Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Február
Kiss Krisztina beszélgetése Török-Illyés Orsolya színművésszel

Lazaság kell, nyugalom

Török-Illyés Orsolya színházi és filmes alkotó egyaránt. Korábban a szakdolgozatom készítésekor leveleztünk, az Ernelláék Farkaséknál című nagysikerű színházi előadás és film kapcsán, amelyeket állandó alkotótársával és férjével, Hajdu Szabolccsal közösen hoztak létre. Az Ernelláék-produkciókon kívül az alkotópárost többek közt a Macerás ügyek, a Tamara, az Off-Hollywood, a Bibliothéque Pascal, a Délibáb című filmekből vagy a Kálmán-nap című színházi előadásból is ismerheti a közönség. Nyárádszentlászlón, a 17. Filmtett-táborban találkoztunk – itt beszélgettünk a marosvásárhelyi kezdetekről, szárnypróbálgatásokról, csalódásokról, a revelációt jelentő szerelemről, költözésekről, színházról, filmről, munka és magánélet természetes összefonódásáról.

 

Ti már elég otthonosan mozogtok itt, gyakran látogattok vissza Erdélybe. Mi az oka ennek: barátok, projektek?

 

– A lányom épp kérdezte, hogy hányadjára voltunk itt a Filmtett-táborban: én ötödik, Szabolcs meg hatodik alkalommal, ami azért már történelem. Minden évben jövünk Erdélybe, és valahogy úgy hozza a sors, hogy mindig lesz valami munka is errefelé. Akár ez a Filmtett-alkotótábor, vagy legutóbb Kolozsváron forgattuk a Treasure City című készülő filmünket, azelőtt a Bibliothéque Pascalt… Dolgoztunk a temesvári színházzal a Békeidőben, és az előadásainkkal is több meghívásunk volt: Kolozsvárra, Vásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Gyergyóba. Szerencsére Szabolcsot is inspirálja ez a vidék, és már a gyerekek is kötődnek ide. Nekem nyilván van egy zsigeri otthonosság-érzetem. Ez felerősödik akkor, amikor az ember elmegy otthonról, és sokáig máshol él. Kitesznek itt téged egy mezőre, és mivel a gyerekkorod ehhez a tájhoz kötődik, pontosan tudod, hogy mi az összetétele, ismerős minden kis növény, illat, és valahogy ez biztonságérzetet ad.

 

Tehát nem konkrétan a hely számít, hanem maga az érzet, hogy otthon vagy? Mennyire érzed magadon ezt az „erdélyiséget”?

 

– Meghatároz, és tulajdonképpen mindig is élveztem az erdélyi identitást, annak minden nehézségével és előnyével együtt. Az a fajta szolidaritás, amit itt a mai napig tapasztalok, erőt ad és bizalmat az emberekben. Nagyon erősek számomra azok a közösségi élmények, amelyeket átéltem itt. Meg van az itteni emberben egy erős felhajtóerő, hogy meg kell oldani a dolgokat a nehézségek ellenére is. Sokan vagyunk, akiket ez a kudarcokon, a nehéz időszakokon átsegít.

 

Marosvásárhelyhez milyen a viszonyod?

 

– Marosvásárhelyhez más, mint úgy általában véve Erdélyhez – ott nőttem fel, a gyerekkorom, a tinédzserkorom és a korai felnőttkorom minden szenvedése ahhoz a városhoz kapcsolódik. Vannak negatívumai annak, ha az ember egy kis közösségben nő fel, annak minden belterjességével és zártságával, amiből mindig is ki akartam törni, és amit béklyónak éreztem. Ez a menekülési vágy persze abból is fakadt, hogy a szüleim ismert emberek voltak Vásárhelyen. Bár élveztem ennek a pozitív hozadékait, ha a gyerekkoromra gondolok, nem a felhőtlen boldogság jut eszembe.

 

Illyés Kinga és Török András színművészek második gyereke vagy. Milyen gyerekkorod volt? Édesanyád járta a műsorával a világot, ti meg otthon maradtatok?

 

– Anyukám soha nem vont be minket a munkájába, nagyon stresszes alkat volt, kifejezetten zavarta, ha ott sertepertélünk az öltözőben. Színészgyerekek voltunk, de nem éltünk a színházban, mindig velünk maradt otthon egy néni, a dadusunk. Édesanyám szakmai élete az én gyerekkoromban nagyot változott, a nyolcvanas évek elejéig jöhetett mehetett, külföldi turnék, fellépések, szakmailag nagy utat járt be. De aztán a szisztematikus ellehetetlenítés zajlott, nem hagyták dolgozni, úgy és ahogy szeretett volna, és ez a mi életünkre is hatással volt. Befele forduló és magányos lett a nyolcvanas évek közepére, és ugyan több ideje volt ránk, de úgy érzem, nem volt boldog és kiegyensúlyozott, hiszen a hivatásától fosztották meg. Ezt utólag raktam össze, amikor megkaptam az ő lehallgatási dossziéját, és abból kiderül, hogy mennyire más volt azelőtt, a hatvanas, hetvenes években. Tele energiával, ambícióval, tervekkel. Aztán később, amikor én tizenhárom éves voltam, jött a váltás, újra lehetett külföldre menni. Nagy energiák szabadultak fel benne, de már nem ugyanaz az ember volt, a daganatos betegség már fejlődött benne, a világ és a viszonyok is változtak. Hónapokig volt távol, turnézott Nyugat-Európában, Ausztráliában, Amerikában, de bántotta, hogy sokszor úgymond a gulyás után szolgálják fel desszertként. Mi is eléggé eltávolodtunk egymástól, hiszen abban a sérülékeny időszakban, amikor igazán szükségem lett volna rá, nagyon nem volt ott. Édesapám már korábban emigrált, tehát számomra teljes bizonytalanságban és magányban telt ez az időszak.

Egyedül kellett fontos döntéseket hoznom az életemben, hogy milyen középiskolai szakra jelentkezem, mivel szeretnék foglalkozni, emellett még mindenféle gondja-baja van egy tinédzser gyereknek...

 

Tizenhárom éves korodban, egy versmondóverseny után azt mondtad egy interjúban, hogy te családot, gyereket akarsz, nem akarsz színész lenni. Mi történt, mi változott?

 

– A versmondás végigkísérte a gyerekkorom. Hógolyószerűen elindult egy olyan, tudod, amikor az anyuka színésznő, és akkor vegyük elő az óvodában a kislányát, mondja csak ő a verset. Aztán első osztályban az évnyitón is verset kellett mondanom az egész iskola előtt, úgy, hogy akkor tettem be a lábam oda először. Ez nyilván nem a saját döntésem volt. Ugyanakkor egy idő után már élveztem a hatást, amit kiváltok, és kezdtem a versekben is érezni ezt-azt. Akkor jött a sokk, amikor elmentem egy országos szavalóversenyre, és mondta a zsűri, hogy hát ugyan Török-Illyés Orsolya természetesen első díjat érdemelne, de hát mint tudjuk, előnnyel indul, hiszen az édesanyja valószínűleg felkészítette, így csak második lehet. Ez a diszkrimináció mélységesen felháborított, hiszen tudtam, hogy nem igaz, a kiválasztott vers címét se árultam el anyámnak soha. Ebből a dühből és csalódottságból mondtam azt, amit akkor mondtam. Szerencsére a dac nem tartott sokáig. Voltak tapasztalt és jófej emberek körülöttem, akik azt mondták, hogy most már ezzel nem kell különösebben foglalkozni, mert te te vagy, ő meg ő, és ha valóban ezzel szeretnél foglalkozni, akkor semmi ne befolyásoljon, meglesz a saját utad. Így keveredtem vissza a színházi terepre. Meg hát azt éreztem, hogy ez az a csatorna, amin leginkább kommunikálni és megnyilvánulni tudok a világban engem foglalkoztató kérdésekről.

 

Eredetileg Kolozsvárra akartál felvételizni, Csíky András osztályába. Aztán mégis maradtál Vásárhelyen. Miért alakult így?

 

– Egy évet kellett volna várnom az érettségi után, hogy a Bandi bácsi osztályába kerüljek. Kovács András Ferenc barátom mondta nekem, amit azóta is szoktam emlegetni, hogy Orsolya, a főiskola olyan, mint a himlő, ezen túl kell esni minél gyorsabban, felvételizz, és túl leszel rajta. Nagyon igaza volt. Persze, én ebből a kis akolból szabadulni akartam, szemben laktam a főiskolával, tehát egy porcikám sem kívánta, hogy még négy évig ott lakjak anyukámnál, ráadásul az osztályvezető tanárom, Lohinszky Loránd volt a felső szomszédunk.

 

Elsőre milyennek tűnt a főiskola?

 

– Többet vártam. Ha így visszagondolok, volt bennem valamiféle naiv, szorongató csodálat a színház mágiája iránt. Azt vártam az iskolától, a tanároktól, hogy majd ezt közösen leromboljuk, és munkatereppé alakítjuk. Az első félév valami iszonyatos csalódás volt.

A mágikus köd ugyan feloszlott, de helyette nem kaptam mást, csak érdektelenséget vagy a személyiségünkben való értelmetlen turkálást. Az örömömet aztán később abban találtam meg, ahogy mi magunkra dolgoztunk, színpadra állítottuk a jeleneteket, új lehetőségeket kerestünk azokban a kis terekben stb. Ezeket élveztem, és igyekeztem a tanári egókat meg mindenféle egyéb nehezéket leválasztani magamról.

 

Ha ezekre a főiskolai gyakorlatokra gondolunk, meg most is, elég meghatározó a munkádban, hogy te nem színésznőként, hanem inkább színházi alkotóként tekintesz magadra.

 

– Igen, ezt a hozzáállást már anyámtól is így láttam. ő nem egy színésznő volt, nagyon fontos volt neki, hogy amit a színpadon képvisel, az számára hiteles legyen. Hogy mindenképpen, de nem minden áron kell színpadra lépni. Ez egy jó hátizsák volt, természetesnek tűnt, hogy így állok hozzá dolgokhoz. Emiatt már a főiskolán konfliktusokba keveredtem, harcoltam, dacoltam, ha hiteltelen embereket, koncepciót próbáltak lenyomni a torkunkon. Harmadéves voltam, amikor Szabolcsot megismertem, az valami reveláció volt, teljesen más, komplexebb alkotói világnézetet és hozzáállást hozott a színházhoz meg egyáltalán a művészethez. Mindez egy személyben benne volt, nagyon nagy hatással volt rám.

 

Megismerkedtetek a debreceni származású Hajdu Szabolccsal, és egy ideig mindketten otthagytátok a főiskolát.

 

– Egyszerűen azt éreztem, hogy nem érdekel, ami ott zajlik abban a pillanatban, és akadályozom a többiek munkáját. Elmondtam az osztályvezető tanáromnak, hogy én ezt szeretném felfüggeszteni. Nagyvonalú volt, megértette. Ez általában jellemző, hogy nem feltétlenül egy jobb lehetőség fényében hozok döntéseket, hanem azért, mert úgy érzem, hogy valami nem az én utam. Aztán hívott Bocsárdi László Sepsiszentgyörgyre, az ottani műhelymunka nagyon szimpatikus volt, olyanfajta hozzáállás, ami engem is vonzott. Akkor a szentgyörgyi színházhoz szerződni nem volt egy betonbiztos sikersztori, zsigeribb és kialakulatlanabb volt a társulat, mint mondjuk a kolozsvári, ami sokkal inkább az egyéni teljesítményre koncentrál, a nagy gépezetben a te egyéni karrieredre. A szentgyörgyiben csapatmunka volt, remek társasággal.

 

A közösségi alkotószellemen túl milyen tapasztalatokat nyertél itt? Milyen volt kőszínházi rendszerben dolgozni?

 

– Az a két év elég intenzív volt. Kezdtem egy Tamási-darabban, az ősvigasztalásban, egy főszereppel. Voltak még nagyon kedves szerepeim, egy Turgenyev-előadásban, az Isten hozott, szellőben, a Szeget-szeggel-ben. Aztán volt egy Peer Gynt is, amelyben Szabolcs játszotta Peer Gyntöt. A szentgyörgyi is bizonyos értelemben kőszínházként működött, nekem mégis sikerült megúsznom az olyasfajta előadásokat, amelyekkel nagyon nehezemre esett volna azonosulni. Szóval az abszolút jó volt. Viszont mindig ott kellett lenni, és teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy éppen mi fog történni a következő héten, tervezni lehetetlen volt. Azt hiszem, ez nem sokat változott ott az elmúlt húsz évben. Jó volt megmerítkezni a társulati létben, de egy idő után azt éreztem, hogy ismétlem sajátmagam, nem tudok feltöltődni, a Szabolccsal való közös munkánkat is inkább megnehezítette ez a szentgyörgyi prioritás. És éppen akkor tartottunk az első közös nagyjátékfilmnél, tehát úgy döntöttem, elsősorban vele szeretnék dolgozni.

 

És Pestre költöztetek.

 

– Igen, de ez nem volt nagyon látványos, az ember életében csak utólag tűnnek ezek nagy elhatározásoknak. Már azelőtt is folyamatosan együtt éltünk Szabolccsal, vagy ő volt Sepsiszentgyörgyön, vagy én voltam Budapesten, de onnantól inkább Budapest lett a bázis egy időre.

 

Akkor elkezdődött az az időszak, amikor a színház helyett a film lépett előtérbe?

 

– Mondhatjuk. Ha lett volna olyan társulat, amihez igazán tudtam volna kapcsolódni, lehet, hogy kerestem volna, de abban a pillanatban nem éreztem szükségét, nem volt bennem az, hogy nekem mindenáron színházzal kell foglalkozni.

 

Milyen fontos különbségek vannak színház és film között?

 

– Nagyon más területek. A színház közösségibb, egy színésznek a film sokkal magányosabb műfaj. Gyakorlatilag az is lehet, hogy egy falnak mondod a monológot, mert éppen nem tud odaállni a partnered, vagy egy hetekkel korábban felvett pillanatra kell reagálnod, tehát mindent neked kell megteremteni, teljesen magadra vagy utalva. A végterméknek viszont csak egy kis szelete vagy, nagyon sok, rajtad kívülálló feltételnek kell összeállnia, hogy meglegyen a hatás. A film egy sokkal idegenebb terep volt, ahhoz képest, hogy a színpadon, nézők előtt már kiskorom óta komfortosan éreztem magam, és élveztem, hogy én irányítom a néző figyelmét. Forgatáson a néző teljesen ki van kapcsolva. Veszélyes is, ha a stábot nézőknek tekinted, szoktuk is mondani, hogy amikor nagyon tetszik a stábnak valami, akkor az valószínűleg túl sok, mert túlment a kamerán. Annak, aki színházban szocializálódik, nehéz megszoknia, hogy nem feltétlenül az a jó, ha van reakció. Az utóbbi időben amúgy azt érzem, hogy a színház és a film között szép híd a verset mondó színész. A versmondás magányos, koncentrált, személyes, és mégis egy színpadi forma.

Színházban szocializálódtál… Melyek voltak akkoriban a meghatározó színházi élményeid?

 

– Tinédzserkoromban Andrei ªerban előadásai Kolozsváron meg Vásárhelyen. Azelőtt olyanfajta vizualitással nem találkoztam, lenyűgözött, ahogy a térrel meg az idővel bánik, hogy milyen széles skálán tudja használni a színészeket, micsoda energiákat tud megmozgatni.

A színházban ezzel a komplexitással akkor találkoztam először. A szentgyörgyiek általam korábban látott előadásait is nagyon szerettem, például Barabás Olga Don Juanját, vagy Bocsárdi Alkésztiszét, Leonce és Lénáját. Ezekben, azt éreztem, játékosság, humor és szabadság van, és ez nagyon közel áll hozzám.

 

A román színházban gyakran találkozunk olyanfajta előadásokkal, amiknek ez a sajátja.

 

– Igen. Aztán a román filmek is kifejezetten nagy hatással voltak rám a kilencvenes évek elején, mondjuk Lucian Pintilie filmjei. A főiskolán nem volt nálunk ilyenfajta oktatás, de a fölöttem járó évfolyamok, például Bogdán Zsolték egy elég tájékozott társaság volt, és én velük nagyon jóban voltam. Időnként titokban elloptuk a videószoba kulcsát, és filmeket nézegettünk éjszaka, teljesen random: modern filmművészet, Jarmusch-filmek, Kaurismäki, Kielowski, Fellini… A Szabolccsal való első beszélgetésünkkor Jarmusch Florida, a paradicsom című filmje volt a közös nevező, ez neki is nagy kedvence.

Én meg addig azt hittem, hogy véletlenül találtam rá erre a filmre, s hogy ezt biztos nem sokan ismerik, de nálam nagyon betalált. Addig csak irodalomban, költészetben találkoztam ezzel az élménnyel, hogy valamire hirtelen ráakadsz, és nagyon a sajátodnak érzed. Aztán kiderül, hogy egy világklasszis.

 

Akkor egyrészt a közös ízlés hozott titeket össze?

 

– Többek között, mert azért neki sokkal cizelláltabb volt már akkor az ízlése. De ide, Erdélybe még nem jutottak el filmek, vagy legalábbis hozzám nem nagyon. Aztán amikor magamtól kezdtem felfedezgetni a filmművészetet, az később volt. Szabolcs már vágta a Macerás ügyeket, és sokszor éjszakákat benn töltött a budapesti főiskolán, és mivel kint laktunk Mogyoródon, esténként, éjszaka moziba mentem, sorozatokat vetítettek, francia újhullám, Truffaut, Godard, Luis Malle, aztán Cassavetes és sok más. Ezekből az élményekből bekerült ez-az a filmekbe is.

 

Ha már említetted ezeket a neveket… Anyukádon kívül voltak inspiráló alkotók, színházi emberek, akikről példát akartál venni?

 

– A szentgyörgyi társulat komoly hatással volt rám. Ott éreztem először azt, hogy a helyemen vagyok. Korosztály tekintetében nagyon széles volt a skála, voltak ott velem egykorúak és voltak nagyon idősek is, és ebből összeállt egy jó kis közösség. Olyan emberek, akikkel együtt lehetett gondolkodni, vitatkozni. A következő nagy reveláció: amikor azokkal a színészekkel kezdtünk el dolgozni, Szabolcs meg én, akik a tinédzserkorom ikonjai voltak, Rãzvan Vasilescu, Oana Pellea stb.

 

Meghatározónak látom nálad a helykeresést és -megtalálást, illetve az együttgondolkodást. Ha jól értem, ez a tökéletes keverék.

 

– Így van. És maga a folyamat a fontos, nem a végtermék. Az, hogy egy előadás vagy film hogyan sikerül, nagyon sok tényezőtől függ. Készülhet sok pénzből, kevésből, hogy mi lesz a végeredmény, az bizonyos szempontból lutri. De az, hogy az adott témával milyen minőségben foglalkozunk – engem ez érdekel. Ahogy a tevékenység ívét bejárom, az értelmes és értékes időszak legyen. Nekem nincs ez a ’mindent-a-cél-érdekében’ felfogásom. Fontos a folyamat.

 

Volt olyan, hogy valami nem működött, és azt mondtad, hogy ez most ennyi? Vagy így is végigcsinálod?

 

– Általában végigcsinálom, de nagyon rossz hatással van rám, ezért vállalok inkább kevés munkát. Persze néha belefutok kellemetlen dolgokba. Sokkal jobban szenvedek olyankor, mint ha úgymond nem csinálok semmit. Mert azért mindig csinálok valamit, az elmúlt húsz évben nem unatkoztam. Egy színésznek általában nagy igénye van arra, hogy pont rá legyen szükség, fontos legyen mások számára. Ez a kényszer számomra a gyerekekkel végérvényesen megszűnt, mert hogy szükség mindig van rám, ez már be van betonozva életem végéig.

 

A komfortzónádat azért így is nagyon próbálod kitágítani, ott volt például a börtönös történet (Orsolya a Bibliothéque Pascal forgatása előtt néhány napot a börtönben töltött, egy lejárt zöldkártya miatti felszólítás okán – szerk. megj.), tehát nagyon széles skálán mozog, hogy mit csinálsz.

 

– Igen, de ezt nem erőltetem. Adódik néha egy-egy extrém kihívás, amit nem keresnék, de ha már hozza a sors, belemegyek. Inkább ez jellemző. Általában valami nagyobb összefüggés érdekében történik. Most is szinte észrevétlenül sodródtam abba a helyzetbe, hogy olyan területekre kellett merészkednem, amihez alapból semmi közöm. Egy porcikám se kívánta volna soha, hogy producerként kipróbáljam magam, de a sors úgy hozta, hogy kénytelenek vagyunk a munkának ezt a részét is a nyakunkba venni. De nyilván a saját kis döntéseink navigálnak minket.

 

A függetlenséget ti választottátok – és így sodródtok tovább?

 

– Hát, szerintem az embert a személyisége sodorja. Az életben ritkán vannak óriási nagy döntések, csak a hitelesség megtartásáról van szó. Csak úgy tudunk bizonyos helyzetekben hitelesek maradni, ha ezt vagy azt az utat választjuk. Általában a nagy tettek mögött sok teljesen evidens kis döntés van. Azt látjuk a környezetünkben is, hogy akik ezeket a kis döntéseket elmismásolják, azok kerülnek egyszer csak valami kurva nagy dilemmahelyzetbe, ahol már nehéz igent vagy nemet mondani. Ha következetesek vagyunk az apróságokban, akkor egyértelmű, hogy délre vagy északra tartunk. Nálunk is vannak élesebb helyzetek, de olyankor is egymást támogatjuk. Megpróbáljuk a másikból a valódi döntést kipiszkálni, őszinték vagyunk, és nem befolyásolni szoktuk egymást, csak elmondjuk a véleményünket.

 

Ernella mondja Eszternek, hogy ’számunkra ti vagytok a példa’ – számotokra van példa?

 

– Nyilván a nagy alkotópárosok minket is foglalkoztattak, de mindig odajutunk, hogy mindenkinek teljesen más a személyisége, tehát azon kívül, hogy ezek a párok is együtt dolgoztak, nem sok minden egyezik.

Az a kémia, ami ezt az állapotot fenntartja, soha nem tekinthető végérvényesnek. Ez most így van, együtt élünk és dolgozunk, de fogalmunk sincs, hogy ez meddig működik, meddig jó. Most, a jelenben van egy konstelláció, ami hiteles, ennyi.

 

Nyilván elsősorban magatokból és azokból a témákból inspirálódtok, amelyek titeket érdekelnek. Az alkotásokbeli problémafelvetések mennyire vannak hatással az életetekre?

 

– Azért kezdünk el dolgozni valamivel, mert azt érezzük, hogy nemcsak nekünk, de másoknak is fontos lehet a téma. Felvetjük, kitágítjuk, de annak, ahogy foglalkozunk vele, szakszerűnek kell lennie.

Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy rokonodat műtenéd: ahhoz, hogy ezt a munkát professzionálisan el tudd végezni, el kell távolodni attól az érzéstől, hogy a páciens egy hozzád közel álló ember. Ez egy szakmai feladat. Olyan értelemben visszahat, hogy mivel szétcincáltuk, a végletekig kitoltuk a helyzeteket, többet tudunk meg magunkról is, de ez nem feltétlenül arról szól, hogy a végső nagy választ megtaláljuk, hanem hogy kitágítsuk a tudást egy adott témáról, minél tisztábban és minél mélyrehatóbban lássunk benne. Onnantól kezdve, akit érint, remélhetőleg tud kapcsolódni hozzá. Fontos az is, hogy ezt a munkát lehetetlen egy ’én-nem-piszkítom-be-a-kezem’ attitűddel végezni, hanem igenis, pokolra kell menni, hogy megmerítkezzünk benne.

 

Van most egy nagyon személyes projekted, az Obiectiva Theodora. Mesélnél róla?

 

– Ez a témamost nagyon érdekel: hogy az ember egyéni életútja hogyan konfrontálódik a történelemmel, és mennyire kiszolgáltatott neki. Óriási ajándék, hogy megkaptam a háromezer oldalas lehallgatási dossziét, amiben az édesanyám harmincas éveitől, azaz pontosabban ’68-tól ’89-ig végigkövethető az élete, teljesen objektíven. Ehhez hozzáadódik az én személyes tapasztalatom édesanyámmal kapcsolatban, és van a harmadik, a szubjektív életútja, Illyés Kingáé, az előadóművészé és mindaz, ami hozzá kapcsolódik. Nagyon érdekes, ahogy ezek egymásra hatnak, sok gondolat teljesen átértékelődött bennem. Vele, a korral, de magammal kapcsolatban is. Ez az egész ugyanakkor kórtörténet arról is, hogy egy erős, következetes, szuverén ember, aki a maga korában emancipált nőként meghatározó egyéniség volt, hogyan jutott oda, hogy teljesen elmagányosodott, és a depresszióban, boldogtalanságban megérlelt magában egy betegséget, ami aztán a halálához vezetett.

 

A rádiójáték ötlete hogyan jött, adta magát a forma?

 

– A téma többféle feldolgozását tervezzük, a rádiójáték az első kifutása. Eleve nagyon érdekes, hogy ez egy lehallgatott élet, és ebben a hallgató voyeurként van jelen. Nagyon keveset kellett nekünk hozzátenni ahhoz, hogy érthető legyen a történet. Amikor először olvastam, bizonyos részeknél az volt az érzésem, mintha egy szoftver gyártott volna egy kész forgatókönyvet. Rengeteget foglalkoztam vele, az elmúlt években többször átrágtam magam a teljes háromezer oldalon, és amikor elkezdtem lefordítani románból, akkor már szisztematikusan egy szerkesztett anyag felé irányult a munka. Van ezeknek a dialógusoknak egy természetes dinamikája, amit nem is annyira tudatosan, de már használtunk az Ernelláékban is. Volt néhány alappillér-jelenet, azok köré duzzasztottuk fel a többit. De a hangjáték az óriási adat- és anyagmennyiségnek csak egy kis része. Ezt nemcsak rádión szeretnénk elérhetővé tenni, hanem egy műfajilag meghatározhatatlan formában és környezetben is, ami egyszerre színház, de a képzőművészethez is köze van. Az édesanyám egykori vásárhelyi otthonát átrendeznénk kicsit a hetvenes évekre hajazva, és a felvételt ott lehetne meghallgatni, miközben az ember jön-megy, ismerkedik a lakással. A későbbiekben az a terv, hogy ez egy utaztatható, akár külföldön is bemutatható installáció legyen. Szerintem ez óriási lehetőség arra is, hogy kicsit kimozdítsuk az embereket az erdélyi sztereotípiák világából, és megismertessük velük a hetvenes évek valódi erdélyi értelmiségét, ezt a nagyon magas színvonalon gondolkodó, alkotó közeget.

 

Tehát ebben a projektben is többféle szerepkört töltesz be. Amikor van egy csomó más, az alkotással kapcsolatos tennivaló a fejedben, akkor biztos jóval nehezebb a színészi munkára figyelni.

 

– Ebben most már van egy kis rutinom. Azzal kezdődött, hogy színész vagyok, az én munkám a színművészet, és ez nekem bőven elég feladat egy életre. Ehhez jött a nehezítés, hogy a férjem a rendezőm, aztán már a gyerekem is része a munkának, ehhez hozzáadódik annak a felelőssége, hogy mindezt közösen hozzuk létre, és most már mi is gyártjuk.

 

Ezek a szerepek egymásra épültek?

 

– Inkább azt mondanám, hogy ezeket most már el tudom választani egymástól, sokkal ügyesebb vagyok a feladatok menedzselésében. Amikor például színészi dolgom van, akkor ki tudom kapcsolni a többit, mert muszáj. Nem próbálom egyszerre az összeset megoldani, hanem az éppen soron következőre koncentrálok.

 

Orsolya, aki a színházi alkotó, miben más, mint az anya, vagy mint a társ, a feleség?

 

– Színészként nagyfokú magányra és nyugalomra van szükségem. Filmen bármilyen szélsőséges helyzetet is kell eljátszani, egy nagyfokú lazaság kell ahhoz, hogy nyugodtan bele tudd vetni magad. Ennek az állapotnak az elérését magamban intézem el, vannak kiskapuk, ezt most megnyitom, azt meg bezárom. Azokat a feszültségeket, amik mondjuk szülőként érnek, szépen össze tudom csomagolni, elraktározni, és valamikor majd átvinni a színészi munkámba. Ezek ilyen kis energiacsomagok, elteszem a zsebembe őket, és pár óra múlva szépen kibontom. A másik dolog az alázat kérdése. Ha az ember nem egy személy, hanem a munkája iránt alázatos, akkor rögtön megoldódik a férj-feleség, rendező-színésznő probléma, nincsen zavar ezekben a szerepekben. Lehet vitatkozni anélkül, hogy személyeskednél.

 

Milyen, amikor más rendezővel dolgozol? Nemrég Jeles Andrással forgattál.

 

– Az ehhez képest felüdülés. Csak a színészi felelősség hárul rám, sokkal egyszerűbb, hogy csak ezzel az egy szelettel foglalkozhatok. De nem mondom azt, hogy ilyenkor egyáltalán nem folyok bele az alkotói munkába. Érdekel az egész folyamat, megpróbálok mindent érteni és érezni. Ilyenkor az a nehéz, hogy gyorsan kell felvenni a szálakat, belecsöppensz egy alkotói univerzumba, aztán meg gyorsan kikerülsz belőle. A Jelessel is jó lett volna még két hónapig dolgozni, mert úgy egy hét forgatás után kezdtem ráérezni arra, hogy milyenfajta attitűdöt vár el a színésztől, hogyan jó vele dolgozni.

 

Könnyű ráérezni arra, hogy egy rendező mit szeretne?

 

– Van, akivel könnyű, de ez attól függ, hogy milyen a rendező személyisége, milyen a tiéd, kialakul-e valamiféle szimbiózis, vagy nem. Meg hogy mennyire szokatlan, sajátos az a nyelvezet, az a stilizációs fok, amit használ. Egy sorozatban nagyjából már tudod, hogy mire számíthatsz, de Jeles András stílusa ennél szofisztikáltabb. De az nem véletlen, hogy ha valaki szeret egy rendezővel dolgozni, akkor vágyik arra, hogy újra dolgozzon vele. Az egy áldásos állapot, amikor úgy érzed, ki tudnánk még hozni egymásból valamit.

 

Létrehoztátok nemrég a Látókép Ensemble alkotói közösséget. Milyen, amikor új csapattal kezdtek el dolgozni?

 

– Mindig jönnek új emberek, ez ránk is jó hatással van. Frissen tartjuk magunkat, jönnek új inspirációk. Közben már mi is stabilizáltuk az elvárásainkat, az ízlésünket annyira, hogy ha valaki erre ráérez, akkor nagyon gyorsan és feszültségmentesen tud rákapcsolódni. Aztán vannak állandó alkotótársaink, néhányukkal Szabolcs harminc éve dolgozik együtt. A mostani filmünkbe az egy évvel korábbi Filmtett-táborosok nagy része bekerült, hiszen az előtanulmánya már ott megszületett. A stáb nyolcvan százaléka erdélyi.

 

Mondtad, hogy már ötödjére voltál a táborban csoportvezetőként. Nem gondolkodtál azon, hogy egyetemen is taníts?

 

– Nem, nekem nehéz lenne egy hosszú folyamatot végigcsinálni, a workshop-jelleg még éppen tartható. Mindig úgy vagyok vele, hogy még én is tanulni szeretnék, a táborba is mindig úgy jövök, és sikerül is felcsipegetni ezt-azt a filmkészítés egyéb területeiről. Soha nem éreztem magamban tanári ambíciót, mégis azért vállalom újra és újra, mert egyrészt technikailag is sok mindent el lehet mondani a fiataloknak, másrészt megismerik, hogy mi hogyan dolgozunk, és abból is rengeteget lehet tanulni. Harmadrészt a saját kétségeim másnak is erőt adhatnak, felismerhetik, hogy ez természetes állapot, és nem csak a kezdők sajátja. Meg úgy érzem, ha tanítanék, akkor nagyon lelkiismeretesen csak azzal foglalkoznék, és a saját labilis alkotói énemet még inkább háttérbe kellene szorítanom, hiszen nem szolgáltathatom ki a diákokat Orsolya hangulatának. Van két gyerekem, akiket nevelni kell, ez is épp elég nagy felelősség.

 

A szakmai életetek nagyon egybefolyik a magánélettel. Ezt hogy kezelitek? Gondolom, gyerekekkel nehezebb.

 

– Ebben szocializálódtak… és tényleg van egy kis vándorcirkusz-jellege az életünknek. Szerintem az, hogy ilyenformán tapasztalják meg ezt a filmes életformát, nem ugyanaz, mint amikor egy gyereket kiválasztanak egy amerikai filmbe ötévesen, végigtolja a forgatást egy óriási gépezetben, média, hírnév stb. A miénk sokkal életszerűbb és szerencsésebb módja annak, hogy kapcsolatba kerüljenek a filmkészítéssel.

Nem tartom rossz dolognak, hogy ezt megtapasztalják, aztán majd úgyis eldöntik, hogy ezzel akarnak-e foglalkozni, vagy pár éven belül torkig lesznek az egésszel.

 

Ezt a tapasztalatot te hiányoltad otthon?

 

– Nagyon. Csak hát nem tudom, hogy tudtam volna kapcsolódni… Az más világ volt. Útlevelet például még anyámnak se adtak, nemhogy az egész családnak. De nagyon hiányoltam, igen, hogy nem mehettem vele, nem vehettem részt a szakmai életében, és talán pont emiatt volt, hogy valami mágikus köd kötődött ehhez a világhoz, amely elérhetetlen, és amelynek mindennél nagyobb hatalma van édesanyámon.

 

Egy interjúban rákérdeztek a szerepálmaidra, és azt mondtad, hogy nem voltak.

 

– Ez annyira hülyeség szerintem, én nem is tudom, hogy mit akarnak ezzel mondani, hogy ’szerepálom’. Azt mondják, Júlia – na, és akkor mi van? Kivel, hol, mi a koncepció, mit akarunk vele mondani? Eljátszani Júliát, az csupán a csodálatos szöveg értelmezése. Ha nem a te ízlésed szerint való az előadás, és nem megfelelő partnerekkel vagy körülvéve, megette a fene az egészet. Nagyon sokszor látok fatális tévedéseket, amik pont ilyenfajta vágyakból fakadnak, még nagyon tapasztalt és híres színészeknél is.

Ha végiggondolom: a filmes meg a színházi munkáitokban te azért többnyire erős női karaktereket játszol.

 

– Szerintem ez többtényezős. Azért is lesznek erősek ezek a női karakterek, mert éppen én játszom el őket. Sokszor még Szabolccsal is küzdök, ha azt érzem, hogy a forgatókönyvben nincs benne az igazán hiteles női attitűd, és akkor én fogom beletolni. Úgy érzem, nekem meg kell találni a karakter igazát, és elsősorban magam számára hitelessé tenni, hogy lehessen majd azonosulni vele. Át kell szűrnöm magamon, és talán az én személyiségem nyomása miatt történik, hogy akár az áldozattípusok is efelé mozdulnak el. Például a Biblothéque Pascalban, ahol a nő egy brutálisan sodródó karakter, elviszi az apja, eladja, otthagyja a gyerekét, teljesen kiszolgáltatott. De mégsem az az érzésed, hogy egy akaratgyenge ember. Egyfajta szemlélődés jellemzi, amit nevezhetünk melankóliának is, de mindenképpen erőt sugároz.

A színházban az a jó, hogy folyamatosan lehet a karaktereken dolgozni, fejleszteni őket még a bemutató után is. Filmnél ez a munka a forgatás alatt a színész számára befejeződik.

 

Van benned elégedetlenség, amikor visszanézed a filmeket?

 

– Nagyon sok, kb. tíz év után szoktam újranézni a filmeket. Az Ernelláékat mondjuk többször láttam a gyerekek miatt, mert ők nagyon cukik benne. De magamat…

 

Talán az elégedetlenség tolja benned az energiát.

 

– Lehet. Azt látom, hogy, hajaj, van hová fejlődni. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen technikailag egyre könnyebben dolgozunk együtt Szabolccsal. Legalábbis filmen. Mindenkinek megvan a saját dolga, nincs idő vitára. Színházi próbák alatt inkább esszük egymást.

 

Ha a jövőre tekintesz, mit látsz belőle, mit szeretnél?

 

– Elsősorban azt, hogy amit anyaként elrontok, azt majd nagymamaként helyrehozzam. Sokszor mondogatom, hogy nem baj, majd meglátjátok, olyan jó nagymama leszek! A kisfiam mondta nemrégiben, hogy ő nem fél a haláltól, mert kíváncsi rá. Szerintem ez annyira jó. Kíváncsi vagyok a jövőre. Addig meg azon vagyok, hogy minél könnyebben elengedjem azt, ami fölösleges frusztrációt okoz. Remélem, a tökéletes zenre fogok rálelni.




.: tartalomjegyzék