Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Július
***

Pilinszky János, Simon Márton, Markó Béla és Sántha Attila könyvéről

AZ ETRUSZK MOSOLYTÓL A HALÁL BENSÕSÉGES KÖZELSÉGÉIG

 

Diákkoromban, amikor elkezdtem verseket írni, a dolgok természetes rendje szerint annak a szövegei hatottak rám a leginkább, akit a legtöbbet lapoztam: Pilinszky János versei. Kopár, lecsupaszított, költõietlen költõi nyelvének hatását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy idõ után az alkotóvá válás folyamatában, a saját hang kialakításában-megtalálásában Pilinszky kezdett akadály lenni. Tudatosan távol kellett (volna) tartanom magam tõle. Ez a (volna) a kísérlet részleges sikerére utal. Tudatosság ide, elhatározás oda: a teljes szakításra sohasem került sor, hiszen jószerével akkor is velem volt, amikor úgy gondoltam, hogy nem. Mint a Bibliát: szövegenként, elmélkedve olvastam. És nem csak a verseit. Például a Jelenits István szerkesztésében megjelent A mélypont ünnepélye címû kétkötetes munkáját (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984) évekig. Aki ismeri Pilinszkyt, nem csodálkozik azon, hogy miért fõként nagyböjtben, húsvét táján. Aztán újabb évek következtek, és maradtak csak a versek mindaddig, míg egyik kedves volt tanítványomtól ajándékba nem kaptam a Pilinszky János összegyûjtött levelei1 címû kötetet az egykori Pilinszkyrõl szóló magyarórák emlékére.

A levelek, gondoltam eleinte, könnyû félirodalmi olvasmányok lesznek, háttérinformációk, filológiai adalékok egy ember, egy életmû jobb megértéséhez. Ahogy azonban elkezdtem böngészni-ízlelgetni a közel nyolcszáz dokumentumot tartalmazó gyûjteményt a hozzájuk tartozó jegyzetekkel együtt, hasonlóképpen jártam, mint a Bibliával és a korábban megismert Pilinszky-szövegekkel. Részint családtagoknak, részint barátoknak és hazai, illetve külföldi pályatársaknak írott levelei ugyanolyan elmélyültek, tömörek, a 20. századi misztikus költõnek ugyanazt a létfelfogását, metafizikai tapasztalatát közvetítik, amit a versei, a drámái, az elbeszélései vagy a publicisztikái, bizonyítva, hogy mûfajtól függetlenül mindig ugyanarról beszél, és hogy mennyire egyben van költõ és költészet, ember és mûvészete. Hát nem szabad, nem lehet felszínesen túllenni rajta. Ferenczy Béni halálhírére az özvegynek Ohainból 1967. július 4-én keltezett levelében például így közelíti meg élet és halál összefüggéseit: „A halál számomra csak addig volt maradéktalan realitás, amíg maradéktalanul realitásnak éreztem a világot. Amennyit a világ évrõl évre veszít súlyából, úgy nõnek fel bennünk a halottak. Elsõ idõben a távolság áthidalhatatlan, de késõbb fokról fokra megszûnik, s épp nem úgy, hogy a halottat élõnek hazudjuk, hanem épp ellenkezõleg: az áthidalhatatlan távolság sajátos törvényei szerint válik a halálból sose hitt bensõséges közelség.”

A közel száz éve, 1921-ben született költõ leveleibõl ugyanakkor az élet minden rezdülésére érzékeny, szenvedõ ember lelke érzõdik ki, aki otthonától távol is mindenkit számon tart („Párizs fárasztó; azt hiszem, meg is húzott egy kicsit! Péterke sorainak nagyon örültem; Áronkám, írj máskor is. Bébike aláírása gyönyörûre sikerült.” – Kovács Barnabásnénak [Párizs, 1970.] VI. 30.), és fontos számára, hogy megossza szeretteivel életének minden apró részletét, miközben a levélíróban mint fegyelmezett alkotóban minduntalan tudatosul, hogy meddig tartanak a nyelv határai: „Édeseim, most valóban mindent megírtam, amit tényszerûen közölhetek. A többit, ami a dolgok lombja-levele: majd elmesélem.” (Kovács Barnabásnénak [Párizs, 1970. augusztus 20.])

Egy roppant mûvelt, a mûveltséganyagot sajáttá tevõ költõ tájékozottsága olvastatja a szövegeket, akinek a szemléletében nem az élet az irodalom, a mûvészet, hanem fordítva: az irodalom, a mûvészet az élet(e), és csak annak van létjogosultsága, aminek metafizikai kiterjedése van. Álljon itt erre vonatkozóan egy részlet Kovács Péternek címzett levelébõl, amelyet Rómából írt 1948. január 16-án: „Az etruszkok városa nem messze feküdt (50 km) Rómától, Cerveterinek hívták. Két része volt: az élõk és halottak városa. A halottaké volt a nagyobb és a föld alá épült, mint holmi modern bunkersor. A holtakat kõágyra fektették, s itt porladtak el. Késõbbi korban kõkoporsókba helyezték a halottakat, s a szobrát tették fölibe, arcukon ott a jellegzetes »etruszk mosoly«. Tegnap egész nap a holtak városában voltam.” A misztikus költõ számára ez a mosoly nem csak látvány, elsõsorban nem látvány, hanem a hitbõl fakadó meggyõzõdéssel összhangban jel arról/abból a számára igazibb világról, világból, ami felé földi halandóként tart, amire áhítozik, és ami megérteti vele, hogy a szenvedésnek határozott célja van, mert a földi a formán túliban nyeri el végsõ értelmét. Ebben a megközelítésben Pilinszkynél az irodalom nem pusztán irodalom, hanem a megszentelõdés, sõt a megváltódás esélyét, lehetõségét jelenti. Ennek szép példája a Pilinszky Jánosnénak Rómában 1948. január 8. körül írt levél egyik részlete, amelyben a Piéta címû versét magyarázza: „Mária ölében fekszik Jézus. Az eleven idegrendszer, az eleven érzékek nem tudnak mit kezdeni a halottal, s keserûen a gyászoló ellen fordulnak, mivel életre születtek, és csakis az élettel szemben bizonyulnak engedelmes szolgálóknak. Az anyának minden érzékit meg kell ölnie magában, a puszta, dermedt gyászba kell kövülnie, hogy méltó társa lehessen az ölében fekvõ halottnak. (…) az anya áldozata a megtagadott életerõt mintegy átmenti a fiúba, s egy ilyen feneketlen szeretet kell ahhoz, hogy a fiú dicsõségesen életre keljen.”

Szólhat-e másról a legmagasabb fokú mûvészet, irodalom, mint a szeretet parancsáról? – kérdezi Pilinszky. Amennyiben igaz az, hogy nála az irodalom több mint irodalom, akkor a kérdés sem csupán

szónoki. (Borsodi L. László)

 

LÖKDÖSNEK PIROS DELFINEK FEHÉR LEPEDÕN

 

Ha van igazi sztárköltõ a mai magyar irodalomban, akkor – talán nem vetem túlságosan el a sulykot – õ az. Elõzõ verseskötetét, az öt éve megjelent Polaroidokat egyik hónapról a másikra tízezer példányban kapkodták el. A szerzõjük már akkor ismert és elismert slammer, aki már az internet, a Facebook világába született és abban felnõtt generáció egyik jeles tagja. A Dalok a magasföldszintrõl címû elsõ kötete 2010-ben jelent meg, harmadik verseskönyve, a Rókák esküvõje2 pedig tavaly. Nem egészen tíz év alatt tehát, pontosabban nyolc év alatt három verseskönyv és egy szédületesen felfelé ívelõ pálya. Friss kötetével idén ott volt mindenféle könyves listákon, nem érdemtelenül. Idén lesz harmincöt éves. Igazából második kötetével, a Polaroidokkal és a slam poetryvel futott be. Kemény István és Parti Nagy Lajos verseivel megismerkedve érte az elsõ nagy kortárs versélmény, ahogy egy interjúban elmeséli, amelynek hatására teljesen megváltozott a mai költészetrõl való felfogása. Számomra nagyon rokonszenves az is nála, hogy azt nyilatkozza egy másik helyen, hogy az írás az élete leglényegibb része. Nem az egyik csupán, hanem a leglényegibb. Ezt az újabb kötetét pedig szinte egy hangulatból, mindössze három hónap alatt írta egy lengyelországi ösztöndíj ideje alatt. Mondhatunk bármit, hogy a slammel és azon keresztül a verseivel egy olyan népes fiatal réteget is elér, amelyik nem adatik meg az idõsebb költõgenerációk tagjainak, mert sikere, közönségsikere nem csupán ennek, hanem a jó verseknek, a jó költészetnek tudható be leginkább. Bizonyság rá ez utóbbi könyve is, ez a csak kicsivel több, mint száz oldalnyi vers.

Simon Márton a Telep és az Elõszezon nevû nemzedékekkel indult, a Polaroidok haikuszerû töredékköltészete instaidézetek, tetoválások formájában is hódított a fiatalok körében, jelezve mintegy, hogy ez a költészet valahol kitapintotta ennek a generációnak a pulzusát. Ezek a töredékek nemcsak, hogy szétszedik a költészetet, de egy köteten belül mintegy újra össze is rakják azt, valamiféle új konstrukciót, kötetbeli új sruktúrát alakítva ki, kínálva fel lehetséges költészetkoncepcióként. Formanyelvi-poétikai kísérlet ez, játék a szavakkal, a lehetõségekkel, újításpróba, megreformálás-szándék. Közönségsiker volt a javából, ebben a töredékességben ez a közönség, ez a generáció magára talált, illetve hát: megtalálta, felfedezte önmagát.

A Rókák esküvõje nem ilyen töredékes szerkezetû, sokkal, de sokkal tágasabb verskompozíciókat tartalmaz, hosszúsoros próza- vagy szabadverseket, akár többoldalas, lassan hömpölygõ verskompozíciókat is. Verseiben az egy-két évtizeddel ezelõtt divatos montázstechnikát alkalmazza, ezt a Domonkost, Tolnait, Kormos Istvánt, Borbély Szilárdot és másokat megidézõ asszociatív szerkezetû, montázsoló versbeszédet, egyébként kitûnõen (!), a tömbszerû szakaszok egymásutániságában vetítve egymásra a különbözõ területeket úgy, ahogy a szerzõjük is nyilatkozta valahol: az „össze nem illõ dolgok harmóniáját” kutatva. Asszociatív-szimultaneista technikájú, élõbeszédszerû versek a Simon-költemények, a versvégeken sokszor megemelt, a hétköznapitól elemelt befejezéssel. Szerelem, hiány, magány, sírás stb. olyan témák egytõl egyig, amelyek eléggé ingoványos területek felé vezethetnék a tollat, és ember, költõ legyen a talpán, aki jó eséllyel ki tudja kerülni – fõleg ezekrõl szólva, fõleg ezeket tematizálva – a giccsesben való édeskés dagonyázást. Pár érzelmesebb passzustól, kivételtõl eltekintve Simonnak sikerül. A kötet harminchat versébõl – nagyon szigorúan mérve is – vagy hét-nyolc kitûnõ darab, nagyszerû vers található, ahogy végiglapozok most újra a könyvön, és megszámolom az olvasáskor plusz jellel bejelölteket. És passzusok, és versszakok, és verssorok másutt is. És ez nagyon-nagyon jó arány. Szerintem. (Fekete Vince)

 

RENDELTETÉSSZERÛEN HASZNÁLJUK-E AZ IRODALMAT?

 

  1. Vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy idõrõl idõre nagyon határozott igény mutatkozik az írói esszékre? Nekem ugyan Kosztolányi Lenni vagy nem lennije volt és marad a kedvencem ebben a mûfajban, de nem tudom nem észrevenni, hogy az utóbbi években milyen sok írói „elmélkedés” jelent meg, és vált is népszerûvé az olvasók körében – gondoljunk például Térey Teremtés vagy sem címû kötetére, vagy éppen Kemény István Lúdbõrjére. Most meg itt van Háy János Kik vagytok ti?-je, illetve Markó Béla A költészet rendeltetésszerû használatáról címû kötete.3 Lehet, hogy tévedek, de bizonyára irodalomoktatásunk is tehet róla, hogy néha még a bölcsészek is élvezettel, egyfajta lazításként, „étrend-kiegészítõként” írói esszéket olvasgatnak...

  2. 2. Cs. Szabó László Hazajáró lélek címû könyvében olvasom, hogy magyartanáruk annak idején nem megtanította nekik az irodalmat, hanem megfertõzte õket irodalommal. Ezt olvasva nyilván eszembe jutott az a csíkszeredai délután, amikor Láng Gusztávval sétálgatva csupa „fölösleges” (irodalmi) témáról diskuráltunk, például arról, hogy mennyire zseniális tud lenni a magyar katonai nyelv, mondjuk, egy ilyen képzavaros mondatban, hogy „A vezérkar kebelében fejetlenség kapott lábra”; vagy arról, hogy Ady A ló kérdez címû versében a ló õt (értsd: Láng Gusztávot) Akhilleusz lovaira emlékezteti az Íliászból: „Erre a járom alól így szólt neki gyors paripája, / Xanthosz, a földnek eresztve fejét, hogy hosszu sörénye / mind kibomolva a járom mellett ért le a földig / – mert szólóvá tette fehérkaru Héra, az úrnõ –: / »Tudd meg, erõs Akhileusz, megmentünk még ma a harcból: / csakhogy a veszted napja közel van, s nem mi okozzuk«”... Meggyõzõdésem, hogy 14 éves korig csak „sétálgatni” kellene az irodalomban; nem lenne szabad minõsítgetni például se „szekundával”, se „Foarte bine”-vel a diákok irodalmi ismereteit (akárcsak a finneknél), hanem csak olvasni, olvasni és olvasni, illetve beszélgetni az olvasottakról: irodalmi hõsökrõl, nyelvrõl, az írók biográfiájáról stb. – tehát tényleg megfertõzni a diákokat irodalommal, vagy ha úgy tetszik: rendeltetésszerûen használni az irodalmat. (14 éves kor után meg nyugodtan szakosodhatnak a „bölcsészek”: tanulhatnak irodalomelméletet, használhatnak majd nyakatekert terminológiát az irodalomról való beszédben, de a lényeg mégiscsak az lenne, hogy ne utáltassuk meg az irodalmat pengeagyú, gyermekkorban mindenre kíváncsi emberkékkel – aztán meg kesergünk, hogy elfogytak az olvasók...)

3. No de mikor használjuk rendeltetésszerûen az irodalmat? Ahogy Markó mondja: „sok mai esztéta elképzelése szerint is éppen akkor olvassuk rendeltetése szerint a szépirodalmi szöveget, ha képesek vagyunk elgyönyörködni vagy elszörnyedni az író rendhagyó nyelvhasználatának következményein, ahogy egy-egy szó alól is, akár a váratlanul felemelt napsütötte kövek alól, szertefutnak a bogarak” (210.). Igen ám, csakhogy az irodalom nem csupán a szavakkal való bíbelõdés terepe, hanem másra is jó: például történelmet lehet tanulni Arany Jánostól; reménykedni lehet, hogy irodalom által jobbá tehetõ a világ, vagy hogy általa „jobban meg fogjuk érteni mai meghasonlott közös énünket” (208.) stb., stb. Aztán itt van – mindennek a tetejében – a magyar irodalom kulcsproblémája, hogy tudniillik „kell-e értelmezni a mûértéshez a biográfiát?” (152.) Markó válasza a lehetõ legtömörebb: „Azt gondolom, hogy kell”. És egyáltalán nem véletlen, hogy épp Szilágyi Domokos besúgó múltja kapcsán kerül terítékre ez a kérdés. Ahogy Markó mondja: „Egy bajom volt ezzel a költészettel [vagyis Szisz költészetével]: mitõl van a folyamatos szenvedés?” (154.) Nos, miután fény derült a költõ besúgó múltjára, jóval tisztább a kép: „veszítettünk egy kultikus személyiséget, de az eddigi olvasatához képest nyertünk egy jóval hitelesebb költészetet” (uo.). A magam részérõl csak egyetérteni tudok ezzel a „diagnózissal”.

4. Csupa ilyen diagnózist olvashatni a kötetben: Markó Béla nem forgat föl fenekestül kanonizált életmûveket (érezhetõen nem is ez a célja), egyszerûen csak kiegészít, finomhangol, máshová teszi a hangsúlyokat, érzékenyít, tehát: rendeltetésszerûen használja a költészetet.

5. És van két kedvencem is a 29 darab, hosszabb-rövidebb írást egyberostáló mini-(magyar)-költészettörténetben: a Reformszonett címû hosszabb tanulmány (26–38.), illetve az Útban a haiku felé alcímû esszé (187–192.). Afféle „szerelmi vallomások” ezek az írások; mintha mûhelynaplókat olvasnánk, itt már a szonett- vagy haiku-költõ Markó Béla is megszólal. Íme, egy rövid részlet a haikuról: „A haiku nem epigramma és nem is aforizma. Aki ezekkel összetéveszti, az nyilván írhat szép, szellemes szöveget, de összecsukott markában meghal a haiku lepkéje, ugyanis a haiku-költõnek nem kell foglyul ejtenie a lepkét, hanem eggyé kell olvadnia a természettel, hogy mozdulatlan kezére szálljon, mint egy rózsabokorra. Az epigramma vagy aforizma a zárt, kemény európai igazság, míg a haiku a kertünket elárasztó esõcsepp, a háztetõre iszonyú súllyal ránehezedõ hópehely világa. A szabadságé tulajdonképpen.” (Lövétei Lázár László)

 

A FODOR SÁNDOR-MONOGRÁFIÁRÓL4

 

Talán mindnyájan ismerjük az érzést, ha máshonnan nem, hát egészen fiatal korunkból, milyen az, amikor egy író-olvasó találkozó alkalmával elõször látunk egy írót, akinek olvastuk ugyan már egy, két vagy több mûvét, de akit addig még nem láttunk, nem tudtuk, hogyan néz ki. Ilyenkor gyakran meglepõdik a jelenlévõ, valahogy nem úgy képzelte a szerzõt, ahogy kinéz.

Némiképp hasonló érzést kelthet egy monográfia elolvasása is. Fodor Sándor mindenképpen az ismertebb romániai magyar írók közé tartozik, életmûve sok és sokféle mûfajban megírt könyvet tartalmaz. De egyrészt nem valószínû, hogy minden olvasó minden könyvét elolvasta, így a róla írt monográfia sokak számára tartalmazhat új dolgokat. Már csak a monográfia szó jelentését véve is alapul, ami egy bizonyos tematikát – ez esetben egy író életmûvét – minden szempontból, kimerítõen feldolgozó nagyobb szakmunkát jelent. Másrészt meg azért, mert – mint minden írás – a monográfia is magán hordozza szerzõjének látás- és megközelítésmódját, ami szintén szolgálhat meglepetésekkel az olvasónak.

Úgy gondolom, szerencsés döntés volt, hogy a Fodor Sándorról szóló monográfiát Sántha Attila írta meg. Azért is, mert Attila személyesen, közelebbrõl is ismerte Fodor Sándort, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának alapítása utáni idõkben néhány évig együtt dolgoztak, közösen igyekeztek megoldani a kezdeti nehézségekbõl adódó problémákat. (Mint tudjuk, Fodor Sándor alapító elnöke volt, késõbb pedig haláláig tiszteletbeli elnöke maradt ennek a romániai magyar írószervezetnek.) De azért is szerencsés választás volt, mert így a szakmai alaposság mellett egy olvasmányos mû született, melyet bárki élvezettel olvashat, akár közönségsikerre is számot tarthat. (Nagyon nem mindegy ez, ismerünk olyan neves íróról szóló, szakmai metanyelven megírt monográfiát, melyet saját bevallása szerint az illetõ író is csak az elsõ pár oldalig olvasott el, aztán félredobta, mint emészthetetlen, unalmas mûvet.)

A Sántha Attila által megírt, összeállított munka nem ilyen. Valószínûleg Fodor Sándor is egyszuszra olvasná el. Ebbe, úgy gondolom, az is közrejátszik, hogy egy költõ írta meg. Hiszen ahhoz, hogy egy értõ, az életmû igazán fontos részeit megragadó és azt közérthetõen, s ha mondható így, izgalmasan tálaló mû jöjjön létre, nem elég az alapos gyûjtõmunka és rendszerezés, a szakmai felkészültség, hanem még jókora empátiára is szükség van. Egy regény, novella vagy akár mese is valamiképpen reflexió a valóságra. Az ezekrõl írott irodalomkritika vagy monográfia így nevezhetõ reflexiónak a reflexióra. Hogy mindez ne legyen öncélú mutatvány, brillírozás egy szûk szakmai réteg felé, ezért jó, ha olyan szerzõ írja meg, akinek fontos szempont a közérthetõség és olvasmányosság (is).

A négyszáznegyvenhárom oldalas mû széles és mély betekintést nyújt Fodor Sándor életébe és életmûvébe, számos összefüggést megvilágítva, hogyan függ össze e kettõ. Az író felmenõinek számbavételekor néhány téves adat is kijavításra került. Külön fejezetek és alfejezetek térnek ki a novellista és a regényíró Fodor Sándorra, valamint a gyermekirodalomban is maradandót alkotó szerzõre (Gondoljunk csak a Csipike-ciklusra vagy a Fülöpke-történetekre.) Az önéletrajzi jellegû írásairól szóló fejezet fontos része a monográfiának, Fodor úr jó pár könyvének ez a témája, számos mûben igyekszik részrehajlás nélkül számot adni életérõl. Fordítóként szintén jelentõs életmûvet tudhatott maga mögött, ez sem maradt ki a könyvbõl. De szó esik az Erdélyi Magyar Írók Ligája élén eltöltött idõkrõl, meg a vallásosságáról is, ami élete derekától igen fontos volt számára. A könyvben gyakran megszólal maga Fodor úr is régebbi vagy nem is olyan régi beszélgetésekbõl, interjúkból válogatott részletek formájában. Számos pályatárs és kritikus méltatásából is idéz Sántha Attila a megfelelõ helyeken, érdekes figyelni arra, hogy az idõk során ki mit tartott lényegesnek az író különbözõ mûveiben. Mint minden életmûben a kiemelkedõ csúcsok között elõfordulnak hullámvölgyek is – ezekhez értõ, de soha nem sértõ módon közelít a szerzõ.

Végezetül, de nem utolsósorban szólni kell még valamirõl. A monográfia igen részletes, sok szempontot figyelembe vevõ bibliográfiájának összeállítása Kuszálik Péter szakavatott munkáját dicséri. Ritkán esik szó egy-egy könyv kapcsán errõl, talán mert a bibliográfus aprólékos munkáját a közvélekedés elég unalmasnak tartja. Meg hát az eredmény többnyire csak szakembereket érdekel. Ezúttal más a helyzet. A könyv igen jelentõs részét a bibliográfia teszi ki. Kuszálik Péter érdekes, olvasmányos felvezetõt írt a bibliográfiaírás rejtelmeirõl, ami néha hasonlatos egy detektív nyomozásához. Konkrét példákat is említ a Fodor-életmûvel kapcsolatban, milyen buktatói, nehézségei voltak egy-egy Fodor-írás elsõ közlésének kiderítésekor vagy a róla szóló kritikák pontos behatárolásánál. Olvasva ezekrõl, úgy vélem, ezután nagyobb megbecsüléssel fogunk közeledni a bibliográfusok munkáihoz. (Molnár Vilmos)

1 Budapest, 1997, Osiris Kiadó. Szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta: Hafner Zoltán.

2Simon Márton: Rókák esküvõje. Jelenkor. 2018.

3Csíkszereda, 2019, Bookart Kiadó.

4 Sántha Attila: Fodor úr, a boldog óriás. Fodor Sándor-monográfia. Az életmû-bibliográfiát összeállította Kuszálik Péter. Kézdivásárhely, 2018, Zelegor Kiadó.




.: tartalomjegyzék