Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Január
Tánczos Vilmos

Hajnali varázslat

Kora tavasz volt Csíkban, még fagyokkal fenyegető friss áprilisi idő. Kolozsvárról jöttem haza Szentkirályra rövid látogatásra, s az ilyenkor szokásos, vacsora utáni beszélgetésünk öregedő szüleimmel most is belenyúlt az éjszakába. Elköltözésünk óta találkozásaink meggyérültek, s most, hogy alkalom adódott rá, a régi oszlopos tornácos ház öreg asztalánál ülve, csendesen folyt közöttünk a szó mindenféléről, ahogy éppen „a nyelvünkre jött”. Azaz szakasztott úgy, mint annakidején a Dunavecsére hazalátogató és apjával borozgató költő idejében.
Későre járt, amikor apám, aki öregember volt már, egyszer csak mocorogni kezdett, kihörpintette az utolsó pálinkáspoharat, majd bocsánatot kérve lefeküdni indult, merthogy neki korán reggel búzát kell vetni a temetőkert melletti szántóföldön.
− Rövid az éjszaka, sokan aludják, s nekünk kicsi jut belőle − tette hozzá a régen hallott formulát, amivel a korán kelő ember a nyugovóra térést szokta megindokolni.
− Ha lehet, elmennék magával én es − ajánlkoztam, mert a gabonavetés régi módját mostanig még nem láthattam, a rendszerváltás előtt ugyanis, „a kollektív üdejibe”, nem volt ahol vetnünk, utána pedig, amikor szüleim öreg korukra visszakapták a földjeiket, én már nem éltem otthon a faluban.
Apám azonban óvatos tartózkodással, inkább elhárítólag fogadta az ajánlkozásomat, látszott, hogy valamiért nincsen kedvére a dolog:
− Te csak aludjál, mert vetni korán kell menni...
− Hát ha korán kell, akkor felkelek korán. A telefonom majd felcsenget.
− Igen, de úgy kell csinálni, hogy mire a nap kel fel, készen kell lenni a vetéssel teljesen.
− Hát akkor úgy csináljuk, hogy legyünk készen teljesen.
És ekkor egy újabb hümmögés után kibújt a szög a zsákból. Apám kicsit restelkedő mosollyal, de azért látható komolysággal mondta:
− De nálunk van egy olyan szokás, hogy vetés közbe nem szoktunk beszélgetni. Ilyenkor egyet se szabad szólani senkihez.
− Hát hallgatni vót üdőm má megtanulni eddig. Odakünt tanítgatott a nagyvilág, s otthon tanítgatott az asszony − fogadtam meg a hallgatást viccelődve.
Így esett, hogy másnap kora hajnalban elindultunk vetni a temetőkert mellé. Még nem pitymallodott, amikor a csűr előtti „hátulsó udvaron” egyetlen szó nélkül felraktuk a zsákokat, majd az ekeszert, és végül legfelül a boronát a „félvágás szekérre”. Némán fogtuk be a teheneket, némán indultunk el, némán csuktuk be a nagykaput magunk után, s a hajnali derengésben a régi ráfos kerekű szekérrel némán zörögtünk kifelé a kis utcán a faluvég felé.
Nem kellett messze menni, alig derengett még, amikor az előző napon már megszántott földre értünk. Apám a félhomályban ide-oda mutogatva irányította a vetés elindításának nem túl bonyolult, de mégis több szakaszból álló műveletét. Intéseire egy árva szó nélkül vettük le a szekérről a nehéz vasboronát, utána a taligát, a gabonás zsákokat, némán töltöttük tele búzával az átalvetőt, majd a legnagyobb csendben fogtuk ki a teheneket a szekérből és hajtottuk át őket a földre helyezett borona elé, ahol átdugtam a küszküllőt 1 a tézsollába2 helyezett járomvason, majd az ostornyéllel némán bökdöstem oldalba és állítottam a megfelelő helyre az állatokat. Mikor készen voltunk, apám mutatta, hogy a két tehén előtt ballagva kezdjem boronálni körbe a földet, miközben ő előttünk járva „egy kézútján elé” marokkal szórja a magot az átalvetőből. Bal kézzel megfogtam a járomláncot, és a jobbal a tehenek feje fölött az ostorral hátranyúlva csaptam a hátukra, erősen ügyelve, hogy a „jere, me!”, „hí elé, na!”, „csá, hí elé!”, „meg ide, meg!” vagy a többi, ilyenkor szokásos állatterelő szavak ki ne szaladjanak a számon. A föld végére érve is csak az állatok fejére kötött láncot rángatva, puszta ostorsuhintásokkal fordítottam meg őket.
Csak a taliga zörgése, a föld göröngyeit szétmorzsoló borona zaja és a tehenek nyakára kötött csengettyűk szapora szava hallatszott, ahogyan szótlanul végeztük a „belémagolás” és a „belébornálás” műveletét. Mintha lopva, valakitől tartva dolgoztunk volna a hajnali félhomályban.
És ez valóban így is volt. A művelet, amit végeztünk, valakik számára, akik pedig mindvégig a közelünkben voltak, valóban titkos volt. Közben ugyanis lassan virradni kezdett, és ekkor új zajok vegyültek a halk taligazörgésbe, s a csilingelő csengettyűszóba. A szomszédos temetőkert bokrai és a temetőkápolna körüli százados cserefák lombjai között rendre mindenféle fajtájú madarak ébredtek fel, és sokféle hangon irdatlan hajnali koncertezésbe fogtak. Mi nem hederítettünk rájuk, úgy tettünk, mintha nem is tudnánk, hogy a gabonavetés körüli nagy-nagy némaság voltaképpen őmiattuk van. Mert apám az este − bizonyára a babonás hiedelem miatt egy kicsit restelkedve − nem mondta, pedig tudta jól, és valamennyire hitte is, hogy ha napfeljövet előtt megszólalunk, a most elvetett búzát mind elverik majd a kártékony mezei madarak. Nekik nem szabad megtudniuk, hogy mi történik a szántóföldön, azaz, hogy hol van az őket érdeklő drága gabona. A madarak ugyanis ismerik az emberek nyelvét, de az ő titkos beszédüket az emberek csak kivételes helyzetekben, például nagy veszedelmek idején értik meg, amikor az ég madarai figyelmeztetőleg megszólalhatnak. A madár közel jár az éghez, tehát nyilvánvalóan köze van az isteni transzcendenciához.
A hajnali mágikus búzavetésnek vannak egyéb szimbolikus vonatkozásai is. A hajnali idő az aranykor, a szent kezdet ideje, a világ világosságát szülő Mária napszaka, az égi születés és − természetszerűen − a földi meghalás ideje. A nagy egyházi ünnepek hajnala a legtisztább, legszentebb idő. Ezért nincs az a költő, aki szebbet tudna kitalálni a „Nem anyától lettél, / rózsafán termettél, / piros pünkösd napján / hajnalban születtél” pünkösdölő hajnalnóta születés-képénél, amelyben arról van szó, hogy a legtisztább, legszentebb időben, a vegetáció kozmikus erejéből egy csodálatos szépségű lény − talán egy istenség, talán egy leány − születik. A hajnali idő a szent kezdet ideje, és mint ilyen tartalmazza ennek isteni erejét. Márpedig a mítoszokban a kezdetnek a jövőre nézve determinatív ereje van. Ha hajnalban végzünk valamit, a munkánk eredményére is kivetítjük a kezdet isteni tisztaságát, szentségét és erejét. A hajnalban gabonát vető ember arra vágyik tehát, hogy olyan tiszta legyen a szárba szökkenő búza, mint a rózsapiros hajnal, amiben elvetették.
A csodát a jövőbe transzponáló mágia varázsereje a némaság által még növelhető. A szavak elhagyásával ugyanis az ember a civilizációt vetkőzi le, és visszatér a kezdeti aranykor szent idejébe, ahol nagyobb az ősforrásból származó isteni erő. A világ minden népe jól tudja, hogy a civilizáció termékei − a szavak, az öltözet, a technika „vívmányai” − csak rontanak a kezdetben tökéletesnek teremtett világ állapotán. Ezért sok gyógyító, démonűző varázslatot végeznek némán, meztelenül, „éhnyállal” és tökéletesen ép szimbolikus anyagokkal, például „kezdetlen” vízzel. Csíkban valamikor régen az volt szokásban, hogy ha madarak támadták meg az érésben lévő gabonát, valaki kora hajnalban, sűrűn imádkozva megkerülte a gabonaföldet, úgy, hogy útközben nem szólt senkihez, nem köszönt senkinek, és a tábla négy sarkánál a fején keresztül gabonaszemeket dobott a madarak felé a következő átokformula kíséretében: „Azok a kártékony madarak, mind megsántuljanak, mind megvakuljanak, akik ezt az áldott búzát verik!” Arról, hogy a fontos mágikus eljárást meztelenül végezték-e, nincsen adatom, de azt tudom, hogy nagy járványos betegségek idején a moldvai csángók azonos nevű meztelen szűzleányokkal szántatták körül a falut.
Effélék jártak az eszemben, miközben a járomláncot rángattam és az ostorral némán igazgattam a teheneket. De csendes töprengésemből egyszer csak harsány rikoltás riasztott fel:
− Jó rëggelt adjon az Isten! Hát má felkőtetëk-ë ëlyen korán? Hogy aludtatok, na? Hát nem galas-ë 3 erőst a főd? − A gabonaföld közvetlen szomszédságában, a falu utolsó házában lakó Laci bátyám, apám első unokatestvére volt a rikoltó, maga is idős ember, aki soha nem vetette meg se a pálinkát, se a tréfát, s a fiatalabb korában elkövetett vastagabb vicceiről legendák keringtek a faluban. Az öreg „nagybetyár” miután felébredt, rögtön észrevette foglalatosságunkat, terpeszállásban kiállott a lépcső legtetejére a háza elé, s a lehető legharsányabban kiáltozni kezdett felénk, úgy, hogy túloldalt a fák között az addig bátran hajnalozó madarak is megnémultak tőle ijedtükben. Nyilván jól tudta maga is, hogy a hajnalban gabonát vetőnek nem szabad megszólalnia, de most jól esett a huncut lelkének, ha úgy tehetett, mintha ő ezt nem tudná. Ezért látszólag a legbarátságosabban, de arcán kaján mosollyal, kérdezett tücsköt-bogarat, ami csak eszébe jutott, szűnni nem akaró ordítozással: − Há szervusz, Vilmus, hát hazajöttél egy kicsit ugye, na? Há hogy vagy ugyanbiza? Há Kolozsváron es elyen jókor kell-e felkelni? Hát fázik-e a tanár úr keze a láncon? Hát mit csinál ott az a Funár4 Kolozsváron? Ej, hogy az orra kerekedjék meg annak es, mint a többi disznyóknak!
Apám és én természetesen rá se hederítettünk, nem hagytuk megtörni a varázslatot. Rezzenéstelenül dolgoztunk tovább, pedig amikor egy-egy fordulónál Laci bátyám elé érkeztünk, a közöttünk lévő távolság alig volt több nyolc-tíz méternyinél. De hiába kerültünk egészen közel hozzá, a fülsüketítő, éktelen acsargás ilyenkor sem lankadt, zengett tőle az egész faluvég. Nyilvánvaló volt, hogy mindez csak a vicc kedvéért történik, Laci bátyám egyszerűen élvezte a helyzetet, azt, hogy provokációira mi nem válaszolhatunk. Talán azt akarta ellenőrizni, hogy mennyire mélyen él bennünk a gabonavetés körüli ősi hiedelem, hogy vajon jön-e válasz valamelyik ugrató kérdésre. Áldott szerencsénkre végül a feleségét, Magdus nénémet is felverte, aki kijött hozzá a ház elé, és a mi magatartásunkat tartván helyénvalónak, a férjét szidalmazni kezdte: − Hallgass, Laci, hallgass! Hát nem látod-e, hogy vetnek? Hallgass, má el, hagyd má annyiba, hogy dógozzanak. − Végül sikerült is valahogyan a házba berángatnia, de az öreg betyár egy kis idő múlva, a fejőedényekkel az udvaron végigzörögve, nagy hahotázás közepette, azért még sort kerített egy második provokatív fordulóra.
Végül is ők ketten voltak azok, akik közösségi keretet teremtettek a gabonavetés mágikus rítusának. Mindez ettől kezdve nem apám félig-meddig hitt varázslata volt már, hanem az egész közösség számára érvényes, bár már csak félig-meddig hitt mágikus tudás.
Mint etnográfus a kialakult helyzettel teljesen meg is voltam elégedve, és talán a kelleténél is jobban beleéltem magam az ősi szimbólumok világába, no meg a fejem is tele lehetett az idevágó néprajzi irodalommal, mert az erős szakmai ártalom miatt a legvégén félreértelmeztem valamit ebben a szavak nélküli, mágiával teli világban. Úgy tűnt nekem, hogy szerencsésen végeztünk már a búzavetéssel és a boronálással, amikor apám nagy ívben integetni kezdett felém, félreérthetetlenül azt mutogatva, hogy meg kell kerülni még egyszer a frissen bevetett földet. Egy végső nagy mágikus körre gondolva, habozás nélkül elengedtem a tehenek láncát, és a temetőkert mentén elindultam egyedül, hogy a földet megkerülve végrehajtsam a birtokbavétel és a védekezés utolsó nagy hajnali rituális gesztusát. (Emlékszem, még az is megfordult a fejemben, hogy vajon régen ezt a defenzív célú utolsó nagy kört nem meztelenül húzták-e meg az őseink.) De ekkor éles, figyelmeztető füttyszó harsant. Visszanézve apámat láttam, amint elképedt arccal ingatja széttárt tenyerét a feje körül, világosan mutatván, hogy itt biza valakinek baj lehet fent az emeleten, majd félreérthetetlenül a tehenekre és a boronára mutatott, kérvén, hogy még egyszer, utoljára kerüljek egyet velük a szántóföldön, hogy az elvetett mag beleboronálása még tökéletesebb legyen.



1A küszküllő kisebb fadarab, ami a járomvasba (vagy a vonószíjba) dugva összeköti a jármot a szekérrúddal.
2 A tézsolla szántáskor vagy boronáláskor az eketaliga és a járom közé helyezett vontatórúd.
3  göröngyös-e?
4 Gheorghe Funar román nacionalista politikus, 1992−2004 között Kolozsvár polgármestere



.: tartalomjegyzék