Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2018 - December
***

Orbán Balázs, Tamási Gáspár, Beke György, Ferencz Imre és Mózes Attila kötetéről

ORBÁN BALÁZS: VÁLOGATOTT ÍRÁSOK ÉS BESZÉDEK1

 

Október 31-én, szűkebb pátriámban,Udvarhelyszéken autózva 7 éves Lackó fiammal mécsest gyújtottunk Orbán Balázs szejkefürdői sírjánál és elmondtunk egy Miatyánkot a római katolikusból unitáriussá lett író lelki üdvéért. Sőt: Lackóval ugyan nem közöltem, de én bizony már ott, a sírnál elnézést kértem a „legnagyobb székely”-től, amiért nem a főmű fog legjelenni a Székely Könyvtár sorozatban – az a főmű tudniillik (A Székelyföld leírása), amiről Szőcs Géza a 200. Székelyföld-lapszámban nemes egyszerűséggel, de alighanem örökérvényűen kijelentette: „hihetetlen, elképesztő, egymaga-végezte munkássága akárhány akadémiai intézet mérlegét megszégyeníti, úgy értve: együttvéve őket”.

De miért is nem a főmű jelenik meg a sorozatban? Nos, erre legalább féltucatnyi magyarázat kínálkozik: 1. elvileg minden erdélyi-székelyföldi háztartástásban ott van A Székelyföld leírása (hiszen mégiscsak a „legnagyobb székely” főművéről van szó); 2. legjobb riportereink-szociográfusaink (gondoljunk például Beke György „barangoló-köteteire”) mind jártak Orbán Balázs nyomában, tehát ha másképp nem, minimum másodkézből mindenki értesülhetett már Orbán Balázs főművéről; 3. Vári Attila író filmsorozatot forgatott Orbán Balázs helyszínein, ezt – elvileg – mindenki látta (vagy láthatja); 4. Fekete Zsolt ugyanabból a szögből-perspektívából újrafotózta Orbán Balázs fényképeit – Az idő fényképe című, Vida Gábor előszavával ellátott Méry Ratio-kiadványt elvileg mindenki megvásárolhatja; 5. Orbán Balázs nemcsak a főmű írója, hanem rövidebb írásaiban-beszédeiben is kitűnő elbeszélő, igen jó stiliszta és pompás debattőr – aki nem hiszi, olvassa el itt közölt országgyűlési beszédeit; 6. Orbán Balázs rövidebb írásaiból is torokszorító egyértelműséggel kiderül, milyen módszeresen épülnek egymásra a székely-magyar írott kultúra művei: „a mi katekizmusaink voltak Mikes Kelemen levelei. Ha azokat elolvastuk (...), visszanyerte lelkünk bizalmát, visszanyerte megrendült valónk erejét és szilárdságát” – olvassuk például az emigráns Orbán Balázs visszaemlékezésében...

Nem sorolom a magyarázatok közé – mert csak egy 1872-es kortesbeszédről van szó –, de vajon mit szólnánk ma, a XXI. század elején egy ilyen politikusi attitűdhöz: „Elleneink ádáz gyűlöletét viszonozzuk szeretettel, erőszakos elnyomását békés türelemmel, tisztességtelen vesztegetését ősi becsületességgel és szabadságunk megrontására intézett törekvését fizessük vissza a közszabadság megszerzésével”?

Mondom, már ott, a szejfürdői sírnál elnézést kértem Orbán Balázstól a főmű miatt, s bár a zeteváraljai gátnál (szendvicset készítve Lackó fiamnak) még csak az Orbán Balázs által is oly sokszor megcsodált tájban gyönyörködtem, a libáni tetőn, Csíkszentdomokos felé tartva, már számomra is egyértelmű volt – rövidebb írásai alapján is –, hogy tényleg Orbán Balázs a legnagyobb székely, bármit jelentsen is ez... (Lövétei Lázár László)

 

TAMÁSI GÁSPÁR: VADON NŐTT GYÖNGYVIRÁG2

 

Tamási Gáspár könyve háromféleképpen is számot tarthat az olvasó figyelmére. Először mint érdekes és értékes adalékok tárháza a legnagyobb székely író, Tamási Áron életéhez. Másodszor mint olyan hiteles vallomás egy székely falu békés hétköznapjairól, néha fájdalmas megpróbáltatásairól a múlt század változó történelmi korszakaiban, amit egy résztvevő írt le. Harmadszor mint egy ember élettörténete, annak néha vidám, néha keserves, néha felemelő, néha kevésbé magasztos mozzanataival, de amelyek ‒ mint minden embernél – mindig egyediek, egyszeriek, s így csodálatosak.

Tamási Áron és öccse, Tamási Gáspár írásai természetesen műfajukat tekintve is különböznek. Az előbbi terjedelmes életműve a magyar irodalom egyik csúcsvonulatát jelenti, az utóbbi két könyvecskéje (melyet most egyetlen kötetben vehet kézbe az olvasó) a népi emlékírók munkáinak sorát gyarapítja. Az egyik egy fa zöldellő koronájáról mesteri kézzel alkotott ámulatos festmények sorozata, a másik ennek a fának a gyökeréről kevésbé

szakavatott kézzel készített, de így is megkapó fényképek albuma.

Két testvérnél az is érdekes lehet, ha valamely, mindkettőjük által egyazon időben megélt eseményre különbözőképpen emlékeznek vagy más-más dolgot tartanak fontosnak belőle, de érdekes lehet az is, ha a két testvér, annak ellenére, hogy iskolázottságuk, műveltségük eltérő, lényeges dolgokat mégis egyformán látnak, ugyanúgy ítélnek meg. A különbözőség és a hasonlóság egyaránt elgondolkodtató.

Érdekes rosta az emlékezet, tulajdonképpen az adja az ember egyéniségét. Hogy mire emlékszik az életéből, és azt hogyan látja, miként dolgozza fel. Néha teher, néha támasz. Függ a szerencsétől vagy a Gondviseléstől is, jó aranylelőhelyek közelében fordul-e meg életében egy aranymosó, de saját ügyessége, hozzáállása is sokat nyom a latban, hogy mennyi aranyrögöcske akad fenn az aranymosó tányéron.

Ha biztosan tudná minden ember, hogy „élemedett korában” kap majd egy négyszáz oldalas füzetet, amit tele kell írjon azokkal a dolgokkal, amik életében vele történtek, bizonyára átgondoltabb életet élne mindenki. Talán jobban odafigyelne élete szép pillanataira, hogy ha majd emlékezni kell, ne az iszap, hanem a virág idéződjön fel. (Molnár Vilmos)

 

BEKE GYÖRGY: FÖLD ÉS LÉLEK (SZÉKELY RIPORTOK)3

 

Nehéz feladat: édesapám több mint nyolcvan könyvét újraolvasni, kiválogatni belőlük a legfontosabb székelyföldi riportokat! Átdolgozott, hajdani kényszerű sallangoktól megtisztított, Budapesten nyolc kötetben újra kiadott nevezetes erdélyi barangoló könyveinek utolsó három vaskos kötete csak a Székelyföldről szól! (Fájón hiányzik kedves álmának beteljesülése, a szülőfalujáról, Uzonról szóló zárókötet!) Nehéz ezekből kiválasztani az olvasói számára legfontosabb, egyben rá legjellemzőbb írásait. Mi tagadás, a válogatás közben folyton meg kellett küzdenem személyes emlékeimmel, elfogultságaimmal, amelyek megnehezítették, igazából lehetetlenné tették a megkívánt szerkesztői tárgyilagosságot. Minden írása mögött fölrémlett apám indulata és lelkesültsége, amellyel szűkebb családi-baráti körben – őszintén, stiláris kényszerek nélkül – az erdélyi magyarság sorsáról beszélt. Konok székelynek született, annak is vallotta magát egész életében, keserűséggel mesélt a székelység történelmi tévedéseiről, csalatkozásairól és megtévesztő illúzióiról; büszkeséggel dicső tetteiről, fejedelmeiről és honvéd tábornokairól; csillogó szellemi-kultúrtörténeti eredményeiről és sorsformáló személyiségeiről; könnyes lelkesedéssel Márton Áron püspökről; indulatosan a székely sorsot romboló idegen hatalmakról; bizakodással a sötét jelenben is jövőt és megmaradást ígérő erdélyi hétköznapi hősökről, azok cselekedeteiről. Kis túlzással, mindenkit ismert Erdélyben, legalábbis azokat, akik valamit is tettek, legalább a maguk portáján, a maguk kis közösségében a székelység megmaradásáért. Alapvetően optimista alkat volt, lelke mélyén remélte, hitte, hogy egyszer valahol és valahogyan ez a sok kis cselekedet, a sok kis akarat – Isten segedelmével (buzgó katolikus volt!) – összeadódik egy közös nagy akarattá. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért….” – remélte.

Ebben a kis kötetben közreadott, válogatott írásai mind a rá jellemző „műfajban” készültek: barangolások időben és térben. Az eredeti szándéktól eltérően, nem székelyföldi írások, hiszen apám mindenütt, messze, Székelyföldön kívül is, Bukarestben, Budapesten, az egész kontinensen mindig és mindenütt a maga székelyeit kereste. És valójában nem igazán riportok, a műfaj szigorú és ma megszokott szabályai szerint, hanem inkább történelmi terepszemlék. Apám nem volt történész, nem erőltette magára a szigorú, személytelen tudományos tárgyilagosságot. Bár precízen ismerte és ragaszkodott a tényekhez (sokan mondják, hogy kevesen ismerték úgy az erdélyi múltat és jelent, mint ő!), vállalt szubjektivitással, erdélyi lélekkel értelmezte azokat: annak a hajdani mikós gimnazistának a szemével, akinek egész életét és munkásságát megszabta az emlék (1940-ben Uzonban ő köszöntötte a bevonuló honvédeket) és a székelység sorsáért való aggodalom. A földért, szülőföldért érzett aggodalom lelke mélyéről diktálta ezeket a székely riportokat.

Székely volt, ízig-vérig, büszkeségben és indulatban, de sosem feledte, konokul vallotta, hogy – minden ártó szándék ellenében – a székelység az erdélyi magyarság, az pedig a magyar nemzet szerves, elszakíthatatlan része. Egy a nemzet a magasban! Büszke magyar volt oldaltarsoly és csizmába rejtett bicska nélkül is. A történelemben barangolt, tanulságokat keresve, de sosem vált a múlt foglyává – a jövő érdekelte, különösen foglalkoztatta az autonómia ügye. Mélyen merítkezett az erdélyi valóságban, Budapestről is gyakran hazajárt, de internetes kereső nélkül is figyelt a világra: egyik utam előtt ő figyelmeztetett a francia esszéíró, Alain Minc akkoriban még le nem fordított könyvére, amelyben meglepő megértéssel ír az erdélyi magyarság ügyéről, horribile dictu! a határok kérdéséről is. Megszégyenítő memóriával mindent tudott, mindenkit ismert, aki és ami fontos volt a székely sorsot illetően. Konok categoricus imperativus-szal igazított el a történelem és az ellenséges jelenkor útvesztőjében. Ha ő maga ma már ezt nem teheti meg, ebben a kötetben összegyűjtött székely riportjai talán adnak valamiféle szellemi GPS-t a mai olvasóknak a székely valósághoz: a múltban és jelenben való eligazodáshoz. És ha kell, a kitartó újratervezéshez! Áldás az utazóra! (Beke Mihály András)

 

LASSÚÁG

(Ferencz Imre: Válogatott versek)4

 

Ha csak ez az egyetlen egy verse volna, akkor is… ha csak ez az egy… ültem a polyáni/kézdiszentkereszti udvaron, nyár volt, július, Egyed Péter haldokolt, épp azelőtt beszéltem vele telefonon, de maradjon köztünk, kérte tőlem, szomorú voltam, ne legyen publikus, kérte, hasi karcióma, rák, mondta, de ne mondd senkinek, nem mondom, mondtam, aztán a polyáni udvarról, házról, a természetről kezdtünk beszélni, Mbappéról, fociról, minden egyébről, csak ne arról kelljen, amiről, ültem ott, szomorú szívvel, könyvekkel az asztalon, a Butu felől kellemes illatokat lengetett a szél, harangoztak is, talán délre, aztán estére, miközben, mintha mi sem történne, nem állt meg, működött tovább a világ, holott meg kellett volna állnia, meg kellett volna rendülnie, mint ahogy én is megrendültem, miközben két kiselejtezett németországi kocsival felment, lement, megint fel, majd megint le a berecki gyors, ültem két templomtorony közelében, egyik katolikus, másik görögkatolikus, a domb karéjában, a kicsi ház udvarán, a borvíztől, a lerobbant borvíztöltődétől két-három kőhajításnyira, a Szép emlékek nyugdíjas otthonná lett borvíztöltőde épületétől két kőhajításnyira, és arra gondoltam, hogy ha csak ez az egy verse volna is Imrének, ha csak ez az egy, már akkor is, de nem csak ez az egy volt/van, hiszen napok óta csak az ő könyveit olvasom, az ő verseit, és folyton nőtt, növekedett előttem, s láttam azt is már, hogy honnan, miből nőtt ki, honnan jött, honnan, miből tartott errefelé, felém is egyébként, honnan jött, hová megy, éreztem, láttam, s hogy hatvanéves kora után, mintha varázsütésre, megtáltosodott volna, lassúág!, noha ott volt azelőtt is, minden mondatában, minden szavában ott volt, s jött ez a mutuj, ez a bütürmec kászonimpéri székely, ez a csapnyeső, ahogy Ferenczes szokta mondani, nem róla, másról, jött maga előtt görgetett düheivel, mérgeivel, haragjaival, át tudta volna harapni a vasat is, át is harapta szerintem, mondom magamnak, jött ez az ember, ez a költő, akinek ha csak ez az egy verse volna is, ha csak ez, ez az egyetlen egy, akkor is ott volna a helye, de hol is, kérdezem, de hol, vajon hol, ott, ahol ott van, de ki, kérdezem, de kik, igen, ott vannak ők is, de kik, kérdezem, mindegy, mert jött ez a költő, jött az őszelő, jött a lassúág, jött ez a magányos, lassúág!, önmarcangoló, a keserű tapasztalatokat szívósan maga előtt görgető, verseiben kitárulkozó, miért, hát nem úgy kell?, költő, Ferencz Imre, aki átharapja a vasat is, ha kell, az egykori eszmék kiüresedését, jaj, a kommunizmus sanyargató évtizedeit, ajaj, görgetvén, taszítván, nyomván maga előtt, vagy vonszolván, húzván, cipelvén maga után, az annyira várt szép, új világ csömörével, csalódásaival a lelkében, a szétfoszlott illúziókkal, a hamisság, a szabadság és kiszolgáltatottság, a sivárság és lepusztultság díszletei között a szépség, a hit és a közösség megtartó erejével a lelkében, igen, ezzel is, igen, ezzel is, barátaim, gyermekkorának kincsesbányájával szívében-lelkében, jött valami nagyon személyes, lecsupaszított, eszköztelenségében teljesen lecsupaszított, közvetlen és nagyon tárgyilagos nyelven nem énekelve, nem dalolva, hanem az olvasó előtt meztelenre vetkőzve, beszélve, mennydörögve, káromkodva, ha kell, vagy csak mormolva, fohászkodva, imádkozva, emlékezve, mint aki tudja, hogy a költő dolga a látszatok mögötti lényeg felfedezése, megnevezése, kimondása, a kimondás megkísérlése, mert hogy lehetőségként benne van az életben, az életünkben a vers is, mint a fában, a kőben a szobor, a költő dolga pedig meglátni, észrevenni, s mintegy a fölösleget lebontva, kiszabadítani belőle, ülök és mondogatom magamnak, lassúág!, könyvekkel a kerti asztalon, zakatol, tán épp most megy fel a vonat megint félkaréjban bélafalva, almás, lemhény, bereck felé, majd jön vissza ismét, Szentlélek, Kézdi felé, meg fog halni a barátom nemsokára, én fogom temetni, tudom már, fájni fog a lelkem, szívem, testem, mindenem, és megy a vonat fel, le, mert nem áll meg semmi, az élet működik tovább, felkel a nap, lenyugszik megint, felkel, és lenyugszik, nyár van még, de ősz lesz, őszelő, és visszatér megint, lassúág!, ami volt, vagy nem is volt talán, visszatér, lassúág!, a gyermekkor, majd jön a tél, majd jön a tavasz, nyár, ősz tél, tavasz, éít!… (Fekete Vince)

 

IGÉNYESSÉG ÉS ALÁZAT

(Mózes Attila: Válogatott novellák)5

 

Sokan és sokszor mondták már: az olvasás tulajdonképpen utazás. Közhelynek számít, ezért igaz. De ugyanígy lehet utazás belső, egzotikus tájakra vagy éppen a szomszédos szoba gardróbszekrényébe, emlékeink kiszínezett mélyére egy kiadós beszélgetés is a megfelelő emberrel.

Mózes Attilát olvasva beszélgetünk, vitázunk közben, és utazunk – egy hullámhosszon. Mintha valami régivágású úriemberrel utaznánk, aki a maga rigolyáival, szigorával, a hétköznapi tragédiák között is fel-felcsillanó szelíd humorával elgondolkodtat, vitára késztet, társ, esendő és bölcs ember.

„Megboldogult úrfikoromban” – kezdte gyakran meséit Mózes Attila egy pohár akármi mellett. És ő valóban úr volt, a maga szerény, bár néha szinte dzsentris-excentrikus módján: nemcsak életvitele, hanem írási által is. Másként nem is lehet.

Íróként is megmaradt benne a valamikori tőrvívó: novelláiban, kisregényeiben a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben tud bevinni egy-egy elegáns szúrást, vágást, amitől egy pillanatig eláll a lélegzet, de utána alázattal köszönjük meg ezt a Mesternek.

Szigorú próza a Mózes Attiláé: elsősorban önmaga felé szigorú. Olvasóját szinte kötelezi a jóleső alázatra. Esendő emberekről ír, esendő városokról, esendő életekről: néha szigorúan, de mindig megértően.

Igényesség és alázat: talán így határoznám meg Mózes Attila mottóját. Lehet., ő ezzel nem értene egyet. Legyintene: hülyeség, fiam.

Az viszont valószínű, hogy Mózes Attilából sosem lesz a szó hagyományos értelmében vett klasszikus. Azért nem, mert ő a mindenkori kortárs, mindannyiunké. Megértjük egymást mi, bársonytalpú leopárdokként osonva az irodalmi prérin, néha elmosolyodunk, látjuk egymást a füstkorom mögött, megéltük a Gonosz színeváltozásait – és kis szerencsével megérjük a vénasszonyok nyarát is.

És mindig lesz ahová visszatérnie mívesen hullámzó, néha áradó történeteinek. Hiszem, nemcsak régi, hanem új medre is lesz mindenkor Mózes Attila írásainak. (György Attila)

1 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 66.)

2 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 67.)

3 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 68.)

4 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal. (Székely Könyvtár 69.)

5 Csíkszereda, 2018, Hargita Kiadóhivatal (Székely Könyvtár 70.)




.: tartalomjegyzék