Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Február
Bogdán László

Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt

Engem, mint egy folyót,

Nehéz idők utamból eltereltek,

Kicserélték az életemet. Másik

Mederben zúg, a régit elkerülve,

A magam partjait nem ismerem.”

 

(Anna Ahmatova: Az ötödik elégia)

Setét Viola, Kátó Sándor, Técsy Sándor,

Váradi Bejer László, Mózes Attila

és Egyed Péter emlékére

 

35. A FORGATAG

 

Nem múlik el az éjszaka. A lombok

katedrálisában tétova zúgás.

Felkel a szél. Felhők takarják

a holdat. Viola „teste” íjként megfeszül,

mintha várna valamire.

A fák is megmozdulnak, mintha útra

akarnának kelni, valahova az éjszaka

láthatatlan mélye felé.

Távolról lánccsörgés hallatszik.

Sípok, dudák, kereplők hangja.

Sikoltozás, éneklés, hahota.

Színes maskarás tömeg tódul a tisztásra.

Nők és férfiak. Rikító álarcok szikráznak

az újra előtűnő hold foszforeszkáló,

sejtelmes fényében. Torz maskarák.

Az egyik hosszú katrincás cigánylány

megáll előttem, megmozdul kesztyűs keze,

mintha meg akarna érinteni.

Ellököm, letépem rókaálarcát.

és megdöbbenek. Alatta nincsen arc.

Nincsen semmi, csak az üresség,

a romlás, a viszály kérdőjelei villódznak.

A többiek körülfognak, tapogatnak,

mintha hüllők érintenének, undorodom,

fejhangon vihognak, hátrálok,

egy fának ütközöm, s hirtelen,

átmenet nélkül tűnnek el,

ahogyan jöttek, s a feltámadó szél

összesöpri a murokorrokat,

szénszemeket, állatmaszkokat, álarcokat.

Voltak, nincsenek. „Na, ez volt

az illúzió – nevetsz. – Látod,

teljesen valószerűnek tűnik.

Ilyeneket teremtünk majd,

ha végre megérkezel körünkbe

és illúzióinkban fogunk élni.” –

Nevetsz, s én meg sem tudok szólalni

a döbbenettől. „Nem értem –

dadogok –, kik voltak ezek?

És álarcaik alól hova tűntek

egykori arcaik, ha ugyan

valaha is volt arcuk?”

„Nem tudom, ezen még nem is

gondolkodtam. Talán elveszítették őket

egy régi karneválon,

ahol jelen lehettünk mi is,

s álarcainkat le sem vetve ölelkeztünk

ezen az akkor is holdfényben

lebegő tisztáson, az ős fák között,

és nem érdekeltek a többiek.

Egymásban vesztegeltünk édelegve

és kiestünk a karnevál valós idejéből,

ha volt egyáltalán ennek a régi

karneválnak valaha is saját ideje.

Ha megtörtént valamikor egyáltalán.

Olyan keveset tudunk.

De ott botorkálunk azóta is

a vermek között, kerülgetve

a hahotázó, kéjben, kínban vonagló

szép maszkokat. Időnként

óhatatlanul nekik is ütődünk.

Nincs mit tenni!

A találkozás elkerülhetetlen!

De makacsul emeljük a lábunk,

tovább, tovább,

magukat kellető, vihorászó maszkurák

és mélán tátongó vermek között.

S ezek nem az éden vermei, ó, nem.”

Itt csodát már csak a képzelet tehetne!

De képzeleghet-e egy fényecske egyáltalán?

 

36. A LEHETőSÉGEK

 

Úgyszólván mindent megtehet! –

jelenik meg a fa alatt Attila,

„teste” foszforeszkál a sötétben,

hol elveszíti körvonalait,

hol újból megtalálja.

Újra zúgás kél, a lombkoronák között

motoz a szél, s távolból hallatszik még

az álarcosok önfeledt kacagása. –

Illúziókat teremthet életéből

és újraélheti a régen szertefoszló,

az időben elsüllyedő eseményeket,

mondjuk a napnyugati vándorlást.

Igen, egy elbeszélését is akár,

amit akkor, amikor írta,

olyan hallucinatórikus erővel képzelt el,

hogy azt is hihette, megtörténik.

Újraélhet mindent, amit csak akar.

A gonosz mindenkori színeváltozását,

incselkedéseit, a krampusz halálát,

bármit, ami megtörtént vele,

amit elképzelt. Az ereje ez, de a gyengesége is,

mert nem ilyen egyszerű minden,

válogatnia kell, akár az életében,

s ha választ, már a választását éli,

a többi lehetőség szertefoszlik.

Lebeg illúzióiban, fény, árnyék

már soha többé nem dereng át.

Utolsó találkozásunkkor,

amikor megkérdezted, mi van velem,

hogy mikor megyek el végre orvoshoz,

kitértem. Te mindent ismersz,

a Kafka leveleit is bizonyára ismered?

Azt írta Max Brodnak:

Szépen bizonyítod, hogy miért kell

egészségesnek lennem, de ez utópia.

Amit feladatként bízol rám,

talán egy angyal dolga lett volna,

szüleim nászágya felett,

vagy népem nászágya felett,

feltéve, hogy van népem.

Én nem voltam annyira magabiztos,

mint ahogy sokan gondolták.

A póz, a város brávója csak játék volt,

védekezés, nem szerettem volna,

ha idő előtt beszippant az örvény.

Hallgattam, ahogy a feltámadó szélben

csörömpöltek az üres üvegek a balkonon,

vándoroltam A-tól Z-ig, elbűvölt

az üvegcsendélet, hihettem, hogy

legalább átmenetileg meghátrálnak

az árnyak, de éreztem, hogy

a romlás megállíthatatlanul terjeszkedik,

felzabál mindent. Nem volt megállás.

 

37. INTERMEZZO 1. A GONOSZ INCSELKEDÉSEI

 

A város csöndesen haldokolt,

Mintha roppant, némán fenyegető

Hadsereg vonult volna át rajta,

Mely után csak fájdalom, félelem

és csüggedés marad. E temetőnyi

magaslatról, ahonnan a bolyongó lelkek

vad sejtelmeinek határai

kifürkészhetetlen végtelenségekre is

nyílnak, ugyanakkor metafizikus festők

utcái ásítottak a lepillantóra, csak

kontrasztok nélkül, mert sehol

egy foltnyi napfény nem hívott elő

egyetlen árnyékot, minden

egyen-szürke volt, árnyalat nélküli,

sivár és kifosztott. Az alacsonyan állongó

tömör felhőréteg elakadt

a katolikus templom keresztjén,

s úgy tetszett, soha nem vonulhat el

immár a város felől.

 

38. CIPőK AZ ÚT SZÉLÉN

 

Amikor a nyolcvanas évek elején

eljutottam Szentgyörgyre, látni akartam

Sugásfürdőt, már csak az elmaradt

számháború miatt is.

Délután indultunk el. A nap sütött,

de azért már alig melegített,

foga volt, ahogyan félvak

nagyanyám mondogatta.

Az erdő színei mintha elveszítették volna

derűs kisugárzásukat,

a komor színpompa a jövőt előlegezte,

a feltartóztathatatlanul közelítő telet.

Olyan lett hirtelen a táj,

mintha Edit festette volna,

s hirtelen egy pár cipőt láttunk meg

az út szélén,

két, aránylag jó állapotban lévő,

magas sarkú, piros női cipőt.

Házi feladat – mutattam rájuk,

oldani akartam a körénk feszülő nyugtalanságot,

ami a sötétlő erdőből sugárzott,

és lassan birtokába vett mindent –

elképzelni, hogy kié lehetett

ez a pár vörös cipő? S miért hagyta

az út szélén, hogyan ment tovább,

be a nagy sötétlő erdőbe?

Ide-oda pillantva fedeztük fel

a hajladozó alakokat.

Olyan volt tényleg az egész,

mintha Edit festette volna.

Én először nem is értettem, mit keresnek?

Te nevettél. „Makkot szednek a

disznóknak!” – magyaráztad, s váratlanul

mi is bementünk az erdőbe.

„Rövidítünk!” – indultál előre

a láthatatlan ösvényen.

Te akkor még talán hittél abban,

hogy mindennek célja van, oka, értelme,

hogy mindent meg lehet magyarázni

racionálisan, de ha mégsem,

akkor az se baj, csak mi nem értjük,

és kedvenc novelládat idézted,

történet falkányi kutyával,

igen, ahol – bámulatos volt a memóriád,

mindig megdöbbentett – én is,

miért, miért nem, második személyben

írok magamról. „Ülsz a szobádban,

nézed a sikátor másik oldalán lévő,

kigyúló fényeket, s nem akarsz bölcs dolgokat

kitalálni. Arra gondolsz,

hogy most más negyedek, más városok

más-más emeletein körülbelül ugyanezt teszi

A. is meg L., G. és a másik L.,

P. és D. és B. lassan már az is elég nektek,

amit a puszta látvány kínál,

még ha nem is érdekes…

Igen, de pontosan azért indultam el akkor,

érveltem, mert nem akartam

ebbe belenyugodni, lázadoztam,

a legborzasztóbb az, ha megszokod,

idéztem magam magamnak Pilinszkyt,

s én nem akartam megszokni.

Amikor eljött a változás, ugorjunk,

valamiképpen én is ebbe a felismerésbe kapaszkodtam.

 

39. INTERMEZZO 2. HÜVELY MATYI

 

Hüvely Matyi egy időben számolgatott.

Egyetlen sétája alkalmával, egyetlen főtéren öt,

tábla mögött lézengő éhségsztrájkolót,

hatszázötvenkilenc-hétszázharminckettő

vitatkozó, háttérbe szorított politikust,

s a volt New York sarkán tizenhárom-huszonhét

üzletszerűen kéjelgő munkáslányt

és hat stricit számolt össze.

Már javában állt az infláció, a selyemfiúk

jobb híján egymásnak ajánlgatták védenceiket,

és ezen is jól el lehetett röhécselni.

ők nem voltak palik egymásnak,

a paliknak pedig éppen nem volt pénzük.

Pedig a legolcsóbb mulatság még mindig az volt,

ami a Vorspiel és a Nachspiel közé ékelődik

a nemi élet teljességében… Családban erről

egy felvilágosított munkásasszony

még többet is el tudna kéjnyögécselni.

 

40. A KETRECEK

 

Igen, nagy dolgok részesének

hihettem átmenetileg magam.

De hogy meddig tart ez az átmenet,

hogy vége lesz-e, lehet-e egyáltalán,

nem tudtam elképzelni. Sodródtam.

Taszított a szép új világ.

Ami se szép nem volt, se új,

s egyszerre veszítette el emlékezetét és eszét.

Mintha már akkor is egy illúzióban éltem volna,

de nem tudtam róla. Amikor viszont

kibukkantunk az erdőből és megláttam a ketreceket,

a villogó ketreceket az ellenfényben,

meglepődtem. Állatkert itt, a világ végén,

nézegettem a szomorú medvéket,

a szundikáló baglyokat,

a türelmetlenül ide-oda cikázó rókákat,

a megfeszülő farkasokat, a ketrece közepén

figyelő sast. Valószerűtlen volt az egész,

de éreztem ugyanakkor az állatok vad

szúró szagát is. Borzongtam.

„Volt oroszlán is, de lelőtte egy

részeg köztisztviselő – magyaráztad –,

aki Afrikába képzelhette magát,

lelőtte a rácsok mögül őt figyelő

mélakóros oroszlánt.” S a ketrecek körül

hullámzani kezdett a romlás,

akár egy örvény szippantott be mindent.

Talán, hogy tudjuk meg végre

hol vagyunk. „Valahol messze vidéken.”

Idézted Svejket. A többi elmosódik a lemenő nap fényében,

noha ezt a kirándulást is

számtalanszor újraéltem az illúziókban,

s tudom a történet végét,

nem a sötét erdőben bukdácsolva

tértünk meg városodba, utánunk jött

kocsival a barátod, s a reflektorok fényében,

amint gurultunk lefele az úton,

a fák között még látni véltem

a makk után fáradhatatlanul kutató

gazdákat, elvégre valamit kell adni

a disznóknak, nem éhezhetnek, mint mi,

de a vörös női cipők már eltűntek.

Kijöhetett az erdőből a hölgy, elvégre

egyszer minden pásztoróra véget ér,

és lábát törölgetve húzhatta fel,

hogy tovább tipegjen, gavallérja karján

a műúton, az elképzelhetetlen jövő felé.

Minket viszont sodort a huzat,

jött a változás, és ilyen lett,

„Örülök, hogy túlélted” – mondotta Gazsi,

amikor először tért haza,

még a régi Utunk szerkesztőségében.

„Nem éltem túl – válaszoltam,

és ahogy ő írta, hosszú ujjaimmal

fölemeltem a több tonnás súlyú konyakospoharat.”




.: tartalomjegyzék