Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Január
Sümegi György

Bényi Árpád festményei előtt

„Édes Úr!
A képfestő képet fest, és osztán, ha a legnagyobb tökéletességre vitte is munkáját, akkor is csak képet fest, és annak a festett képnek a lelke csak az, hogy természetes légyen és tessen a szemnek. […] De ha mindég csak festegetnek, mindég csak hangicsálnak, még abból nem leszünk okosabbak. Amely versezetnek nem az erkölcs a fő célja, nincsen annak lelke, akármilyen szépnek tessék is különben: hasonlatos az a festett képhez és pengő hegedűhöz, melyek az érzékenységet fölcsiklandozzák, de a szív kívánságát ki nem elégíthetik.” Fazekas Mihály Csokonaihoz 1804 április elején írott levelében jelez így különbséget erkölcsi tartalmú és öncélú művészetek között.
Vajon vonatkozhat-e mindez Bényi Árpád művészetére, érvényes-e reája is Fazekas Mihály szentenciája. Bényi festői munkássága (életútja) fölosztható egyharmad-kétharmad arányban így: az 1956-os forradalom előtti, a pályakezdés évei, és az azóta eltelt fél évszázad kiterjedésű munkássága. Életkorából 25 évhez, az első egyharmadhoz adódik 50 – így kerekedik 75-re, s immár véglegesre, mivel 2006. dec. 24-én Bényi Árpád Debrecenben meghalt.
„1956. november 8. - a salgótarjáni sortűz napja – egy fametszeten izzó elhatározással próbáltam képpé formálni azt az aljasságot, hogy a munkás-paraszt kormány […] belélövet ebbe a népbe”. Bényi Kunhegyesen tanító, baloldali gondolkodású rajztanár ekkor. Betelt a pohár, a salgótarjáni sortűz volt az utolsó csepp: erkölcsi érzékenysége, tűrőképessége határpontja – ekkor vállalkozott a Szabad Magyarországot föliratú plakát elkészítésére és terjesztésére.
Ettől a tettől és a következményeként kapott börtönbüntetéstől („773 éjszakát töltöttem a rácsok mögött”) az azóta eltelt évtizedekben sem tudott szabadulni. A forradalom demonstratív vállalása közvetlenül még egy belső cezúrát is teremtett munkásságában. Első önálló kiállítását (1966, Művészklub, Debrecen) a hatalom betiltotta. Pontosabban : debreceni értelmiségieket, funkcionáriusokat használt föl akkor a helyi MSZMP arra, hogy megbélyegezzék, pesszimistának, a szocializmus építésének optimistává sugallt perspektívájával ellentétesnek, dekadensnek minősítsék a munkáit. Bényi évek óta nem engedte bolygatni ezt, nem akarván kényszerűen megtörni a résztvevők (élnek még néhányan) több évtizedes hallgatását. Elemi érdek, művészettörténeti fontosságú föltáró munka lenne e cenzúráztatott tárlat (a dokumentumok, visszaemlékezések, a művek) teljeskörű rekonstruálása. Mert oly sok szó esik az aczéli három T-ről (tilt, tűr, támogat), ám eddig még egyetlen betiltott kiállítást sem építettek föl teljes egészében.
A Bényi sorsával most először szembesülő bizony döbbenten állhat a tény előtt: ő az egyetlen képzőművész, aki egy plakát létrehozásáért lett börtönviselt (tudtommal) a forradalom után, majd betiltott. Tegyük hozzá, hogy annak a plakátnak akkor, az ellenforradalmi ideológiát erőltető Kádár rezsim legelején igen kemény politikai üzenete volt: a terror, a megtorlás idején a szabadságra figyelmeztetett.
Meghurcolták Bényit 1956 után, de útja azelőtt sem volt sima, addig is akadályok nehezítették. A dicsőszentmártoni (Erdély, Románia) Bényi család Trianon után átköltözött Magyarországra, ám már a Képzőművészeti Főiskolára sem tudott bejutni az 50-es évek, a Rákosi-korszak politikai előítéletektől és bizalmatlanságtól átitatott éveiben. A Szegedi Tanárképző Főiskolán diplomázott. S a 773 magányos-kiszolgáltatott börtönéjszaka letelte óta szinte folyamatosan próbált szembenézni művekben is börtönemlékeivel, a forradalommal és szabadságharccal (börtönfirkák, Déry Tibort megidéző arcképek, kompozíciók, Nagy Imre arcképek, stb.). De ugyanígy küzd szüntelenül a napi valóság keresztjére feszített, jobbítani akarás fűtötte indulataival. Bényi Árpádot kitartóvá, hajlíthatatlanul következetessé gyúrta egyéni sorsa. Tanárként, a vizuális művészetet átadni akaró pedagógusként (általános iskolától a nyíregyházi főiskolai rajztanszék vezetéséig, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem művészettörténetet előadó tanáráig) is a képzőművé-szeti kultúra, a vizualitás, a saját vezérlő csillagai (csak a 20. századiakból Van Gogh, Matisse, Csontváry, Kondor Béla) legfontosabb műveinek, s az azokból kifejlő művészeti szemléletnek az átadása vezérelte. Egy sajátos látás és láttatni akarás. Művek, fontos alkotások minél szuggesztívebb bevésése a hallgató, a tanítvány tudatába. Bényi e sajátos interpretációs gondolkodásmódját, azt a metódust, ahogyan a képeket kísérli meg leírni/megidézni, a hallgatók elé fölmutatni: ha úgy tetszik a börtönben, cellamagányban gyakorolta, munkálta ki. Ugyanis a börtönben fejlesztette, erősítette, feszítette föl képzele-te hálójára vizuális memóriáját. Ahogy ő megfogalmazta: „A kép megragadásának ez az eszköze, amivel próbálom a szellemi energiák megtestesülésének […], a festés folyamatá-nak a stációit megragadni”. Képelemzéseit, tanulmányait, kiállítás megnyitóit önálló kötetbe gyűjtve is közreadta Ecset és stafeláj címen (Karcag-Debrecen, 1998.).
Első, felületes ránézésre is szembetűnő jellegzetessége a Bényi-festményeknek, hogy indulatok, szín-csaták, anyagok egymásnak feszülései, végletes gyűrődések terepei. Hogy indulati kisülések következménye a festék-alakítás módjának, milyenségének közvetlen megnyilvánulása. A szemlélő még azt is jól érzékelheti, hogy a festékeknek van egyfajta sűrűsödő-csomósodó, erősödő vagy lazulva, itt-ott enerváltan szétterülő jellege is, amit az egyéniség ritmusa, habitusa (mondhatjuk képletesen azt is, hogy a szív-hangjai vagy a lélegzése) határoz meg. Jól kitűnik az is, hogy nem társadalmi vagy szociális problémák és feszültségek ábrázolását vállalja, hanem belső világa kivetítését, önmaga megfogalmazását, festménybe írását. Korábban apropó, tárgyi hivatkozás, valamilyen fölismerhető kép-gyök (csendélet, táj, arckép stb.) kellett mindehhez. Utolsó alkotói periódusában viszont Bényi a valóságelemek konkrétuma nélküli, csak a színekkel, a színek megképezte formaképletekkel való fogalmazás mezejére jutott. Olyan színmezőben, ahol a fölhordott (vászonra, farostra) festék-kráter Rembrandt vastag festékfölrakását idézi, ha az előzmény-szálak első művészettörténeti üteméig visszahajolunk. Korunkhoz közelebbi előzmény-ként utalhatok pl. Tóth Menyhért gazdag fakturális felületalakítására is. Bényi érzéki közvetlenségű, az ecset- (és más eszköz-) nyomokat is közvetlenül láttató anyagkezelésének, ennek a már-már mintázó, plasztikus festékfölhordásnak az eredménye: sajátos impasto. E vastag, rétegesen fejlesztett, egymásba ható festékvonulatok Bényi egyéni leleményeként írhatók le. Úgy is, hogy az ehhez szervesen társuló, ezzel karöltve járó színvilága, színhasználata második szólamként erősíti a művek összhatását. Azt a különösen erősen, érzékien konkrét s nagyhatású expresszivitást, amit a Bényi-művek „epidermisze” sugároz. Bényi megfogalmazában: „ A képkeretbe zárt terület a sík és tér közötti létezés senkiföldje, itt a tényeknél fontosabbak a sejtések. Ezen a helyen esély van arra, hogy szellemünk bűnbeesés előtti tisztaságában legyen néhány pillanatig”. Vagyis az ős-állapotba, a bűnbeesés előtti ősharmóniába vágyna. Művei – ebben az értelemben - az elveszett harmónia-keresés lenyomataiként is értelmezhetők.
„ A kép ott szólal meg – vallja Bényi -, ahol semmivé foszlik a szó, ahol belefeledkezik az ecset az anyagba, ahol színröggé csomósodik az indulat. A tubusból egyenesen a vászonra nyomott vastag festékbarázdák mögé rejtem minden felháborodásomat és aggodalmamat.” S valóban így van, pontos önismeretről árulkodik Bényi önmeghatározása: fölháborodásait és aggodalmait, vágyait és ítéleteit, megtöretett, de mégis létező hitét, emberi univerzumát fogalmazza képeibe, a Babits sugallta emberi teljességben. „Csak én birok versemnek hőse lenni,/első s utolsó mindenik dalomban: ” Vagyis ő maga a festményein megidézett csellós, a szenvedő Krisztus, de a művész is a váltakozó arcokban, a portrékkal megjelölt, egyénített csendélet-enteriőr-arckép kompozícióiban (Déry Tibor, Szabó Lőrinc, Oskar Kokoschka, Van Gogh stb.).
A személyiség sokrétegű, ám nehezen egybetartható világot kísérelt meg láttatni. Mintha ököllel csapna szét színhalmain, mintha indulatkrátere lökné helyükre szín-csomóit a vásznon, farostlemezen. Mintha a széthulló, darabjaira széteső világ az ő képein már az utolsó stációban mutatkozna meg, a „minden egész eltörött” (Ady Endre) égető fölismerésének mára aktualizált állapotfölméréseként. Fazekas Mihálynak a bevezetőben említett tételére azt mondhatom summázatként, hogy Bényi festett képeinek, orbis pictusának lelke az erkölcs, a kultúráért, a humánus emberért való kiállás - indulat és intellektus életműegyenlegeként.
„ A nem-reménylés gyakran kipattantja azt a szikrát, melytől a héroszi lelkek fellobban-nak. A nagylelkű magyar nemzet is mindig akkor adott bizonyságot bajnoki nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett lehetővé tenni” – írta nagyon is idevágóan Csokonai Vitéz Mihály. Dicsőszentmárton és Debrecen díszpolgárának, Bényi Árpádnak a művészete egyrészt az 1956-os forradalom visual historyjának fontos pillére, másrészt a magyar képzőművészet-történet utóbbi félszázadának meghatározó fejezetévé vált: a lehetetlenséget próbálta lehetővé, vizuálisan megragadhatóvá tenni.



.: tartalomjegyzék