Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - április
Oláh-Gál Elvira beszélgetése báró Bánffy Farkassal, a „fugadi báró”-val

A feladatok találnak meg, nem én keresem a feladatokat

Magyarországon született, a nagymúltú erdélyi Bánffy család sarja, akit erdélyinek neveltek és akit csak úgy neveznek baráti körben: „fugadi báró”. ősei között a 15. századig visszamenően Erdély legfontosabb tisztségeit betöltő főnemesek voltak. Az erdélyi ág a losonci előnevet viseli, megkülönböztetve magát a Magyarországon fontosabb szerepet játszó – mára kihalt – alsólendvai Bánffyaktól. Ez „gyengébb eresztés volt” – jegyezte meg egyik beszélgetésünk alkalmával. Bárói rangra Bánffy Dénes emelkedett, akinek hűtlenség vádjával fejét vétette I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, de népes leszármazottai révén a család egyik ága később a grófi címet is megszerezte, két kormányzót is adva Erdélynek.

A bárói család két nagy ága a fugadi és a beresztelki; Bánffy Farkas mindkét ágon rendelkezik felmenőkkel. Apai ágon ükunokája Bánffy Dezső miniszterelnöknek, és unokája Bánffy Dániel földművelésügyi miniszternek, anyai ágon pedig dédunokája Ugron Gábor belügyminiszternek.

A család politizáló főnemesei (főispánok, országgyűlési képviselők, miniszterek) vagyonukkal is szolgálták a közösséget, egyházukért áldozatra kész és a közösségi ügyekért elkötelezett nagyurak voltak. Az 1981-ben született Farkas a családjának 20. századi sorsát a századokba vetíti vissza, és az összehasonlításban mindig akad súlyosabb viszonyítási alap. A magyar történelem viharos századait túlélő felmenői jó példával járnak elöl, jött tatár, török, német, szovjet és román, tündököltek és összeomlottak társadalmi rendszerek, ők viszont itt vannak és ma is megtalálják őket a feladatok.

 

A visszaszolgáltatási kálvária, a román hatóságokkal való hadakozás ikonikus alakja lett Erdélyben. Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke mondta Marosvécsen a „Kastélynap” rendezvényen, hogy vannak még „szilajkedvűek”, akik vállalják mások peres ügyeit is, mint pl. Bánffy Farkas, utalva a kedveszegettségre, a beletörődésre, ami lassan eluralkodik a történelmi családok idősebb nemzedékén, hiszen sokan belefáradtak a birtokvisszaszerzési harcba.

 

Nem tartom ezt egy hatalmas harcnak. A jelenség egy szinuszgörbe, hol fenn, hol lenn. Így van ez a történelmi családokkal, és a birtokokkal is, az elmúlt évezredben voltak időszakok, amikor hozzájutottak birtokokhoz, majd elvesztették, volt, aki ismét hozzájutott, mások többé nem. Volt olyan család, akinek csak egy-két évszázad jutott a történelemben a tündöklésre; a Bánffyak szerencsésnek mondhatják magukat, mert egy évezrede néha jól viszi a Jóisten a sorsunkat, néha meg kevésbé viszi jól, de itt vagyunk. A 21. század legelején volt egy lehetőség, hogy az ember visszakapja a birtokait, illetőleg a családok visszakapják az igazságtalanul elkobzott ingatlan javaikat. Sokan kétkedéssel fogadták, jómagam, akkor nagyon fiatal fejjel, el is hittem – rózsaszín ködként.

 

Hogyan tálalták a családtörténetet a ’80-as években felcseperedő ifjúnak? Mert nyilván a kommunizmus éveiben nem kastélyok világába és az ősök portréi közé született.

 

– Tudom, most divat azt mondani, hogy nem meséltek semmit, nem tudtunk semmit, mert óvni akartak. Én ezt nem hiszem el, mert mégis mindenki tud mindent. Én 1981-ben születtem, és elmondhatom, nagyon is tisztában voltam hatévesen, hogy mi a helyzet a családdal, és azért nem lettem hétévesen kisdobos, mert azt mondtam, nem akarok kisdobos lenni. És a nővéreim is ugyanúgy viszonyultak ezekhez a dolgokhoz, és azt is tudtuk, hogy bennünket „kitüntetnek” a figyelmükkel, a tanító néni például finoman félreállított bizonyos

helyzetekben. Tehát már akkor éreztük, hogy mi vagyunk a „nemkívánatosak”, aztán 1990-ben édesapám polgármester lett, és mi lettünk a „kívánatosak”. Még nagyobb lett a váltás.

 

Ismert-e valakit a nagyszülők, dédszülők közül?

 

– Apai nagyanyámat ismertem, ő Zichy lány volt, 2002-ben hunyt el. Nagyanyám testvére volt Jozefa néni, aki már legendás volt a médiában is. ő még el tudta mesélni, hogy Sáromberkén „mindennap 92 főre főztek”, szóval megvoltak ezek a nagy történetek. Anyai1 ágon pedig az Ugron-nagyszülőket ismertem. Nagymamám2 most halt meg, sokáig volt köztünk, szellemileg is tökéletes frissességgel megáldva. Sok mindent velük lehetett megbeszélni, mert ők ismerték igazán a családtörténetet. Sokszor megtörténik, hogy a szüleink generációjával kevésbé értünk szót birtok és műemléképületek sorsáról, mint a jelenleg 80-90-es éveikben járó korosztállyal, mert ők végigélték és látták, hogy az hogyan működött, és most is világosabban látják a helyzetet. Nagymama itt volt Kolozsváron, amikor bevonultak a magyarok 1940-ben, és mesélte, hogy akkora zászlót tűztek ki az ablakba, hogy az ember fejéről a sapkát lesodorta.

 

A műszaki egyetem elvégzése után költözött Erdélybe. Mi határozta meg a döntését?

 

– 2007-ben költöztem Erdélybe, de előtte is foglalkoztam a családi birtokok visszaigénylésével. Édesapám mellett „begyakoroltam”, tehát tapasztalattal bírtam ilyen szempontból. És akkor kezdődött a tényleges visszaszolgáltatás, nem simán, hiszen állandóan változtak a törvények, és mindig valami új feltétel miatt próbálták megakadályozni a birtokba helyezést. De a nyertes perek után visszaadtak épületeket, viszont birtokokat csak részben. Visszakaptuk Fugadot, és a bíróságon visszapereltük nagyapám tulajdonrészét a Bánffy-havasokban. Sok volt a tennivaló, és izgalmas játéknak fogtam fel. Mindenki ismeri a Monopolyt, Capitalyt3, ez is egy hatalmas társasjáték, amiben részt veszünk, ám ez éveken keresztül tart, nem szedjük össze és tesszük a dobozba három óra után, mint a játéktáblát. De ha nem foglalkozunk vele folyamatosan, akkor sincs semmi baj, mert nem őrölnek olyan gyorsan a román államháztartás malmai.

 

Kellő iróniával és jó humorérzékkel így is fogalmazhatunk. De a valóság ennél sokkal komorabb. Itt van a Bánffy-erdők sorsa a Maros mentén, Istenszékétől a Pietroszig.

 

– Ismétlem, ha valaki ezt túl komolyan veszi, akkor beleőrül. Valóban csodálatos ajándéka lenne a sorsnak ezt visszakapni, birtokon belül lenni, mely más lehetőséget nyitna arra, hogy egyházi, kulturális, társadalmi téren milyen szerepet vállalhatnánk. El lehet játszani a gondolattal, szép lenne. De a földön kell élnünk, akármennyire is párosítják a nevem az erdélyi kastély- és kúriasorsokhoz, nem vagyok az az ember, aki mindenáron kastélyban szeretne élni.

 

Pedig Fugadon4 él...

 

– ...de Fugadon, a kastély mellett, egy kis falusi házban, illetve Budapest és Fugad között, ahol éppen dolgom van (barátaim szerint: mint a kamionos, az autóban). Tehát én erre a vagyonra inkább úgy tekintenék, mint lehetőségre, amivel azokat a célokat, és azokat az értékeket, amiket fontosnak tartunk, lehetne szolgálni. Úgy látom, hogy jelenleg határon innen és túl az egyházak, az oktatási rendszer és a kulturális élet vagy a román, vagy a magyar államtól várja a segítséget. Kétszáz évvel ezelőtt más helyzet volt, akkor a nagytőkés arisztokrácia vállalta ezeket a feladatokat, kisegítette a gazdasági háttérrel ritkán rendelkező intézményeket. Valóban csodálatos dolog lenne, ha ezen a téren ismét szerepet vállalnának a történelmi családok. A román állam számára – érthetően – nem öröm, hogy itt, Erdélyben több százezer hektár erdőt, mezőgazdasági területet vissza kellene adni magyar közbirtokosságoknak, egyházaknak és családoknak. (Kedves ismerősöm jegyezte meg egyszer: ha Bécs most az Osztrák–Magyar Monarchiára hivatkozva kérné a fél Bakonyt, nem biztos, hogy Magyarország szívesen odaadná.) Természetesen mi keressük a jogi lehetőséget, hogy ezt megszerezzük, ők pedig – jó honfi módjára – keresik annak a lehetőségét, hogy ne adják vissza. Amíg ez az ő országukon belül, az ő bíróságaikkal és törvényeikkel ment, addig sikeresen tudtak győzedelmeskedni, most viszont nemzetközi színtérre értünk, Strasbourgban mostantól egy diplomáciai harc kezdődik, hogy ki tudja meggyőzni a nemzetközi elitet. Mi reménykedünk, bár az megint kérdéses, hogy Románia ahogy nem szokta betartani a nemzetközi szerződéseket, úgy a nemzetközi bíróság által hozott ítéleteket mennyire fogja betartani. Úgy érzem, ez a következő lépés, ha nem is tartja be, de jogilag meg kell adni a lehetőségét annak, hogy ha 40 év múlva lesz egy olyan politikai elit Romániában, aki netalántán meg szeretne egyezni, akkor legyen jogi alapja.

 

A Bánffy-erdők5 Ratosnya, Palotailva körül feküdtek, hatvanezer holdas erdőbirtok volt, egy részét a Kemény, az Éltető és a borbereki Farkas család bírta, Gödemesterházi uradalom néven részvénytársaságot hoztak létre a két világháború között, ott alakult meg a Bánffy–Grassl Rt. Fűrészüzem. Ez a birtok sem került vissza a családokhoz, azaz hasonlóan „visszaállamosították”.

 

– Ez a Bánffy család másik ága, mi most a Bánffy Dániel6 saját családi birtokáról beszélünk.

 

A nagyapa közel tízezer hektáros hagyatékát 2008-ban jogerős bírósági ítélettel visszaszolgáltatták, de birtokba azóta sem helyezték. Sőt, érdekesebbnél érdekesebb fordulatot vesz az ügy, most például a Bánffy Dániel háborús bűnösségére hivatkozva próbálják elakasztani az igénylést. A Maros Megyei Prefektusi Hivatal öt perújrafelvételi7 próbálkozásából – amelyeket azért indított a román bíróság jogerős ítélete ellen, hogy megakadályozzák a végrehajtást – egy sikerrel járt.

 

– Vegyük kronológiai sorrendben. A világháború idején Bánffy Dániel nagyapánk agrárminiszter volt, ő tulajdonképpen Magyarországon élt. A háború végén lecsukták a németek, majd lecsukták az oroszok, mert ezek a rendszerek nem szerették, ha vannak a népnek ilyen saját maga által kinevelt vezetőik, mert még valami értékrend alapján történne az irányítás, így az ilyen személyiségeket el kellett tüntetni mind a náciknak, mind a kommunistáknak. 1946-ban a román állam háborús bűnösnek akarta megbélyegezni, pert indítottak ellene, erről értesítést sem kapott, nem is volt az országban, de azt állították róla távollétében, hogy Észak-Erdély visszacsatolásakor olyan beszédet mondott, aminek hatására két román hazafit megöltek a magyarok8. Beidéztek a bíróságra helyi román tanúkat, akik elmondták, hogy ott sem volt, ez nem róla szól. Így a bíróság felmentette Romániában, a világháború után. Rá hat évre, 1952-ben – időközben 1948-ban minden vagyonukat államosították –, a legdurvább sztálini korban felújították a pert, behívták újra a tanúkat, akik megismételték, hogy nem is volt ott, nem lehet őt vádolni. Akkor születik a következő indoklással egy

ítélet: igaz, hogy kérdések vetődnek fel, de egy osztályidegen népnyúzó, aki ilyen soviniszta, nem úszhatja meg. Hát, ugye, ezt hívják koncepciós pernek.9 A felületességre vall, hogy nem a lakcíméről idézik meg, hanem Désről, ahol soha nem lakott, miközben a román állammal levelezésben állt, hogy adják vissza a birtokait, tehát nagyon jól tudták, hogy hol él, nem volt alapja a perújrafelvételnek, s még sorolhatnák. No, de történt mindez a kommunizmusban. Viszont egy 2007-ben hozott jogerős ítéletet 2014-ben, egy sztálini koncepciós per alapján, felújítanak, ráadásul jogszerűtlenül, hiszen semmilyen újabb bizonyíték

nem került elő, semmi olyan indokot nem tudtak felhozni, ami addig nem állt rendelkezésre, vagy a másik fél eltitkolta. Tehát az egész egy irreális történet. Miközben a román állam tizenegy éve, 2008-tól, a saját bírósága által meghozott ítéletet nem hajtja végre. Annyi a jogsérelem, alapvető emberi jogok sérülnek, amelyekre, ha Strasbourgban nem születik valamilyen politikai döntés, akkor egyértelműen azt kell mondják, hogy értelmetlen az egész. Ez nonszensz, ami itt van, én nem félek attól, hogy ennek a pernek mi lesz a kimenetele, ha most nem hoznak nekünk kedvező döntést, akkor megint eltelik negyven-ötven év. Ne feledjük, a történelem ismétli önmagát, ha megnézzük a ’20-as évek pereit, ha kicseréljük a dátumokat és a neveket, akkor pontosan ugyanezek a perek zajlottak Romániában.

 

Amikor a tét hasonlóan a magyar nagybirtok volt.

 

– De ha a történelmet nézzük, jött tatár, török, Habsburg, szovjet, előbb-utóbb mindenki elment, megint más erősödik meg. Nekünk van türelmünk. Birtokok nélkül is élünk, nem panaszkodunk. Ez egy érdekes játszma, majd nekünk is fordul egyszer a szerencse kereke.

 

Fugad Magyarlapád szomszédságában található, egy községet alkotnak. Ha Erdélyben, a táncházak világában otthonos valaki, akkor számontartja a magyarlapádi táncháztábort, aminek lelkes szervezője. Erdélyi élete talán itt kezdődik, nem Fugadon, a családi örökség birtokba vételével.

 

Tulajdonképpen egyszerre kezdődött a kettő. Édesapám10 a gyermekeket mindig elhozta Erdélybe, erdélyinek neveltek bennünket. Heten vagyunk testvérek, de mindig csak a nagyobbakat hozta, így én elég későn kerültem sorra, valamikor a ’90-es évek közepén. Megérintett Magyarlapád népi kultúrája, mert én egy sváb faluban, Leányváron nőttem fel, ahol nem szerettem meg a néptáncot, mert nem éreztem magaménak, nem az én világom volt. Húszévesen, amikor bekapcsolódtam a tánctábor, vagy táncélet szervezésébe, akkor tudatosan álltam hozzá, szerettem volna bennük is tudatosítani, hogy mekkora értékkel rendelkeznek. Nem tartom tehát magaménak az érdemet, ma már a helyiek szervezik, bár segítem, ha igénylik. A helyi tánccsoportot vittük az elején, de ma már a helyiek számára is fontos, vannak zenészek, táncosok, és ma már segítik szakmailag a Magyarországról, a Petőfi programmal érkező közösségszervező fiatalok.

 

A szórványkollégium létrejöttét viszont sajátjának mondhatja.

 

– Azt Sipos Ferenccel11 közösen indítottuk, amikor azt láttuk, hogy kevés gyerek van az iskolában és esetleg tanárokat kellene elbocsátani, osztályokat összevonni. Valamit lépni kellett, legalább hatéves gyermekekkel létrehozni egy kollégiumot. Így receptnek a Kallós Alapítványt vettük, nekiláttunk az épületek helyrehozatalának és a környékbeli román falvakban egy-egy magyar gyermek felkutatásának, kollégiumba és iskolába való meghívásának, ami – úgy gondolom – sikeres volt; jelenleg a kollégium gyermekeinek egynegyede szórványfalvakból érkezett gyermek. A kollégiumban van szálláslehetőség, van tanári állás, a gyermekeknek új lehetőségük van, most már olyanok is szívesen jönnek, akik félig elrománosodtak. Jó intézménynek számítunk a vidéken, már ott tartunk, hogy színromán gyermekeket is hoznának, ha elfogadnánk, de erre nincs kapacitásunk, szándékunk az elveszőben levő magyar gyermekek oktatása, nevelése. Magyar állami támogatással, igazából aprópénzzel sok magyar gyermeket meg lehet menteni és családot támogatni, mint ahogy teszi ezt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány is. A Kallós Alapítvány sármási vagy válaszúti kollégiuma, középiskolai szinten a Téka Alapítvány Szamosújváron, vagy a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, mind ezt a feladatot követik. Mi itt inkább az ötletgazdák voltunk, akik kapcsolatot teremtettünk, és örömmel nyugtáztuk, hogy ebben a magyar állam, kereskedelmi társaságok és magánszemélyek is meglátták a támogatásra érdemes ügyet. Mára egy szépen működő intézménnyé vált a szórványkollégium, kisebb fejlesztésekhez mindig találunk támogatót.

 

Magyarlapád színmagyar település, szemben Fugaddal, amely még a két világháború között fele-fele arányú falu volt, mára csak románok lakják. Arról sokszor beszél, hogy milyen jó viszonyban él az egyszerű román emberekkel. Van aki még emlékszik a nagyszülőkre?

 

– A falusi románnak Erdélyben teljesen európai hozzáállása van az együttélés kérdéséhez. A probléma az erdélyi városokba távolról, természetellenesen beköltöztetett nagyrománsággal van. Szerintem a falusi román sem néz jó szemmel ezekre az erőszakkal beköltöztetett városi emberekre. Jószomszédsági viszony van a falusiakkal Fugadon. Egy nagyon friss példa erre: távol voltam, és tolvaj próbált bemenni hozzám, gerendát akart elemelni a kertből, és a román szomszédok vették fel videóra, jelentették a rendőrnek. Mire odaértem, már megoldódott az ügy, igazából nélkülem. A polgármester teszi a maga dolgát, nekem meg az a feladatom, hogy felhívjam a figyelmet, ha nem úgy teszi, ahogy kellene. ő politikus, egyetlen kampányötlete volt a választás előtt a velem való harc, úgyhogy nem vagyunk barátok, de valahol érthető, hiszen volt egy nagyon boldog élettere, ahol ő volt a főnök, majd megjelent a „báró”, azóta attól fél, hogy nem ő a főnök. Az emberek hozzám jönnek nem hivatalos ügyeikkel-bajaikkal. Kicsit visszatért a feudális időszak, amolyan patriarchális viszony, jönnek betegséggel, gyógyszerrel, rotációs kapa hibájával, utazással és autóvásárlással

is tanácsot kérni.

 

Felelősség a közösségért. Visszahozható-e a mai korba az egykori familiáris hangulat (karácsonyi ajándékozás, angyaljárás), pl. a vállalkozásokban?

 

– Az én családom példájával jobban megfogható a dolog lényege. A mi családunkban, ha az ott dolgozóknak – egykori cselédek vagy később alkalmazottak – gyereke született, akkor két keresztapja volt: egy a családból meg a báró úr. Tehát ő mindenkinek keresztapja is volt. És ez mindenképpen több mint a karácsonyi ajándék. Magyarlapádon még ma is él több ember, akinek nagyapám volt a keresztapja. És ez sokkal személyesebb kapcsolat. Igen, ott dolgozom, annak a családnak vagyok az alkalmazottja, de a báró megtisztelte a felkéréssel, hogy lehessen a gyermeke keresztapja. Tehát ez nem ugyanaz, mint ma egy vállalkozásnál, karácsonykor kap az alkalmazott egy prémiumot, egy pénzösszeget, aztán azt tesz vele, amit akar. Amiről én beszélek, az egy szoros emberi kapcsolat. Másfelől, én a problémamegoldást „szórakoztatónak” tartom, mondhatom önteltség nélkül, hogy könnyedén eligazodom az ügyintézésben. Azt viszont megjegyzem, hogy arról leszoktattam őket, hogy „banknak” nézzenek és azt higgyék, hogy minden kifizetetlen csekket majd elintézek helyettük; ilyent nem játszunk. Ahhoz képest, hogy odaérkezésemkor én lettem az ortodox pópa által lefestett ördög, a józan román paraszt erre nem ült fel. Volt néhány román ember a faluban, akik jöttek és elnézést kértek, amiért a pópa izgatott ellenem, egyáltalán a katolikus és református magyarok ellen. Természetesnek látom, hogy az egyszerű emberek tanácsot kérnek egy világlátott embertől, vagy legalábbis olyantól, aki sok helyen megfordul, nagyon becsülik azt, hogy megtanultam valamennyire románul, tudunk értekezni. Nem tagadom, a helyi román és magyar közösségben is van, aki nem úgy viselkedik, ahogy az átlagember elvárja, azokkal pedig van konfliktus.

 

A közösség mennyit változott?

 

– A két világháború között Fugad fele-fele arányban volt román és magyar. Az idősebb generáció abszolút tisztában volt azzal, hogy itt voltak olyan idők, olyan körülmények, amikor a fugadi közösség vagy egy-egy család segítséget kapott a bárótól, közöttük román családok is. A birtokainkon főleg Szilágy megyéből ide telepedett magyarok dolgoztak, de helyi románok is. Én legalább tizenöt emberrel találkoztam, aki azt állította, hogy az ő anyja szakácsnő volt nálunk; gondolom, hogy akit egyszer egy krumplipucolásra behoztak a kastélyba, az már szakácsnő az emlékezetben. ők erre így emlékeznek, mert ez nagy dolognak számított. Sokan felidézik az emlékeiket emberekről, találkozásokról, adományokról. Én inkább legendáknak tartom, mert jó része nem igaz, nem lehet igaz, de nagyon szép történetek vannak. Ilyen történet például, hogy leégett a faluban egy utca, és lévén hogy a családi erdők a Maros-völgyében voltak, Szászrégen fölött, onnan a családi birtokról leúsztattak annyi fát, amennyiből ennek az utcának a házait, illetve a tetőszerkezeteket újra lehetett építeni. Felépült húsz ház a Bánffy-havasokból. Az öregek emlékeznek rá, és amikor otthon elkezdődik a beszélgetés a családban, hogy „no, ez idejött és aztán elveszi a földünket, és így tovább…”, akkor azért a nagymama megszólal, hogy ezt a tetőt felettetek az ő nagyapja adta. Amikor odakerültem, akkor többen hőzöngtek, a polgármester, a pópa, a rendőr, az erdész erősítették fel a hangokat, de ez idővel lecsendesedett. Nem mondom, hogy most is nem próbálkoznak, vagy hogy a polgármesterrel nagy barátok lennénk, de a faluközösség kedvesen és rendesen viselkedik, egyötödével (20%) barátok vagyunk, bő kétharmad (70%) az, akit egyáltalán nem érdekel a jelenlétem, és tíz százalék, akivel nem is szeretnék barátkozni, de ők sem fogadnának engem barátságukba. Tehát nem érzem problémásnak a helyzetet, ha megfelelő módon közelít az ember egy közösséghez, azt gondolom, hogy a közösség is ugyanúgy fog viszonyulni. Emellett nekem óriási támasz Magyarlapád, a szomszédos magyar település, ahol rendkívül dolgos és cselekvőképes közösség él, akikkel közösen sok mindent létrehoztunk, sok segítséget kaptam tőlük, én pedig próbálok valamit visszaadni nekik. Miközben a románok azt mondják, hogy milyen jó a magyaroknak, és hogy velük miért nem történik ugyanez, tehát számukra ez most egy jó példa, mindenki Magyarlapádot akarja utánozni. Ha az ember a magyar közösségért tesz valamit, amiről a románok úgy érzik, hogy ez nekik is jó volna, akkor részükről már megvan ez a tisztelet. Tényleg úgy érzem, hogy nagyon jól elvagyunk, hatalmas tiszteletet táplálnak a család iránt, és remélem, előbb vagy utóbb személyem iránt is; ha le tudok tenni valamit az asztalra, akkor már nagy baj nem lehet.

 

Ebben a sorozatban sokan beszéltek arról, hogyan élték meg a két világháború közötti időszakot, a román világot és a kommunizmust, a kitelepítést. Csak ha közvetlenül a családját említem is, hivatkozhatom az anyai nagymama, néhai Ugron Istvánné Bánffy Máriával, a Marosvásárhelyen élő Gróf Bethlen Anikóval, vagy anyai nagybátyjával, Ugron Bélával készült interjúkra.12 Az unokák nemzedéke hogyan látja a nemesi családoknak a szerepét, vagy a főnemesek, az arisztokrácia küldetését.

 

– Hajdanában viszonylag zárt társadalmi osztály volt. ők élték a kastélyok, udvarházak életét, látogatták egymást, mai szóval nyaraltak egymásnál, olyan volt, mint egy nagy család, ténylegesen is mindenki mindenkivel rokon volt felmenőinek valamelyik szálán. Ebbe beleszülettek, rendelkeztek az anyagi feltételekkel, s ha jól gazdálkodtak, akkor maguk jól éltek, és a közjót is szolgálták. Ez volt a társadalmi rend, ez viszont már nem tér vissza. Amit mi visszakaptunk, azok többnyire romos és átalakított épületek, amelyek mellett nincs birtok, hogy eltartsa. A kastélyok gazdag emberek lakóházai voltak, ezek az épületek alkalmatlanok bármi másra, nagyon nehéz belőlük szállót vagy egyebet értelmesen megcsinálni – bár vannak sikeres próbálkozások. De ez nem tud általánossá válni, ráadásul úgy, hogy az minden hatóság követelményének – műemlékvédelem, tűzoltóság, közegészségügy – eleget tegyen. Emellett ez egy költséges beruházás, meg kell finanszírozni. És azt sem lehet elvárni, hogy ülök a küszöbön és várom, hogy az állam adjon nekem születésem jogán anyagi segítséget, ilyen nincs. Csak úgy működik, ha valamit leteszek az asztalra, és ebből következik a megítélésem, jelesül, hogy alkalmas vagyok rá. Ha van Erdélyben egy kastélyszálló, ami kulturálisan is értéket közvetít, sok embernek ad munkahelyet, tehát jó ügy, akkor azt érdemes támogatni. Vagyis alanyi jogon nem jár mindenkinek támogatás. A bibliai történet szerint is, aki az aranytallérral gazdálkodik, az gyarapítja, aki elássa, az nem kap többet. Ideális dolog lenne az összes kastélyt és kúriát megmenteni, mindenikbe költözzön be a család, szolgálja a közösség javát. Gyönyörűen hangzik, de ez már a világon sehol nem így működik. Ráadásul itt van az elvárás: eredeti állapotba állítani vissza! Ha szigorúan vesszük, az eredeti állapot egy szép zöld gyep volt, mielőtt elkezdtek építkezni, utána már minden generáció a maga ízlése szerint alakítgatta, egészen addig, míg meg nem született a műemlékvédelmi hivatal,

amelyik azt mondta: innentől kezdve nem lehet átalakítani. Vannak tehát nagy kérdések és heves viták. Én úgy látom, ezek a családok nem akarják ezeket az épületeket tönkretenni, mindenki szeretettel és tisztelettel emlékezik a nagypapa házára, szeretné is megőrizni úgy, ahogy a nagypapa életében volt, de azért mégis igényel egy normális fürdőszobát, a legszükségesebb kényelmet. Tehát az elvárások is reálisak kell legyenek mind a társadalom részéről, mind ettől az osztálytól. Nem várhatják a történelmi családok sem, hogy segítse bárki is a rossz állapotú ingatlanok helyreállítását, pénzt annak kell adni, aki tud vele gazdálkodni. Lehet alapítványt csinálni, legyen a tulajdonos a kurátor, hogy legyen beleszólása, de legyen olyan, aki tudja ezt menedzselni. Több ezer négyzetméteres műemléképületeket fenntartani, funkciót találni neki, sok embert alkalmazni, lássuk be, szakmai hozzáértést igényel. Vannak emberek, akik erre alkalmasak, de születési jogon nem feltétlenül értenek mindenhez. Én azt hiszem, hogy az élet szépen megoldja ezt a problémát, lesznek kastélyok, udvarházak, amelyek eltűnnek, más tulajdonba kerülnek, elidegenítik. Számomra és nemzedékem számára a visszaszolgáltatott vagyon(töredék) egy lehetőség, amivel élni kell. És mindent meg kell menteni az értelmes ész határáig.

 

Sokszor tesszük fel a kérdést: mi lehet a visszakapott kastélyok, udvarházak sorsa? Vegyük példának a családi örökségből a jellegzeteseket, a nagyszülői örökséget. Mi lett/lesz a sorsuk?

 

– Fugad az apai nagyapa hagyatéka, viszonylag kis kúria, mások kastélynak mondják, vagy vadászkastélynak, a családnak kedves épület. Remélem előbb-utóbb sikerül annyi pénzt összegyűjteni, hogy felújítsuk, rendbehozzuk, kiváló értékű ház lenne, mellette vendéglátásra alkalmas családi gazdaságot lehetne művelni. Nem azt mondom, hogy én lennék az, aki a következő néhány évben családi gazdaságot vinne, de szeretném megoldani, üzemeltetni. És segítséget is tudnánk nyújtani a helyi magyarságnak, a szórványkollégiumnak, a Bethlen Gábor Kollégiumnak, tehát lehetne egy olyan reprezentatív hely is, ami elősegítené, támogatná a helyi kultúrát, és mindenképpen saját kézben tartanánk. De ott van Vajdaszentivány, az apai nagyanyám öröksége, a Zichy-kastély, ahol azt láttam, hogy ezzel én nem tudok foglalkozni, és találtunk egy helyi vállalkozót, aki viszont azt mondta, ő ezzel szívesen foglalkozna és üzemeltetné, így hosszú távra bérbe adtuk, felújítja és működteti. Ennek az épületnek ezt a rendeltetést találtuk, és reméljük, hogy majd ötven év múlva beigazolódik, jól döntöttünk. Vagy mondok egy másik példát: Szilágynagyfaluban a Bánffy-örökség, anyai nagyanyám hagyatéka önkormányzati tulajdonban van, ők használják és viselik gondját, és a család úgy döntött, hogy a mögötte levő kert is legyen az önkormányzaté, legyen közpark. Úgy gondolom, jó megoldás, nem kell feltétlenül ragaszkodni a dolgokhoz, ha nem tudjuk használni. Bekeríthetjük és hirdethetjük, hogy a miénk, de ennek nem látom értemét. Ellenpélda a székelyudvarhelyi Ugron-kúria, anyai nagyapám öröksége lett volna, de nem adták vissza, és nem tudom, papíron ki a tulajdonosa, azt sem, hogy hogyan építették át, vagy alakították ki a kertet. Ha tehát négy családi házból egy veszett oda, akkor jól állunk. Lehet, hogy a Jóisten így akarta, el kell fogadjuk, így van rendjén.

 

Az Ugron család Székelyudvarhelyen közcélra ajánlotta fel a visszaigényelt vagyont. Az Ugron Alapítvány célja támogatni a székely fiatalokat. Ez is járható út.

 

– Az Ugron családban, tehát édesanyám apai ágán úgy döntött a család, hogy minden, ami Ugron, nagyapám hagyatéka szerint egy alapítványba kerül, és ez az udvarhelyi és környékbeli magyar fiatalságot kell támogassa. A család egésze elfogadta ezt a döntést, és ez tökéletesen működik, a családtagok benne vannak ebben az alapítványban, és a kitűzött célt próbálják szolgálni. Ezt sem lehet elvárni mindenkitől. Egy másik helyzet, amikor a család visszakap egy épületet, és ennek vannak pl. Ausztráliában, Argentínában, Franciaországban és Tunéziában élő tulajdonosai, akiket annyira nem érdekel ez az egész történet, de azért nagyon szívesen vennének ők is egy lakást a saját lakóhelyükön, és akkor azt mondják, hogy el kellene adni. Ebben a helyzetben hiába mondjuk, hogy nem szabad eladni, de ők mégis joggal kívánják tulajdonrészük alapján az ingatlan értékét, s ha már itt olyan társadalomban élünk, ahol nem tisztelik a tulajdonjogot, akkor legalább mi tiszteljük. Ilyenkor a megoldás, hogy megfelelőképpen eladásra kerüljön. Ahol lehetett, ott családi részvénytársaságok alakultak már a múlt században, a két háború között, és ezeket nagyon jól lehet működtetni most is. Ott működik igazán jól, ahol van egy-egy olyan fiatal, energikus személy, akinek van kedve és lehetősége hozzá, elég jók az idegei, és akkor az viszi a terhet. Látjuk például, a zabolai Mikes-birtokon ott van a két Mikes fiú. Uzonban ott van Mikes Zsigmond. Miklósváron Kálnoky Tibor, vagy Nagybánya környékén Galánthay Zsombor, ő is Bánffy (és Teleki) leszármazott, Bánffy Dezső ükunokája. Mi azt tanultuk a szüleinktől, nagyszüleinktől, hogy a nemzet akkor marad meg, ha az oktatás, kultúra, egyház területén is vállalnak szerepet ezek az emberek. Ez a feladatunk. A visszakapott birtokrészek, épületek ilyen szempontból kell szolgálják a közösséget, nem feltétlenül mindenhol múzeumként, nem feltétlenül kell gyárat létrehozni, ahol mindenkinek munkát adunk, hanem sajátosan meg kell találni a kastélyok, udvarházak, egyéb ingatlanok funkcióját.

 

Erdélyben lehet-e előnyt kovácsolni abból, hogy a műemléképületek magántulajdonban vannak. Vagy jobb lenne, ha az állam lenne a gazda? Magyarországi példa.

 

– Ez nem mindig jó. Sajnos sokszor a tulajdonos makacsul ragaszkodik bizonyos dolgokhoz, nem képes együttműködni másokkal, nem képes elengedni esetleg rossz beidegződéseket, dőljön rá, de akkor sem működik együtt – ez nagy probléma. A szakma sincs mindig a helyzet magaslatán, mert áshatunk a templomkertben, miközben összeomlik a templom. Szóval legalább tizenöt példát tudok felhozni, ahol bölcs

tulajdonosi belátás megmenthette volna az épületet. Sok olyan ember van, aki ilyen épületet keres, sokan keresnek meg ilyen kéréssel engem – a felelősség az, hogy összekössek egymással megfelelő embereket. Van, akinek ajánlok, és van, akinek nem, mert nem lenne jó gazda, nem a jó gazda gondosságával és azonos értékrendben képzelné el ezeknek az épületeknek a jövőjét. De ugyanúgy látom, hogy sokszor a tulajdonos nem jó gazda, mert nem tudja ezeket koordinálni és nem képes belátni, hogy a feladat túllép rajta. Meg kell értsük szüleink nemzedékét, a 60-70-80 éveseket, akik beleszülettek vagy bele sem születtek, s igazából nem foglalkozhattak ezekkel az épületekkel. Ismerik azoknak a „meséit”, történeteit, aztán mire újra foglalkozhattak volna velük, akkorra nyugdíjasok lettek, s azt mondták nekik, hogy ez már nem a ti dolgotok. Megértem, hogy ők ezt nem tudják elengedni, főleg akkor, ha nincs utód, aki ezt átvenné, hiányzik a családban a fiatal generáció, de azt látom, hogy jó lenne részükről is a bölcsesség, ugyanúgy a szakmától is.

 

Sokféle foglalatossága között a legújabb egy bánsági régészeti lelőhely megvásárlása. Vagyongyarapítás vagy a közjó szolgálata volt a cél?

 

– Egy irreális helyzetből indult. Megkerestek a Pázmány Péter Tudományegyetem vezetői, hogy megtalálták azt a területet, ahová II. András királyt és második feleségét, Jolántát eltemették, s nagyon gyorsan meg kellene oldani, hogy a területnek olyan gazdája legyen, aki gondját viseli, de segít is az ásatások lebonyolításában és mindenben. Ez Egres község, a magyar határtól 3-4 kilométerre, a Maros innenső partján, Nagylak irányában. Hajdan a csanádi püspökség részét képezte. Volt itt egy cisztercita kolostor, ide voltak eltemetve. Igazából egy kisfalu szélén néhány falubeli telek alatt található ez a régi kolostor, ami lerombolva és rejtve volt, de hála Istennek és a mai kutatószondáknak, megtalálták. Vállaltam a feladatot, megvásároltam és bekerült az Árpád-ház programba, ami lehetővé teszi a további feltárást. A temesvári Bánsági Múzeum és a Pázmány Péter Egyetem régészei együttesen azt állítják, hogy Árpád-házi királyi sír található itt, akkor bizonyára úgy van, tavasszal folytatják a munkát. Én remélem, hogy kialakítható egy csodálatos emlékhely, ahová magyarországi iskolásokat is elhozhatnak, és bárki más is megtekintheti.

 

Azt mondta egy beszélgetésünkben, hogy nem keresi a feladatokat, de a feladatok megtalálják Önt.

 

– Nagy örömmel fogadom a feladatokat, hozzáteszem, sokkal több feladat talál meg, mint amennyit elvállalok, igyekszem azokat elvállalni, amelyeket magaménak érzek és amire – remélem – idős koromban is

azt fogom mondani, igen, ezért vállalom a felelősséget. Biztos vagyok például abban, hogy ma kevés olyan ember van, aki elmondhatja, a kertjében egy Árpád-házi király nyugszik, és lehetősége van arra, ezt a helyet konzerválni, láthatóvá tenni. Egy ilyen feladatot nem lehet nem beengedni az ajtón, és remélem, előbb-utóbb sikerül letenni olyan értéket az asztalra, amit mások is elismernek. Hálás vagyok valahányszor Magyarországot és Erdélyt összekötő feladatok találnak meg, ezek a legszebbek, magamat mindig erdélyiként azonosítom, de magyarországi vagyok, ott születtem, félig ott is élek.

 

Családfáján olyan felmenőket találunk, akik a magyar történelemben kulcsszerepet játszottak: Bánffyak, Ugronok, Zichyek, Zeykek, Mikesek, stb. Tudja-e képviselni a mai nemzedék azt az értékrendszert, aminek a lényege a keresztény hit, a haza iránti kötelességvállalás, az elődök örökségének a tisztelete, a közjó szolgálata. Nagy szavak ezek egy mai fiatalnak?

 

– Azt hiszem, az ember bizonyos genetikai adottságokkal jön a világra, beleszületik egy családba. Ezeket az értékeket nekünk nem kellett tanítani, mi ebben nőttünk fel, és ezt köszönhetem a szüleimnek, nagyszüleimnek, ők a saját nagyszüleiknek, felmenőiknek és így tovább. Lehet dicsérni a búzaszálat, hogy milyen szép kalászt hoz, de azt valaki megszántotta, boronálta a földet, permetezte a növényt. Ebben a helyzetben mi búzaszálak vagyunk, és akik minket irányítottak, azok jól vetettek. Hogy van mag, ami az út szélére esik, mert rossz irányba vetették, mindig volt ilyen az emberiség történelmében. Ha azt kérdezik, miért fontos nekem a közösség, miért vagyunk ott, ha Magyarlapádon árvíz van, azt tudom mondani, azért, mert úgy nőttem fel, hogy az egyik szobánk tele volt a máltai és johannita segélyszervezetek adományaival, aminek célba juttatását lebonyolították a szüleim, hasonlóan gondolkodó emberekkel közösen. Amolyan elosztó bázis volt a házunk, annak ellenére, hogy sokan voltunk a családban, és nem nekünk ment a legjobban, mondhatnám, hogy nálunk kevesebb zsebpénze kevés gyereknek volt az iskolában. De ez volt a legtermészetesebb. Tehát az én örökségem valójában a Jóistentől kapott tálentum, a környezet, amiben felnőttem, és amit körém teremtettek a felmenőim és az emberek, akik mellettem voltak, ebbe az irányba vittek.

 

Tekinthetjük ma is társadalmi osztálynak, egyfajta társadalmi rendnek a nemességet? Egyénileg képviselheti valaki ezeket az értékeket, de lehet-e valamiféle egységről beszélni?

 

– Természetesen mindenki egyénileg hordozza, ugyanakkor mindenikünk érzi az elvárást, a nyomást a – nevezzük így – társadalmi réteg irányából. Van, aki ezt elfogadja, van, aki elutasítja. Ez az én családomra, testvéreimre is igaz. Akárcsak 100-150 évvel ezelőtt, ma is kötelezettségei vannak ennek a rendnek, ma is léteznek elvárások. A nagytőkés is többnyire eleget tesz ennek az elvárásnak, létrehoz egyalapítványt, támogatást nyújt tehetségeknek, díjakat oszt. Az arisztokrata is szeretett vadászni, a mai nagytőkés is szeret vadászni. Nem tekintem ezeket szent dolgoknak. Talán a rendszer volt mégis jobb a rendi társadalomban. Sokkal inkább egymásra voltak utalva. Az, hogy a kommunizmusban egy szürreális kép alakult ki az emberekben, ez annak a rendszernek a hibája, sokan a mai napig az arisztokráciát a robottal és az első éjszaka jogával azonosítják, megjegyzem soha nem létezett ilyen jog az Osztrák–Magyar Monarchia területén. De nem a valóságot kellett ismerni, hanem beleplántálni az emberekbe, hogy utálni kell ezt a társadalmi réteget. Ma is egy rétegről beszélhetünk, de sajátságosan, hiszen az értékazonosságon túl rokoni szálak is fűzik egymáshoz. Hasonlítanám a hagyományos faluközösséghez, csak mi szétszórva élünk a világban. Tehát megszűnt a társadalmi betagozódás osztályként, de a rokonsági viszony él. És azért születnek szép számmal ma is házasságok közöttük, mert ugyanazt az értékrendet képviselik. Gyakran találkoznak, egy társaságba járnak, házasodnak egymással és szó sincs vagyonról, mert egyiknek sincs.

 

A múlt köti össze?

 

– Van ilyen is, én ezeket sorolom a sznobok közé, magam azok közé tartozónak érzem, akiket az értékek kötnek össze. Nekem olyan barátaim vannak, akikkel fél szóból értjük egymást.

 

A címekhez hogyan viszonyulnak?

 

– Ha ott vagyok Magyarlapádon, akkor a falubeliek báró úrnak hívnak, Fugadon a románok „domnul baron”13-nak, de ezt én nem a személyem, hanem a családom iránti tiszteletnek értelmezem. Ebben több száz éves múlt van benne. A leköszönt köztársasági elnök vagy miniszter is megőrzi a címét, és az arisztokrata család leszármazottja továbbra is „báró úr” az embereknek. Ezt el kell fogadni, de ezzel nem szabad visszaélni. Olyan ez, mintha az ember a létrán felfelé haladva a harmadik fokról indulna, ám onnan le is lehet esni. Ha még segít is azoknak, akik alulról indulnak, akkor könnyebben halad mindenki. Ez tehát ma is a társadalmi elismerés, megbecsülés kifejezése, nem üres ragaszkodás a hangzatos névhez. Ha megnézzük nagyapám, Bánffy Dániel miniszter és Teleki Pál miniszterelnök magánlevelezését, ők sem bárózták vagy grófozták egymást, hanem úgy szólította meg, hogy

„Kedves Dani!”

 

Ugorjunk az időben néhány évtizedet. Hogyan képzeli sorsának alakulását?

 

– Az egyetlen dolog, ami lényeges, az a nagycsalád. Úgy gondolom, én is a nagycsaládomnak köszönhetek mindent. Édesanyámék öten, édesapámék heten voltak testvérek, ebben van a legnagyobb erő. Ha baj van, gyakran a barátok egy része eltűnik. A család marad. A Jóisten majd eldönti, mi lesz a jövő, ami biztos, hogy csakis a Kárpát-medencében képzelem el.

1 Bánffy Miklósné Ugron Mária Róza (1950, Szombathely) Ugron István és báró Bánffy Mária lánya. Még lásd: 2. számú lábjegyzet.

2 Derék magyar embernek maradni. Oláh-Gál Elvira beszélgetése Ugron Istvánné báró Bánffy Máriával. In Nobile Officium. Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa. Csíkszereda, 2016, Székelyföld Alapítvány.

3 Társasjátékok, lényege a vagyongyűjtés. A Capitaly az Amerikából indult Monopoly magyar változata.

4 A Bánffy család fugadi ága a XVIII. században alakult ki, miután 1763-ban Tholdalagi Erzsébetet feleségül vette Bánffy János, így a birtok házasságon keresztül került a családhoz. A mai kastély elődje az 1700-as évek derekán épülhetett, de ezt teljesen átalakította br. Bánffy (VI.) Ferenc 1812-ben. Ezt az átépítést valószínűleg az 1784-es parasztfelkelés pusztításai tették szükségessé. A kastélyon még egy átalakítást végeztek 1937-ben is, br. Bánffy (II.) Dániel és második felesége, zichy és vásonkői gr. Zichy Mária Huberta megbízásából. (kastelyerdelyben.ro)

5 A Kelemen-havasokban, az Istenszékétől a Kis-Pietroszig a Bánffy családé, a marosvécsi Kemény János báróé, az Éltető családé, valamint a magyarrégeni borbereki Farkas Gyula családjának ősi birtoka. A Bánffy család több mint ezer embernek biztosított munkahelyet a két világháború közötti román világban is. A Gödemesterházi Erdőuradalom Rt., Ratosnya központtal, és a Bangra (a Bánffy és Grassl bécsi cég egyesülése), Palotailva központtal, sok családon segített. Palotailván a nyolcgatteres fűrészüzem nagy kiterjedésű területről dolgozta fel a fát és adott kenyérkeresetet az embereknek.

6 Báró Bánffy Dániel (1893–1955), erdélyi földbirtokos, 1940-ben képviselő lett a magyar Országgyűlésben az Erdélyi Párt színeiben, majd Teleki Pál felkérésére vállalja az agrárminiszteri tárcát, 1940. december 30. és 1944. március 22. között (a Teleki-, a Bárdossy- és végül a Kállay-kormányban). A német biztonsági szervek 1944 októberében elfogták, mert bekapcsolódott a „kiugrási kísérlet” előkészületeibe, a fogságból decemberben sikerült megszöknie. A magyarországi kommunisták, sorstársaival együtt, 1951-ben kitelepítették, Jászapátiban élt családjával haláláig. 1952-ben pedig Bukarestben, távollétében, a bukaresti Legfelsőbb Bíróság vagyonelkobzásra és nyolcévi kényszermunkára ítélte.

7 Marius Paºcan, Maros megyei szenátor, volt prefektus 2014. március 3-án a legfelsőbb védelmi tanács összehívását kérte a Maros menti erdők magyar kézre juttatása ügyében, amely veszélyezteti Románia biztonságát. Ebben olvasható: A Bánffy-erdők tulajdonosai – a Kemény, az Éltető, a Bánffy és a Farkas család – az erdők 55%-át, azaz mintegy 47 ezer hektárt kér vissza a Romsilva Maros Megyei Állami Erdőigazgatósága ügykezelésében levő erdőbirtokból. Arról is tájékoztatja a román elnöki hivatalt és kormányt, hogy jogerős ítélet született Bánffy Dániel, volt agrárminiszter Maros menti erdővagyonának visszaigénylésében (9323 hektár erdőről van szó). További 24 peres ügyről is jelentést tesz, amelyeket felül kel vizsgálni. (mariuspascan.ro)

8 Báró Bánffy Dániel volt földművelésügyi minisztert 1946 szeptemberében egy palotailvai feljelentés nyomán indult büntetőjogi perben idézték a kolozsvári ítélőtáblára. A vádirat szerint a magyar hadsereg 1940. évi bevonulása, ünnepélyes fogadtatása alkalmával románellenes szónoklatok hangzottak el (amelyek felidézték, hogy 22 év alatt mit szenvedtek el a magyarok a román uralom alatt). A feljelentő szerint a szónokok között volt báró Bánffy Dániel. A tanúk vallomásából azonban kiderült, hogy nem volt jelen, ezért a kolozsvári ítélőtábla büntetőjogi bírósága október 10-én keltezett 1946/265. számú végzése felmenti a vád alól. A korábbi népbírósági perekben nem szerepel Bánffy Dániel neve.

9 Lucrețiu Pãtrãșcanu igazságügyi miniszterként (1944. augusztus – 1948. április) kidolgozta a háborús bűnösökkel és osztályellenséggel történő leszámolás törvényeit, valamint ezek sorozatos módosító rendeleteit. Az 1948. évi 207. számú rendelet szerint egyetlen osztályellenség sem menthető fel. Így vették sorba a korábbi ítéleteket. A bukaresti törvényszék 1952. december 3-án hozott büntetőjogi határozatában Bánffy Dánielt 8 évi kényszermunkára és 10 évi polgári jogvesztésre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az ítélet indoklása szerint Bánffy Dániel magatartása a Horthy-korszak idején „szembetűnően ellenkezett Románia és az erdélyi román lakosság érdekeivel”, és „ezen magatartással szembefordulva a román állam elvette Bánffy Dániel vagyonát”. A Szekuritáté Irattárát Átvilágító Tanács (CNSAS) által kiadott dokumentumok utalnak az 1953. december 3./2223. számú végzésre, amely utasítja a milícia szerveit és a jilavai börtön parancsnokságát, hogy intézkedjenek az „eltűnt” előállításáról. Az átiraton így minősítik: politikai elítélt. A dokumentumot nem írta alá sem elnök, sem írnok. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága a család kérésére megerősítette, Románia soha nem kérte Magyarországtól Bánffy Dániel kiadatását.

10 Bánffy Miklós (Budapest, 1948) báró Bánffy Dániel és gróf Zichy Mária-Huberta hetedik gyermeke. 1951-ben a kommunista hatalom kitelepítette és kisemmizte a családot. Leányváron alapított családot, felesége Ugron Mária Róza. A Magyar Demokrata Fórum alapító tagjaként lett a település polgármestere. Tagja a johannita lovagrendnek, melynek jelmondata: „A hit védelme és a rászorulók támogatása.”

11 Sipos Ferenc, magyarlapádi mérnök-vállalkozó, a Pirospántlikás zenekar prímása, a kollégiumot felépítő Ethnika Alapítvány elnöke.

12 Oláh-Gál Elvira: Nobile Officium. Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa. Csíkszereda, 2016, Székelyföld Alapítvány.

13Román: báró úr




.: tartalomjegyzék