Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Január
Fekete Vince

Félemeleten (Borsodi L. László: Félemelet)

Csendes, halk szavú költő Borsodi L. László, aki – költőként – tíz-tizenöt centivel a föld fölött lebeg. Illetőleg, hát ez az az állapot, amelyre áhítozik, hogy helyzetbe hozza magát, helyzetbe kerüljön, és ez nem azt a bizonyos, romantikus költői révületet jelenti, amikor a poéta égre szegezett tekintettel mered a firmamentumra, és várja a nagybetűs ihletet, hanem magát a költői létállapotot, nyugalmat, csendességet, azt a megfelelő, ritka pillanatot, amikor megszületik a vers, és amely pillanatra, percre, órára sokszor bizony napokat, hónapokat, sőt – van, akinél – éveket is kell várni.
Nem véletlen, hogy a kötetének a nyitóverse, az Invokáció valami ilyesmiről szól, s az sem véletlen, hogy az ima hangján teszi mindezt:
„mindennapi utazásom
– hogy ne kelljen földön járnom –
add meg
nekem
ma”

Vagyis a mindennapi utazás, lebegés, a midennapi elrugaszkodás, eltávolodás kérése, hogy eltávolodhasson mindattól, ami lehúzó, ami földi, vagyis éppen ettől a mindennapiságtól, s egyúttal egy másik világba – a versek, a költészet? – világába való átlibbenés, átbillenés, átfolyás óhajtása. Révült állapot? Költői? Nem tudom. De valami egészen más, mint ami nap mint nap körülvesz bennünket. És itt most sorolhatnók a mindennapi stresszeinket, félelmeinket, kötelességeinket, és egyebeket, amelyek közepette ajándék – a Fennvalótól? –, mindenesetre Valakitől, aki mindenek fölött áll, s aki nem evilági, nem földi, és aki valahonnan a Túlból, a transzcendensből, de mindenképp valami számunkra teljesen ismeretlen terénumról küldi – ha küldi természetesen, ha méltóztatik küldeni – ezt a csöppnyi, percnyi, pár percnyi bónuszt, ráadást, ami az ihlet perce, pillanata.
És ez a költői létállapot – félemelet – is valahol az ég és a föld között van. Nem éppen a földön, annál valamivel fennebb, a fenti és a lenti között. Ebben a közöttiségben. És itt sorolhatjuk: élet és halál, lét és nemlét, lent és fent, mindennapi és nem mindennapi, inneni és túli stb. De a legpontosabb helymeghatározás: a Között. A közöttiség, a tengés-lengés, a létezés a világok között. („Botladozom két világ között”)
Magány és társravágyás, fohász és istenkeresés, szenvedés és bűnhődés, a feltétlen, mindent odaadás, a teljes átadás és a birtoklásvágy, és annak a kijelentése, hogy: „Én vagyok mindenben/ bennem vannak mindenek”, vagyis a mikro- és makrokozmosz közötti sajátos kapcsolat kivetítése. Úgy vagyok én parányi részecskeként a Mindenségben, hogy maga a Mindenség bennem, a parányiban cakkra úgyanúgy fellelhető.
A kötet, e kis füzetecske hetven vagy nyolcvan százalékában az az érzése az olvasónak, hogy az csak töredékekből áll, mert – zenei hasonlattal – a vers felvezetése, kiteljesedő belső íve és a levezetés közül valamelyik szinte mindig hiányzik. Vagy in medias res kezdődik a Borsodi-vers, vagy a levezetés, a szokványos befejezés előtt már berekesztődik a költemény, s így a szöveg mintegy elharapódik, úgy ér véget, hogy hiányt, betöltendő űrt hagy maga után. És ez az a hiány, ami cseles poétikai eszközként munkálni kezd aztán az olvasóban, mintegy arra késztetvén őt, hogy saját maga töltse ki az üresen maradt negatív öntőformákat – a saját maga tapasztalataival. És ugyanez a hiányos, mintegy elharapott szerkesztésmód a jellemzője nemcsak külön-külön a verseknek, hanem a kisebb egységekben, a versszakokban, versmondatokban és a verssorokban is ez a szervezőelv dominál.
A Borsodi-versek nem is úgy azok, amik, ahogy ezt a klasszikusabb eleje-közepe-vége versektől elvárnók, hanem egy hatalmas tömbből (léttapasztalatok, olvasás-, műveltség- és egyéb élmények) kipattintott, kispiccelt, kiragadott mondatok, verssorok, versek. Csak a szerzőjük tisztában van azzal, hogy honnan, mit és miért kellett kipattintania. Csiszolgat rajta, leüti a szép kerek formát, hagyja egy kicsit érdesebbre, nem túl művire, túlontúl megcsiszoltra, hanem természetesebbre, emberközelibbre,.
Negyedik kötete ez Borsodi Lászlónak, de tulajdonképpen az első három könyvének az esszenciája, a java található meg itt, ebben a könyvében, régebbi és újabb versek, mindazok, amelyek együtt adják ennek a szeredai költőnek a saját költői énjét. Túl van már a kezdeti bizonytalanságokon, az induló költők borzosságán, fésületlenségein. Egyszerű hang, tiszta hang az övé, nem harsány, nem hivalkodó. És ez a félemelet igazából az a pont is ezekben a szikár, magát a mestert, Pilinszkyt is idéző dísztelen, a hallgatásokat, az elhallgatásokat, a mondatok elharapását, a befelé való sziszegést hangsúlyozó költeményekben, ahonnan ezután egyedül, csak a maga útját követve kell továbblépnie. Innen már a nagy széles pusztaság van a „senki nem segít” érzésének a tudatában, innen már a legnehezebb, mert csak magára hagyatkozhat, és innen már a legkönnyebb, mert csakis magára hagyatkozhat, mert a félemelet nem a magasság még, nem a mélység már, innen visszaút nincs, innen átjárás sincs, csak egyetlen irány van, és ezt – úgy hiszem – jól tudja maga Borsodi László is.

(A kötet Csíkszeredában, 2007-ben, a Hargita Kiadóhivatalnál jelent meg)


.: tartalomjegyzék