Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Január
Vári Attila

A főhadnagy úr karácsonya

Levelet hozott a posta. Nem nagy ügy, máskor is hozott. De ez a levél különleges volt külalakját tekintve is. Nem volt valódi borítékja, magát a levélpapírt hajtogatták össze. A rengeteg színes bélyeg szinte eltakarta a címzést, s a feladó nevét csak úgy lehetett kibetűzni, hogy előbb hajszárítóval leolvasztottam a bélyegeket.
A küldemény föladója: Ambrosius atya, Neembucu tartomány, San Pedro szeretetház, Paraguay.

Tisztelt Uram,
véletlenségből került a kezembe az az újság, amelyben Ön beszámol egy 2002-ben a romániai, foksányi állomás mellett talált, a hajdani pakuratároló gödörben mumifikálódott magyar katonatiszt holttestéről.
Magam is, bár végzettségemet tekintve antropológus jezsuita paptanár vagyok, tábori lelkészként szolgáltam a háborúban, tagja vagyok a Frontharcos Szövetségnek, de ez esetünkben elhanyagolható dolog.
A negyvenes években kerültem Chilébe, ahol a prekolumbiánus korszak gyermekmúmiáival foglalkoztam részletesen. Ön bizonyára hallott azokról az Andokban fagytól konzerválódott, többnyire gyermek-múmiákról, isteneiknek fölajánlott áldozatokról, amelyek igen nagy számban kerültek elő a magashegység területén.
Akkortájt még nem létezett DNS-vizsgálat, így csupán feltételezhettem azt, amit ma kételyek nélkül állíthatok: ezek a múmiák, életkoruktól függetlenül, valamennyien egypetéjű ikrek voltak. Ne kérdezze, hogy lehet több száz iker, az orvostudomány ma is csak az ötös ikrek életben tartásáig jutott el, de föl kell tételeznem, hogy ezek az áldozatok éppen azért lehettek kultikus ajándékok, mert születésük, egészen pontosan létezésük, már eleve kiemelte őket a halandók közül.
Azért keltette föl figyelmemet az Ön újságcikke, mert néhai rendtársam, Hyacintus atya, aki 1952-ben az Önök városában temetett egy magyar katonatisztet, és aki aztán geodétaként vett részt az Andokbeli feltárásokban, azt mondta, hogy az a sóból kiásott múmia kételyeket ébresztett benne. Az volt az érzése, hogy azt az arcot már nagyon sokszor látta.
Kérdésem a következő: lehetséges lenne-e genetikai vizsgálatot végeztetni a két katonatiszt maradványain, esetleg összevetni olyan genetikai anyaggal, amely esetekben az újratemetéseknél kiderült, hogy a földi maradványokat magukénak vallók, és a kiásott, ismeretlen hősök között nem áll fönn rokonsági kapcsolat?
Ma már nem lehetetlen az, amit kérek. A Don-kanyar sírjait is vizsgálni lehetne, az ukrán hatóságok is áldozatoknak, nem pedig fasiszta betolakodóknak tekintik katonáinkat.
Válaszát várja, és Önt ismeretlenül is üdvözli: Ambrosius atya.

2002. december 24., Szenteste

– A nagyanyám orpington tyúkja egeret ehetett, mert olyan kicsi tojást tojt, mint egy kecskegubics. Ez pontosan 1952 november végén történt – mondta nevetve az öregasszony. – Ezt nagymama nagyon rossz jelnek tartotta. Nagymama babonás volt. Én nem igazán. De amikor feltörtem a tojást, nem volt fehérje, a sárgája pedig olyan volt, mint egy érem. Férfiarc profilját lehetett kivenni, ha teljesen oldalról kapta a fényt. Öregebb arc volt, mint a sógoromé, de én felismertem. Olyan volt pontosan, mint az az arc, azon a szörnyű temetésen, amikor csak messziről láttam a sógoromat, és akkor nagymama ránézett a tojásra, és azt mondta, meghal egy férfiember a családban – mondta az öregasszony, Héder Mária, akit majd később én is nagymamának fogok szólítani, s aki olyan öreg volt, hogy senki sem hitte volna el, hogy valaha volt neki is nagyanyja. – Én akkor, amikor feltörtem a tojást, már tudtam, hogy a sógorom, a főhadnagy a városban van, de nem kereste föl a gyermekeit, sem az anyósát, anyámat, ahol pedig én vártam. Mert az első perctől, kamaszlány koromtól szerelmes voltam belé. Azt szerettem volna mindig, ha engem vesz el, és hogy meghalt közben a nővérem, akadályát sem láttam a házasságnak. Azt gondoltam, majd együtt neveljük a két gyermeket, s ha nekünk is születnek, akkor ők többek lesznek, mint féltestvérek, mert első unokatestvérek is egyben. Szerettem nagyon. Ő volt az életem első és egyetlen szerelme. Később kerestem Foksányban a sírját, de senki sem tudta, vagy inkább senki sem akarta megmutatni, hol vannak eltemetve a foglyok.
Az öregasszony fényképeket mutatott. Nagyon csinos, minden porcikájában érzéki, tizenéves lány pózolt az ismeretlennek. Olyanok voltak a felvételek, hogy semmi sem zavarta kortalanságukat. Sem divatjamúlt ruhák, sem a frizura nem árulkodott arról, hogy több mint ötven éve állította be valaki a fényeket. Csak a hajdani színes film minősége miatt lehetett megállapítani, hogy a háborús évek korai színes képét tartja kezében az ember.
– Ő is szeretett. Azért fényképezett így, de soha sem történt közöttünk semmi. A nővérem a második szülés után teljesen megzavarodott, zárt intézetbe került, s ritka, világos pillanataiban öngyilkos akart lenni, ami aztán sikerült is neki… De higgye el, nem voltam a sógorom szeretője – mondta az öregasszony és kivette a kezemből azt a képet, amelyet akár két napja is készíthetett volna valaki egy mai lányról. Meztelenül támaszkodott egy virágzó almafa törzsének, s hasán, mint egy tenyér lenyomata, egy virágfürt árnyéka látszott.
– Ugye nagyon szerethetett? – kérdezte az öregasszony, s én éreztem, hogy át kell értékelnem a születésem előtti kor szemérmességéről alkotott képemet.
Így öregen is szép volt az arca. Festetlen hajába egyetlen ősz szál sem keveredett, s foszforosan zöld szeme olyan fiatalosan csillogott, hogy ha nem tudtam volna, hogy majdnem nyolcvan éves, a hangja s a szeme alapján azt hihettem volna, hogy egy fiatal nővel beszélgetek.
Akkor még nem ismertem az unokáját, Petrát, s csak azért kerestem föl, mert a temetőgondnokság bejegyzései szerint 1952. november 29-én itt, Romániában az ő sírboltjukba, a héderi Héder család kriptájába temették el az utolsó ismert világháborús magyar hősi halottat. A temetésről hallottakat, amit az öregektől, korabeli szemtanúktól lejegyeztem, akár egyetlen népmese változatainak is tarthattam volna.
Annyit mindenesetre kihámozhattam a történetből, hogy nem sokkal a temetés után a román hatóságok, a milícia, a szekuritáté hajtóvadászatot indítottak a főhadnagy bekerítésére, aki az elhagyott téglagyár mögötti agyagbányába menekült, s aki a lövöldözésben fejsérülést szenvedett, úgyhogy öntudatlan, félholt állapotban rakták föl arra a szovjet katonai tehergépkocsira, amelyen:
– Bizonyára már útközben meghalt, mert a későbbi vallatásokon múlt időben beszéltek róla – mondta egy idős férfi.

Nem esik, és nem is zivatar tombol. Ez maga a váratlan vízözön. Egyetlen piciny felhő lóg a város fölött, mégis hatalmas, függőleges úszómedence feszült az ég és föld közé. A csatorna, mintha mesterségéhez értő zongorahangoló, vagy orgonaépítő állította volna be a derékszögben földet érő, óarany színben ragyogó rézcsövet, úgy önti magából a vizet, hogy közben a hajlatokba szorult levegő asszonysírásra, olykor visításra emlékeztető hangokat hallat. Igazi siratóének.
Az ember hajlamos arra, hogy képzelődjön, a lehetetlenségig fokozva a közelmúlt, vagy távolabbi események, emlékképek, s az azokat követő jelenségek körülményeit. De mindez most történik. Kétezer karácsonya előtt egy nappal.
Nézem a tenyérnyi esőfelhő mögött tisztán ragyogó eget, a messzeségben havas csúcsaikat mutogató hegyeket. A Nap, éppen lemenőben a közeli domb mögött. Vörös, mint egy fán felejtett alma. Alattam, a szálloda előtti téren, tóvá duzzadó pocsolyában egy rongyos nagykabátba burkolózott kislány papírhajót terelget egy faággal.
Néha leül a járda szélére, markába lehel, aztán szutykos kutyáját magához szorítva melengeti céklaszínűre fagyott kezét.
Lefényképezem. A lemenő naptól vérvörös pocsolya, fekete-fehér foltos korcs. Csak a csatorna sikító hangját nem tudom mellékelni a képhez. Rozsdás pléhtetőket hozok be a keresővel. Az ablakon kopogó eső miatt olyan ez a zajokból támadt zene, mintha bádogdobon kísérné valaki a zivatartól hibbantan visító nő halotti énekét.
Fotónaplómba följegyzem: Románia, Foksány, lágerképekhez. A lágerről senki sem akar beszélni. Úgy tesznek, mintha a hajdani őrök, vagy azok utódai nem is itt élnének.
Pedig a fogolytábor helyén még sokáig őriztek elítélteket, vagy olyanokat, akiket minden jogcím nélkül tartottak évekig szögesdrót mögött.
Petra alszik. A délelőtti csatangolás után csontig fagyott, bőrig ázott, s az állomás melletti pakuratárolótól hazafelé jövet, a szálloda mellett vett egy üveg fertőtlenítőszert, szivacsdörzsit, hogy tisztára sikálhassa a fürdőkádat, s amíg én ittam valamit, a vasutassal, aki a szenzációt keltő leletről mesélt, addig ő talán két órát is aludt a forró vízben.
A vasutas látta a főhadnagy múmiáját, s ötven dollárért nekem adta az amatőrgéppel készített felvételét, amelyet a pakuratároló mellett készített a kátrányfeketére pácolódott holttestről.
A vasutas nem látta belülről azt a hajdani fogolytábort, de emlékezett egy szökésre. Már csak kihallgatásra hoztak vissza a szovjetek a Duna-csatorna építkezésétől Foksányba háborús bűnösként megvádolt magyar honvéd foglyokat, s 1953 karácsonyán, a szentestén valaki megszökött, de a sűrű havazás miatt nem lehetett követni a nyomait.
– Csak úgy, vaktában lövöldözött az őrség. A mi házunkba is becsapódott néhány golyó. Az apám váltókezelő volt, itt laktunk az állomási fűtőház mellett. Akkortájt pakurával működtették a szovjet mozdonyokat, a szergejeket. A széntároló mellé, talán még a foglyokkal, hatalmas gödröt ásattak, nem volt betonozva sem, úgy mondták, a pakura szigeteli a földet. Nagyjából arra rohanhatott a fogoly, aztán ötven évig senkinek sem jutott eszébe. Csak most, hogy építkezni akartak, most került elő ez a holttest – mondta, s a fényképre mutatott.
Vodkát ittunk, aztán az ötven dollár értékéről kérdezett, hogy az mennyi lej, és elment.
Petra aludt. Akkor se ébredt fel igazán, amikor kivettem, nagyjából tetőtől talpig megtöröltem, csak a fürdőköpenyt nem akarta fölvenni. Most meztelenül alszik a zöldmintás, kínai selyempaplanon. A minták bambuszligetet mímelnek. Olyan ez a látvány, mint az a kép, amit a Főhadnagy készített ötvenhárom esztendeje. Szűrőt cserélek a fényképezőgépen, az éjjeliszekrényről fölmászok a szekrény tetejére. Hason fekve a poros, recsegő préseltlemez tetőn megkeresem azt a beállítást, amelyben Petra olyan, mintha állna a zöld növényzet előtt. A fényszűrő elé illesztem a tüllkeretet. Kidolgozáskor olyan lesz a kép, mintha fél évszázaddal ezelőtt maga a főhadnagy készítette volna. A főhadnagy, aki a nagymama érzelmei miatt Petra nagyapja is lehetne.

Az 1952-es év novemberére elfogytak a hadifogoly vonatok, amelyek többnyire német, de olykor még magyar katonákat is hoztak, s már csak néhány reménykedő asszony faggatta az állomásfőnököt, a forgalmistát, hogy nem érkezett-e hír külön-szerelvényekről, mert a „szigorúan bizalmas” távirat vétele után az állomásnak értesítenie kellett a városi főorvost, hogy a szanitécek fertőtleníthessék a kopaszra nyírt, mégis tetves emberroncsokat, de főleg a marhavagonokat.
Ilyenkor a szovjet parancsnokság politikai tisztje is megjelent az állomáson, a vonatkísérő személyzettől átvette a listát azokról, akiket itt kell letenniük. Aztán néhány volt hadifoglyot, akik azt hitték, hogy végre hazaértek, kiemelt a tömegből, ezeket a kémelhárító „megdolgozta”, mert általában olyanok voltak, akiket a front mögött partizánvadászatra, megszállt területek biztosítására osztottak be a háború alatt.
– Sándor Sándorovics Kováxov, Xábá Áttilovics Nyémét – kiáltotta, s a város tudni vélte, hogy eredetileg a foksányi elosztó tábor politikai tisztje olvasta románosan X-nek a C és S betűpárost, X-ként diktálva a muszkáknak a Csaba, a Kovács és a többi neveket, s éppen ezért lehetséges, hogy már a románok is szelektáltak az Erdély felé indított foglyok között.

November végén hirtelen kimelegedett az idő, a hidegségi cigányasszonyok hóvirágot árultak, mezítlábas rajkóik ott rohangáltak a Fényes vendéglő kirakata előtt, s csak akkor álltak le, amikor egy rezesbanda vonító gyászzenéjét lehetett hallani a főtér sarka felől. A házak közül előbukkanó, fekete lovak által húzott gyászkocsi előtt ott lépegetett magányosan a főhadnagy úr. A lovakat hosszú száron vezette, a gyeplőt kézfejére csavarta, s a rezesbandán kívül nem kísérte senki a koporsót. Vízszintesen előre nyújtott karján, egy zöld bársonypárnán a német vaskereszt, alatta és fölötte a Hunyadi-páncélosok jelvénye, s egy olasz fasiszta kitüntetés feküdt.
A temetési menet végighaladt a főtéren, s a román milicisták zavarodottan nézték a gyászkocsi üvege mögött magyar lobogóval letakart koporsót, a zászlóra helyezett rohamsisakot, a díszkardot, de mert nem voltak öntevékenységre szoktatva, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy itt valami kommunistaellenes tüntetés, fasiszta jelképek mutogatása, vagy valami hasonló zajlik.
Némelyikük tétova mozdulattal sapkája ellenzője felé vitte kezét, mintha tisztelegne, de a járda szélén gyülekező emberek döbbent tekintete miatt a rendőrkezek megálltak a levegőben. Homlokvakarás, sapkatologatás lett az elindult mozdulatból. Döbbenten, és valami tiszteletteljes érzéssel nézték a kopottas, magyar díszegyenruhájú főhadnagyot, akit mindezidáig soha sem láttak, s akiről később aztán kiderült, hogy nem is lehetne a városban. Már itt, Foksányban szelektálta a szekuritáté.
A városi tanúk: az állomáson vöröskeresztes karszalaggal forró levest osztogató asszonyok, a bevagonírozásukkor nullásra nyírt fejű foglyokat borotváló, szeméremszőrzetüket lekopaszító borbélyok, akiket veréssel, vagy csupán megfélemlítéssel akartak vallomásra bírni a kémelhárítósok, egyöntetűen, egymástól függetlenül bizonygatták, hogy soha nem szállt le egyetlen volt foglyokat szállító szerelvényről sem a főhadnagy. „Emlékeztünk volna rá, mert mindenki ismerte a városban”, s arról sem volt tudomása senkinek, hogy ki segített az exhumálásában.

A szovátai sósvizű Medve-tó felszínén vékony jéghártyát zizegtet a parthoz csapódó, szél fodrozta víz. A sószikla alatti hordalékkupac tetején, árkászlapátjával óvatosan taszítja arrébb a katonaköpenyről a hamuszínű sós homokot a főhadnagy.
Már látni az arcot takaró, színevesztett, rozsdás sisakot. Leteszi a szerszámot, puszta kézzel kaparja szét a laza földet a test körül. Mutatóujjával szinte körberajzolja a testet, s aztán tenyere sepregető mozdulataival takarítja el a sótól fehér, s éppen ezért a fagynak ellenálló földet.
Lassan-lassan kivehető a test formája is, csak akkora gödröt ástak neki a visszavonuláskor a főhadnagy emberei, hogy most az oldalára dőlve, csupán könyökéig kell benyúlnia, hogy a vízhatlan sátorlappal együtt kiemelje a testet a sír szélére, a lapáttal elegyengetett részre.
Tétován áll a test fölött. Leveszi sapkáját, aztán, mint aki félálomban cselekszik, leemeli a sisakot a halottról, a sisak alatt az arcra terített zsebkendőt is leveszi.
A borotválatlan arc teljesen ép. Sófoltok tarkítják, de felismerhető, még csak nem is mumifikálódott. Nem száradt össze, s a száj szélére csordult véres nyál sem sötétebb, mint amikor a főhadnagy parancsára, harcolva, és a körülzárást kockáztatva, 1944 szeptemberében eltemették a katonái.
Csak az egyenruha rézgombjait kezdte ki a só, s a kitüntetések fém medáljai zöldesek. Nem is olyan, mintha nyolc éve temették volna, mondta magában a főhadnagy, s azokra a bajtársaira gondolt, akik a csukotkai borzalmas hideg teleken haltak meg, s akiket egymásra raktak ősztől késő tavaszig, mint a fahasábokat, mert még nyáron is robbantani kellett a csak felszínén olvadó földet, hogy eltemethessék őket.
A szikla alatti Vörös-tó sós vizébe mártotta zsebkendőjét, levette a halott szemére helyezett fémpénzeket, aztán letörölte a kristályosan csillogó sót az arcról. Bódultan, mint aki azt sem tudja, hogy ébren van, vagy mindezt álmodja csupán, az éjszakai fagy miatt rakott tűz parazsa körüli hamuba mártotta a vizes kendőt, s fényesíteni kezdte a gombokat, kitüntetéseket.
Az arcot nézte. Sándor arcát. Már a hadapródiskolában is egy osztályba jártak, s egyszerre léptek elő a ranglétrán is. De a sátorlapon most egy fiatal hadnagy feküdt, már nem léphetett fennebb, mint a főhadnagy, akit a debreceni tankcsata után neveztek ki ezredparancsnoknak, akkor, amikor kétszakasznyi ember maradt az ezredből, s ő volt az egyetlen tiszt a Pest felé tartó, szakadatlan visszavonulásban.
Sándor fiatalabb, mint én – gondolta a főhadnagy. – A halál után már nem öregszünk… s most alkalma volt figyelmesen nézni azt az arcot, amely huszonöt éves maradt, fájdalmas kifejezése miatt is nagyon fiatal, miközben a harmincharmadik évében járó főhadnagy az éhezések, a kényszermunka miatt jó ötvenesnek látszott.
Imára kulcsolta kezét, s bármennyire is erőlködött, sem a Miatyánk, sem a Hiszekegy nem jött a szájára, félig öntudatlanul mondta gyermekkoruk lefekvés utáni imáját: „Én Istenem, Jóistenem, becsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszunk, vigyázz reánk, vigyázz az én szüleimre, az én ikertestvéremre. Ámen.”
Nem vigyázott – gondolta a Főhadnagy, s minden erejét összeszedve megpróbálta a kisszekérre fektetett koporsóba helyezni a sótól konzervált, gumiszerűen hajlékony testet.

Foksányban nem lettem okosabb. Sejtésem, hogy a főhadnagy azonos a pakurában talált múmiával, nem igazolódott be, de nem is cáfolta semmi. Aztán éjszaka, amikor végignéztük a karácsonyi román ortodox szertartást egy szálloda közeli templomban, mellém lépett egy fiatalember.
– Hallom, hogy Rádunak ötven dollárt adott egy fényképért. Ha ad százat, megmutatom, hogy én mit találtam. Mert én fedeztem fel azt a halottat.
– Honnan tudhatnám, hogy megér nekem százat az, amit maga talált. Egyezzünk ki abban, hogy megnézem, és ha szükségem van rá, akkor megveszem.
– A nagyapám cipész volt. Tudja, a lágertemetőből, a sírásóktól vette a csizmákat, a bakancsokat, azokat foldozgatta, aztán eladta a vásárokon. Ő mesélte, hogy a csizmák sarkába vágott mélyedésekben gyűrűket, idegen pénzeket, de még órát is talált. Amikor azt a hullát kiszedtük az aszfalt keménységű pakurából, a vasúti festőműhelyben a szárító kamrába tették, hogy leolvadjon róla a kátrány. És egyedül maradtam, mert szanitéc voltam a katonáéknál, nem féltem a halottaktól, és amikor nem látta senki, lefeszítettem a cipője sarkát. Ott találtam valamit.
– Hetvenöt dollár – mondtam, mert tudtam, hogy ha egyből, így látatlanban megadom a százast, azt hiszi majd, hogy többet érhet az a valami.
– Száz. Se több, se kevesebb… De ha nem csak nézi, hanem meg is veszi, akkor még kétszáz, mert tiszta arany – mondta és a zsebéből kiszedett egy papírba göngyölt medált.
Kámea fedeles medál volt, olyan, amilyenek belsejében fényképet szoktak tartani. Petra megszorította a karomat, aztán egészen halkan, szinte suttogta:
– Ez a nagymama medálja. Ez van azon a fénykép után festett portréján is.
Mindeddig a kisváros furcsa hangulatából a kérdéseimet „nem tudtam róla”, „soha sem hallottam” feleletekkel elintéző embereken kívül csak azt jegyezhettem föl, hogy itt nem olyan ünnep a karácsony, mint nálunk. A Szenteste nem a bezárkózás, hanem a boldog egymásra találás ünnepe.
Most megtaláltam idejövetelem értelmét, azt, amiről akkor sem álmodhattam volna, ha biztos vagyok abban, hogy a főhadnagyra bukkantak az állomás melletti pakura-gödörben.

A Nemzeti Kegyeleti Bizottság, a hadisír gondozó iroda egyik nyugalmazott orvosezredes tagja segített abban, hogy válaszolni tudjak Ambrosius atya kérdésére.
A levelet, amelyet dr. Ritter Norbert orvosezredes, nyugalmazott egyetemi tanár szignált, teljes terjedelmében tettem közzé a lapomban, az előzmények leírásával, az 1952-es temetéssel kiegészítve, s egy fénymásolatát megküldtem a paraguayi címre.

Tisztelt szerkesztő úr,
mivel ezeddig érdemleges választ nem tudtam adni az Ön által feltett kérdésre, és mert ezrével tornyosulnak szeretteik földi maradványait kereső hozzátartozók levelei irodánkban, csak most jutottam oda, hogy válaszolhassak levelére.
Tisztelt szerkesztő úr, a döbbenettől nem tudom, hogy álom vagy valóság az a vizsgálati eredmény, amit eredetileg baráti alapon kértem egyik volt egyetemi hallgatómtól, akit ma a legjobb genetikusnak tartok, s akinek lehetősége volt, hogy az egyetem laboratóriumában elvégezze azt a DNS összehasonlító vizsgálatot, amelyet Ön kért.
Nemcsak az Ön által küldött két különböző minta, a „foksányi” jelzésű, és a „Héder-kripta hadnagya” jelzésű küldemények, de az eddig más célokból vizsgált anyagok egyszerű összehasonlítása alapján elmondhatom, hogy minden kétséget kizáróan egypetéjű ikrekről van szó. Rengeteg egypetéjű ikerről.
Mivel az eddig elemzett leletek vizsgálata nem ugyanabban a laboratóriumban készült, ezért kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy idegen anyaggal szennyezett, vagy már korábban elemzett, de véletlenül más és más számozás alapján nyilvántartott minták nyújtanák ezt a hihetetlen eredményt.
Az ukrán, román, szlovák, cseh és osztrák kollegáktól beszerzett információk, amelyek megközelítőleg ötezer DNS-vizsgálat eredményeit tartalmazzák, hihetetlen, de azt bizonyítják, hogy mai tudásunkat figyelembe véve itt ikrek sokaságáról van szó!!!
Mivel e hihetetlen eredmény lázba hozta a szakintézményeket, vizsgálati anyagok cseréjére került sor, de kétségtelen, hogy a napokban beérkezett és összesített genetikai ujjlenyomatok megerősítik ezt az abszurdnak tűnő feltételezést.Több ezer egypetéjű iker.
Uram, az Ön kérése, és a mellékletként megküldött, Ambrosius atya által írott levél igazi lavinát indított el.
Hajdani professzortársam, aki egyébként világhírű pszichiáter, és aki viktimológiával, az áldozattá válók lélektanával foglalkozik, merész következtetésre jutott.
Állítása szerint az azonos cél érdekében föláldozottak szervezetében olyan genetikai módosulás állhat be a halál pillanatában, amely megmagyarázhatná e sorozatos azonosságokat.
Komoly genetikusok mosolyognak ezen a feltételezésen, úgyhogy a tudomány mai állása szerint csupán azt jelenthetjük ki cáfolhatatlanul, hogy a II. világháborúban, fronton vagy fogolytáborban elhunyt katonáink, beleértve a zsidó munkaszolgálatosokat is, egyetlen szülőpártól származnak.
Mivel jobb kifejezést nem találok, azt kell mondanom, hogy ezek mindannyian rokonaink, engedje meg, hogy azt is mondjam, hogy az áldozatok szüleinek megnevezésekor azt kell beírni a személyi lapra: a Magyar Nemzet.

Üdvözli, és kellemes karácsonyi ünnepeket kíván:

Dr. prof. Ritter Róbert orvos-ezredes.

Budapest, 2005. december 22., csütörtök




A JÉGESŐ


A Sebő-együttest kísértem székelyföldi körútján, s azért foglaltam szállást a Kishavason, mert az már a Gyímes bejárata, s Feri meg akarta nézni annak az erődnek a maradványát, amelyet a II. világháború végén, az édesapja parancsnoksága alatt álló század védett. A csíkszeredai koncert után, amikor visszakapcsoltuk mobiljainkat, Ferinek tucatnyi üzenete érkezett. Meghalt az édesapja. Hajnalban nélküle mentünk Gyímesbükkre. Én nem másztam fel az erődhöz. A kocsi mellett vártam. Szlovák rendszámú autóból öregasszony szállt ki, kezében piros-fehér-zöld szalaggal átfont csokorszerűség. Ketten támogatták, hogy feljuthasson a betonerőddel szembeni oldalra. Ott egy fényképet tűzött a félig elhalt fenyőre, s egy ágra akasztotta a koszorút.

A helységben szinte tikkasztó volt a meleg, talán nem olyan régen rakhatták meg a tüzet, s a keményfából ácsolt asztal lapjának repedésébe valaki beleszúrt egy bozótvágóra hasonlító kést. Pengéje szinte tenyérnyi, s fényes volt, mintha nem is acélból, hanem nikkelből készült volna. Visszatükrözte az ajtókeretben kimerevedő sziklacsúcsot, a kunyhó tárgyait, de nem fémesen ezüstözve, mint a foncsorozott üveg, hanem vöröslő alapon, amely leginkább a meggyújtott zsíros rongy lángjának sötétvörösére hasonlított. A gyantafáklya vöröslött így, s illata betöltötte a pinceszerű helyiséget.
A tükörkép is éppen olyan árnyalt volt, mint maga a láng. Az izzás fehérét látta a hegyénél, de a penge zömét ez a fénytelen vörös töltötte ki, hogy aztán a markolatnál már a korom feketítse az alig látható lángnyelvet. De a házban senki sem volt, s hiába hahózott, hiába fújta meg a sípot, melyet eredetileg fegyver helyett akasztott nyakába, mert válasz sehonnan sem jött, s több órányi ácsorgás után úgy döntött, lefekszik, s hogy ne érje váratlanul a jelenléte azt, aki majd visszatér, cipőjét az ajtó előtt hagyta, s a szemöldökfa kampójára, amelyen gyógynövénycsokrok száradtak, kiakasztotta tarisznyáját is.
A férje sírját kereste, hatvanhárom évvel a harcok után, s már napok óta ment úttalan utakon, mert érezte, hogy az lesz élete beteljesedése, ha megtalálja a Zajgó nevű völgyben a hantot.
Lefeküdt a sarokban a fenyőágakból összehordott priccsre, de nem tudta levenni szemét a késről, amely minden látható ok nélkül, mintha valaki ujjával megpendítette volna, vibrált, s olyan hangot hallatott, mint a nagybőgő húrja. Monoton zümmögés töltötte be a helyiséget, s a vörös, amelyet eddig tükrözött, s amely valójában a gyantafáklya fényét sokszorozta az ablaktalan szobában, most olyan világos lett, mint a hegesztő lángja. A penge rezgése fénycsíkokat vetített a falakra, mintha az elmúlt éjszaka szárazvillámai szorultak volna be az erdészház egyetlen lakható kamrájába, amelynek olyan szaga volt, mint a szerelőműhelyek fáradtolajának, s amely talán azért menekült meg a vandál pusztítástól, mert falait három oldalról a sziklába vésték, fémlemezből hegesztett ajtaja volt, s tetejét cserép helyett cementhabarccsal összefogott bazaltlapokból rakták. A hajdani épületnek, ha egyáltalán létezett, s nemcsak szélfogónak raktak egymásra követ és téglát, csak derékig érő maradványai álltak. A többit, ajtóstól, ablakostól dönthették ki, de mindez nagyon régen történhetett, mert a kő- és téglahalmokon embermagasságú csalán nőtt.
Csak a villanyvezetéket nem vágták el. A völgy felől fémoszlopok sorjáztak a rom felé, majd onnan, nagy A-t formázó fenyőgerendákon vezették tovább a hegygerincen túlra a drótokat.
Karolina nem tudta levenni szemét a késről, rózsafüzérét morzsolgatta, s gépiesen mormogott imádságának végtelen folyamatában csak akkor hallgatott el egy-egy pillanatra, ha az olajoshordóra hasonlító kályhában, amelynek teteje öntöttvas radiátorral egészült ki, sistergő pattogással lángra lobbant a nyersfa maradéka, vagy az a valami, amivel tüzet raktak benne, de lángot, parazsat nem látott, csak a hang jelezte, hogy odabenn éghet valami.
A falba rögzítve rozsdás fémszekrényt látott, s eszébe jutott, hogy apja is valami hasonlóban tartotta fegyvereit a tanyán. Három lakattal zárták le az embernagyságú alkotmányt, s kilincse mellett is kulcslyukat látott
Nem volt rossz érzése, bár minden körülmény azt sugallta, hogy itt, kétnapi járóföldre az utolsó hegyi tanyától, lakik valaki, aki talán azért bújt el, mert meglátta közeledni a sziklapárkány mögül kibukkanó úton, de mégsem félt, mert nagyon öreg volt, abban a korban járt már, amikor úgy fekszik le az ember, hogy abban reménykedik, hogy fájdalmak nélkül most már végleg el is szenderedhet bármikor.
A kés pengéje a meszelt falra vetítette a fenyőfák körvonalait, azt, ahogy a lemenő nap átsüt a madárszárny-ágak között. Aztán egyszer csak meglátta azt az arcot.
Olyan tisztán vetült a kályha mögé szegezett bádogra, hogy azt is látta, több napos borosta fedi a fiatal férfi arcát, s hiába rezgett a kép, fölismerte a nagy barna szemet, s a félhold alakú forradást a homlokán, amelyet akkor szerzett, amikor ledobta a betöretlen csődör, s hátsó patájával szinte szétloccsantotta Ede fejét.
Még a zuhanás tompa puffanását is hallotta, s azt, ahogy a szérűskertben, lábaival minden irányba szerteszét rúgva vágtat a megbokrosodott fekete mén.
A kép vetülete a kályhaellenző horganyzott lemezének görbületei miatt s a penge rezgésétől ritmikusan nőtt és kisebbedett, de nem torzult. Életnagyságú, aztán öklömnyi fej nézett rá, szomorúan, mint aki mondana valamit, de nem teheti.
Hajnalban érkezett, s bár azt hitte, hogy éppen csak szundikált egy keveset, már sötétedett, s újra gyújtotta a híg gyantával töltött konzervdoboz-fáklyát.
A nap lement a sziklák mögé, s a rezgő késről vetített kép, amely eddig élesebb volt egy átlagos fényképnél, most egyre halványodott, s Karolina nem tudta, vajon le-lecsukódó szeme, vagy a fény hiánya miatt tűnik el Ede abban a pillanatban, amikor már éppen szólásra nyitotta volna száját.
Súlytalannak érezte magát, csak bokája lüktetett, ott, ahol a magasszárú bakancs fölsértette bütykét, s ahogy lenézett lábfejére, kutyája jutott eszébe, amely az udvar füvén alvás közben úgy mozgatta lábait, mintha valami után loholna. Neki is külön életet élt a lába. Hiába akart megálljt parancsolni, mert bokától lefele, mintha nem is testéhez tartozott volna, ütemesen menetelt tovább.
Az első nap még nem érezte a járást, azt, hogy nem is megy, hanem menetel, aztán az utolsó tanya után, az éjszakai gyaloglás végén, már érezni kezdte a fáradtságot. A kimerültség első jelei a sziklák alatt, a lápon átvezető úton, hajnaltájt figyelmeztették, hogy már nem fiatal, s hiába van jó erőben, mert nyolcvan éves múlt, s ha célba akar érni, akkor pihennie, ennie kell.
Még éjszaka volt, amikor néhány percre megpihent. Le sem ült. Egy kiszáradt fának támasztotta hátát, tudta, ha most ledől, talán órák múltán lesz csak képes arra, hogy tovább vonszolja magát.
Elindult, csorgott egész testén a verejték, s azt hitte, hogy láza van, pedig csak azt érezhette, ahogy a völgy felől forró szél támadta az erdőt, olyan, amit semmihez sem tudott hasonlítani. Érezte a szelet, de az nem vitte magával a perzselő meleget. Letette, mint valami fölösleges terhet, s a hajnali harmatot úgy szippantotta föl a láthatatlan parázs, hogy csak gőzfoltok árulkodtak útjáról, ahogy elérte a málnavész széleit. Talán a padláson érzett ehhez hasonló hőséget, ha délután keresett valamit a cserepek alatt, vagy ha főzés közben a fedő alól fölcsapott a gőz. De a szabadban, ilyen hajnali órán, még soha. Olyan volt mindez, mint egy látomás. Követni lehetett a szél útját, ahogy apró gőzpamacsokat hagyott maga után a somkóróval benőtt oldalon.
Karolina megállt, az égre nézett, de már nem látszottak a csillagok, s a Hold kékjét is elnyomta a keleti eget betöltő pirkadat, amely ebben a furcsa szélben úgy imbolygott, mintha az egész látóhatárt délibáb töltötte volna ki.
Hatalmas denevérraj húzott a sziklák felé, s mintha egy láthatatlan légi irányító adott volna felszállási parancsot, a málnás felől seregélyek felhője takarta el a völgy fölött az eget.
Már fáradtságot sem érzett, pedig még tegnap este le szeretett volna pihenni, de nem találta azt az erdészházat, amelyet a hegy alatti utolsó tanyán említettek. Azt mondták, a világháborús betonerődök után ha végig a fenyves alján megy kelet felé, akkor estére elérheti az elhagyott házat, amelyet nyaranta szénacsinálók használnak.
– Van benne mindig felhasogatott fa, aki ott jár, petróleumot hagy a lámpában, gyufát, sót. Tán még konzervek is vannak – mondta a vénember, aki ugyan már évek óta nem járt a Zajgón, de azt mondta, hogy emberemlékezet óta az a szokás, hogy minden fölösleget ott hagynak az emberek, s ha tüzet raknak, pótolják az elhasznált hasábokat is.
Éjszaka a szárazvillámok fényénél látta az erdő körvonalát. Olyan sűrűn cikáztak a nyugati égbolton, hogy nem is kellett meggyújtsa a fáklyát, a botra szegezett konzerves dobozt, amelyet fenyőgyantával töltött meg, s amely nem arra kellett, hogy ő lásson, hanem, hogy elriassza vele a vadakat. A falka nélkül kóborló fiatal kanfarkasokat, a bocsaikkal pihenő medvéket, s az öreg azt mondta, aki a híg gyantát adta, hogy mostanában hallott veszett hiúzokról is, s mert Karolinának nem volt csak egy evéshez használt zsebkése, az öregember egy hegyét vesztett sarlót kiköszörült, olyan lett, mint egy meggörbült lándzsa, s rászegezte egy karóra.
– Ez ugyan nem valami fegyver, de legalább biztonságot ad – mondta, amikor nem tudta meggyőzni Karolinát, hogy maradjon, s mert az enni sem akart, hideg puliszkát, túrót csavart egy törlőbe, s figyelmeztette, hogy a patakokból ne igyon, mert napok óta permetezik apácalepke ellen a fenyveseket.
– Aztán ha szédült pisztrángot lát, ne fogja meg, mert teli van az is a méreggel. A magányos bükknél térjen le a patak mellé, mert nincs út. Ezek felszedték a bányavasút sínjeit, s nem lehet látni, hol volt áteresz, embernyi mélység, meg aztán a talpfák helyén derékig ér a csalán.
Már késő délután volt, amikor elindult a tanyáról. Egy darabon juhászkutya kísérte, aztán a patak mellett kanyargó útról már nem látta sem a lángokat, sem a füstjét, pedig gazt égettek a tanyán, s a leszorult meleg miatt olyan volt késő délután a környék, mintha sűrű köd szállt volna a völgyre. A kutya valamit szimatolt, csaholni kezdett, aztán farkát lába közé húzva nekieredt a hazafelé vezető útnak.
Ekkor kezdtek cikázni a szárazvillámok, s bár még tiszta volt az ég, távoli dörgések jelezték, hogy talán vihar készül. Várta, de nem találkozott a szénásszekérrel, amiről az öreg beszélt. Magányos kolompot hallott a hegytető felől, s szinte fejét érintve elrepült fölötte egy fülesbagoly. Csak a patak egyre halkuló csobogását hallotta. Már nem harsogott, mint a völgy alján. Éppen csak folydogált, s ebben a végtelen csendben azt is hallotta, hogy néha üreges köveken csordogál, mert mélyültebb, öblös lett a hangja.
Már órák óta mehetett fölfelé, amikor a domb élén észrevett valakit, vagy valamit. A villámlásban látta ugyan, de nem tudta fölbecsülni a távolságot, s ha hosszabb ideig volt fényben a bérc, olyan mozdulatokat látott, mintha valaki kaszálna. De tudta, hogy az lehetetlen, s nem is csodálkozott azon, amikor végre tisztán kivehette az alakot: nem ember, hanem egy medve halad vele párhuzamosan, követve a bérc lankáit, meredekeit, s akkor meggyújtotta a fáklyát.
Talán a patak mellett tévesztette el az utat. A naplementét nem láthatta, s a mészkősziklákról visszaverődő fényből nem tudta megállapítani, hogy merre van nyugat.
A kés még mindig pengve vibrált. Néha mintha jobban kilengett volna, mint máskor, s ő nem oltotta el a senyvedő kanócot, valami olajfélét talált egy fémkannában, s a gyanta tetejére töltötte. Abban reménykedett, hogy a fény miatt hamarabb jön vissza az, aki a tüzet rakta, s aki pillanatokkal érkezése előtt, de már jó néhány órája verhette az asztal gyalulatlan gerendalapjába ezt az örökmozgóként remegő élű a kést.
Meg szerette volna tudni, hogy vajon jó helyen jár-e, mert a tanyasi elmondása szerint itt csűr, istálló is kellene legyen, de nyomát sem látta. Nem úgy nézett ki a hely, hogy valaha állt még itt egy épület, bár az öreg azt mondta, hogy ő már évek óta nem járt a Zajgó felé, de Karolina a sziklán satnyán senyvedő füvek között sem találta a hajdani melléképület maradványait.
Folyamatosan villámlott, s fölfedezte, hogy a kályhában ilyenkor erősebb a pattogás. Talán a szél miatt – gondolta, de nem érzett füstszagot, s azt sem találta, hol rakják meg, s hol lehet a kéménybe vezető kályhacső.
Most ismét látta a késről a bádoglemezre vetülő képet, Edét, ahogy szomorúan nézi a dombról a határ túloldalára került faluját. Azt, ahogy román katonák szögesdrótot feszítenek a patak hídjának közepére, s ő tehetetlenül nézi a falu útjáról integető embereket, a gazdatisztet, aki száron vezetve az úton keresztbe ásott árokig, a senki földje széléig hozza Nérót, a fekete mént.
Akkor készült a fénykép, amely most életre kelt, a Bécsi Döntés után, amikor Ede visszatért Bolognából, immáron kész mérnökként, s a megadott koordináták szerint úgy számította, hogy az erdélyi falu, ahol ősei birtoka s a kastélyuk állt, visszakerül Magyarországhoz. De nem.
Ahol álltak, katonai övezetnek számított, s csak úgy jutottak be, hogy az olasz tiszt, aki parlamenterként a kivonuló román és a bevonuló magyar csapatok között járt hatalmas fehér zászlót lobogtató kocsijával, tolmácsként beírta a szolgálati lapra Ede nevét, s kiegészítésként a jegyzőkönyv aznapi oldalára azt, hogy azért alkalmazta, mert az olasz mellett jól beszéli a magyar és román nyelveket.
Karolina tizenhat éves volt, s bár szülei hallani sem akartak arról, hogy férjhez menjen tizennyolcadik születésnapja előtt, könyörgött Edének, hogy szöktesse meg, de a férfi a határ módosulása miatt bizonytalannak látta a megélhetést. Nem akart Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt élni.
Feltűnően szép lány volt Karolina, makacs, fittyet hányt szülei elvárásaira, mert nagyapja úgyis mindig neki adott igazat, s aki nem tudta, hogy még csak éppen kilépett a kamaszkorból, felnőtt fiatalasszonynak hitte, s úgy is viselkedett, mintha már Ede asszonya lenne. Rendezte a férfi dolgait, parancsolgatott a szakácsnőnek, cselédlánynak, ellenőrizte a vásárlásokat, újra mosatta a szerinte „homályos” pupliningeket, s a városi ház kamrájában fölcímkézte a télire elrakott lekvárok, befőttek üvegeit.
Ede apja, aki már évek óta özvegy volt, mindenkinek úgy emlegette, hogy a „kismenyem”, s még olyan kérdésekben is kikérte tanácsát, mint az a birtokcsere, amelyet egy román tábornok ajánlott nekik. Romániában maradt uradalmukért cserében kétszer akkora birtokot ajánlott a Magyarországhoz került erdélyi részen, mondván, hogy a kastély értékét ezzel akarja kiegyenlíteni.
Karolina nem konyított a politikához, de egyetértett azzal, amit nagyapjától, az első világháborúban tábornoki rangot szerzett nyugalmazott huszártól hallott, hogy, „ha háború lesz és megnyerjük, akkor visszakerül egész Erdély, ha pedig elveszítjük, akkor vége az országnövelő területszerzésnek, Erdély végleg elveszett, mert a románok mindig a győztesek oldalára állnak az utolsó pillanatban”.
– Kölcsönös, de földhivatali bejegyzés nélküli, csak művelési cserében kell megállapodni – ismételte, amit nagyapjától hallott, s nevetve fűzte hozzá, hogy értésére kell adni, hogy ez a határ ideiglenes, lesz még jobb jövő, s akkor minden elrendeződik. – Tetszik tudni, Apuka, ha visszajönnének a románok, akkor azt hiszi majd a maga tábornoka, hogy mi is erre számítottunk, s marad mindenki a régi birtokán. Ha pedig visszatérne a magyar koronához Dél-Erdély is, akkor pedig érdektelen ez a csere.
Nem cseréltek, kölcsönös használatban állapodtak meg, s a tábornok nem volt háládatlan. A háború után, amikor visszafoglalták Észak-Erdélyt, segített állást találni Karolinának, s valami homályos rendelkezés még homályosabb paragrafusa alapján kegydíjat intézett Ede apjának, aki szerinte hűséges maradt a román államhoz.
De az az ősz, a béke utolsó nyárutója olyan gyönyörű volt, hogy elfelejteni lehetetlen, s mert Edének Nagykanizsán ajánlottak állást, geológus mérnökként az olajtársaság hívta kutatási részlegéhez, hát elindultak mindketten. Hisztizés, öngyilkossággal való fenyegetőzések után, szülői kényszer-beleegyezéssel, mert Karolina kíváncsi volt, milyen is lehet az a távoli hely, ahol majd közös életüket kezdik.
Autóval mentek, s két napig tartott az út, de Ede nem engedte, hogy egy szobában aludjanak. Csókolóztak, aztán amikor már mindketten elérték az önmegtartóztatás lehetetlenségének határát, a férfi felugrott, fölemelte Karolinát, s úgy rázta, mintha a vágyak valamilyen szilárd anyagból lennének, amelyeket, mint zsákból a gabonát, ki lehet rázni, hogy még írmagja se maradjon.
A kés még mindig rezgett, s az arc, amely eddig alig különbözött egy szokványos arcképes igazolvány semlegességétől, hirtelen emelkedni kezdett, mint amikor a vetítőgép sugarát megemelik a vásznon. De nem is az a kép maradt.
Megjelent a válla, majd lassan egész alakot öltött a férfi, s a durva vakolat szemcséssége is eltűnt, mert a kép kilépett a síkból, testet öltött, s bár nem távolodott a faltól, mégsem olyan volt, mint egy dombormű, mert a horganyzott lemezen, de a falon is látni lehetett az alak árnyékát. Kezét nyújtotta, s Karolina tudta, most ott vannak a zalai dombok között, a hévizű tavacskánál, amely egy olajfúrás után keletkezett, s amelynek olyan kékeszöld vize volt, mintha egy kézzel festett régi képeslapról terítették volna a bokrok közé.
Nem volt fürdőruhájuk, s az ő ötlete volt, hogy külön-külön vetkőzzenek, s aztán szinte egyszerre csobbantak a kráterszerűen mélyülő tó testüknél jóval melegebb vizébe.
Csak egy-egy helyen érték a meder homokos fenekét, a víz alatti halmokat. Úsztak, egyik parttól a másikig, s aztán egy ilyen láthatatlan szigeten álltak meg, szorosan egymáshoz tapadva, és Karolina szabályosan megerőszakolta Edét.
Ő irányított, aztán amikor magában érezte a férfit, egész testével nekifeszült, félt, hogy ha mozdul, akkor vége szakad annak, amit örökidejűnek tervezett, s öntudatlanul egyre csak azt ismételte, amire azóta vágyott, ahogy először meglátta Edét – most gyereket, most akarok gyereket – ismételte gondolataiban, s behunyt szemmel élvezte azt, ami tényleg örökidejű lett. Élete első és utolsó szeretkezését.
Ede Zalában maradt, ő vonattal tért vissza, mert a Bécsi Döntés miatt, bár késve, de mégis megkezdődött az iskola, s amire a karácsonyi, húsvéti vakációkban vágyott, az megvalósíthatatlanná lett. A férfi nem jöhetett, behívták tartalékos tiszti tanfolyamra, s őt pedig nem engedték szülei, hogy meglátogassa, s nagyapja, aki cinkosa volt, megígérte, hogy ha elvégzi legalább a megkezdett osztályt, tizenhetedik születésnapján nagykorúsíttatja. Férjhez mehet.
Távoli dörejt hallott, s az éjszaka fekete kristályát hasábokra szabdalták a kintről felcikkanó villámok, s a kép, a dombormű egyre valósabb lett, látta a kés fénylő pengéjén remegni, mint öreg, fekete-fehér tévék kékesen fluoreszkáló felvételét, de a fal mellől sem tűnt el. Egyre közeledett, s a dörgések és villámlások, a közeledő nagyidőben recsegő erdő hangjai között is hallotta a lépteit, annak a jellegzetes járásnak a koppanásait, amelyet ezer közül is megismert valaha, s ha még nem is látta, de mindig pontosan tudta ilyenkor, hogy Ede közelít.
Megfogta kezét, a bokrok takarásában feküdtek a melegvizű tó partján, s túl mindenen, nem is öltöztek fel. Tudták, hogy közelben ember sem lehet, mert a bányaterület kapuját őrzik, s Ede ismerőse, a főmérnök csak arra figyelmeztette őket, hogy ne gyújtsanak rá, mert a fúrás helyén mindig van gázszivárgás, s annak aztán annyi, ha belobban.
És hallották is, ahogy, talán szándékosan, begyújtottak egy távolabbi helyet. Hatalmas dörrenés rázta meg a körny&eacu


.: tartalomjegyzék