Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Január
Józsa Péter

Kézfogások Akkában

Egy fehér burnuszos arab férfi lép ki a vízből a partra. Alig néhány méterre Marktól. Hörögve mond valamit, látszik, hogy dühös, néha kezével fel-fellibbenti hosszú burnuszát, amelynek alsó szegélyét nézegeti lehajolva, mert láthatóan vizes lett. Meztelen, saru nélküli lábával a kövezetet csapkodja. Mark felé közeledik, aki akkor kap észbe, hogy a férfi az öböl két partja között a vízen jött át. De hogy? Mark az ötven körüli, magas, de már kissé megereszkedett hasú, sűrű, barna hajú férfi az ámulattól egy pillanatra lemered, de miután az arab férfi már nevetve, fogait kivillantva elmegy mellette, felocsúdik. A koradélutáni napfény pontosan úgy esik, hogy az öböl kristálytiszta vizében látni a hol kibukkanó, hol a víz alatt húzódó kisebb nagyobb szikla- és homokpadokat, zátonyokat.
Akadnak olyan helyek a földkerekségen, amelyek valamiféle varázslatot hordozva magukban, el is varázsolják az ott találkozó embereket. Ilyen ez a tágas öböl, ahol egy hajó sem vesztegel. Még a legkisebb merülésű csónakok sem merészkednek ide már évszázadok óta. Szinte hihetetlen, de a Földközi-tenger vize csaknem a város központjában, egy érintetlennek látszó kis részen olybá tűnik, mintha legalább kétezer év óta nem élnének emberek körülötte. A kikötők vagy a városi lét megszokott mai hordalékai, a műanyagpalackok, zacskók, ételmaradékok, cigarettásdobozok, olajfoltok sem úszkálnak a vízben. A parton is csak néhány embert látni. A házak, sikátorok és az öbölkaréj túlsó szélén fehérlő szállodasor között mintha elfeledkeztek volna erről a földi paradicsomnak látszó kis területről.
Mark is leveszi a szandálját, s azt a kezében tartva, bátran rálép egy partközeli, kiálló sziklára. És megy a vízben! Vagy a vízen? Önfeledten élvezi, széttárt karjával egyensúlyoz, keresi lábának a következő száraz helyet, de nem megy át a túlsó partra. Középtájon járhat, amikor leveszi csíkos pólóját, sötétkék vászon rövidnadrágját, leteszi egy magasabban kiálló sziklára, és lassan belemerül az áttetszően világoskék, vagy inkább zöldes-kék vízbe. Itt még nem mély. Hason csúszkálgat benne. Majd háton. Pancsol, mint egy gyerek. Átengedi magát az önfeledt úszkálásnak. Aztán beljebb megy, vagyis kijjebb, a nyílt tenger felé, ahol már rendesen lehet úszni. De itt is vigyázni kell a sziklákra, Mark azonban nem tud betelni a váratlan látvánnyal, a vízzel.
Egy kis idő múlva innen veszi észre, hogy mintás, hosszú, bokáig érő, barna, köntösszerű ruhában Elizabeth bukkan fel egy sikátorból kijőve azon a partszakaszon, ahol Mark lépett a vízbe. A jóval negyven fölött járó asszony még mindig nagyon csinos, a gyerekszülések után sem vesztette el az alakját. Kis úszógumija lett csupán, de azt megfelelő öltözködéssel ellensúlyozni tudta.
– Gyere be a vízbe! Jöhetsz nyugodtan! Be lehet gyalogolni – kiált neki.
De nincs válasz, Elizabeth csak a fejét rázza.
Mark kénytelen kimenni a vízből. De kelletlenül teszi.
– Menjünk, együnk valamit! Várnak „ők”– fogadja a parton kissé szemrehányóan Elizabeth, miközben leveszi a napszemüvegét, és úgy vizsgálgatja tekintetével Markot, mintha az éppen az elmúlt pillanatokban csalta volna meg őt.
– Hol? De igazán bejöhettél volna! Ilyet sehol a világon nem találsz! És hol találkozunk?
– A parti útnál.
– Na, jól van, legyünk túl rajta, menjünk – sóhajtott Mark, s közben ujjaival vizes hajába túr néhányszor, hogy hamarabb száradjon.
– És nem vesztetted el véletlenül? – kérdezi vádló hangsúllyal Elizabeth.
– Mark a nadrágzsebébe nyúl. Megnyugszik, a kis doboz a két karikagyűrűvel ott lapul. – Itt van, nyugodj meg.
Az öblöt szegélyező partszakaszon a századok során már fényesre koptatott mészkő burkolat a sikátor után, ahonnan Elizabeth jött ki, megszűnik, s azon túl, ahogy a pálmákkal szegélyezett parti útra fordulnak, már aszfalt van. Itt már autók is járnak. A nap ezen szakában még csak egy-kettő, de késő délutántól szinte csúcsforgalom alakul ki. Meglátnak egy utcára nyíló kis kifőzdefélét, ennivalót vásárolnak. Papírtálcára kérnek valami helyi húsroládot, kenyeret, bort. A morcos, kövér eladónő zsíros, püffedt, de aranygyűrűkkel, láncokkal jól felékszerezett kezében megáll az utolsó szelet kenyér. Habozik, hogy rátegye-e egyáltalán a tálcára. Végül durván rácsapja arra, amelyet Mark tart a kezében, aki a visszajáró aprópénzt is elrakja a kis üveg vörösbor mellé a farzsebébe.
Helyet keresnek, ahová leülhetnének.
– Merre voltál? – kérdezi Mark, csak úgy mellékesen, szavai mögött azonban nem lehet nem megérezni valami keserű, lemondó, de őszinte szeretetet.
– Egy régi ismerősömmel találkoztam – válaszol Elizabeth teljesen közömbösen. – Véletlenül. A bazársoron.
Az út mellett, a tenger felőli oldalon, úgy tíz-tizenöt méterenként padok állnak. Az egyik sarkon még egy asztal is.
– És ki volt az? Egy tanítványod?
Elizabeth legyint egyet. De mozdulata olyan hevesre sikerül, hogy a papírtálca is majdnem kiesik a kezéből: – Menjünk oda! Ott leülhetünk. Egyébként innen látom, hogy ők is ott vannak, ránk várnak. – mondja Elizabeth.
– Máris? Itt? – csodálkozik Mark.
– Miért? Mi kifogásod van ellene? Szép hely. Épp egy olajfa alatt. Talán nem alkalmas, szerinted?
– Deee, csak… végül is, mindegy.
– Fogd meg a tálcámat – kéri Elizabeth, s miután Mark átvette tőle, kisimítja a ruháját, megigazítja hátul, kontyba összefogott, még mindig ébenfekete haját, amin persze semmi igazítani való nincs.
Az asztal elég nagy, fémvázas. Körötte négy szék. Egy idősebb, teljesen ősz hajú, középkorú, simára borotvált férfi ül az egyiken. Elegáns, fiatalos, közvetlennek mutatkozó, de azért a megfontoltság is ott húzódik kék szemében. Ő is rövidnadrágban van. De a Markéval ellentétben az övé világos színű, vasalt. Erőteljes, férfiasan szőrős lábait keresztbe vetve tartja. A nap felé tartja az arcát. Mellette szőke, csinos, húsz-huszonkét éves lánya. Kate szinte folyton mosolyog. Vagy ha nem, akkor is állandóan vidámnak látszik. Mark és Elizabeth fia a mediterrán nyárban is hosszú, világos nadrágot viselő, kissé sápadt arcú Dave a lány mellett, az ősz hajú férfivel szemben ül. Szerényen, azonban nem meghunyászkodóan néz a többiekre. Az asztal lapján finoman, de határozottan fogja a lány kezét. A férfi egy daikirit forgat a kezében, a fiatalok előtt pedig egy kis sörös üveg áll az ételmaradékok között.
– Mark vagyok – nyújtja a kezét Mark a férfi felé, s közben lerakja a papírtálcákat az asztalra, és kiteszi farzsebéből a borosüveget is, majd a lányhoz fordul: – Hello, Kate! Mi már ismerjük egymást. – Hello, Dave! – vágja oda hanyagul a fiának, s közben benyúl a nadrágzsebébe, s a kis dobozkát kivéve úgy csúsztatja oda azt Dave ingének felső zsebébe, hogy lehetőleg senki se lássa.
– Hellóka! – mondja nevetve a lány, aki önkéntelenül oldalt pillantva valamit csak észrevesz, de nem kíváncsiskodik, inkább vidáman megkérdezi: – Mi a szerencsés helyzet? Együtt a kis csapat?
– Csak anyukád hiányzik – állapítja meg Dave nyugodt hangon.
Az ősz hajú férfi nem áll fel, csak a poharat teszi le, úgy ad kezet: – Norbert.
Mark Elizabethre néz, majd a székre mutat: – A feleségem, Elizabeth – közli kimérten. Az asszony azonban nem nyújt kezet a férfinek, csak biccent a fejével, és leül Dave mellé: – Hello, Dave! Hello Kate! Már ettetek?
– Igen, mama – válaszol Dave. – Norbert már a várost is megmutatta.
– Egy korty vörösbor, talán? – mutat Mark az asztalra tett palackra, de hirtelen észbe kap, hogy amazok már isznak, de egészen mást. Esetlenül forgat egyet a borosüvegen, megdönti kissé, mintha a címkéjét vizsgálgatná.
A társalgás meglehetősen nehezen indul.
– Akkor? – kérdezi Mark.
– Akkor? – kérdez vissza Norbert.
– Kéne még egy szék – szól közbe Elizabeth.
– De nincs. Várj, ott van valami, a pad mellett – veszi észre Mark a parti sétány szélén.
– De az nagyon kicsi – mondja Norbert.
– Nem baj – mondja Mark –, majd én ülök rá. – Elhozza azt a csöppnyi, talán gyereknek való ülőkét, de az csakugyan igen kicsi. Fogja, és az asztal alá bújik vele. Fejét a nyaka közé húzza. Mindenki felnevet, csak Elizabeth nem. Ő elég feltűnően Norbertet fürkészi.
– Lementél kutyába? – kérdezi Norbert kissé erőltetett nevetéssel, miközben nem az asztal alá, hanem egyenesen Elizabeth szemébe néz.
– Vauuu... – válaszol Mark lentről, és oldalt felnyúlva az egyik papírtálcáért, leemeli azt magához: – A kutyának kolbász is jár – mondja, majd a sodrott húsfalatot bemártja a mustárba, harap egyet, és a tálcát letéve megfogja Elizabeth ölében nyugvó kezét. Az asztal alatt. Így hát az arcát nem látja, csak sejti, hogy az asszony meglepődhetett, de a kezét nem húzza el. Kissé talán megremeg.
– Kár, hogy nem jöttél velem. Ott, az öbölben… – szól ki az asztal alól.
– Nem emlékszel talán, hogy nem tudok úszni!?
– De ott…
– Akkor menjünk! – mondja Elizabeth hirtelen és határozottan az asztal alá hajolva Markhoz. És vidáman, felszabadultan felnevet, majd feláll, nőiesen, kissé kéjesen kihúzza magát: – Maradjatok még – szól oda a meghökkent többiekhez –, beszélgessetek csak, mi elmegyünk Markkal a vízbe. Járunk egyet.


.: tartalomjegyzék