! (AnÁ, 1)

A frontokról hazafelé tartó katonaalakulatok egyrésze rabló, fosztogató hordákká alakul. Üzleteket, raktárakat, élelmiszert szállító vagonokat törnek föl, elvész az emberekből az önuralom, a gyomruk s harácsoló ösztönük hajtja őket, nem a józanságuk.

Az első az volt, hogy betörtek a gróf pincéjébe a borra. Folyt a bor, kiengedték, kinyitották a csapot, a pince alján is bor volt, s csak azután kellett az élelem. Elmentek az urasághoz, akinek sok juha volt, onnan hoztak túrót, gabonát, feltörték a gabonását, kivették a gabonát, a disznókat. (TJ, 9)

Itt van Egeres, egy szomszéd falu. Bementek a vendéglőbe, ott lövöldöztek, s kiengedték a bort. Bethlenben is kiengedték a sok bort, hogy igyanak, s egy ember belefulladt a borba. Annyit ivott, hogy nem tudott kijönni, s oda belefulladt. (ZJ, 9)

Itt volt báró Bruckenthal gazdasága. A pince tele volt borral. Ilyesmikkel foglalkoztak, csak a bort hordták, ittak, s mulattak. Éppen a mi kapunkban, ne, egy ember kihozott egy nagy hordót a szekéren, s itt osztogatta a bort, akik itthon voltak, azoknak... Összevesztek. A dugót kihúzza, kiverte, s eleresztette a drága bort az utcára, a mi kapunkban éppeg, ne. A szegényasszonyok kanállal úgy a tócsákból meregették fel. Így gyűgettek. Osztán a többi emberek ettek, ittak, mulattak, egyébbel nem törődtek. Vitték el a disznyókat. A szomszéd román község Dénye, jöttek onnan éjjel autókkal, szekerekkel s hordták el a gabonát, italt, mindent elhordtak innen. A csendőrség akkor eltűnt, hogy mi lett belőle? Nem tudott rendet csinálni! (ÉM, 9)

A szervezés vagy inkább szervezett-szétverés, az ország rendje felbontásának mozgalma Erdély földjén már páhuzamosan megy, egyrészt a román oldalon, másrészt a magyar oldalon, a kettő csak össze-összetalálkozik.

Egy Vincze nevű tisztviselő ragadta a hatalmat magához, mindennap kétszer eskette meg a tömeget erre az új irányzatra. Akkor kellett levenni ezt a Fe­rencz József-rózsát a sapkámról, jött egy baka, hogy vegyem le. Én makacs voltam, de egy iskolatársam, barátom kért, hogy vedd le, ne élezd ki a helyzetet. Osztán én sem ellenkeztem... Utána szerveződött a magyar védelem is, a csendfenntartó társaság, s a románok részéről is. Egyiknek is volt ott ‒ ahol felmegyünk a Wesselényi úton –, egyik oldalon a románoknak volt a parancs­nokságuk, másik oldalon a magyaroknak. Lehetett tartani a megmozdulásoktól, magyarellenes tüntetésektől... Emlékszem, hogy egy iskolatársam, aki a rózsát is levétette, az mondotta, hogy ha menekülni kell, hát meneküljünk a temetőbe, a kriptába... Nekem eszembe sem jutott volna akkor még, hogy ez is veszély, ettől is kell tartanunk... (SzbM, 5)

Ősz volt. Elmentünk szekérrel Ludasra, hogy vegyük ki a magbúzát. S hát olyan felfordulás van Ludason. Jőnek, éljenez­nek, rikoltoznak fegyveresen, rikoltoznak fegyver nélkül a katonák, gyülekeznek a községházánál. Volt ott egy birtokos ember századosi rangban, Rozsnyainak hívták. Hát az akart rendet csinálni, a csendőrség mán bujkált, a csendőrség ilyenkor meg van bukva, má nem mertek az úton se járni. Ez akart rendet csinálni, hogy állítson fel őrségeket. Nem akart ő rosszat. Hát ennek a Vajdának, ennek a ravasz gazembernek, revorver volt a farzsebi­ben, és szúrta a máját, hogy az le van az asztalnál ülve, s századosi rangban. Ott vótam, láttam, revorver volt a farzsebé­ben. Százados úr, azt mondja, tessék levenni a rangját! Há, Vajda, azt mondja, ha sérti a szemit, vegye le! Há Vajda egysze­ribe levette a rangját. Bicsakkal levágta. Trăiască, a románok, Trăiască Vajda! S a magyarok: Éljen Vajda! Kezdtek sorakozni utána. Akik megszenvedtek a hazáért, azt mondja, utánam sorakoz­zatok fel. Mennek már, annyi vót a nép az utcán, mint a méhek. Megindultak énekelve. Vót egy suszter, jól emlékszek, nem volt még nős ember, valami szocialista éneket kezdett el. Én mentem leghátul, lószekérrel kísértem a bandát. Hogy mi lesz itt! Mert má fel volt bomolva a rend. Ki az állomásra. Nem messze vótunk már az állomástól, a nemzetőrök, négy fiatal fiú, jőnek fegyvere­sen, nem szólnak, de Vajda megragadta egynek a puskáját, kikapta a keziből, a mások elszaladtak. Megyünk arrább, ott egy ajtó nyitva vót, Vajda bélőtt az ajtón. Kiszöktek ott az útra, megi­jedtek. Ki az állomásra. Annyi papír volt a vágányokon, a sínek közt, hogy bokáig ért. Valamit kiraboltak a vonatból. Fel volt borulva minden. Megyünk az állomásra, hát ott egy öregrendű német katona, így fegyver vót a lába közt, ült, s ett. Vajda arra ment, attól is elvette a puskát. A német odaadta. Jövünk visszafele, ahol az italkimérés vót, zsidó kézben, ott a kapu, a vaskapu bé vót zárva. Rázta Vajda a vaskaput. A zsidónak vót esze, jött: Mit parancsol, Vajda elvtárs? Annyi italt adott, amennyit meg tudott inni. Másnap Vajda elment a grófi birtokhoz a cimboráival, vótak vagy négyen, kiosztották mi vót ott, ga­bonát, marhát, mindent a népnek. Megrakva a szekereket búzával, zsákokkal, négy ökör ‒ amelyik annyit akart magának –, a más hatot, vitték haza. Na, eltőt ez, ez vót kedden, s szerdán elmentek bé Szengyelbe, ott vót egy földesúr, Betegh Sándornak hívták. Az vadászfegyveresen, azt mondják, az volt nála, a kapu­ban állott, és Vajda felszólította, hogy adja átal a birtokát a népnek. Az azt mondta, ő nem lopta a birtokát, ő örökölte! Vajda akkor agyonlőtte. Másnap jöttek tollas csendőrök, s jól megropog­tatták a házat, a szülői házát. Ahol az apja lakatt. Kereken­fogták, és jól megpuskázták a házat. Vajda nem volt ott, el vót menve Szengyelbe, hogy folytassa a dolgát. Vót egy malom, oda el vótak húzódva. Kereken fogták azok a magyar csendőrök, tollasok a malmot, s elfogták Vajdát. Egy csendőrőrmester azt súgta a fülibe, szedje össze minden erejét, s futa­modjék meg, mert magának semmi bántódása nem lesz. Vajda nekifo­gott, hogy fusson, egyszer csak ropp, ropp, ropp... Úgy szedte össze az apja sírva. (KáI, 5)

Ez vót a forradalom... Nem vót már törvény, mindenki azt csinált, amit akart. Lázadás vót itt benn a népek között. Mindent törtek össze-vissza... Egyrésze haza vót jőve a katonák­nak, de úgy szöktek el. Szökdöstek haza. Sokan jöttek haza fegy­verestől, s mindenestől. A frontot otthagyták, ők tudták, az országban milyen baj van. Azok lődöztek. Ők is fogtak neki a rablásnak, a bótfeltörésnek. (KlA, 3)

A forradalomban nem vót különbség a nép s a katonák kö­zött. A civil személyeket nem bántották. A raktárakat feltörték, aki, amit megfoghatott, elvitte, a sapkarózsákat leszedték, de az embereket nem bántották. Sem a tiszt urakat, sem a grófokat, bárókat, földbirtokosokat. Meg vót vadulva a nép, de nem véreng­zett. Az életet nem bántották. S ha méges, csak egy-egy eset, ha vót. (PD, 1)

Szörnyű látvány volt az a pusztulás, amit a forradalom hozott! (AnÁ, 1)

Pesten az utcákon a polgári lakosság, a fehér asszo­nynépség a rangjelzéseket szedte le. Nem tettek a helyébe semmit. Jöttem vissza, a katonákat szállította a vonat Brassóba, megér­keztünk. Ott a pályaudvar katonasággal körül volt véve, na, katonák ide sorakozzunk, sorbaálltunk, ott sütyürü, sütyürü, s egyszer eltűnt a katonaság, s felbomlott a rend. (FaJ, 1)

A cigányok nekifogtak gyújtogatni, meggyújtották a szal­makazlakat, s betörték a boltot. Három-négy magyar is volt köz­tök, de többnyire cigányok voltak. Széthordtak mindent.

A boltokból kutyagoltak mindent. Keresték a boltost, meg akarták gyilkolni ezek az ittvaló felkelők. Azelőtt két nappal jöttünk haza Putnából, erdei munkából, bizonytalan volt a hely­zet, édesapám beteg volt, feküdt abban a házban. Egy leánytestv­érem meg itt feküdt a túlsó szobában. Olyan betegségek vót, egyiknek nagy forrósága vót, ennek a hideg szoba kellett, a másik fázott, annak a meleg szoba kellett. Ketten egy szobában nem lehettek. Kint lövöldöztek. Itt fütyültek a golyók keresztül. (HB, 3)

Egyik részünk örült, s a másik búsult. Aki úgy volt, tudta, hogy hiába harcolt, elvesztette a hazáját, az bizony búsult. De örvendeni azért mindegyik örvendett, hogy megszaba­dult onnan a harctérről... (BiF, 5)

Hogy ezek a nemkívánatos események, Magyarország sorsának ilyetén alakulása a világforradalomnak is része, tanúsítja, hogy az Orosz Kommunista Párt magyar csoportjának tagjai még ott, a születésben levő Szovjetunióban nov. 4-én úgy határoznak, hogy rajokban hazajönnek, mert otthon is vár rájuk feladat.

Kassai születésű vót Kun Béla, ügyvéd. Lenin, Trockij és Kerenszkij, ők vetették fel ezt az elvet, s ő es benne vót, azokkal dolgozott együtt... Kun Bélával jöttünk haza Budapestig. Ott hirdették, hogy aki béáll vörös katonának, azt hazahozzák. Béálltam én es, met a honvágy hazahozott. Pedig ott nekem fődet es adtak! Ott nekem olyan dolgom vót! Ott nekem fiam es vót mán! S az egész falu szeretett! Gondoltam, megnézem a szüleimet itthon, s osztán visszamenyek. Kijevbe kellett jelentkezni, hogy a Vörös Hadseregbe béálljunk, s azok hoztak haza. Oroszok es jöttek velünk, őrözték a vonatot, nehogy leszálljunk. Alá kellett írjunk, s három hónapig harcoltunk a Kun Béla seregében. Hozott minket a vörös vonat. Közben tüntettünk. Kassán leszálltunk a vonatról, egy kicsi terpe ember vitt vörös lobogóval, s énekeltük: „Föl, föl, ti rabjai a fődnek,/ Föl, föl, te éhes proletár/... Ez a harc lesz a végső,/ Csak esszefogni hát...” Ezt elfúttuk, s akkor ott egyet tüntettünk. A vonatokat vörös katona őrözte, nehogy leszálljon valaki. Olyan vót a forradalom... Onnat Miskolcra jöttünk, s Miskolcról velünk érke­zett bé Kun Béla Budapestre. Osztán Kun Bélát fölemelték egészen. (FeI, 1)

Ismertem jól a Kun Béla családját, zsidó emberek voltak, itt volt az apja is, s itt vót a leánytestvére is, Ilona. A háború előtt jöttek ide, hogy tagosítsanak, kezdték mérni a földeket, de osztán kitört a háború, s itt maradt az öreg segéd­jegyzőnek. Vót egy csorda disznaja. Mikor tizennyolcban kitört a forradalom, eléjöttek az oláhnemegyeiek, s elhajtották. De akkor az hívta a csendőröket, egy Ciupe nevű vót a csendőrőrmester, s az nem hagyta, visszahajtatta. Az a Ciupe román vót, de jól beszélt magyarul. Magyar csendőr vót. Nem tudtuk akkor, hogy milyen vezér lett Kun Béla. Az újságíró vót Kolozsváron, osztán ritkán jött haza az édesapjához, később mégis meg vótunk pecsé­telve mindig, mikor tényleges katonák vótunk, akkor is mondták, bolsevikok vagytok, a ti falutokból származott Kun Béla... Pedig mi akkor még azt sem tudtuk, mi az, hogy bolsevik... (GB, 9)

Kun Bélára a nagy feladat ezután vár még, de itt vannak ők is, s egyelőre a háttérből végzik a munkájukat. Miközben az ország éli a maga sorsát, életét.

 

4. A szétesés peremén

 

Az olasz, francia, belga frontokról november első napjaiban indul haza a magyar katonaság.

Brassóból gyalog jöttem egészen Kovásznáig. Annyira elfáradtam, hogy a falu végin ‒ akkor kövek vótak ott, az utasok­nak csináltak olyan hosszú ülőhelyet le akartam ülni, hogy egy kicsit aludjam, s a sáncba fordultam. Aztán jöttem tovább. A kapuk előtt olyan födeles padok voltak, az asszonyok nyáron mindig ott fontak, valami hat olyan pad volt egymás után, mindegyiken egy kicsit ültem, de nem akartam aludni, hogy nem tudok osztán többet felkelni. Elmentem hazáig. Ott a kaput alig tudtam kinyitani. Akkor mentem a házhoz. Kopogok. Hallom édesanyám hangját. Ki az? Én vagyok, édesanyám! Ki vagy te? Édesanyám, én vagyok! Te nem lehetsz, drága gyermekem, te meghaltál! Te nem lehetsz. Csak én álmodom! Álmodtam a másik gyermekemmel is, azt mondta, hogy ő az, hogy jön, nem halt meg, s amikor reggel lett, szomorúan láttam, hogy álom volt az egész. Tudom, hogy ott Itá­liában volt egy nagy háború, s ott meghaltatok mind... De ez én vagyok! Nem, drága gyermekem, nem lehetsz te! Édesanyám, nyissa ki az ajtót, hogy lássa meg, én vagyok! De hogy akarsz így bejön­ni? Úgy, hogy nem haltam meg! Hol van édesapa? Hol van Mária, hol van vannak a fiúk?... S akkor megállt. Még hallottam, hogy jön, hozza a kulcsot, s kinyitja az ajtót. Kinyitotta, sötét volt, s hamar az ajtó mögé lépett. Mentem, s akkor ő jött utá­nam. Hova mész? Hova mész? Megyek, hogy feküdjem le. Ott volt a kanapé, amelyiken én gyermekkoromban aludtam. Mondom: feküdj le te is, édesanyám, hosszú, hosszú utat tettem meg gyalog, s annyira fáradt vagyok, meghalok, ha nem feküdhetem le. Akkor azt mondja: Feküdj le, na, feküdj le, de miért nem jössz az ágyba? Édesanyám, nem mehetek az ágyba, tele vagyok tetvekkel, megtöltök mindent! Hagyjad, megölöm én őket, kitakarítlak én belőlük! Hagyjad! Jött a reggel, pirkadni kezdett, s hát egyszer hallom a lépteit, jön egy gyertyával, s idetartotta az arcomhoz. Éreztem a meleget, s kinyitottam a szememet. Mit csinálsz? Jaj, most látom, hogy Te vagy! Gyere, édes gyermekem! Hagyjál, mert nem bírom, aludnom kell! Vetkőzz le, hadd főzzem ki a ruháidat. Na, csinált nekem fürdőt, s három napig mind csak pihentem(JN, 1)

Románia a bukaresti békeszerződésbe foglaltakat épp fél évig tartotta be, nov. 10-én újra hadat üzent a Monarchiának, s november második felében már csendesen átlépik a román csapatok a határt. „Jogosítványuk” is van erre, a Károlyi kormány küldöttsége – melyet ugyanúgy Linder Béla vezetett – nov. 13-án új fegyverszüneti megállapodást köt az antanttal Belgrádban, melybe azt is belefoglalják, hogy a román csapatok benyomulhatnak a Maros vonaláig. És jönnek is, ellenállásba nem ütköznek, magyar hadsereg nem létezett már. Jönnek, s hozzák az új rendet.

Bejöttek Ojtozba még tizennyolc novemberében, ahogy a magyar katonaság elvonult innen, minnyá. Kiadták az újságokba, plakátokon, hogy két egyénnél több nem mehet az úton! Csak kettő szabadott menjen. Huj, osztán botoztak, este kilenc után mán nem szabadott senki kimenjen a kapun. Kit megfogtak küjjel, huszonö­töt vertek rea, huszonöt seggrevalót. Huszonötöt, olvasatlan. Még százat es kapott, ha eltévesztette, s újrakezdte. Ez így vót. Egyszer én es békerül­tem. Elbeszélgettük a kapu előtt az időt, s megyek haza. Mind magyar katonaruhákba magyar fegyverekkel vótak ott a katonák. Az őrmester magyar huszármentét vett magára... Az nem tudott magya­rul, a másik kettő igen, azok erdélyi románok vótak. Rám szól egy: Hol volt? Mondom, beszélgettünk. Osztán bevitt az őrmester a szobába, jól pofon rittyentett, s azt mondja: Menj haza! Ezt ő es magyarul mondta. (BJ, 1)

Én nem es tudom megmondani, hogy jöttek, átaljöttek. Csak kicsi ütközet vót, nem vót katonaság, ki vót mindenünnen víve. Ahogy kitört a forradalom, szétszéledtek, ismét védelem nélkül hagyták a határokat. (SS, 1)

Békésen vonultak fel a mi vidékünkön. Azon a részön, ahol negyvennyolcban volt az az ütközet, ott megint csak vót egy összecsapás a magyar csapatok s a románok között, úgy hogy ott nagyon sok román katonát temettek el. Egyébként nem volt, aki ellenálljon. (FÁ, 1)

Lószekeren jöttek be, aztán énekeltek, kiabáltak: Le, magyarok, leee! Ha valaki valamit szólott, vitték az őrsre, s jól elverték. Többet megvertek, kellett, hogy ügyeljen az ember a szájára, mit beszél. Egy embert itt a faluban úgy megvertek, hogy az abba halt bele. (SzM, 5)

Bereckbe egy olyan jött elsőnek, aki innet szökött ki, s velik jött vissza ide. Akik románok vótak itt, jórészt mind elszöktek. Nem vót őrség, túl mehetett, fittyet hányt ide. Itt jöttek le az úton... Jöhettek, met nem vót katonaság. Hanem nem tudtak vóna olyan könnyen béjőni... S tettek biza rosszat. Vót egy suszter, azt úgy megverték, hogy beléhalt. (PD, 1)

Az iskolában volt egy gyűlés, s ott volt egy Tulbure nevű, az illető tiszthelyettes volt az osztrák-magyar hadsereg­ben, ő volt a megbízottja román részről az alakulatnak, a fejleményeknek, s ott volt az én nagybátyám is, mint főhadnagy. Hiába, hogy ez volt a magasabb rangú, az megkérte: Legyen szíves a felszerelését tegye le az asztalra. S ez azt mondja: Fejet hajtok ennek a válságnak! Emlékszem jól, mert magyarul beszélt mind a kettő. Nagy napot élünk, nagy dologról van itt szó! mondta, s letette a kardját, a puskáját. Kezet fogtak, s ennyi volt az átadás, a helybeli nemzetőrség átaladta a feladatát az itteni románságnak. S ezzel elkezdődött a falunkban a román fennhatóság... (GGy, 7)

Legelőször a nagyiskolába mentek. Kidobták a könyvtá­ros szekrényt az udvarra, s meggyújtották. Mü mind a tornácba, met szembe vót az iskola, akartuk, hogy ne égjen az a sok könyv el... De több katona mind csak kereken körüljárt a könyvek körül, s nem engedték, hogy közel menjünk. Mikor ők elmentek, volt az iskola udvarán egy kút, abból vittük a vizet, s öntöztük a kö­nyvtárat... De már olyan kevés könyvet lehetett megmenteni, s annak sem lehetett semmi hasznát venni. A román katonák azonnal kihirdették a faluban, hogy minden háznál román zászlót kell csinálni. De nem kaptunk anyagot. Az üzletek fel voltak törve, a nép elhordta az árut. Lepedőt kellett fessünk pirosra, sárgára s kékre, s úgy csinált mindenki zászlót, hogy kitűzze a kapura... Ahol nem volt zászló, ott döngették a kaput, s verték be az ablakokat. (GySzS, 1)

Jöttek ezek a voluntárok. Nagyobb részük Olaszországban hadifogságban volt, s itt a faluban belécseppentek a posztállás­ba... Emlékszem, mentek egyszer nyugat felé, s az Erzsébet-kert­nél egy tábla volt, s rá volt írva: Erzsébet-kert. Egy voluntár, aki jött, puskatussal leverte azt a táblát onnan, arról a csere­faoszlopról. Megijedtem. Mi lesz, hogyha még egy ilyen felírást sem hagynak. Zenebona volt... Voltak sokan, akik félni kezdtek. Nagyapámmal elmentünk Fogarasra, mindenfele lengtek a piros-sárga-kék lobogók... Megkérdezte nagyapám egy asszonyismerősét: hogy érzitek magatokat a szépen feldíszített városban... Az asszony nem válaszolt, s láttuk egy­szer, hogy elkezdett sírni. Aztán együtt sírtak nagyapámmal. Én csak akkor fogtam fel, hogy milyen szomorú dolog történt. (GGy, 7)

Jöttek itt be az Úz völgyén lefele. Amikor ide béjöttek, apámmal a szekeren jöttünk a községben, s két mankópálca a kezem­ben vót. Azt mondja a román katona: Így es lehet járni a háború­ban? Mondom, igen, s hát akinek még a darabját se lehet megkapni! (TD, 2)

A nagyúton jöttek, ide nem es jöttek egyáltalán. Ditrót szállták meg. Ki vót adva a parancs, hogy senki ne merészeljen velük szembeszállni. (TöJ, 3)

Máról holnapra Romániában voltunk... Semmi ellenállás nélkül... Amúgy sem lett volna semmi ételme... A döntés megvolt, el kellett fogadni. (LK, 1)

Franciaország, Anglia mind a magyar letörésire vótak. Itt is vótak francia katonák... Angol katonaság is volt. Onnat vót a főerő. Védték Romániát, hogy a magyart elpusztíthassák.

Itt Gyéresen a rakodónál ki kellett rakatni az ágyúikat. A katonaság az gyalog jött. Jöttek gyalog, egy-egy század. Trom­bitáltak: trom, trom, trom... Masíroztak bé Gyéresre, aztán mentek tovább. Nem volt senki, aki szembeálljon... (KÁ, 6)

S hogy mégis létezzen valamiféle magyar katonaság is, ha szükség lenne rá, vagy lenne lehetőség, esetleg a kormány támogatását is elnyerhetnék, azt újra kellett szervezni, teremteni. Néhány hazafiúi érzésű tiszt lép fel, hogy megszervezze a Székely Hadosztályt. A Székelyföld már meg van szállva, a szervezés a háttérben folyik. A vasút közlekedik, a hadköteles fiatalok a hívásra mennek.

Volt egy tábornok, vitéz Katorczai Károly, ő szervezte meg a Székely Hadosztályt

Kolozsváron. (PpJ, 5)

Mik azért vótunk visszahívva, hogy a románokat hajtsuk ki. (SzőB, 1)

A románokkal szembe, szembe, szembe! Egy hétig voltam itthon, akkor toborozta Bíró Gábor hadnagy úr a csapatot Szentiványlaborfalváról, Komollóról, Rétyről s még Újfaluból es, Csíkból es sokan vótunk esszetoborozva. Akkor lementünk Brassóba, a szászok, románok már egyesültek, s vonultak a lobogókkal az utcán, kiabáltak. Să trăiască România! Éljen Románia! Mi félrehúzódtunk, hogy ne lássuk, de azért láttuk, ahogy mentek. S láttak ők es. Nem akartak hagyni, hogy felüljünk a vonatra, de méges fel tudtunk szökdösni. (PK, 1)

Innét elmentek vaj tizenkét szekérrel, s mikor elértek Homoródig, az állomásra, az már meg volt szállva. Kérdezték a katonák, hova mentek? Megyünk kaszálni! – válaszolták, mert már a háborúnak vége volt. Na, osztán visszajöttek. S amikor vissza­jöttek, mégsem tudtak nyugodni, elmentek egyenkint szökve. A vonatok jártak, nem kértek se jegyet, se semmit. Elmentek, s Kolozsváron osztán jelentkeztek a Székely Hadosztálynál. (GdJ, 7)

Amikor Balázsfalvához értünk, ott akkor a román csapatok erősen essze vótak mán vonva, ott, ahol jőnek át a Maroson. Akkor akik ott vótunk, szembevittek velik le a hídhoz. Ott, a hídnak az innenső felin esszeütközés vót. Vót egy hadnagy, kolozsvári vót, lement este azokkal, akiket levezettek oda, a géppuskások­kal, gyalogpuskásokkal, s meglőtték őt es a hídnál. Na, akkor eljöttek a szülei, fel a vagonba, s elvitték Kolozsvárra. S akkor ráadásul jött egy másvalaki, hogy menni kell Tövisről Kolozsvár­ra, Károlyi Mihály volt akkor az úr, az ő parancsára... Kolozsvá­ron a falukba vótunk elszállásolva, s kiraktak az erdőkre széjjel, hogyha jőnek a románok. (PK, 1)

Nem volt felszerelésük, nem tudtak megfelelő ellenállást kifejteni. Nem támogatta őket már Károlyi sem, s a köréje gyülekezettek sem. Azok mind a kor bábui voltak. Tudták vagy nem, de feladatot hajtottak végre. Magyarország szétesésének a levezénylését.

Károlyi jót akart! De becsapta az antant. Mert ő állandó összeköttetésben volt az antanttal, de mikor a forradalom ki­tört, semmi segítséget nem adtak neki. Nem tudta az országban a rendet helyreállítani, s képtelen volt arra, hogy éljen a hatalom lehetőségeivel. A keze alatt ment szét az ország. (AnÁ, 1)

A Székely Hadosztály katonái a vörösök hatalomátvétele után két ellenféllel találták szembe magukat. Keletről az előnyomuló román seregekkel, nyugatról a vörösökkel, akik ugyanúgy ellenséget láttak bennük.

A veres uralom is felállott. Nem kaptunk Magyarországról segítséget. Azt mondtuk: ha nem adtok, akkor menjenek a románok fel Pestnek. Elengedtük, met mit csináljunk. (SzőB, 1)

 

5. Gyulafehérvár

 

Amerika egy „igazságos béke” ígéretével lépett be a háborúba. Hogy nem lesznek vesztesek és győztesek, hanem a népek akarata fog érvényesülni, az új határok létrehozásánál figyelembe veszik a népek, közösségek akaratát, s népszavazásokat fognak rendezni, így Magyarország területén is.

Az ígéret ígéret maradt. Közismert Masaryk, későbbi csehszlovák elnök, nyilatkozata: Ha lesz népszavazás, nem lesz Csehszlovákia. Ugyanúgy: ha lett volna népszavazás, nem lett volna Nagy Románia sem, legalábbis abban a formában, ahogyan az megszületett. Így hát népszavazás nem lett, azzal nem kockáztatott a nemzetközi politika, Wilson elnök is megváltoztatta erre vonatkozó „elképzelését”, de lettek népgyűlések Dél- és Felvidéken, s Erdélyben is, melyeken a régi Magyarország nemzetiségei kinyilváníthatták igényeiket. Szükség volt ezekre azért is, hogy az antant a hajdani, még 1916-ban szerződésbe foglalt vállalásait, melyek szerint Románia, ha megtámadja a Monarchiát, mellyel addig szövetségesi viszonyban állt, megkapja Kelet-Magyarország területeit. S most, november 10-én egy másik egyezséget, a bukaresti békében foglaltakat megszegve, újból hátba támadta a felette győzedelmeskedőket. Tehát Gyulafehérvér határozatai nem „jogalapként” kellettek, hanem inkább az antant cselekvési szabadságáért. Annak igazolásáért, hogy az népakaratot hajt végbe.

Az erdélyi románság nagygyűlésére Gyulafehérváron került sor 1918. dec. 1-jén. Akkor már Erdély egy jelentős része román megszállás alatt állt. A szervezés, lebonyolítás nem ütközött nehézségekbe. A magyar állam külön ingyenes vonatokat indított, melyek vitték Erdélyből, Biharból, Máramarosból és a Bánságból a küldötteket.

Minden községbe, minden megyébe küldték a meghívást, hogy jöjjenek, mert egy nagy ülés lesz Gyulafehérváron, ami a románságnak nagy dolog! Akkor én és a bátyám, a püspök, hogy na, menjünk oda... Jöttek egész Erdélyből a papok. Elindultunk, mint ma, odaértünk holnap. Zsúfolt volt minden, jöttek vonaton, jöttek szekerekkel a szegényebbek, és olyan hideg volt. Nem havazott sokat, csak keveset, de elég az hozza, szekereken aludtak, szalmába, szénába, s sokan hoztak még fiatalokat, gyermekeket is. (JN, 1)

Nagyapám ‒ mivel, hogy bíró volt ezerkilencszáztizennyolc­ban – édesapámmal részt vett Gyulafehérváron az egyesülésen. Meghívták, bár magyarok voltak, nem tudott senki románul, de a vallásuk görögkatolikus volt. Szekérrel mentek el... (MoSX, 9)

Meghívták a románok, hogy az itt való magyarok közül es valaki menjen velük. Itt vót egy olyan ember, hogy katonaviselt ember vót, de hadnagyi rangban volt, Veress Ádámnak hívták. Elküldtük abba a gyűlésbe, met hát itthon vót... Mindenünnőt küldtek oda embert. Ennek a nagy Kászonnak ő vót a megbízottja. (TD, 2)

Hirdették, hogy lesz külön vonat, hogy aki akar menni, menjen a nagygyűlésre. Mán akkor meg volt bukva a Monarchia, már alig voltak itt a magyarok, a hatalom csak névleg volt az ő kezükben. Hirdették, hogy mehet mindenki. Akkor már Tisza Pistát is megölték, s Károlyi Mihály pedig... (NaJ, 8)

A gyűlés lefolyása zavartalan volt, az ott hozott döntéseket illetően inkább előzetesen voltak viták a románság körében, hogy mit akarjanak, Nagyrománia része lenni, vagy független Erdélyként létezni. Az antant nem tudott független Erdélyről. Ők Erdélyt Romániának ígérték, ez is befolyásolhatta az ott elhangzottakat, elfogadottakat.

Mikor bementünk Elek bácsival, akkor már kezdődött. Teli volt, olyan teli volt az a tiszti étkezde, ahol a tisztek ettek, ott volt ez a gyűlés. Nagyon sokan voltak! Valahogy be tudtunk menni mi is, az ajtó nyitva volt, s osztán ott elmondta mindenki, hogy miért jöttünk. Mondta, azért jöttünk, hogy Erdélyt Magya­rországtól Romániához csatoljuk, a Tiszától a Kárpátokig. De la Tisa pâna la Nistru! Így volt ez. Hát tartott ez a gyűlés, met sokan voltak, s beszéltek a papok, a politikusok... Maniu is ott volt, mind ott voltak. Minden jogot megadnak a nemzetiségeknek, mondták... Mikor megtörtént ez, mentünk a Tiszánál, egy ezred volt, elmentünk a Tiszánál határt vonni. S én ott voltam. Csinál­tuk a határt. (JN, 1)

Amikor hazajött, itt leadta ez a Veress Ádám a gyűlést. Azt döntötték, hogy csináljanak egy új rendszert. De mit csinál­janak, hogy itt kétfajta nép vót. A románok s a magyarok azt egyezték Gyulafehérváron, hogy ők közösen fenntartják Erdélyben a szavikot, úgy, mint ahogy az apáink, dédapáink, ők es fent tar­tották, közös birtokaik vótak egymás mellett, azt birtokolják, egymást ne zavarják, becsületesen, mint ahogy apáink, dédapáink, egymás mellett éljünk. Ezt döntötték. Ez az ember ezt hazahozta, a gyűlésen ez volt. (TD, 2)

Egyébként is: ha a népakaratot vizsgáljuk, az csak egyik nép akarata volt, a másik is – az már törvényellenesen, a tilalmak ellenére, a megszálló románok részéről jövő fenyegetésekkel szemben – nyilvánította ki akaratát (Kolozsvári magyar nemzetgyűlés, 1918, dec. 22.)

Kelet-Magyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot. Kijelenti a nagygyűlés, hogy az erdélyi magyarság és székelység teljes jogosultságú önkormányzati szervének és képviselőjének elismeri a Kolozsvárt 1918. december 17-én egyesült Erdélyi Magyar Székely Nemzeti Tanácsot, illetőleg annak 1918. december hó 18-án megválasztott központi kormányzótanácsát.

Sem a magyar, sem a román nemzet akarata nem érdekelte a „másik oldalt”, a világháború igazi haszonélvezőit. A gyulafehérvári határozatok sem, azokra is csak formálisan volt szükség. A győztes hatalmak közül Romániától soha senki nem várta el, s nem is kérte számon, hogy betartsák Gyulafehérvár döntéseit. Annak a magyarsággal szembeni vállalásait.

Nem is tartották be.

 

*

 

Az új korszak tehát már 1918 novemberében-decemberében elkezdődött. Az előzmények és a napok története is azt sugallja, hogy Magyarország szétesése nem a világháborúban elszenvedett veszteségek következménye volt.

S ami ekkor, Erdély megszállásával, annak birtokba vételével elkezdődött, egy grimasz volt a múlt felé. A történelem kereke visszafelé kezdett forogni, egy Erdély és egész Magyarország földjén soha nem volt nemzeti elnyomás felé. Egy a „mindnyájan egyenlőek, a Szent Korona azonos jogú alattvalói vagyunk” alkotmányosság elvetése felé.

 

NÉVJEGYZÉK

 

A zárójelbe tett számok a következő tájegységeket jelölik

Háromszék (1), Csíkszék (2), Gyergyószék (3), Udvarheolyszék (4), Marosszék, Mezőség (5), Aranyosszék, Kolozs (6) Barcaság, Fogaras (7), Szilágyság (8), Kis-Küküllő, Beszterce-Naszód, Bihar (9)

 

AgJ (6): Ambrus Gáspár János, Zsobok, 1895

AmI (2): Ambrus István, Gyimesfelsőlok, 1906

AnÁ (1): Antal Árpád, Nyújtód, 1896

BiF (5): Bíró Ferenc, Bükkös, 1898

BJ (1): Baricz János, Ojtoz, 1900

BóM (8): Bóbis Mihály, Szilágysámson, 1897

CP (7): Czika Péter, Halmágy, 1898

CsiS (3): Csibi Sándor, Gyergyóditró, 1894

ÉM (9): Érsek Miklós, Bethlenszentmiklós, 1907

FÁ (1): Ferencz Árpád, Olasztelek, 1910

FaJ (1): Fazakas József, Páva, 1892

FeI (1)) Ferencz Imre, Csomakőrös, 1895

GB (9): Görgényi Bálint, Magyarnemegye, 1912

GdJ (7): Grépály Dombi János, Halmágy, 1900

GGy (7): Grépály György, Halmágy, 1907

GySzS (1): Gyöne Árpádné Székely Sarolta, Bibarcfalva, 1909

HB (3): Hompot Bálint, Gyergyóditró, 1888

HD (9): Harangozó Dezső, Felsőkosály, 1898

HoJ (6): Horváth József, Aranyosgerend, 1896

JN (1): Jurebita Nicolae, Kovászna, 1898

KÁ (6): Kőszegi Árpád, Székelykocsárd, 1900

KáI (5): Kántor István, Eckentelep, 1901

KeB (1): Kelemen Bálint, Páké, 1899

KlA (3): Kolozsi Antal, Gyergyóditró, 1902

KsF (5): Kiss Ferenc, Somosd, 1896

LD (1): Lázár Dávid, Ozsdola, 1903

LK (1): László Kálmán, Sepsiszentgyörgy, 1900

MáGy (9): Márkos György, Küküllődombó, 1895

MJ (5): Máthé József, Vadasd, 1893

MoSX (9): Molnár Sándorné, Bharremete, 1907

NaJ HoJ (8): Nagy Jani bácsi, Szilágycseh

PD (1): Pénzes Dávid, Bereck, 1896

PK (1): Papp Kálmán, Réty, 1899

PpJ (5): Papp János, Gernyeszeg, 1909

RZs (1): Rab Zsiga, Zágon, 1900

SoL (1): Sorbán Lajos, Oltszem, 1894

SS (1): Sütő Samu, Páva, 1904

SzbM (5): Szabó Mihály, Gombás, 1893

SzM (5): Szávuly Mihály, Héderfája, 1903

SzőB (1): Szőcs Béla, Csomakőrös, 1898

TaJ (9): Tasnádi János, Szék, 1895

TD (2): Tamás Dénes, Kászonimpér, 1895

TJ (9): Tamási József, Mezőzáh, 1901

TöJ (3): Török József, Orotva, 1903

VD (2): Vitos Dénes, Csíkszentkirály. 1894

VI (2): Vitos Imre, Csíkszentkirály, 1896

VP (4): Vass Pál Áron, Csehétfalva, 1891

ZD (9): Zoltán Dani, Kékes, 1894

ZJ (9): Zoltán János, Magyarberéte, 1912




.: tartalomjegyzék