Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Május
Soós Amália

Versek

VÁRAKOZÁS

 

Péternek odaátra

 

Nem jönnek szavak,

hangok, halk neszek,

sűrűn szövődő csöndemben várom,

hogy talán megjelensz

valamely túlvilágon.

Látod, ugye, megfagy a fény,

mikor a napra nézek,

szemeim szórnak rá jeget,

amint szavaidból idézek.

 

Hol is vagy éppen?

Nem érzékelem.

Kezednek itt felejtett ránca

lelkemnek ránca lett:

mélyre szántott barázda,

szakadék, melynek foglya még

szemhéjad rebbenése,

s a szellem is,

mely méltán szállt tovább,

még mielőtt megállt

a szív rezdülése.

 

Hol is vagy éppen? –

kérdem a gesztenyefákat,

a fejem fölött gomolygó madárrajt,

hol van szemed fénye,

lényed higgadt láza,

hol a közös nyelvünk,

szellemed vad lángja?

Arcod puha vonásai

kezemre terültek,

s most minden érintésem

a végzet idézése.

 

Hol is vagy éppen?

Visszhangzik a csend,

honnan tudhatnám,

hol a fent s a lent,

milyen tájba bújtál,

milyen erdők védnek?

Nyomaidban járnék,

magamba idézlek.

A vadludak mind némák.

Csend van. Tovaszállva

menekítik titkodat

át a másvilágra.

 

Hol is vagy éppen?

Visszhangzik a csend,

sűrű sötét leple takarómmá lett,

mert nincs szó,

mely képes megragadni,

a nagyvilág s magunk tudtára adni:

elidőzök a fájdalomba zárva,

határt keresnék, nincs határa.

Csak tudni kéne,

melyik másvilágba...,

amikor a nász átfordult a gyászba.

 

NAPLEMENTE

 

A domboldalon legördült a nap,

lepattant néhány túlvilági szikra,

fogason maradt kabát, kalap:

utolsó cseppjét valaki kiitta.

 

Miféle csoda az utolsó kenet?

Jártam nászúton s keresztúton veled,

voltunk fecskefészek, erdő koronája,

léptünk közös csöndbe, otthonos magányba.

 

A naplemente túlmutat a tájon,

acélcsend szövődik zajból a világon.

Terjed az elmúlás, eső permetez,

szívére zárva veled elevez.

 

NOVEMBER

 

Eső hull, hó hull? –

az égre vetül a föld bánata,

szürke szemcsékben,

nedves rögökben

csapódik le az elmúlás,

szavakból sose lesz már

se lomb, se lombhullás,

végképp kizökkent

kerékvágásából az idő,

minek is az,

a semmi ma ajkamra nő.

Esőként földre hullok,

szememben hóvihar,

sötétedem, mint tél ege,

tudtad: ilyen a lélek tele,

mint fák ereit hóvihar,

bennem magát tépázza

szerelem, halál,

november van,

te augusztusban maradtál,

ha majd utolérlek,

megváltozom.




.: tartalomjegyzék