Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Május
Czakó Gábor

A honfoglalás revíziója

Szentkatolnai Bálint Gábor tiszteletére

 

Kik, hogyan és mikor foglaltak hont a Kárpát-medencében bő ezer évvel ezelőtt, kérdezi Szentkatolnai Bálint Gábor 1901-ben megjelent, A honfoglalás revíziója című könyvében. Kérdését meg is válaszolja. Ám a mai iskolai tananyagok – keletkezésük pillanatában elavult válaszokat ismételgetnek. Nagyjából úgy, ahogy százvalahány éve tették – noha azóta elég sok víz folyt le a Dunán.

Időközben feltalálták a genetika tudományát, ami számos, egymástól független, természettudományos – itt: ideológia-mentes – eszközzel és módszerrel, sorozatos vizsgálatokkal kiderítette, hogy a finnugorok és köztünk elméletileg feltételezett néprokonság nem áll fönn. Más szóval: sosem voltunk, tehát ma sem lehetünk „egy nép” ivadékai, miként azt ma is írják kulcshelyeken: „Volt egy nép...”

Akik erre a kapcsolatra építették életművüket, most esküdöznek, hogy ők ilyet soha nem állítottak, csak nyelvi rokonságot emlegettek... Tudjuk – ők is, mi is –, hogy nem így volt. Összeomlott a XIX. század második felében szerkesztett hipotézis, miszerint a magyarság finnugor eredetű volna? Ugyan! Helyébe ugrott a „nyelvi leszármazás” ötlete, miszerint szomszédolás közben rájöttünk, hogy a miénknél mennyivel kifinomultabb, érzékletesebb, gazdagabb a kőkorban megrekedt finnugorok beszéde. Nosza, gyorsan eltanultunk ettől a csoportjuktól kétszáz szót, egy másiktól a felét, amattól a kétszeresét – és így tovább, a magunkét meg szemétbe vágtuk. Még egy pirinyó szavacska sem maradt belőle. Lehet, hogy nem is létezett, némán iparkodtunk fémekkel, állatokkal, fél Európára kiterjedő kereskedelemmel, városok építésével, miközben csak makogtunk és mutogattunk…

Mi tagadás, hosszadalmas kifejtést igényelne, hogy az összes finnugor nép miként lehetett egyszerre a nyelvmesterünk? Vagy csak valamelyik? Miért éppen az? Mikor, hol, miért és hogyan történt a dolog? Kínos mellékkérdések is nyújtogatják az ujjukat. Például: miért került sor ilyesmire? Kőkor ide vagy oda, a finnugorok talán olyan társadalmi, kulturális, politikai és szellemi fölényben voltak velünk szemben, ami értékesebbé, kívánatosabbá emelte nyelvüket a miénknél? Annak ellenére is, hogy fogalmuk sem lehetett azokról a dolgokról, ügyekről és eszmékről, amikkel őseink akkoriban foglalkoztak.

A választ nem tudjuk. A finnugor térség zömét ugyanis elkerülték az ún. történelmi események az írásbeliséggel együtt.

Ami nem akadt útjukba, annak nevet sem adhattak. Ismeretes, hogy a Krisztus utáni évezredekben is kitartottak a maguk családi keretei között zajló halász-vadász-gyűjtögető életmódjuk mellett. Államot sehol nem alkottak, „hadjárataik” egy-két kemény legény vitézkedését jelentette. Írásuk sem volt, ilyenformán nem maradtak följegyzéseik. Olyan nyelvemlékeik tehát egyáltalán nincsenek, melyek a tan hitelét tárgyalhatóvá tennék. Kivéve a komikat, akik néhány keresztény vallási iratot lefordítottak saját nyelvükre. Ezeket magyarította a nyelvzseni Vászolyi Erik, akit a magyarságtudományok akkori urai hamarosan emigrációba kényszerítettek.

Vászolyi jó messzire menekült. Ausztráliába, ahol az ottani bennszülött nyelvek világhírű kutatója lett. Utolsó idejében kitört belőle az eltitkolt igazság. Mert az igazság fékezhetetlen. A kórházban, pár héttel halála előtt, a következőket mondta feleségének: „Anyám, nagyon figyelj, mondani akarok neked valamit. A magyar nyelv olyan, mint a baszk. Teljesen egyedülálló. Nekünk nincsenek nyelvrokonaink. De ne mondd el senkinek.” (Adorján András nemzetközi sakknagymester szíves közlése.)

Az ember utolsó idejében fölmondja taktikai megalkuvásait...

*

Az orosz tudósok által föltárt Szintasta-andronovói kultúra, melyet őseink még a bronzkorban alapítottak i. e. a III–II. évezred fordulóján a Déli-Urál térségében, gazdag régészeti anyagot hagyományozott ránk. Lásd: Szintasta-kultúra, erődvárosok, bányák, stb. Minderről az orosz kutatók mellett kimerítően írt Z. Tóth Csaba és több más tudósunk. Szerénytelenségem Nyelvédesanyánk, Szabir titok, Nyelvünk aranyágya és más könyvekben tett közzé számos adatot – szöveget és képet – ősműveltségünk e káprázatos szakaszáról. Azért kell szakaszról beszélni, mert eleink az imént említett időben nem előzmények nélkül, hanem fejlett bronzkorinak nevezett műveltség birtokában és annak eszközeivel alkották tárgyaikat, lakhelyeiket, tehát környezetükhöz képest igen magasról indították az orosz régészek által andronovóinak nevezett kultúrát. Szellemi kincseiket a jelek szerint „délről” hozták, valószínűleg a Kaukázus térségéből, de oda is mentek valahonnan...Az MTI 2013. augusztus 20-i jelentése szerint a Türk Attila vezette magyar ásatás számos, igen értékes honfoglaláskori leletet tárt föl az Urál átjárójától keletre az Uelgi-tó melletti temetőben. Annak ellenére, hogy a sírokat a rablók már derekasan fosztogatták. Ennél szomorúbb, hogy az utóbbi években semmi hír nem érkezett a kutatás folytatásáról. Mindenesetre az I. évezred végén a későbbi honfoglalók, a finnugor tárgyi kultúrától erősen különböző, azt messze fölülmúló iparművészettel bírtak, aminek szerves folytatása föllelhető Árpádék nemzedékének tárgyi hagyatékában is.

Az Urál déli térségének szabarnak-szabirnak mondott lakói, alkotói bekapcsolódtak Európa üzleti vérkeringésébe. Járták az észak–déli kereskedelem fő útját, a Borostyánutat. Az út melletti telepüket Claudius császár colonia rangra emelte Kr. u. 43-ban – a róluk vett Savaria néven. A Savaria – Szabaria összefüggés aligha cáfolható. A birodalomban a colonia Róma után a legmagasabb városi rangot jelentette. Lakói római polgárjoggal bírtak, önkormányzat stb.

Hasonló jelentőségűek lehettek a délre, a kincses Kaukázushoz és a Fekete-tengerhez, majd Bizáncba vezető szabir kereskedelmi utak. Ennek tényét örökítette meg Iordanes Geticájának 37. fejezete. Ezen az úton odafelé elsősorban nemes prémeket – nyest, coboly, hermelin stb. – szállítottak. Ezeknek a prémeknek az eredeti gazdái ugyanis nem élnek a mediterrán világban, s ha mégis, bundájuk a meleg égöv alatt elsatnyul.

Itt fönnforgó népnevünket Szentkatolnai Bálint Gábor hetvennél többször említi A honfoglalás revíziója című könyvében – a forrásokat követve szabir, szapeir, szabar, saba stb. alakokban. Bálint nyelvi alapon föltételezi, hogy a sok szenvedést túlélt adige-kabard nép magyar maradék. Művét Lexicon cabardico-hungarico-latinum címen Kolozsvárott kiadta 1904-ben. A könyv kereskedelmi forgalomban már nem létezik, de a Széchényi könyvtár fizetség ellenében készít másolatokat az olvasóknak.

A szabirok Szabariában, azaz Szibériában, a ma már világhírű erődvárosokban és az ezek közé, tehát védett helyre épített falvakban laktak. Ezek körkörös, néhol csigaház alakú alaprajza, az egyes otthonok mai szemmel is kiváló fölszereltsége: saját kút, tágas szobák, műhely fémolvasztóval stb. megdöbbentette az ásató régészeket. Valószínű, hogy a szabir hagyaték kutatása még számos értékes meglepetéssel fog szolgálni. Mint például a világhírű Permi bronzok megtalálása.

A Déli-Urál térségében a szabirok az ottani réz és ón lelőhelyek anyagából bronzot készítettek, abból fegyvereket és különféle szerszámokat, műtárgyakat állítottak elő, ami óriási katonai és gazdasági előnyöket hozott nekik.

Arrafelé eleinte alig akadhattak ellenségeik, de délebbre hatolva sok küzdelem részesei lehettek, hiszen az I. évezredben megindult kelet–nyugati és észak–déli irányú népmozgások hullámai egyre északabbra csaptak. Rokonaink is indítottak katonai vállalkozásokat pl. déli irányba. Oly sikereset, hogy saját államot is szerveztek a Kuma völgyétől a Kaukázusig. (L. Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája. Gyertyán országa. Bp., 1942.) Bendefy mérnöki alapossággal hitelesíti művét egykori adatokkal, leírásokkal, köztük két korabeli pápai levéllel és egy arab útirajzzal.

Egyéb források híján nem tudunk többet Jeretan (Gyertyán?) fejedelemről és elődeiről, akikről a Szentatya ír. Egyes elképzelések szerint a Bíborbanszületett Konstantin által említett szavárd magyarok maradékai, de sem ezt, sem az ellenkezőjét bizonyítani nem tudjuk források hiánya miatt.

*

Ibn Batuta, arab utazó (XIV. sz.) alapos és színes leírást hagyott ránk a kumagyariai hitélettől és gazdálkodástól a népélet apróságaiig: vásár, étkezés, ruházkodás stb. Beszámolójának külön érdekessége, hogy a környező muzulmán világhoz képest a magyar nők részt vettek a nyilvános életben, fátyol nélkül jártak és a férfiak tisztelték őket. E tény talán bepillantást enged a kumagyarok világán keresztül a mi őseink életfölfogásába is.

*

Kumagyariát Timur Lenk, az ország hűbérura semmisítette meg. Fővárosát, Magyart (Mazsar, Madjar; most: Budjonovszk) 1396 januárjában elpusztította. Romjai ma is föllelhetők a Kuma folyó mellett. E nép maradékát vagy annak egy részét nevezték később és mostanáig adige-kabardnak. Szentkatolnai Bálint Gábor a legközelebbi rokonainknak tartotta őket. Történelmük eseményeiből, szokásaikról is rengeteget előbányászott. Köztük olyanokat is, melyeknek magyar kapcsolata máig kimutatható.

Mindezt tárgyi leletek is támogatják. Lezsák Gabriella régész a közelmúltban a Kaukázus térségében járt, s arról számolt be, hogy az ottani múzeumokban rengeteg középkori, magyarnak is vélhető tárgy található. Ásni sem kell, csak vizsgálódni, elemezni. Egyik legnagyobb nyelvészünk, Szentkatolnai Bálint Gábor műve a könyvesboltokba természetesen nem juthatott el, de tanulmányozható a Széchényi könyvtárban, ahol kérésre és fizetség ellenében külön lenyomatot is készítenek róla. Ki-ki megállapíthatja belőle, valóban nyelvrokonaink-e az adige-kabardok, más néven cserkeszek?

Érdemes volna utánanézni, hogy az adige-kabardok és köztünk van-e vérségi – genetikai – kapcsolat? S ha igen, milyen? Mai nyelvük mennyit változott a XIX. századihoz és az akkori magyarhoz képest?

Vannak-e nyelvemlékeik? Milyenek? Meséik, mondáik kapcsolódnak-e a mieinkhez? Miféle „magyaros” tárgyak hevernek feldolgozatlanul az észak-kaukázusi múzeumokban? Lezsák Gabriella régészünk többet látott közülük, de ottani tartózkodási idejének rövidsége miatt nem tanulmányozhatta őket. Az összehasonlító népzenetudomány mai jelesei, Juhász Zoltán, Sipos János, Agócs Gergely és mások éppenséggel a magyar népzene V. ágát vélték fölfedezni a ma török nyelvű szöveggel kísért helyi népzenében. Mire emlékeznek meséik-mondáik, konyhájuk, ruházkodásuk, vigalmi és temetési szokásaik? Mi lett azokkal, akik kivándoroltak Törökországba? Bartók kutatása óta nem hallani róluk. És így tovább…

Az adatok nélküli finnugor kapcsolatból már minden lehetségest és lehetetlent kifacsartak tudósaink. Tanítványaik buzgón írják az újabbnál újabb, a semmiről semmitmondó dolgozataikat. Mi más tehetnének: ebből lesz az ösztöndíj, a doktorátus, előmenetel a tudományos szamárlétrán.

Aki föl merné tenni a kérdést, hogy vajon mit rejt számunkra a Kaukázus és vidéke, az vajon úgy járna, mint Szentkatolnai Bálint Gábor, az egyik legnagyobb magyar nyelvész?

*

A múltunk s vele a jövőnk iránt érdeklődők számára aranybánya Szentkatolnai Bálint Gábor könyve, valamint mellette az a tömérdek forrás, amit ez az egyetlen írás érintett. Aranybányászok kerestetnek.




.: tartalomjegyzék