Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Március
Markó Béla

Pan professzor Európája

Cristoph Pan nyolcvanadik születésnapjára1

 

Jó lenne végre Pan professzor Európájában élni. Jó lenne együtt álmodni ismét Cristoph Pannal, aki talán a bátor fantáziájú Peter Pan közeli rokona, hiszen ő is egy hasonló világot képzelt el, ahol a kicsiknek, vagyis a kisebbségeknek nem kell megnőniük, nem kell többségivé lenniük ahhoz, hogy mindenki mással egyenlő jogokat élvezhessenek. Ám attól tartok, még ma is nagyon messze vagyunk egy olyan Európától, mint amilyent annak idején, a kilencvenes években a szociológus FUEN-elnök, a neves kisebbségi szakértő szeretett volna megvalósítani nemcsak hazájában, Dél-Tirolban, hanem földrészünk országaiban mindenütt. De ami késik, nem múlik, mondom naiv optimizmussal. Annak a kisebbségvédelmi gyakorlatnak, amely akkor kialakulni látszott az etnikai konfliktusokkal fenyegető Kelet-Közép-Európában vagy az éppen könnyben és vérben ázó Nyugat-Balkánon, előbb-utóbb meg kell valósulnia, annak ellenére, hogy egy ideje elakadt a megoldási folyamat, sőt, itt-ott ismét feszült az etnikumközi viszony. Amikor amúgy is rosszkedvű, tétovázó, pesszimista egész Európa, ugyanbizony mi jogosít fel a reményre, hogy kimozdulunk a holtpontról? Többek közt az a kisebbségjogi érveken és politikai-diplomáciai tapasztalaton alapuló derűlátás is, amit a galambősz, de nyilvánvalóan örökifjú dél-tiroli professzor közvetített nekem már első találkozásunkkor: hogy ami ma lehetetlennek látszik, holnap vagy holnapután mégis lehetséges lesz. Egy hosszú, de végül is eredményes autonómia-küzdelem tanulságaival a tarsolyában nyilvánvalóan hitele volt előttünk, meg aztán én is lehettem optimista 1995-ben például, amikor meghívására Dél-Tirolban jártam, hiszen abban az időben tényleg felénk fordult Európa figyelme. Nem beszélve arról, hogy néhány évvel azelőtt magam is végigéltem a „lehetetlen” csodálatos – és persze ugyancsak könnyel és vérrel öntözött – átváltozását „lehetségessé”: még néhány hónappal 1989 decembere előtt sem hihettük, hogy egyik napról a másikra megbukhat a legkeményebb nacionálkommunista diktatúra, a Ceaușescu-rendszer, és mégis megtörtént.

Igaz, nagyon hamar kiderült az is, hogy egy elnyomó rendszert talán meg lehet buktatni rövid idő alatt – népfelkeléssel, forradalommal, államcsínnyel, attól függ, ki hogyan értelmezi, ami akkor lezajlott –, viszont egy új rendszert felépíteni sokkal nehezebb, ennek a kínjai máig tartanak. A kisebbségi jogokért folytatott küzdelmeink is csak lassan, nem hetek vagy hónapok, hanem évek, sőt, egy-két évtized alatt hoztak eredményt. Nem mindenben, sajnos, mert jelentős nyelvi és oktatási jogokat sikerült ugyan kivívnunk, a helyi önkormányzatok ereje is nagyobb lett, és a kulturális autonómia egy-két előfeltétele is teljesülni látszik, ám az igazi területi vagy kulturális autonómiától még messze vagyunk. Ha pedig a diktatúra összeomlására visszagondolunk, máig nem feledhetjük azt sem, hogy néhány hónapnyi reménykedés után 1990 márciusában a volt kommunista pártapparátus és titkosrendőrség tagjainak manipulációja polgárháborús helyzethez, halálos áldozatokkal járó konfliktushoz vezetett Marosvásárhelyen, és ez még inkább visszavetette az egyébként is nehezen beinduló román–magyar párbeszédet. Ugyanakkor viszont ez a konfliktus fel is hívta a világ figyelmét arra, hogy van Romániában az általános demokrácia kereteinek kiépítése mellett egy másik sürgető cél is: az etnikai problémák rendezése. Bennünk pedig megerősödött az a meggyőződés, hogy rögtön a Ceuºescu-diktatúra széthullásakor létrehozott érdekvédelmi szervezetünknek, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek minden bel- és külpolitikai eszközt meg kell ragadnia, hogy az általunk képviselt másfél milliós magyar közösség helyzetén változtatni tudjunk. Nagyon mélyről indultunk, a nyolcvanas évek végén már önálló magyar középiskoláink sem voltak, csak vegyes líceumokban magyar osztályok, de azokban sem tanítottak minden tantárgyat magyarul, másrészt pedig tilos volt a magyar nyelvet nyilvánosan használni, sem helység-, sem utcaneveket, sem más feliratokat magyarul nem lehetett kitenni. Senki sem kívánhatja vissza azokat a tűzveszélyes időket, de egyvalami után mégis nosztalgiám van: az európai intézmények, szakértők, diplomaták, politikusok folyamatos jelenlétére gondolok. Ismétlem, figyelt ránk akkor a világ, és nemcsak ránk, hanem általában az etnikumközi viszonyokra, míg ma, igaz, egy viszonylag jobb, de végső soron még mindig megoldatlan helyzetben ezt a figyelmet nem – vagy csak ritkán – érezzük. „Hol van már a tavalyi hó” – kérdezhetnénk Villonnal, de tulajdonképpen ennek az ellenkezőjéről van szó: „hol van már a tavalyi olvadás?”

Persze amikor 1995. november 5. és 8. között Takács Csaba kollégámmal, szövetségünk ügyvezető elnökével Pan professzor vendégeiként Dél-Tirolba látogattunk, még igazi olvadásról egyáltalán nem volt szó Romániában, azoknak az éveknek a legfőbb pozitívuma a kisebbségjogi küzdelmünket fogadó európai empátia volt. Mert egyébként éppen hogy mélyponton volt a román–magyar viszony, néhány hónappal azelőtt, június végén a román parlament minden tiltakozásunk dacára egy továbbra is diszkriminatív oktatási törvényt fogadott el. Pedig 1994 őszén ötszázezer aláírással támogatott törvénytervezetet nyújtottunk be a román szenátusnak az anyanyelvű oktatás rendezésére, de azt a tervezetet a parlament érdemben meg sem tárgyalta.

Ugyancsak 1995-ben teljesen példátlan módon a román szenátus nyilatkozatban ítélt el engem – mint az egyik parlamenti párt elnökét és a szenátus tagját egyébként –, mert egy szakmai konferencián a kulturális és területi autonómia mellett foglaltam állást. Nem sokkal ezután hajszál híján megszavazta a parlament a Büntetőtörvénykönyv módosítását, hogy idegen államok lobogójának vagy más nemzeti szimbólumainak használatáért súlyos börtönbüntetés jár. Néhány szavazat hiányzott csak, hogy a tervezetből törvény legyen. Szóval dühöngött a román nacionalizmus, és ilyen körülmények között, bár konkrét eredményeket egyelőre nem hozott, mégis nagyon fontos volt a nemzetközi segítőkészség. Biztatóak voltak a hivatalos európai elképzelések is, amelyek azóta már többnyire feledésbe merültek, például az akkori francia miniszterelnökről Balladur-tervnek nevezett, a Balkán és a Kárpát-medence etnikai viszonyainak rendezésére szánt, végül soha meg nem valósult Európai Stabilitási Egyezmény. Enélkül a segítőkészség nélkül talán sokan elveszítették volna a reményt, hiszen akkor még nehéz lett volna megjósolni, hogy rá egy évre, 1996 őszén győzni fog a romániai választásokon a demokratikus ellenzék, amelynek mi is tagjai voltunk, és hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség is – történelmileg előzménytelenül – kormányra kerül ezzel a koalícióval együtt.

Ha valaki áttekinti annak az 1995-ös esztendőnek az eseménynaptárát, látni fogja, hogy egymásnak adták a kilincset szervezetünk bukaresti vagy kolozsvári székházában a külföldi diplomaták, többször jártak nálunk az Európa Tanács jelentéstevői, rendszeresen konzultált velünk az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet főbiztosa, és gyakran találkoztunk többek közt az amerikai, német, francia vagy svéd nagykövettel is. Kisebbségjogi konferenciák követték egymást Romániában és a környező országokban. A brit kormány meghívására február elején egy hétig Nagy-Britanniában voltam az ottani kisebbségi helyzet tanulmányozása végett, elvittek Walesbe is, Londonban pedig előadást tartottam a National Liberal Clubban a romániai magyarok törekvéseiről. Rá néhány napra meg néhány kollégával együtt már Atlantában voltunk, ahol Jimmy Carter volt amerikai elnök jelenlétében, a Project on Ethnic Relations (PER) alapítvány szervezésében, vezető román politikusokkal folytattunk – időnként meglehetősen feszült – párbeszédet az etnikumközi problémák megoldásáról. De ugyanabban az évben tartottam előadást Tallinban, Pozsonyban, Szabadkán és természetesen Budapesten is, otthon pedig tiltakozó nagygyűléseket szerveztünk – szeptemberben Székelyudvarhelyen például több tízezer ember részvételével – az anyanyelvű oktatást sújtó diszkrimináció ellen. Ugyanabban a hónapban kerékpáros Ifjúsági Karaván indult Strassbourgba, a résztvevők szintén az anyanyelvű oktatás romániai helyzetére hívták fel az Európa Tanács figyelmét.

Nem folytatom. Talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy bár akkor még nem indult be egy pozitív megoldási folyamat Romániában, számíthattunk Európa figyelmére.

Ennek az európai figyelemnek egyik fontos ösztönzője, azt is mondhatnám, „mindenese”, nap mint nap a megoldáson töprengő „felelőse” volt Cristoph Pan, a FUEN elnöke. FUEN-tanácskozásokon is találkoztam vele többször, de Budapesten is. A Magyarország határain kívül élő magyar kisebbségek ügyének és általában a kisebbségi kérdés rendezésének elkötelezett magyar kormánypolitikusok, Tabajdi Csaba és Lábody László nagyra becsülték a dél-tiroli professzor tevékenységét, és ők is szorgalmazták, hogy tanulmányozzuk minél alaposabban a különböző európai országok kisebbségjogi rendelkezéseit, illetve a működő autonómia-modelleket. Micsoda idők! Hittünk abban, hogy megfelelő érvekkel – és példákkal – meg lehet győzni Romániában is a többséget. Hamar rá kellett jönnünk aztán, sajnos, hogy nem az érvek, hanem az érdekek számítanak, és később, amikor bel- vagy külpolitikai szempontból érdekeltté tudtuk tenni román partnereinket, nehezen bár, de születtek végre tényleg pozitív intézkedések, bővültek az anyanyelvű oktatás jogi és intézményes keretei, illetve a nyelvhasználati és az önkormányzati jogok is. Cristoph Pan nagyon jól tudta, hogy nem elég az elvi-eszmei érveket megtalálni, hanem a kölcsönös érdekeket is meg kell keresni, de úgy vélem, azt is tudta – és ezért tartom igazán bölcs embernek –, hogy nekünk a legtöbbet azzal segíthet, ha bemutatja nemcsak az – általunk – irigylésre méltónak mondható dél-tiroli autonómiát, hanem az annak kivívásához elvezető, egyáltalán nem könnyű, nem rövid, nem konfliktusmentes és néha bizony zsákutcának tűnő utat. Az a néhány nap Dél-Tirolban számunkra felért egy egyetemi előadássorozattal, ez volt Pan professzor iskolája, valamiféle Peter Pan-i mágia egy tündéri sziklavilággal övezett térben, a sorsukat megszenvedő, de történelmi balszerencséjüket legyűrő dél-tiroliak között.

Nem álmélkodni utaztunk oda természetesen, hanem tájékozódni, tanulni és a tanultakat majd otthon kamatoztatni is. Imétlem, tele voltunk illúzióval, de azt kell mondanom, hogy akkori romantikus meggyőződésünk – a Pan professzoré is – csak azért bizonyulhatott illúziónak utólag, mert egy időre abbamaradt az a folyamat, amely szerintem Európa jövőjének kulcsa. Ugyanis meglehet, hogy az Európai Unió gazdasági célokkal jött létre, viszont csak akkor lesz igazán életképes, ha választ tud adni a multikulturális együttlétnek, illetve a nemzeti identitás megőrzésének és továbbvitelének dilemmáira. Többféle jövőt el lehet képzelni, akár egy föderatív Európát is, de csak akkor, ha nem a nemzetállamok szövetségeként, hanem nemzetek, népcsoportok, régiók sajátos mozaikjaként fogjuk működtetni az Európai Uniót. Ugyanezeket az elveket az államokon belül is érvényesíteni kellene nyilván mielőbb, tulajdonképpen már mostantól, de jól látható, hogy ehhez a különösen Kelet-Közép-Európát és a Balkánt jellemző, rendkívül bonyolult etnikai gubanchoz az utóbbi években senki sem mer hozzányúlni. Ebből a félelemből származnak aztán az olyan hibák – bűnnek is mondhatnám –, mint például az, hogy Ukrajnát csakis modernizációs, elsősorban gazdasági feladatként kezelte Brüsszel, és az etnikai problémákat a szőnyeg alá söpörte. A következményeket mindannyian ismerjük.

Pan professzor rövid dél-tiroli leckéje már 1995-ben felhívta a figyelmünket mindazokra a rendkívül nehéz kérdésekre, amelyeket meg kellene és meg is lehet válaszolni, hogyha minden érintett fél hajlandó prioritásként kezelni Európa multikulturális jövőjét. Ismerni ismertük természetesen mi is az európai kisebbségjogi viták múltját és jelenét, hiszen egy kisebbségi politikus nem annyira ideológiai szempontból, mint inkább etnikai kritériumok szerint közelíti meg azt a társadalmi valóságot, amelyet szeretne megváltoztatni. Tapasztalatom szerint egyébként nem választhatók szét egy átmeneti társadalomban az általános demokratikus célkitűzések a helyi, regionális vagy etnikai közösségek sajátos problémáinak rendezésétől, és nem szabadna ezek között semmiféle hierarchiát felállítani, viszont az is igaz, hogy amit mi magyar érdekképviseletként vállaltunk Romániában, azt nem iktatta programjába egyetlen román politikai párt sem. Ez elképzelhetetlen lenne még ma is. Jól tudtuk hát, miképpen kezelik a kisebbségi kérdést Európa-szerte, a nemzetállami szemléletű Görögországtól a különféle autonómiákat elismerő Spanyolországig vagy Finnországig.

Ráadásul otthon Erdélyben is számos jó megoldást kínált a múlt, hiszen évszázadokon át autonómiájuk volt a szászoknak és a székelyeknek is, és néha a legmodernebbnek tűnő megoldásokra is találni előzményeket,

ha valaki ezeket az autonómiákat tanulmányozza. Az Erdély keleti felén, tehát a magyar határtól messze fekvő Székelyföld lakosságszámban, területben, de akár hagyományokban is sok hasonlóságot mutat Dél-Tirollal. Azt gondolhatná valaki, hogy itt, éppen azért, mert a régió nem határos Magyarországgal, könnyebb kiküzdeni az autonómiát, mint az osztrák–olasz határ mentén fekvő Dél-Tirolban, de ez egyelőre, sajnos, nem így van. A kommunista rendszer első időszakában, az ötvenes-hatvanas években létrejött ugyan egy formális Magyar Autonóm Tartomány, de ezt néhány év után megcsonkították, majd az egyre nacionalistább Ceaușescu-rendszer teljesen felszámolta, és 1989-ben gyakorlatilag minden önálló magyar intézményünktől megfosztva kellett újrakezdenünk a politikai küzdelmet jogainkért.

Cristoph Pan pontosan tudta, hogy nem elméletekre van szükségünk, mert azokat már mi is jól ismerjük, hanem azt a közvetlen tapasztalatot kell átadnia nekünk, hogy van Európában olyan autonómia, ahol a teóriát sikerrel ültetik gyakorlatba. Autonómia-élményt vagy ahogy mondani szokás: élménykörutat kívánt szervezni nekünk egy mindössze háromnapos program keretében, módszeresen végigkalauzolt a különböző közigazgatási intézményeken, és részletesen bemutatta az oktatás, a kultúra helyzetét, a nyelvhasználati rendelkezéseket. Ismétlem, a lényeg az volt, hogy láthattuk: lehetséges. Nem ő mondta el ezt, hanem a Trentino-Dél-Tirol kettős tartomány, illetve Dél-Tirol megye vezetői, a helyi kormány igazságügyi, oktatási, művelődési miniszterei.

Amikor körbevezetett minket, érezhettük Pan professzor büszkeségét, hogy ő is részese volt annak az építőmunkának, az etnikumközi viszonyok szabályozásának, amely 1992-ben fejeződött be tulajdonképpen, ha egyáltalán befejeződik valaha is, hiszen ez is olyan, mint általában mindenfajta együttélés: folyamatosan oda kell figyelni rá.

Természetesen újabb meg újabb problémák merülnek fel ott is, ezt magunk is tapasztalhattuk, Bolzano utcáin tüntető fiatalokkal találkozva, kísérőnk felvilágosított, hogy éppen az olasz középiskolások tiltakoznak a német nyelv kötelező érettségi tantárgyként való bevezetése ellen. Ez is a demokráciához tartozik, nevetett ránk ravaszkásan, érzékeltetve, hogy az olaszok és németek közti kölcsönösség természetesen érvényesülni fog az oktatásban is. Mint ahogy adóügyekről lévén szó, egy pénzügyi szakembernek a jövedelmi adó 90 százalékos visszaosztásáról szóló beszámolóját hallgattuk lelkesen, de Cristoph Pan tréfásan lehűtött minket: azért a baszk megoldás jobb lenne, mondta, mert Baszkföldön a 10 százalékot küldik be Madridba, itt meg Róma küldi vissza, többnyire késve, a 90 százalékot. Ilyesmikre lapozok rá akkori feljegyzéseimben, számos adatra meg olyan sajátos jogokra, amelyeket Cristoph Pan szerint az Európai Unió nem szeret, mert az egyéni szabadságot korlátozzák, például az etnikai arány szigorú érvényesítése az állások elosztásánál, az igazságszolgáltatásban is.

Értem én, hogy miért nem tetszik ez néhány brüsszeli bürokratának, de nekem – így kell mondanom –, gyönyörű megoldásnak tűnt akkor is, és ilyennek látom most is, mivel a tartós, méltányos együttélés záloga, és ráadásul egy többségi német autonóm megyében az országosan többségben, de ott helyben kisebbségben levő olaszoknak kínál garanciákat. Nem akarom most felmondani az akkor megtanult – vagy már tudott, ám éppen a gyakorlatban megtapasztalt – modellt, inkább csak érzékeltetni szerettem volna, hogy bizony sok-sok Pan professzorra lenne szükségünk Európa-szerte, olyan szakemberekre, akik a kisebbségi küzdelem lélektanát, illetve a többség nagyjából mindenütt hasonló gondolkodásmódját is jól ismerik. Mert hát a szakmai felkészültségen innen és túl ebben a témában erre van a legnagyobb szükség: az empátiára.

De a kilencvenes években nemcsak az volt a fontos, hogy lássuk, hogyan is működik egy európai autonómia, és miképpen zajlanak ott a mindennapok, hanem azt is tisztáznunk kellett újra meg újra, hogy milyen eszközökkel lehet ezt megvalósítani. Erdélyben azokban az években heves viták voltak a magyar közösség vezetői között arról, hogy a lassú, lépésről lépésre való előrehaladás egyáltalán meghozza-e valaha a kívánt eredményt. Máig hálás vagyok Cristoph Pannak, hogy nagyon is jól érzékelte ezt a dilemmát, és úgy alakította programunkat, hogy a Dél-Tiroli Néppárt több évtizedes harcáról is képet kapjunk.

Végtére is meglehetősen hasonló történelmet tudhatnak maguk mögött az első világháború utáni békeszerződésektől kezdve az erdélyi magyarok és a dél-tiroli németek, beleértve a két világháború közti, nem is eredménytelen többségi próbálkozásokat az etnikai arányok megváltoztatására.

Az alapvető különbség a második világháború után állt elő, hiszen akkor a vasfüggönytől nyugatra Ausztria és Olaszország egészen másképpen kezelte ezt a kérdést, mint a szovjet ellenőrzés alatt levő kommunista rezsimek. Ennek ellenére a Dél-Tiroli Néppártnak is rendkívül sok nehézséggel kellett szembenéznie, és a siker nagymértékben azon is múlt, hogy néhány fontos elvet már idejében tisztáztak.

Pan professzor összehozott minket Silvius Magnagóval, a Dél-Tiroli Néppárt tiszteletbeli elnökével, aki harmincnégy éven át, 1957 és 1991 között volt a párt tényleges elnöke, és ő vitte végig az egész autonómia-küzdelmet. Még 1943-ban elveszítette fél lábát a háborúban, és ez a kiváló férfiú így rokkantan is hihetetlen szívóssággal vezette évtizedeken át a pártját. Higgadt, józan, célratörő embernek bizonyult a velünk való találkozásakor is. Pontosan tudta, mit kell mondania.

Három dolgot ne felejtsünk, figyelmeztetett búcsúzáskor, és számolta is az ujjain, ahogy sorolta: 1. őrizzük meg a politikai egységünket, és egyetlen pártba tömörüljön minden erdélyi magyar. A Dél-Tiroli Néppárt sikerének is ez volt az egyik feltétele. 2. Ha valamit közösen, bármilyen kis szótöbbséggel is eldöntöttünk, többé ne térjünk vissza a döntésre. A Dél-Tiroli Néppártban sok vita volt az autonómiáról, szemben az elszakadás-pártiakkal, de amikor a döntés megszületett, tiszteletben tartották, nem kezdték újra. 3. Először minden bajunkkal Bukarestbe menjünk, és csak azután Budapestre. És itt jelentőségteljesen ránk nézett: „Mi is először Rómába mentünk mindig, és csak utána Bécsbe.”

Jól megjegyeztem Silvius Magnago intelmeit, hiszen valójában addig is így gondoltam, de ő megerősített engem egy olyan pillanatban, amikor bizony lett volna okunk a kiábrándulásra. Silvius Magnago is jó tanárunk volt akkor, akárcsak Cristoph Pan, mindketten tisztán látták a célokat és eszközöket. Pan professzor rövid idő alatt olyan dél-tiroli történelmi tapasztalatot kínált fel nekünk, amire a későbbiekben is hivatkozhattunk.

A kisebbségi értelmiségiek általában hajlamosak vesztesként tekinteni önmagukra, és ezt a közérzetet akarva-akaratlanul közvetítik a környezetüknek is. Cristoph Panék másképpen néztek maguk köré: gondterhelten ugyan, mert az etnikumközi viszonyokról sohasem lehet azt állítani, hogy végképp meg vannak oldva, ám ugyanakkor elégedetten is, úgymond a győztesek nyugalmával. Mi tagadás, szeretnék a Cristoph Pan által megálmodott Európában élni, és addig is dél-tiroli optimizmussal bízni egy igazi Pan-Európában.

 

Marosvásárhely, 2018. július 7–9.

1Az írás a Berlinben megjelenő Europäisches Journal für Minderheitenfragen(European Journal of Minority Studies) című német és angol nyelvű kiadványfelkérésére készült.




.: tartalomjegyzék