Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Január
Szonda Szabolcs

"...csak dísz ez, életjog és remény..." (Vázlat Ady Endre románságképéről)

Történelmi korok és közállapotok jellemző vonásairól sajátos jelleggel, különböző módon tudósítanak az írott források. A történettudományi munkák a maguk eszközeivel nyújtanak összegzéseket az emberi közösségek létének meghatározó folyamatairól, általában már rögzült, többé-kevésbé kikristályosodott, tágabb szemszögből értelmezett tényekre, adatokra alapozva. Ugyanezt teszi, természetesen nem historiográfiai kiindulópontból, szemszögből és eszközökkel, a szépirodalom és az újságírás (ezen belül a publicisztika) is. Az utóbbi két terület szövegprodukciói nagyrészt hatékonyan járulnak hozzá a mentalitástörténeti vizsgálatok összképéhez. Érthető tehát, hogy miért is játszott mindig fontos szerepet a társadalmi-politikai élet elemző ábrázolásában a szépirodalom és a sajtópublicisztika határán elhelyezkedő műfaj, a tárcanovella.
Az alábbiak egyfajta esettanulmány részét képezik, melynek keretében a tárcanovella gyűjtőfogalmába besorolható, ahhoz közelíthető írások tükrében Ady Endre románságképének megítélésemben jellemző vonásait szándékozom felvillantani, bizonyos konklúziókat kivetítve a mára. Amint az alcímben jelzem, nem törekszem teljességre, egyrészt azért, mert ehhez viszonyítási szövegkorpuszként számításba kellene vennem a témához kapcsolódó Ady-verseket, illetve a teljes vonatkozó prózavonulatot, valamint ki kellene térnem részletesebben például Octavian Goga és Emil Isac viszonyulására nemcsak Adyhoz, hanem – főként – az általa tárgyalt „kétoldalú” témakörhöz, vagyis a vizsgálat részévé kellene tennem az említett két szerző magyarságképét is.

1. Egyensúlyteremtő elemzések

A szöveganyag, amiből és aminek alapján dolgozom (utalva helyenként más hasonló írásokra), szemléletes keresztmetszetét nyújtja Ady Endre témába vágó írásainak: az Akik alusznak és akik fölébrednek című, Magyar írók novellái a román emberről tartalomjelölő alcímű antológiáról van szó.
A könyvben összesen 44 írás szerepel, ebből 18 az Ady Endréé. A magas jelenléti arány ellenére érvényesnek tartom azt a talán meglepő kijelentést, hogy – amennyiben a szövegválogatás magyarázó alcímét vesszük a szelekció alapkritériumának – Ady az, aki úgy illik ebbe a sorba, hogy kilóg egy kicsit belőle, miközben az antológia egyensúly-tényezőjét képezi a könyvben szereplő írásai összességével.
Ami az antológia összképét illeti, a válogatott írások különböző, kategorizálható szerzői és emberi magatartásokra, alapállásokra épülnek. Ebben a vonatkozásban a könyvet recenzáló Láng Zsolt (2003) összegez szemléletesen, amikor azt írja, a kötet darabjainak fő irányvonalaira utalva: „A románokat nem kell szeretni, ez valamikor a XX. század elején, vélhetőleg Trianon környékén fészkeli be magát a köztudatba. ... Korábban ennek a gondolatnak nem volt ilyen súlya és komplexitása. De ezzel párhuzamosan ott sajog a másik lehetőség is: szeretni kellene a románokat! És világos, gyűlölni, utálni, viszolyogni mindig is könnyebb dolog volt, mint szeretni.”
Ady Endre írásaiban is tetten érhető ez a meghatározó jellegű ambivalencia, de sohasem deklaratív formában, hanem a két összetevő arányos és alátámasztható adagolása mentén. A szerző annyira éleslátóan világítja át korának jelenségeit, hogy mai olvasója szinte önkéntelenül saját idejébe olvassa bele Ady mondatait.
A kötetbe beválogatott Ady-írások az irodalmi igényű publicisztika körébe sorolhatók, ezen belül van köztük nyílt levél (Magyar és román / Levél Goga Octaviánhoz), jegyzet (Románok Rodostója, Románia), kroki (Aki Jancuért ült), tárcanovella (Száz bujdosó család, Egy pap és egy eklézsia) és kisebb terjedelmű esszének is tekinthető röpelemzés (Goga Octavian vádjai). Koncepciójuk, témájuk, megfogalmazásmódjuk szerint is nagyjából csoportosíthatók. Egyesek közülük frappánsan, napisajtós felvetésben reagálnak le általában egy-egy sokatmondó történést vagy emberi megnyilvánulást, más írások pedig – anélkül, hogy az előbbi tömör, helyenként nagy szemantikai sűrítettségű írásmódot feladnák – történetek, lírai felütésű kisprózák, amelyen hangsúlyosan végigvonul a lélektani vizsgálódás szála, Móricz Zsigmondnak a falu életét átvilágító novelláit idézően (ennek az alkotói „rokonításnak” – azt a lelkesedést véve figyelembe, mellyel Ady Móriczot üdvözölte – erős alapja lehet). Eközben Ady helyenként visszafogottan érzelmes, majdnem minden szövegében egészséges iróniát és öniróniát alkalmaz, néhol pedig a lírájából jól ismert szimbolikus és allegorikus elemek származnak át írásaiba. Szintén jó ráérzéssel kezeli a szövegekben az ugyancsak ironikus célzatú, közvetett idézését a korabeli előítéletes szólamoknak is.

2. Történelmi-társadalmi viszonyok átvilágítása

Az antológiában szereplő Ady-írások hiteles, érzékletes látleletét nyújtják a történelmi idők medrében alakuló társadalmi viszonyok sajátos, a szerzőre jellemző tematizálásának. Ady Endre körültekintő figyelemmel vizsgálja meg a jelzett tárgykör néhány fő és – mondhatni – állandó alkotóelemét, így, többek közt, a következőket:

I. a kollektív tudat, a néplélek átvilágítása, főként a mindennapok sokatmondó mozzanatainak értelmezése révén (A Csögi-tábla – Liviu Rebreanu román író Ion-jához hasonló, azonos című regényében szereplő központi alakkal –, Szelezsán Rákhel kísértete, Veturia asszony halála);
II. a tudatlanság és az ehhez társuló identitászavar, a tekintélyelvűség, illetve a primitív létkörülmények és a civilizáló törekvések közti viszony (Wiesner Rudolf elváltozása – mintha A magyar Ugaron című Ady-vers társszövege lenne);
III. etnikai elfogultságok és házasodás (A föltámadt leányság), buzgó hitélet és racionális gyakorlatiasság „megmérkőzései” (Tavaszi mise, A dumbravai lóvásár, Puskásné Krisztusa – a hitélet archaikusabb, mágikus, rejtettebb oldala tűnik fel ezekben, a szövegek pedig egyfajta transzcendens realitásérzékkel közvetítik mindezt);
IV. a renegát lélektani mozgatórugóinak feltérképezése (Románia);
V. a politikusok és kultúremberek közti viszony: a politika és művészet kettős státusú művelői kapcsán például a politika egyáltalán nem szokványos logikájú művészetéről (vagy az erre vonatkozó „művészkedésről”) olvasható Adynál, az 1905-ös keltezésű A leszerelt köztársaság-ban: „Nagy omlások következhetnek közel időben, s boldogak a nemzetek, melyek okosan tudnak strébereskedni.” ;
VI. a kis kultúra komplexusa (Goga Octavian vádjai) és az ezt ellensúlyozó, pszichológiai kompenzáció gyanánt értelmezhető berögződések (oktalan rálicitálás, dicsekvés, irigykedés, szavak a tettek helyett, érzelmi alapon működő ítélőkészség stb.) – Aki Jancuért ült.

Külön tanulmány tárgyát képezhetné az, hogy az előbb felsorolt résztémák közül melyik és milyen eszközökkel jelzi meggyőzően Ady jelenleg is korszerűen ható elgondolásait. Ezúttal csak annyit erről: idevágó írásai bizonyítják, hogy Ady számára Közép-Kelet-Európa egyfajta olvasztótégely, melyben a történelmi kölcsönhatások és a napi aktualitás mozzanatai szorosan összefonódnak – és ez teszi olykor kockázatos vállalkozássá egyértelműsítésüket az értelmezés folyamatában.
Ilyen szempontból mintaszerű az antológiában szereplő Ady-írások közül az 1902-ben közölt Csaholó hazafiság, egy kétségtelenül kontraproduktív jelenség látlelete: a hangos, ugyanakkor (vagy épp ezért) ködösítő célú patriotizmus elgáncsolja a kiegyensúlyozott, távolságtartó, józan megítélést. „Romantikára hajló nép vagyunk”, állapítja meg Ady, és idevágó gondolatmenetében a romantika egyfajta általános infantilizmus jelentéskörét hordozza: amiben a leginkább hiszünk, válság- és csapdahelyzetben a leggyengébb pontunkká válik.
Ugyancsak Ady írja egyik, a Budapesti Napló 1905. február 2-i számában megjelent újságcikkében (A zsidó gapon): „Ez a világ egy nagy – falu. Az is volt mindig.” A móriczi elképzeléssel való rokoníthatóság mellett talán ez is indokolja, hogy irodalmi igényű publicisztikájának gyakori színtere a vidék – nem a város-falu szembenállás jegyében, hanem azért, hogy a szerző a maguk sokatmondó egyszerűségében, letisztultságában vizsgáljon olyan jelenségeket, amelyek szélesebb társadalmi skálán is érvényesülnek.
Ady jól kezeli szövegeiben az indulatait, amelyeket nagyrészt a logikailag megmagyarázhatatlan, ám manipulációs síkon annál hatásosabb-hatékonyabb stratégiák, gesztusok, tettek váltanak ki (akárcsak a befogadóban a potenciális kérdést: lehet-e beszélni érzelem nélkül a jelzett témákról?). Ha viszont indulatosabb (például Magyar és román – Levél Goga Octaviánhoz című írásában ), az ennek megfelelő szerzői magatartás helyenként a hitvitázó irodalmat idéző hevességű, mégis belső fegyelmet hordozó mondatokban szűrődik le.

3. A kommunikációs igény elsőrendűsége

Az Ady Endre szemléletében és témakezelésében megnyilvánuló kiegyensúlyozottságra, tárgyilagosságra, ám ugyanakkor empatikus megközelítésre szemléletes példa az alábbi idézet a szerző Goga Octavian vádjai című írásából, melyben többek közt a kultúrák közti, időben kialakuló szerves különbségeket és azoknak a néplélekre gyakorolt hatását taglalja: „Bizony ez a furcsa Magyarország egy kicsit mindig Európával élte az életét, a keresztes hadjáratokon, protestantizmuson, franciás forradalmon keresztül egészen a szocializmus testes, izmos való valóságáig. Szerencsénk vagy átkunk: nemcsak keresztül-kasul hatott, de át- és áthasogatott bennünket a legnagyobb civilizációk minden kilüktetése. Nem mondom, hogy elképzelhetetlen, de egyelőre szédítően nagy, színesen gazdag a mai románságnak a mi intellektuális kultúránk, főképpen pedig vakító, tehát bosszantó is. Ám helyünk, a geográfia igazi értelme, ezt így rendelte és döntötte el, sok hasznunk nincsen belőle, csak dísz ez, életjog és remény.”
Az ilyen és ehhez hasonló megfogalmazások mögött bizonyos mértékben a szerző szellemi alkatából eredeztethető okok rejlenek. Ugyanakkor azonban szervesen sajátként értelmezett véleményformáló szerepet is képez mindez, mégpedig a Kelet és Nyugat kultúrája között szinte természetszerű feljogosultsággal közvetítőét, amint azt Németh László (1992) megállapítja: „Amit (Ady – n.n.) a magyar viszonyokról, magyar múltról tud, gyanít, egy természetében hordott bizonyossághoz igazodik. Ő a magyar, a történelem vele történt; ha a magyarságról beszél, csak emlékezik.”
Felmerül a kérdés: mihez kezd Ady tárgyilagos ítélőkészsége és beleérző képessége vagy akár jóhiszeműsége azokkal a helyzetekkel, történésekkel, melyek az általa román elvbarátnak vélt Octavian Goga és bizonyos mértékben Emil Isac színeváltozását jelzik számára? Az Ady-publicisztikák azt igazolják: a megnevezés, kimondás szükségszerűsége az esetek zömében kijelöl az írásokban egyfajta középutat ahhoz, hogy a gondolatfutamok érdemleges következtetéseket eredményezzenek. Ezeket az Ady-szövegeket az esendő, mert gondolkodó, tépelődő, saját belső világát folytonosan felülvizsgáló ember írja, aki talán arra döbben rá minduntalan, hogy eleve semmi sem véglegesen elkönyvelhető, és bármilyen opciója is legyen valakinek, mindaddig, amíg azt egészséges, követhető és értelmezhető érveléssel támasztja alá, addig lehet vele kommunikálni. Azokon a pontokon, ahol Ady érezhetően enged az olykor intoleráns közhangulatnak, ugyancsak igyekszik igazolni érveit, hogy párbeszédet kezdeményezhessen-folytathasson. Ezzel egyidőben, a sorok közt, arra a hatalmas kommunikációs szakadékra is rámutat, amely nagyon gyakran ott húzódik az etnikum- vagy – egyáltalán – emberközi viszonyokban, ma talán még hangsúlyosabban, mint az ő idejében. Valószínű, ezért is fogalmaz Ady Endre oly módon, hogy engedje olvasóját gondolkodni, következtetni, dönteni.
Természetesen Adynak a személyes koncepciót és stílust illetően felvállalt opciói nem vonatkoztathatók el a szerző politikai-társadalmi alapállásától, nézeteitől. Pomogáts Béla (2002) szerint Ady egy fontos történelmi korszakhatáron, előre is, vissza is tekintve fogalmaz, „... számára az erdélyi hagyománynak és e hagyomány üzenetének «stratégiai» jelentősége volt, éppen abban a tekintetben, hogy a magyar megújulásnak ... az ő kívánságai szerint az erdélyi szellem minden irányú nyitottságára, a tradicionális erdélyi szabadelvűségre kellett volna épülnie.” Ugyanakkor, itt tárgyalt írásainak tükrében, Ady liberálisként is sajátosan nyilvánul meg. Alkati sokszorosságára, sokszínűségére rátevődik nemcsak a liberalizmus különböző változatainak (legalább kettőnek: a valódinak és a megjátszottnak) értelmezése, hanem a teret nyerő szocializmus hatásának feldolgozása. Ugyanilyen kettősség vonul végig öntudatának és koncepciójának egyik kulcseleméhez, Erdélyhez való viszonyulásán: példaként állítva kortársai elé Erdélyt, egyrészt megtartani remélte ezt a régiót Magyarország számára, ami viszont fokozottabb, erélyesebb odafigyelést igényelt volna az állam részéről, másrészt modellértékűnek tartotta a hagyományos, a történelem által kicsiszolt, realista és liberális erdélyi berendezkedést a többnemzetiségű társadalom működésére nézve is – aminek révén, Pomogáts (2002) szerint, Ady a transzilvanizmus gondolatának előrevetítője.

4. Zárszó: a jótékony ambivalenciáról

Veres András (1999) állapítja meg Adyról: „Ismeretes, hogy a nacionalista pártpolitikát élesen támadta, a szociáldemokraták antinacionalizmusa viszont túl sok volt neki, s miközben polgári Magyarországot akart, a magyarországi polgárságot úton-útfélen gyalázta.”, majd ennek kapcsán idézi tanulmánya jegyzetanyagában Keresztury Dezső megállapítását, mely szerint „... Ady radikális volt, s nemcsak azt támadta, amit az egykorú hivatalosság a hagyomány legszentebb értékének hirdetett, hanem azt is, amire a polgári Magyarország törekedett, s népet, fajt emlegetett a szocializmus és a liberalizmus harcai közepette. Nem pártok vezére akart lenni: ezeknek harcaiban is egyre inkább az élet és a sors hatalmainak birkózását szemlélte s énekelte.”
A liberális és szociáldemokrata eszmékkel rokonszenvező, a nacionalizmust eszközként, nem pedig programatikus célként értelmező, vélekedéseit a radikalizmust súroló határozottsággal megfogalmazó Ady Endre esetében ily módon tevődik egymásra a lírikus és a publicista beszéd- és gondolkodásmódja. Ennek oka talán az, hogy mind verseiben, mind irodalmi igényű publicisztikáiban (így tárcanovelláiban is) Ady Endre a lényegesen emberit keresi, leli meg és ábrázolja nagyfokú természetességgel, szinte magától értetődő nyíltsággal – és ebben nem az etnikai hovatartozás a mérvadó, hiszen a magyar-román kapcsolatnak, a zsidók vagy a cigányok tekintetében kialakuló állásfoglalásoknak és egyéb hasonló témáknak is azonos figyelmet szentel. Az is kiolvasható publicisztikáiból és tárcanovelláiból, hogy a politikának az egyén mindennapi egzisztenciális érdekeivel sokszor szembehelyezkedő kulisszajátékai, a nyomukban keletkező létbizonytalanság és anyagi hanyatlás ugyanazt műveli mindenkivel, perverz módon mosva egybe a köznapi valóság megélésében az etnikumokat. A kultúra tudna mindeközben mentőöv lenni (a kommunikáció és a felemelkedés szempontjából is), a művelődés és civilizálódás, illetve az, hogy az egyéni érdekek közeledjenek egymáshoz, mert enélkül nincs igazi közösség, nincs valódi nemzet. Nem a sors iróniája, hogy Adynál ez adott ponton, mondjuk, Párizsból vehető észre leginkább.
A gyakran idézett lírikusi felismerés – „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila: Nem én kiáltok – részlet) – sokatmondó tömörséggel jelzi egy társadalmi-politikai, illetve emberi viszonyulásmód kulcselemét, amely Ady Endre alapállásának lényeges tényezője is. Németh László (1992) rámutat Ady emberi és irodalmári alkatának jótékony-termékeny, különös módon egyensúlyt teremtő ambivalenciájára: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is. ... A magyar irodalomnak lehetnek nagyobb alakjai, a magyar önismeretnek aligha van mélyebb forrása nála. ... Irodalomtörténetünk furcsa paradoxona, hogy ő, aki Dévénynél tört be s a Nyugat vezére lett, a Nyugattól legfüggetlenebb magyar poéta.” Ady tudvalevően kritikus önmaga és nemzettársai irányában is, miközben – indokolt, érvekkel alátámasztható esetekben és szempontokból – közösséget vállal magyarokkal is, románokkal is. Egyfajta folyamatos önrevíziót végez, románságképe is úgy jön létre, mintha az egyén vagy akár a közösség tudatosan és türelmesen saját arcának, arculatának idő okozta apró változásait vizsgálná egy tükörben. Ady azonban ennél tovább lép: olykor, ha szükséges, ki tud egyezni a tükör által nyújtott látvánnyal.


BIBLIOGRÁFIA

ADY Endre
1999–2000 Összes prózai műve. Újságcikkek, tanulmányok. In: Magyar Elektronikus Könyvtár [URL: http://mek.oszk.hu/00500/00583] – az Ady Endre összes művei című gyűjtemény (elektronikus dokumentum) alapján. Budapest, Arcanum Adatbázis.

DOMOKOS Mátyás – STOLL Béla (szerk.)
1995 József Attila összes versei. Budapest, Osiris–Századvég

KŐRÖSSI P. József (szerk.)
2002 Akik alusznak és akik fölébrednek. Magyar írók novellái a román emberről. Budapest, Noran Kiadó

LÁNG Zsolt
2003 Ex Libris. Akik alusznak és akik fölébrednek. Magyar írók novellái a román emberről. In: Élet és Irodalom, Budapest, 47. évf., 2003/10. szám [URL: http://www.es.hu/pd/display.asp?article=2003-0310-1035-21NMBL&channel=KRITIKA0310]

NÉMETH László
1992 Ady Endre. In uő: A minőség forradalma. Kisebbségben. I. kötet. Budapest, Püski Kiadó

POMOGÁTS Béla
2002 Ady Endre erdélyisége. In: Várad, Nagyvárad, 1. évf., 2002/1. szám [URL: http://epa.oszk.hu/00100/00181/00001/Varad_1sz_20.html]

VERES András
1999 Szempontok Ady „depolitizálásához”. In: Kabdebó Lóránt et al. (szerk.): Tanulmányok Ady Endréről, Budapest, Anonymus Kiadó, 43–50.


.: tartalomjegyzék