Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Március
2019 - Február
2019 - Január
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Március
***

Nyirán Ferenc, Tar Sándor és Giuseppe Tomasi di Lampedusa könyvéről

TŰNT NAPOKNAK ALVADT HORDALÉKAIN”

 

Megtalálják-e vajon az embert bizonyos könyvek, megtalálják-e, különösen azok, amelyek meg kell hogy találják? Szembejönnek vele, avagy ő megy szembe velük? Költői kérdések ezek nyilván, de el lehet gondolkodni rajtuk. Bemegyek a könyvtárba, vagy egyik, vagy másik kávéházba, olyanokba, ahol könyvek, folyóiratok is vannak, és válogatok.

Ízlelgetem a friss termést, olvasom a lapokban, folyóiratokban a verseket. És szembejön egy-egy név, ismerős vagy ismeretlen, és elkezdem olvasni; néhány sor, egy-két szakasz után kiderül, hogy érdemes-e, hogy érdekel-e tovább, vagy sem. Az idei év első napjaiban, heteiben nagy versélményeim voltak; és voltak persze csalódások is, de nem ez utóbbiakról akarok most beszélni, hanem a kiemelkedőkről.

Kezembe került végre András László verseskötete; ő az én korosztályom, Kemény ajánlja, és én hiszek neki. (Kötetére még vissza szeretnék térni egy olvasólámpa erejéig.) Aztán Zalán-nagyverset olvastam a januári Jelenkorban; kitűnő Szlukovényi Katalin-költeményeket, ha jól emlékszem, az Alföldben, az őszi számok valamelyikében. (őrá egyébként Villányi Laci hívta fel a figyelmemet.) És itt van még egy „újabb” név és egy újabb kötet. Pár éve egy számomra addig ismeretlen költő versei jöttek elém minduntalan, itt is, ott is, egy olyan szerzőé, akit addig sehol nem láttam-olvastam; idősebb, idősecske, nem fiatal már, közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz – és jó. Friss, fiatalos versnyelv. Fiatalosabb és élvezetesebb, mint sok huszon-, vagy harmincéves kortársáé. Nyirán Ferencnek hívják – a Szép versek szerkesztője is felfigyelt rá, a lapok, folyóiratok szerkesztői úgyszintén.

És most itt van legújabb, Kentaur című kötete1. Debrecen, olvasom, ott született; Tar Sándorral, Csengey Dénessel indult, és mintegy harminc év hallgatás után ismét versírásba fogott – egy kései szerelem hatására. És, olvasom tovább, előző kötete (harminc év csend után!) részben e témakörből nyújtott válogatást, és „újabb könyve is ezt az utat járja be, de már az elengedés megkönnyebbülést hozó hangján, előretekintve újabb horizontok felé, ahol kevesebb a tragédia és több az ironikus felhang”. Nyilván a szerkesztő írta, reklámozta így a kötetet, ezt a mintegy kilencven oldalnyi, öt ciklusra osztott verseskönyvet.

Végigfutom a tartalomjegyzékben a cikluscímeket: Az elengedésről, Álomzúzás, Kentaur, Véres leszámolás, Posztumusz elégia. Beszédes címek, ciklusonként 9–12 verssel. Az Álomzúzás egyedül 9 verssel, a többi, az első kettő 11–11, az utolsó kettő 12–12 darabbal. De ezeknek nincs különösebb jelentőségük, üzenetük, azt gondolom, ez esetben. És elkezdem olvasni, nem ugrándozva, hanem elejétől végéig, sorban, a költeményeket. Volt szerelem emléke, kései szerelemé, „Öt éve épp feleannyi voltál, mint én…” (Szolid búcsú); volt asszony, feleség emléke, „utolsó képed / az a röntgenfelvétel volt, mely a / koponyádról készült, rajta a szépen / kifejlett agydaganat” (Isa); egy helyszín „Ahol most / élek, erdei vadak a társaim.” (Tudatom, jól vagyok); sebek, emlékek; önutálat, felejtés, elengedés-kísérletek; ingázás vissza a múltba, önkínzásért; álomversek; kigyógyulás-kísérletek, ezek stációi és hát ez is, ilyesmi is: „eltűnt egész addigi élete, múltja és jelene, csak / valami fényes boldogság ömlött el rajta, / s üres szemgödreiből édes könny patakzott, / mert rájött, hogy végre meghalt.” (Kentaur, az elmenő) Itt, a halállal való incselkedésnél, halálvágy-exponálásnál Oravecz ugrik be, akárcsak a negyedik, a szerintem a legjobb verseket tartalmazó ciklus, a Véres leszámolás verseinél is itt-ott. Fanyar, ironikus hang, szenvtelen, tárgyilagos beszéd, amelyen átüt, átvérzik a fájdalom, a veszteség-érzet; a múlt képei áttűnnek a jelenbe, és ebbe a lemondásba, ezekbe az elengedés-kísérletekbe.
Az előretekintés az „újabb horizontok felé” nem is újabb horizontokat jelöl inkább, hanem a felkészülést az ismeretlenre (mint Oravecznél!): „rendben legyen minden, ha majd utoljára / hajtom le rá a fejem…” (Mint aki), „hát csak / tántorogj emlékeid szálkás / deszkáin / és készülj; mert most jön az / utolsó felvonás” (Készülj).

A legjobb verseket most nem egy plusszal, vagy egy bekeretezett pluszjellel jelölöm, ahogy szoktam, hanem – könyvtári könyv! – lefényképezem a telefonommal, hogy bármikor újraolvashassam őket: Angyalka, ősz van, persze, Elszámítottam magam, Spontán, Már elveszett, A vallomás, Véres leszámolás, Már nem, Talán csak képzeltem. Amikor este kinyitom a telefonomon a fotógalériát, látom, hogy egymás mellé kerültek ezek a versek egy András László-költeménnyel, Az összeomlással, amit előző nap fotóztam le, ugyanott. A lényeg mintha ugyanaz volna itt is, ott is. (És talán itt is.) Így hát bemásolom:

 

AZ ÖSSZEOMLÁS

és amikor már azt hinnéd, összeomlott minden,

és a romok mindent maguk alá temettek,

ami valaha az életed volt,

amit valaha az életednek neveztél,

és éppen újra felemelnéd a fejed,

mert úgy érzed, már elég erős vagy, hogy elviseld,

hogy összeszedted magad annyira,

hogy kibírd a pusztulás látványát,

az életed romjainak a látványát,

mindazét, amit valaha az életednek neveztél,

és amint lassan beszívod a levegőt, hogy fújhass egyet,

csak hogy kifújd,

éppen úgy, mintha annyit mondanál: igen, tudom,

akkor mozdul meg újra alattad a föld,

és akkor döbbensz rá, hogy nincs vége,

hogy omlik tovább,

és akkor már tudod, hogy ezúttal valóban

mindent maga alá temet majd,

amit valaha az életednek neveztél.

(Fekete Vince)

 

KOCSMATÁRCÁK

 

Könnyű dolga van a tárcaírónak: olyasmit is megengedhet magának, amit például regényben – ha nem kimondottan tézisregényt akar írni – nem nagyon engedhetne meg. Íme, milyen eszmefuttatást olvashatunk Tar Sándor Vén Ede című tárcakötetének2 mindjárt a legeljén: „Milyen érdekek indokolják a történelmi városrészek lerombolását? Mert itt valami bírósági negyedet terveznek, vajon mi célból? Ettől gyorsabban ítélkeznek majd, és mindenki megkapja a magáét, aki arra érdemes? Igazság lesz, és nem jog? Mert ehhez, szerinte [Vén Ede szerint – LLL], elég lenne egy deres a dísztéren, valamint két-három tisztességes bíró. És szándék, akarat, ami nincs, mert akkor lehet, épp az ügyvédeken lenne kezdeni” (5. oldal). Persze, az se lenne isten ellen való, ha egy regényhős mondaná ezeket a mondatokat (az író meg mosná kezeit, hogy ő nem felelős „elvadult” teremtménye szavaiért) – egy tárcának viszont (sőt: egy kocsmatárcának) határozottan jót tesz az ilyen kendőzetlen nyíltság, pláne ha kissé hátrébb (a 96. oldalon) azt olvassuk, hogy „őszinte szó már csak a kocsmákban hallható”.

Ahogy azt Tar Sándortól megszokhattuk, kallódó emberek, munkanélküliek, alkalmi munkákon tengődők, hajléktalanok a Vén Ede hősei: ők azok, akik a Potya becenevű italozóban megtárgyalják a városukat érintő kérdéseket, ők szenvedik el a modern időket, a demokrácia jótéteményeit – kínjukban, egyfajta pótcselekvésként olyan remek ötletekkel kísérletezve, mint amilyen a fehér bolha kitenyésztése, mert az „nem látszik a lepedőn”.

A vagy.hu online újságban megjelent írások, 2003–2005 – olvashatjuk a kötet alcímeként, az 50 tárcát meg a következő szavakkal ajánlja a fülszöveg: „Tarságok – Ezzel a sorozatcímmel jelent meg Tar Sándor ötven írása a debreceni szerkesztésű vagy.hu online újságban 2003 szeptemberétől 2005 januárjáig. Közel tíz éve már a világhálón sem lelhetők fel, nyomtatásban pedig most jelennek meg először. Tar élete utolsó másfél évének sajátos lenyomatai, szinte mindegyik kordokumentuma az ország, egy város történelmének”. A kordokumentum jellegnél viszont fontosabb szerintem a tárcák irodalmi értéke, Vén Ede személyében pedig egy olyan modern kori, lerobbant „Szindbádot” kap a magyar irodalom, akit tényleg hiba lett volna a Potyában felejteni. Szegény Vén Ede semmit nem ért az új világból, törzshelyén beveszi reggel a kávéját „menedzsertablettával” (ez egy fél rumot jelent bele a kávéba), aztán sétára indul, de a városban az egykori „párizsi hangulat” (kiskocsma, piac, halszag, harsány beszédek, átjáróházak, keskeny, de járható utcák, ódon épületek) helyett csak rombolást talál: „Nap mint nap látható, amint a belváros történelmi, patinás utcáinak épületei térdre rogynak, rommá, törmelékké válva, a levegőt belengi a por, a bontások környékén hajléktalanok, hulladékgyűjtők ólálkodnak a paravánok mögött, valami jobb helyen pedig egy vállakozó a pénzét számolja” (81. oldal). Vénemberesen zsörtölődnek a Vén Ede szereplői (Lövő, Habzsi, a Báró, Hirám stb.), de milyen hitelesen! S amikor 2004 karácsonyán a hajléktalan Báró azt mondja, hogy „nem akar dicskedni, de neki volt a városban a legnagyobb karácsonyfája. És ő volt alatta” (108. oldal), az olvasó már meg sem kérdezi, hogy vajon miért nem valamelyik ún. nagy kiadónál jelentek meg ezek a kocsmatárcák... (Lövétei Lázár László)

 

SZICÍLIAI KRÓNIKA

 

Szicíliában nem az számít, hogy rosszat vagy jót tesznek-e vele: a bűn, amelyet mi, szicíliaiak sose bocsátunk meg, egyszerűen az, hogy egyáltalán tesznek valamit” – írja Tomasi di Lampedusa A párduc című regényében3.

A fenti mondat vonatkozhatna a világnak valamelyik eldugott zugára, amelyet ritkán érnek külső hatások, ahol egyhangú passzivitásban vegetálnak az ott lakók, nem nézve jó szemmel, ha valaki valami újjal rukkol elő. Csakhogy Szicília, a Földközi-tenger legnagyobb szigete mindig „szem előtt volt”, különböző népek és kultúrák ütközőpontjában feküdt, ennek megfelelően az évezredek során a legkülönbözőbb hatások érték. Az őslakosok mellett az ókori görögök létesítettek városokat a szigeten, később ugyanezt tették a karthágóiak is, majd a rómaiak kolonizálták. Idővel bizánci fennhatóság alá került, aztán az arabok foglalták el és tartották megszállva. Később északi, viking eredetű népek hódították meg, ott is maradtak. Tartozott a Német-Római Császársághoz, létezett a pápa hűbéres területeként, volt francia eredetű uralkodó dinasztiája (Anjou és Bourbon), és spanyol is (Aragon).

Többé-kevésbé mindenki rajta hagyta a keze nyomát a szigeten, főleg az építészetben – palotákat, katedrálisokat mindig az urak építtettek. Garibaldi partraszállása (1860) után egy évvel az egyesített Olaszországhoz csatolták. Ma különleges alkotmánnyal bíró, önálló parlamenttel rendelkező, autonóm tartománya Olaszországnak. A párduc szerzője szerint (aki maga is a szigeten őshonos hercegi család leszármazottja s így jó ismerője az ottani állapotoknak) valamiképpen ezek a folyamatos megszállások és a sok idegen dinasztia hozhatták ki a szigetlakókból, egyfajta védekező mechanizmusként, azt a sajátos szkepszist, amivel minden újszerű kezdeményezéshez viszonyulnak: kár belelovalni magukat, elmúlik, lejár az is, s az egyszerű emberek számára marad minden a régiben. Legfeljebb gyarapodtak egy-két új ételrecepttel.

Ahogy különleges helye a világnak Szicília, úgy különleges könyv A párduc is a világirodalomban. Egyetlen műve Lampedusának. Időskorában, halála előtt írta meg, s már nem érhette meg a megjelenését.

A könyvkiadó lektora, egy neves olasz író elsőre nem javasolta kiadásra, amikor mégis megjelent, világsikert aratott. Azóta sokan sokfélét írtak róla, és mint a jó könyvek többsége, ez is többféle értelmezést tesz lehetővé. Lehet úgy olvasni, mint Szicília egyfajta krónikáját, nem időrendbe szedve annak történelmét, inkább esszészerű, szellemes eszmefuttatásokba sűrítve, különös hangsúllyal a Risorgimento, Itália 19. századi egyesítésének korszakára. Nem analízis, hanem szintézis, néha keserűen, néha derűvel, olykor iróniával, máskor öniróniával megírva. Időnként Thomas Mann A varázshegyét juttatja eszünkbe, Settembrini és Naphta történelemről szóló elmélkedéseit. Máskor lírai hangvételű, a szerző értő és szerető ujjakkal elbabrál Szicília sajátos dolgaival és viszonyaival, ahogy Herman Melville teszi a Moby Dickben a bálnavadászhajó felszerelésének és működésének részletes leírásakor.

Lehet olvasni egyfajta családi krónikaként is, a párducos címerű hercegi Salina család hanyatlásának története a változó időben. Nem összefüggően, filmszerűen megírva, inkább úgy, mintha egy régi fényképalbumot lapozgatnánk. Nincs szemügyre véve benne minden fénykép, nem is kell. Pár érdekesebb személy fotójának tüzetes vizsgálata fogalmat adhat az egész családról.

És lehetséges olyan olvasat is, amely az elmúlásról szól. A régi, patriarchális világ elmúlásáról, a változásról, amelyről a főszereplő (a szerző hercegi felmenője) azt mondja: „…megváltozik, de rosszabb lesz. Mi voltunk a párducok, az oroszlánok; s akik a helyünkre lépnek, azok a sakálok és a hiénák lesznek, és valamennyien, a párducok, a sakálok és a birkák, továbbra is azt hisszük majd, hogy mi vagyunk a föld sava-borsa.”

Ugyanakkor szól a főszereplő elmúlásáról is, annak beletörődéssel fogadott csendes, lassú leépüléséről, majd haláláról. „Hetvenhárom éves vagyok, amit ebből éltem, igazán éltem, az úgy körülbelül két… legfeljebb három év összesen” – ad számot életéről halála előtt az öreg herceg. A valóban értelmesen leélt vagy minőségi szórakozással eltöltött pár esztendőre gondol, arra a nem túl számos pillanatra, amelyekért érdemes volt élnie. A főszereplő elmúlásáról szóló utolsó előtti fejezet talán legszebb része a könyvnek. A manapság egyre divatosabb tanatológiával (a haldoklás, halál és gyász tudománya) foglalkozó könyvek akár idézhetnének is belőle. (Molnár Vilmos)

1Budapest, 2018, Napkút Kiadó.

2Debrecen, 2018, Együtt Debrecenért Egyesület.

3Bukarest, 1963, Irodalmi Könyvkiadó.




.: tartalomjegyzék