Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Július
Medgyesi Emese

Hegyen innen, völgyön túl

Árnyékban 42 fokot mutatott a hőmérő. Lelassult az élet, enyhült a fokhagymaszag, mert sziesztázott a környék – csak a manele ömlött változatlan erővel a buszállomás hangszóróiból. Az udvaron egykedvűen várakoztak az utasok: az árnyék védelmében elnyúzottan húzogatták magukkal csomagjaikat. A központi épület irodájának forgótengelyes, koszos bőrfoteljében ájultan trónolt egy kövér alak. Lezárt számítógépének billentyűzetén úgy pihentette keresztbe tett, koszos lábát, mintha odakövesedett volna. Cowboy-filmek unatkozó hőseitől leste el, hogy nemzeti színű szalaggal díszített osány kalapja alól pontosan milyen szögben kandikáljon ki, ha szemmel akarja tartani a váróteremben ücsörgőket és az udvarban lézengőket egyaránt. Szívügyet csinált becsvágyából, hogy mindent felügyeljen.

– 91! – kiáltotta, amikor meglátott. Hatalmasat csapott az asztallapra, mégis csupán egyetlen légy esett áldozatául. – Reggel óta! – pontosított rikkantva, mintha kitalálta volna kicsinylő gondolataimat. Kitartóan kacsintgatott felém, cinkos vigyorral igyekezett magára terelni a figyelmemet. Hiába kerültem a tekintetét, nem tágított; kapaszkodott a pillanatba, sikerélményként élte meg a helyzetet: a szállingózó porban felcsippentette telitalálatának tárgyát, és diadalmas fejtartással mutogatta körbe a tetemet. Gyöngéden megsimogatta légycsapóját, majd nagyra tátott szájjal, mintha megrendelésre tenné, tüdőt próbáló, hosszan tartó röhögésbe kezdett: kitartóan ki-be szívtafújta, fűrészelte a nehéz levegőt... Amikor hirtelen elhallgatott, intett, menjek közelebb. Kapóra jött bátorítása – épp a vásárhelyi járat felől akartam érdeklődni.

– Elment – közölte.

– A menetrend szerint…

– Még nem jött meg.

– Akkor hogy mehetett el?

– A hajnaliról beszéltem.

– Engem viszont a kora délutáni érdekel – tromfoltam.

– Hol jár az még?!...

– Tőlem kérdi?!

– Csak semmi pánik – emelte a magasba mutatóujját.

– Én kérdeztem hamarabb – alakítottam stílusomat az övéhez.

– Lényeg, hogy kiskegyed nincs egyedül. Klientúrában nálam nincs hiány – érvelt, mintha kételkedtem volna –, utazásnak ez a legkedvezőbb évszak. Nyugalom, célba juttatom.

– Nem kételkedem. Mindenáron mennem kell – még ma.

– Úgy lesz – bólogatott, és tovább filozofált: – Mert mikor mozduljon ki az emberfia otthonról, ha nem nyáron?

– …

– Igazam van? – kérdezte, bár választ nem várt.

Beszélgetésünk ezzel holtpontra jutott.

– Kár, hogy manapság olyan sokan semmibe veszik a meteót! – törte meg sajnálkozva a rövid csendet.

– Ki merészelné? – azonosultam problémafelvetésével.

Válaszul széttárta a karját, felhúzta a vállát. Egyik szemét lehunyta, és úgy nézett rám, hosszan, mint egy kancsal óriásbaba. Kuncogás hallatszott a teremből s a pénztár felől.

– El fog szabadulni a pokol – szólalt meg vészjósló hangon.

Elbizonytalanodtam: fenyeget vajon? Szerencsére ezúttal sem sokáig hallgatott, kikívánkozott belőle némi magyarázatféle: – Mióta a kánikula tart, késnek a sofőrjeim. Komplikált a hegyen túlra közlekedni. Marosból Pici ma időben indult, tartotta a menetidőt, amit diktáltam neki, csak a szorosnál futott dugóba. Hat előtt, ha ideér, fordulhat. Ha nem, mára ennyi, nem lesz visszaút – hozakodott elő döntésével. – Csak napkelte után nyomhatja majd újra a gombát.

– De...

– Lesz szállás a negyedben – intett a környező tömbházak felé.

A nyomaték kedvéért vagy azért, hogy elejét vegye tiltakozásomnak, káromkodott egyet, majd ismét lesújtott légycsapójával, folytatva a számlálást: 92! Friss áldozatával elmázolta a makulátlan, narancsszínű falat. Az érthetőség kedvéért vagy jó szándékát bizonyítandó, megemelkedett foteljében, közelebb hajolt hozzám, és mintha bizalmas tájékoztatást adna, lassan, tagoltan suttogta: – Jobbra el, a beálló helyek mögött menjen végig az udvaron! A büfénél balra tartson; a második ajtó a női vendégeké. – Kérdezetlenül azt is ajánlotta még, hogy vegyem meg a jegyemet.

Gondolkodás nélkül engedelmeskedtem neki.

Fac! – közölte bosszúsan belülről egy mély férfihang. Szó szerinti fordításban „alkotott”. Nagy erővel visszalökte felém, és magára reteszelte a lengőajtót. Bocsánatfélét rebegtem, mielőtt öklendezve kihátráltam volna az udvarba.

A hatalmas diófa törzsére csakúgy, mint a narancsszínű udvari falatozó falaira szerelt hangszórókból ugyanaz a manele áradt, mint a beálló helyek tarka oszlopaira vagy a kerítések tetejére rögzített, ócska képernyős készülékekből, csak fáziskéséssel. Kis időre szünetelt csupán ez a kerge kánon: ekkor a Főváros 1-en egy férfi és egy nő szólamokban, egymással versengve elhadarták a legfrissebb híreket, majd házi készítésű interjú következett... a Főnökkel.

– A változás után privatizálták a pályaudvarokat. Licitáláson épphogy elcsíptem a Ritmus utcát. Aztán amint leváltam a Központi távolságiról, rögtön szakosodtam. És milyen jól tettem! (Elégedetten, döcögősen nevetett, ismerős volt fűrészelő légzése.) – Szállíttathatnék a nyugati határállomásokig, de nem akarok nyerészkedni, a biztossal nem fázom rá. Nna, mármost… (Percekig csak recsegés hallatszott.) – Akkoriban a fővárosban lakásból volt a legkevesebb… Lakónegyedek építését szorgalmazták a külső kerületekben, a környéken is. Mindenkinek sürgős volt itt minden; gazdagodni akart a nép! Egymást érték a sürgősségi rendeletek. Beszorultunk a toronyblokkok közé – árnyékban élünk… Tévedés ne essék – nem vádaskodok! Mert senki nem látja kárát, sőt! Ezek a realizációk nekem tompítják a főúton dübörgő villamosok zaját, a lakásoknak köszönhetően nyugalom telepedett a negyedembe; kevesebb a tettlegesség; jobb a közbiztonság…Doamne ajutã – vetett keresztet. – Szétszórtan, ahogy lehetett, a tömbök között jelöltem ki a kocsiim beálló helyét. Próbára teszem ezzel az embereimet, viszont kisebb csoportokban könnyebb feladat a rendfenntartás – az őreim hamarabb szétválasztják a civakodókat, vér igazán ritkán folyik.

Túl közel hajolt a mikrofonhoz, berezdült a membrán. Ujjbegyével dobolni kezdett. Kivárta, hogy láthatatlan kollégája korrigálja a közvetítés körülményeit; pár perces, zajos csend után folytatta: – Azóta is folyamatosan bővítek. – Semmit nem befejeztem még be, de a félkész állapottal (nikotinsárga mutatóujjával kifelé mutatott a képernyőből) törvényesen spóroltam. Sok adót nem fizettem be, pedig nem dugdosok. Állnak az udvaron az állványok, a vedrek… Odébb a létrák – mutatott a fal mellett sorakozó eszközökre. Vállalom őket a nagyközönség előtt. Megszokták az utasok... Pszichológust szerződtettem, de rá amúgy is szükség volt a sofőrök miatt. Az élénk színek mellett tettem le a voksomat – látszik: narancs-, citromsárga és kiwi színűre mázoltattam az egész hóbelevancot. Ezt hívják ökológiának. Lépést tartok én az idővel! Senki nem szólhat semmit; színesben szeretem az életet. Van itt romantika!... – szögezte le elmélázva.

Kis szünetet tartott. Megköszörülte a torkát, jelezte technikusának: következzék a boldog muzsika! Kivárt vagy két refrént, mielőtt folytatta volna: – Nálam jó alacsonyak az árak! A csendórák kivételével nyomatom a cégzenét, jó hangulatot generálok, ezt mindenki elismeri. Épp csak a hangerőt maximáltam – tette hozzá, és felröhögött. – Ja! – kiáltotta izzadt homlokát csapkodva, miközben arcát a láthatatlan riporter kamerájába, illetve a mi képünkbe tolta. – Aki nem ismerne: Mugur vagyok, a Ritmus utcai gára franchise tulajdonosa. Szólítsatok ªefu’-nak (Főnök). A manele az istenem! – csapta össze óriás tenyerét, hogy a membrán belerecsegett. Vigyorogva az égre pillantott: Doamne ajutã!

– Manapság órák kérdése, s a tieiddel együtt lehetsz! Nem számít, hogy messze élnek tőled! De azt ajánlom, csak az én gárámból utazzatok! Rekordidő alatt a hegyen túlra repíttetlek! A sofőrjeim szuperek, ritmusra dolgoznak!... (…) – folytatta reklámdumáját, de a soron következő duett elnyomott minden további részletet.

Nyüzsgött a váró és odakinn az udvar: sokan tódultak a marosi busz közelébe. Tölcséres megafonjába figyelmeztetésül beleköhögött, mielőtt elordította magát a Főnök: csend!, holott senki nem zajongott. Terpeszállásban, vigyorogva lengette baljával a baseballsapkáját, jobbjával a légycsapót. Szócsövét a lábszárának támasztotta, nem volt többé szüksége rá, tudta már mindenki, befutott a marosi járat.

Sofőrje kurta dudaszóval köszöntötte a patront, és reflektorjátékkal kérte engedélyét, hogy elfoglalhassa beálló helyét. De ªefu’ nem mozdult, csak röhögött, pedig útban volt. Lenézett a földre. Mi is. Műanyag csoszogójának mintázatából kitüremlett sebes, lila húsa – kétszeresére dagadt lábfejének csonkjai. Alkalmazottja tudhatta, mire megy ki a huzavona tétje, mert nem akart kötélnek állni. „Hai, lasã-mã!” – mentegetőzött, de nem sikerült jobb belátásra bírnia.

– Kerülj meg! Lássam a reflexeidet!

– Na!... Rajta!...

– Majd utána kaphatsz szendvicset – biztatta, de embere nem állt kötélnek.

– Várlak!

A kisbusz vezetője csak a fejét rázta.

Újabb felszólítása sem vezetett eredményre.

– Ne szarakodj, mert...!

Ekkor szabadult el szitkainak áradata.

– Seggfej! Hülye állat! Börtönbe akarsz juttatni?! – kérdezte ordítva.

– Nyomd a gombát, a keservedet! Naa!... Lássam már, mi lesz?! Képes vagy vezetni, vagy alszol majd a kormánynál? Kilenc embert bíznék rád, ha lenne kire!... Raknám beléd!... Te szerencsétlen!...

Pici későre szánta el magát, hogy a levezetett 600 km után ezen az alig néhány méteres szakaszon is bizonyítson. Végül belátta, nincs más választása: lassan, töretlen ívben mégiscsak befarolt szokásos megállóhelyére anélkül, hogy a Főnökhöz ért volna. Csendben néztük vizsgáztatását, de amikor célba ért, megtapsoltuk. Láthatóan megörült az ünneplésnek; elmosolyodott, tülöktrillával köszönte az elismerést. Keresztet is vetett, Doamne ajutã, és vaktában körbe-körbeintegetett mindenkinek, vagyis senkinek. Amint enyhült a lelkesedés, megnyitotta a kisbusz ajtaját, hogy kézfogással elbúcsúzzék utasaitól.

Kopott kockás ingét inas, sovány testére tapasztotta az izzadtság.

A Főnök közben lehiggadt; csípőre tett kézzel várta, hogy végezzen az embere, vághassa végre nyakon légycsapójával. Lehajolt hát a megafonjáért, és tudatta: 124! Az utasok közül többen felröhögtek. Vihogott ő is – élvezte hatalmát, boldogan vakarózott. Zeniten érezte magát, úgyhogy kegyesen tekintett a mikrobuszból lekecmergő Picire; a kezébe nyomott egy gyűrött papírlapot. A sofőr rá sem pillantott, szótlanul zsebre tette, bár gondosan rágombolta farzsebének fülét. Valószínű az új utaslista lehetett, talán az én nevem is rajta.

Mintha az újra felhangzó manelere táncolt volna, hóna alatt két palack jeges vizet, mellén több szendviccsel teli, zsírfoltos papírzacskót szorongatott, úgy aprított feléjük egy sovány, ragyás pincér. Láttára Pici a magasba emelte mindkét karját, úgy intette, mindent az ülésre, mert őneki sürgős! Kicselezte a beálló hely köré sereglett, őgyelgő bámészokat – a forró porban szétszórt vedrek s létrák között bukdácsolva az udvartér bűzlő végébe vonszolta magát. A büfénél ő is balra tért.




.: tartalomjegyzék