Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Március
Borsodi L. László

Kalandozás a posztmodernbe – a járhatatlan költői út

Baka István alkalmi és tréfás versei

 

Akárcsak a Tájkép fohásszal költői testamentum,1 Baka István Összegyűjtött versek2 című kötetének Függeléke is a „költőileg való lakozás”3 része. Utóbbi a készülő költészetbe, a műhelymunkába avatja be az olvasót. Az értelmező szerepében megnyilatkozó (tehát létét nyelvlétként elgondoló) Baka alkotói együttműködésre hívja a befogadót, feltéve a kérdést: „Mi lenne, ha?” Különböző kutatási irányokat, megközelítési módokat jelölve ki, arra ad lehetőséget, hogy összeolvassuk ezeket a műveket, alkotói kísérleteket az Égtájak célkeresztjén4 és a Tájkép fohásszal5 ciklusaival, hogy az első, az eredeti kötetek6 ciklusrendjét is összehasonlítsuk a gyűjteményes kötetekével, hogy így újra- és/vagy megalkossuk (újabb szövegek előkerüléséig) az eddig legteljesebbnek gondolt Baka-poétikát, amelyben helyük van a költő által a gyűjteményes kötetekből kihagyott, a kötetekbe fel nem vett vagy a legújabban (2003-tól 2018-ig) előkerült szövegeknek is. Ez különféle cikluselképzeléseket, -változatokat jelent, természetszerűen cikluskoncepciójában más Baka-költészetet hozva létre, amelynek nem az a szerepe, hogy felülírja, netán korrigálja a költő által véglegesnek és lezártnak tekintett életművet, hanem az, hogy ezáltal az értelmezői

gyakorlat által Baka versvilágának újabb szépségei, árnyalatai váljanak láthatóvá, és összetettebb kontextusban váljék értelmezhetővé az életmű. A Tájkép fohászból kihullt versek ugyanis új nézőponto(ka)t

kínálva mintegy elmélyítik azt a költészet egészéről való tudásunkat, aminek a költemények és a ciklusok értelmezése során birtokába kerülhetünk. Ezekben a szövegekben az eredet utal vissza a költői szó nagyságára, és miközben gazdagít, arról győz meg, hogy Baka költői tudatosságának, mesterségbeli tudásának köszönhetően az általa megalkotott (kötet)világ a lehetséges világok legkoherensebbje, legpontosabbja.

Ennek tudatában olvashatók az Alkalmi és tréfás versek, amelyek a következők: Vidám üzenetek7; Az Agrodiszkont dicsérete (Reklámvers); Sajtó-szonett (Reklámvers); Virágnak virága (Elégia és panegirisz –

Reklámvers);8 Egy kis (éjjeli) zenetörténet;9 A hat tyúk;10 Szonett-játék;11 Ebergassing;12 Dankó.13 Ezek a szövegek érzékeltetik, hogy a nagy tragikus-ironikus költészet mélyén is ott a játék, hogy ha ugyan a tragikum, az irónia és a groteszk az alapvető értékszerkezetek is ebben a költészetben, azokat is a huizingai játékfelfogás fényében a költészet mint nyelvi játék hozza létre. Csak hát ez a játék a Baka által kanonizált

poétikában nem nevettet, hanem fanyar vigyorra, keserű legyintésre, netán (ön)iróniára int, vagy a tragikum keltette katartikus felismerésben részesít. Itt azonban nevetésre és nevettetni is képes, miközben nyilvánvalóvá teszi a költői fegyelmezettséget, amely a szükségszerűség és az elégséges nevében kitakarja ezeket a szövegeket a fő sodorból, különben csorbulna a költőszerep, a költői nyelv hitelessége, a poétika

egészéből kiolvasható tragikus létfilozófia.

Az alkalmi és tréfás versek egy másfajta kultúrafelfogást körvonalaznak, amelyben uralkodó esztétikai minőség a komikum, a humor, néhol az irónia. A poétika egészének ismeretében azonban kísért a gondolat, hogy a tréfálkozó költő szerepe tudatosan magára öltött maszk, amely a sírást, a rettenetet takarja el, miközben nem lehet műfajilag pontos határt húzni, hogy melyik alkalmi és melyik tréfás vers. A művek mindegyikében tulajdonképpen az alkalmi költő szerepsajátosságai figyelhetők meg, a nyelv, a verssé válthatóság lehetőségeit és határait jelölve ki, az alkalmi vers műfajának komoly-tréfás hagyományát

művelve.

A Sellő-szonett felől14 úgy olvashatók ezek a darabok, hogy miután lezárt egy költészeteszményt, amely elválaszthatatlan az elhallgatás mint önfelszámolódás ígéretétől, ezek a versek még felvillantják a kultúráról való, a kultúra által szóló versbeszéd egy másfajta, a humorra hangszerelt megszólalási lehetőségét („Hattyúvá nem vágyunk mi válni, / jobb lesz az ólban kotkodálni.” – A hat tyúk), egy szintén tekintélyes műveltséganyagot mozgató új költészeteszmény körvonalait („Most penig otthonomba térek, hogy az / környülállások és balcsillagzatom mián fél- / beszakadott époszomat véghez viendjem. / gróf Zrínyi Miklós / Sors bona, nihil alagút!” – Vidám üzenetek; „Bachhoz így szólt Telemann: / »A kisgatyám tele van.« / Bach ezt mondta néki: »Kend el! / Csak vigyázz, ne lássa Händel!«” – Egy kis (éjjeli) zenetörténet; vagy l. még a Dankó című vers), de amelyről a versek kis száma és kötetbe való el nem helyezésük folytán az is kiderül,

ez a költői-költészeti út Baka István számára járhatatlan. Nevezhetők ugyan ezek a szövegek posztmodern nyelvi játéknak, de az figyelhető meg, hogy – akár az alkotói szándék ellenére vagy éppen annak

következményeként – Baka poétikája ezeket a nyelvi játékokat a kései modern nyelvfelfogás horizontja felől szólaltatja meg, és a posztmodernség szójátékait a késő modern jelentésességbe fordítja át, amennyiben a humor, érintkezve az iróniával, valamilyen deformációra, értékficamra hívja fel a figyelmet, és a versek beszélője megnevez számára viszonyítási pontokat jelentő értékeket.

Az Agrodiszkont dicsérete, a Sajtó-szonett, a Virágnak virága vagy az Ebergassing a felszínnel megelégedő, a mélységet nem igénylő, az elmélyültebb gondolkodást és gondolatiságot figyelmen kívül hagyó, azt hiábavalónak és értéktelennek tekintő, a látszatokban tomboló, a mennyiséget a minőség fölé helyező világ mentalitásának a szatírái.

Ez az ember- és társadalomkritika így szólal meg az Ebergassingben: „a zabálás / biztos, nem a dolgok mélyére szállás. // Jöjjön hát végre Belzebub fia: / a szabadító, az anarchia!” Annak van értéke, ami

eladható (l. az Üzenet Új-Huligániából című verset), és az adható el, ami harsányan, rámenősen felhívja magára a figyelmet: „mert bolthálózatunk, az AGRODISZKONT, / országosan ellátja Önt s e kis hont.”

(Az Agrodiszkont dicsérete) Az elértéktelenedés évadában alig látszik és látható meg az, ami igazán érték a beszélő számára („s mint pipacs búzamező / ölén, virágzik a KINCSKERESő, / s mi még, a PROGRAM

mondja meg neked.” – Sajtó-szonett), marad hát egyrészt a Csokonai rokokó udvarló-szerelmes verseit és az erotikus, a szerelmet blaszfémikussá tevő költői hagyomány, másrészt az Ómagyar Mária-siralom című verses szövegemlékünket is megidéző játékos-elégikus-önironikus költői játék, a Virágnak virága, amely a befejezésben alkalmi reklámversbe fordul át: „Nem is parféja, mélyhűtője vagy / szívemnek, – hagyj el, mint a vak remény! / Maradjon meg a kávé, sütemény, / fagylalt, üdítő! Enyhet, üdvöt ád / helyetted is a szegedi Virág.”

Külön figyelmet érdemel a hatrészes Szonett-játék, amelyben a három számozott szonettet (1, 2, 3) egy-egy költő nevéhez kötött, címmel ellátott darab tagolja (amelyekben a megidézett szerzők neve is a szonett címének a része): Kosztolányi Dezső: A lány a sötét szobába megy; József Attila: Emberiség; Babits Mihály: Ablaknégyszög. Ezek a versek az új, reklámoktól harsogó világban az önmagával, kultúrával, költészettel

bíbelődő alkotó nyelvi játékait játsszák. Alkalmiságuk az egy-egy vers erejéig egy-egy költő stílusába, maszkjába való nyelvi beilleszkedésben ragadható meg. A nyelvi-formai bravúrok jelzik Baka versvilágának,

képeinek félreismerhetetlen sajátosságait, megőrizve a megidézett előszöveget is. Az alkalmi költészet karakterét hitelesítik ezek a költemények akkor is, ha a Baka által kanonizált maszkképző versek felől értelmezzük őket. Alineárisan olvasva az Összegyűjtött verseket, ezek a költemények Baka István maszkköltészetének előszobái, előzményei, amelyekben eljátssza a kezdő, alkalmi költőt, hogy egyrészt a

fiktív linearitás/kronológia síkján eljusson a jelentéses késő modern kultúrafelfogástól a posztmodernig, amely nem járható költői út a számára, és (feltehetően ezért) nem folytatódik, másrészt hogy az alkalmiként aposztrofált posztmodern játékból mutasson rá költészete (korábbi/kanonizált) világainak jelentésességére, vagy éppen ezt a jelentésességet relativizálja. Mindeközben nem lehet nem észrevenni, hogy az alkalmi és tréfás versek szellemessége visszaköszön a Tájkép fohásszal című költői testamentum groteszk-blaszfémikus szójátékaiban.

Ilyen költeményekre gondolok, mint: a Halál-boleró, a Yorick monológja Hamlet koponyája felett, a Yorick arsh poeticája, a Változatok egy gyerekversre, az In modo d’una marcia stb. Talán külön tanulmányt

érdemelne annak láttatása, hogy miként érvényesül a feketehumor Baka István lírájában.

1Versek 1969–1995. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996.

2 Kalligram Kiadó, Budapest, 2016. Szerkesztette, a szöveget gondozta és az utószót írta: Bombitz Attila.

3Fried István kifejezése: Baka István „Számadása”. In uő: Árnyak közt mulandó árny. Tanulmányok Baka István lírájáról. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 1999, 149–186., itt: 178.

4Válogatott és új versek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.

5Versek 1969–1995. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996.

6 Magdolna-zápor. Magvető Kiadó, Budapest, 1975; Tűzbe vetett evangélium. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981; Döbling. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985; Farkasok órája. Szekszárd, Tolna Megyei Könyvtár – Szekszárd Város Önkormányzata, Szekszárd, 1992; Sztyepan Pehotnij testamentuma. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994; November angyalához. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995.

7 Tiszatáj, 1996/9. Megjegyzés: A versek bibliográfiai adatait a lábjegyzetben az Összegyűjtött versekben érvényesített jelölési logikát követve rögzítettem: a keletkezés dátumát, majd a Baka István életében vagy halála után folyóiratban/napilapban való megjelenést tüntettem fel.

81992; Délmagyarország, 1992. szeptember 12. (mindhárom)

91993; Népszabadság, 1993. december 21.

10 1995; Kincskereső, 1995/3.

11 1995; Lyukasóra, 1995/4.

12 1995; Népszabadság, 1995. április 22.

13 1995 (?)

14 A vers az Összegyűjtött versekben a Gyűjteményes kötetekből kimaradt versek című fejezet utolsó darabja (453.), amely Baka István költészetének befejezése abban az értelemben, hogy a költőt mint szerepet, a költészetet, a nyelvet és annak megszólalásmódjait zárja le mint létmódot, azt állítva, hogy a költőlét az egyetlen autentikus létforma. A költészet elsődlegességét hangsúlyozza a tapasztalati léttel szemben, amiért mégis életével fizet: a költőlét ugyanis úgy önemésztő folyamat, áldozat, fájdalmas, újra és újra megtörténő beavatás, hogy áldás is.




.: tartalomjegyzék