Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Május
Gál Péter

Balánbánya története - kicsit másképp

2018 szeptemberében jelent meg egy írás a Székelyföld kulturális folyóiratban (XXII. évfolyam 9. szám), Szabó Rita: Változások egy székelyföldi településen a szocialista iparosítás és urbanizáció következtében címmel. Az írás a szerző ELTE BTK néprajzi mesterképzésén írt szakdolgozatának egy része, melynek a címe: Bányatelepből szocialista mintaváros.

Nagy érdeklődéssel fogtam neki az olvasásnak, lévén, hogy ennek a mintavárosnak a születésénél én is „bábáskodtam”. A régi bányatelepet már 1964-ben megismertem mint praktizáló szakiskolás, és 1966 júliusától 1974 decemberéig ott dolgoztam és ott is laktam Balánbányán.

Ez a szakdolgozat már csak a terjedelme miatt sem adhatott egy teljes körképet a baláni életről és sajnos, néhány téves információt is tartalmaz. Amint a lábjegyzetekből is kiderül, a szerző egyik forrásanyaga Barabási László: Balánbánya története (Csíkszereda, 1996) című könyve. Kíváncsi lettem, vajon ki tévedett, ezért kivettem a könyvtárból ezt a kötetet. Hát bizony, Szabó Rita egyik téves adata ebből a forrásból származik: „a fokozódó munkaerőhiány és a munkásvándorlás kérdésének megoldása céljából 1969-ben megnyitotta kapuit a bányászati iskolakomplexum”. (156.oldal) A Balánon felépített iskola valóban akkor nyitotta meg kapuit, de a szakmunkásképzés már 6 évvel azelőtt megkezdődött. A Maros Bányaipari Tröszt, ahová Balánbánya is tartozott, Csíkszeredában 1963-ban beindította a 3 éves bányászati szakiskolát 160 tanulóval. A most is a birtokomban lévő kicsengetési kártyánk igazolja, hogy 1966-ban a 160-as létszámból 141-en diplomáztunk: 29 bányász, 37 bánya-villanyszerelő, 38 bányalakatos és 37 ércelőkészítő-feldolgozó (19 tanuló, főleg a bányász osztályból, félbeszakította az iskolát).

Mielőtt tovább „áskálódtam” volna, megnéztem a lexikonban (Új Magyar Lexikon, 5. kötet, 41. oldal) és a monográfia címszónál a következőket olvastam: „valamely körülhatárolt tudományos kérdést részletesen, a teljesség igényével tárgyaló, nagyobb terjedelmű munka”. Miután ez a dolog tisztázódott, már nem zavart különösebben, hogy a rézérc-feldolgozás leírásánál számos műszaki elírás történt. Sokat segített volna ennek a résznek a megírásában, ha a szerző igénybe veszi Somay Péter vegyészmérnök úr szaktudását, aki a feldolgozóüzem főnöke volt a ’70-es években. Ami viszont tényleg zavart, az az, hogy a baláni kulturális-művelődési élet túl rózsaszínűre van lefestve. Az igaz, hogy a kezdeti, kőkorszaki állapotokhoz viszonyítva hatalmas fejlődésről beszélhetünk. Amikor én megismertem, a bányatelepen a mozin és a kocsmán kívül nem létezett semmiféle szabadidős programot kínáló intézmény. A hiányt pótlandó, impozáns méretű kultúrotthon

épült, amelyben helyet kapott egy jól ellátott könyvtár is. A bányászklub keretében valóban többféle kultúrcsoportot hoztak létre, akik Balánon is szerepeltek. Azért írtam, hogy „is”, mert ezek az együttesek főleg vidéken léptek színpadra. Előbb csak a szomszédos megyékben, majd a fél országot bejárva tartottak előadásokat. Ennek a kultúrmissziónak elsődleges célja a munkástoborzás volt. A műkedvelő előadókat mindig elkísérte egy-egy tisztviselő a személyzeti osztályról, jól ellátva megfelelő propagandaanyaggal. A leendő bányászok számára a fő csábítást a tömbházlakás ígérete és a valóban magas fizetések jelentették. A fenti mondatban a „műkedvelő” jelző arra utal, hogy ezek az amatőrök mindnyájan a bányavállat alkalmazottai voltak, bányászfizetést kaptak, akárcsak a baláni focisták és a csíkszeredai hokisok. Létezett egy baláni legenda, amely akár igaz is lehetett. Eszerint a vezérigazgató egy zárt körű vezetőségi ülésen a következőket mondta: a legaljasabb kizsákmányolás az, ami a vállalatunknál történik. Van ötezer alkalmazottunk, ebből 800-an dolgoznak a frontokban, ugyancsak 800-an a két flotációban, a többiek ezeknek a hátán élnek. Tele vagyunk raktárosokkal, irodistákkal, néptáncosokkal és focistákkal. Uraim, ha sürgősen nem intézkednek, önök is csomagolhatnak! Hogy ezek után mennyit változott a helyzet, erről nem tudok referálni, mert 1978 júniusában végleg eljöttem Balánbányáról.

Hogy igazságos legyek, a kultúrházban mégis zajlott az élet, számos országos hírű együttes, színház és előadóművész szerepelt nálunk. (Itt zárójelben két emlékezetes előadást említenék, kis ízelítőül az akkori civilizációs állapotokról. A brassói Dalszínház esztrádzenekara szerepelt Balánban, de a zenekar előadását alig lehetett hallani a hangos tetszésnyilvánítás miatt. A nagy ováció annak a tucatnyi, alig szoknyás táncoslánynak szólt, akik a zenére illegették magukat. A félrészeg, krónikus nőhiányban szenvedő nézőközönség majdnem megrohamozta a színpadot. A másik előadás meghívottja Dan Spãtaru volt, a ’70-es

évek nagy sztárja, akit a rajongói a műsor kezdete előtt jól leitattak. A spicces énekes vagy két alkalommal majd letántorodott a színpadról, de olyan jókedvvel dalolt, hogy az egyórásra tervezett előadásból majdnem háromórás közös nótaest lett.)

Abban a már idézett könyvben [Barabási László: Balánbánya története – a szerk. megj.] van egyéb dolog is, amit én másképp tapasztaltam. A szakszervezet szerepéről van szó, amelyet a szerző túlértékel, a pártszervezet hatalmát jóformán nem is említi. A minden hónapban megtartott szakszervezeti gyűlések tartalmilag termelési értekezletek voltak, de itt tényleg elég sok mindenről lehetett pofázni. A valóságban mégis mindig úgy történtek a dolgok, ahogy az állampárt diktálta, a szakszervezetnek pedig kuss volt. Ami a könyvben tényleg felbosszantott, az egy semmitmondó, rövid híradás volt, minden kommentár nélkül, a 174-ik oldalon: „1975–1977-ben felületes geológiai felmérések alapján kényszerítik Balánbányát higanybánya megnyitására, feldolgozómű építésére Csíkszentimrén.” Ebből a nyúlfarknyi értesítésből egy kívülálló még csak nem is sejtheti, hogy milyen nagymértékű panamázás történt ott, amely egy totális gazdasági buktával és a higanybánya bezárásával ért véget. Mivel a szentimrei feldolgozóüzem beindításának első percétől, pontosabban 1974. december 9-től ott dolgoztam, fontosnak tartom, hogy dióhéjban ismertessem, mi is történt ott. Így utólag azon csodálkozom, hogy a tervgazdálkodásos szocialista modell hogyan nem omlott össze már jóval ’89 előtt? Az országos méretű, elpuskázott gazdasági intézkedésekről most nem beszélek, mert történtek helyi szinten is olyan képtelenségek, amitől megáll az ész. Ott van például a belga gyártmányú bányamozdonyok esete. Ezek a gépek nagyon drágák voltak, csak kemény valutáért lehetett megvásárolni őket, de egyetlen ilyen mozdony 45-50 csillét vontatott ki a bányából. A szatmári UNIO gépgyár ráállott a hazai mozdonygyártásra, de ezek a gyakran meghibásodó gépek csak kínkeservesen húztak el 20-25 csillét. Egy másik példa: a megye területén lévő bányáknak évi 150-200 darab csillére volt szüksége. Az alvázat, a tengelyeket és a kerekeket kiöntötték a gyergyószentmiklósi IUPS öntödéjében. Ezeket elküldték Vajdahunyadra, ahol a csille kupáját gyártották, ott összeszerelték és a kész csillét visszaküldték nekünk.

Visszatérve Balánra, el kell mondanom, hogy a mi híres bányánk bizony ráfizetéses vállalkozás volt. A masszív kitermelés folyamán mindig az derült ki, hogy a kibányászott kőzetben nincs meg az a réztartalom, mint amennyit a geológusok feltételeztek. Hogy csak tévedésről vagy csalásról volt-e szó, azt ma már nem lehet tudni. Amit viszont a saját szememmel láttam, az bizony csalás volt. A bányászokat a kitermelt rézérc tartalmú kőzet tonnája alapján fizették. A csalás abban állt, hogy a csillét feléig, háromnegyedéig meddővel rakták meg, majd a tetejére rézércet lapátoltak. Ezt a bányásztrükköt az ércfeldolgozók azzal ellensúlyozták, hogy a próbaszedő gépbe meddő-őrleményt csempésztek.

A „sumákolás” a szentimrei higanybányánál tetőzött. Ama bizonyos „felületes geológiai felmérés” szerint a kőzetben levő cinóber mennyisége el kellett volna érje az 1400-1500 g/tonnát. A kitermelésnek már a kezdeti fázisában az derült ki, hogy ez a mennyiség alig érte el a 450-500 g/tonnát. Akárcsak a réznek, a higanynak is van hadiipari felhasználása, ezért a bányászásukat forszírozták, ameddig lehetett. Balánon az évi 150-180 kg arany és az 5-600 kg ezüst ára úgy-ahogy pótolta a veszteségeket, Szentimrén viszont kész katasztrófa állt elő. Az eredetileg is veszteséggel indult vállalkozás két és fél év működés után a bánya bezárásával ért véget. Sokmilliós kár és egy azóta is ketyegő környezetromboló bomba, a zagytározó maradt utána.

De térjek vissza Balán történetére. Hogy más forrásból is tájékozódjak, becserkésztem az interneten egy anyagot: Farkas Aladár: Balánbánya rövid története a címe. Amint azt előre megjósolhattam volna, ez a szerző is felhasználta a néhai Barabási úr könyvét forrásanyagként. Mondanom sem kell, hogy az ércfeldolgozás technológiájának leírásánál ugyanazokat a pontatlanságokat vette át, amelyekről már említést tettem. Ha csak ennyi hiba lett volna, akkor nem olvasom újra ennek a rövid történetnek a közelmúltról szóló részét. Íme, egy első, számomra meglepő közlés: „de jött a kollektivizálás és elbocsátották a baláni bányavállalattól mindazokat a munkásokat, akiknek földjük volt, de nem léptek be a termelőszövetkezetbe”. Hogy ilyen eset valóban előfordult, azt egy kicsit valószínűtlennek tartom. Amíg megvolt a mezőgazdasági hátterük, addig a gazdálkodók nem igazán akartak földalatti munkára menni, és akkor még nem is volt megszervezve az ingázás. Tény, hogy 1962-ben befejeződött a kollektivizálás és aki akkorra még nem állott be „szépszerével” a tsz-be, hát elvettek tőle mindent erőszakkal. A koldusbotra juttatott földművesek a Csíki- és a Gyergyói-medencéből csak ezek után indultak el Balán felé. A teljesen nulláról induló helyzetből a bányászfizetéssel próbáltak új életet teremteni.

1966-ra már kialakult egy száz százalékban magyar ajkú ingázó társadalom. A buszok Csíkszépvízről indultak és Szentmihály–Vacsárcsi érintésével egész Felcsíkról szállították a munkásokat. A másik irányból, a Gyergyói-medencéből is jöttek az ingázók, innen is százszámra. Ezeket a dolgos és megbízható embereket nem kirúgták a bányától, hanem megbecsülték és igyekeztek megtartani őket.

Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy a baláni népesség háromnegyed részét (főleg az első időkben) olyanok képezték, akik valamiért már voltak összeütközésben a törvénnyel. Hozzájuk képest ez az ingázó társadalom képviselte a munkás elitet. Az igazi vezetőréteg, a vállalat műszaki személyzete, az irodisták, a tanügyben és az egészségügyben alkalmazott személyek szigorúan elkülönültek a melósoktól, és nyugodtan kimondhatjuk, létezett a nemzetiségi elkülönülés is. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy 1966-ban az igazgatót, Cristi Marint kivéve, a baláni vezetőség magyar vagy német nemzetiségű volt. Olyan neveket említhetek, mint: Rácz, András, Rittweis, Péter, Lendeczky, Pataki, Stanczki, Daday, Jagos, Kirmayer, Martini, Vermesser, Bagossy, Mezei stb. Hogy a bányánál milyen volt az arány, arról nincs pontos információm, de a feldolgozóüzemben tevékenykedő személyzet 90%-a magyar volt és nem létezett egyetlen román mester sem.

Egy újabb tévedés Farkas Aladár írásából; „1961–1963 között megépült az ércfeldolgozó üzem.” Ennek az úgynevezett Új flotációnak mindössze egyetlen vonala épült fel 1964-re. A teljes négy vonalból álló ércfeldolgozó az évtized végére lett készen. Még egy téves rész: „1966-ban megkezdték 2 legénylakás és egy 160 lakrészes garzon építését”. Annak az évnek, vagyis ’66-nak a tavaszán én mint praktizáló szakiskolás már ott laktam az 1-es számú legénylakásban. A folytatásban nincs megemlítve, hogy összesen 5 legénységi épült, és a garzon is csak jó nagy késéssel készült el. Ahhoz, hogy az alsóváros felépülhessen, beleértve a garzont is, előbb szét kellett verni azt a szörnyűséges nyomortanyát, a két barakkvárost, becenevükön Texast és Brazíliát.

Még egy gyöngyszem: „1969-ben átadták a termelésnek az Északi dúsítóművet, 2.500 tonnás napi kapacitással. (Négy sorral lennebb így folytatódik: „1970-ben tovább bővítették az Északi dúsítóművet”. Az északi vagy más néven a felső flotáció teljes kapacitása maximum 1500 tonna, tudtommal három, egyenként 500 tonna kapacitású golyósmalom üzemelt ott.

A végére maradt egy igazi csemege: „minden évben, szeptember első vasárnapján megünnepelték a bányásznapot”. De csak Magyarországon esik a bányásznap szeptember első vasárnapjára, az 1919. szeptember 6-án Tatabányán eldördült sortűz emlékére, amikor a csendőrök a sztrájkoló bányászok közé lőttek és több bányász is életét vesztette. Balánbánya viszont Romániában található, így ott a bányásznapot augusztus elején tartják, az 1929. augusztus 5-6-án Lupeni-ben történt nagy bányászmegmozdulás emlékére, amikor az ottani hatóságok szintén belelövettek a bányászokba, és ott is sok haláleset történt. Ha Farkas Aladár vette volna a fáradságot, hogy megkérdez a bányásznap időpontjáról egy balánbányait, elkerülhette volna ezt a tévedést.

Bár mindhárom anyagban sok statisztikát találunk, nincs kimutatás a munkabalesetekről és a szilikózisos megbetegedésekről. Egyetlen utalást találtam, amely évi 10-12 halálos balesetet jelez. Nem valószínű, hogy létezik valahol egy Balánról szóló bűnügyi statisztika, de ha mégis, az hajmeresztő adatokat tartalmazhat. A bűnözés minden válfaja szerepelne benne, főleg a kezdeti korszakból. A bajok forrása szerintem a mértéktelen alkoholfogyasztásban keresendő. Van egy tényleg hihetetlen adatom, hiteles forrásból. Volt két ismerősünk, akik az új vendéglőben dolgoztak mint pincérek, és a mi legénységi blokkunkban laktak. ők mesélték, hogy a bányásznapi ünnepségre csak sörből tizennyolcezer üveggel vittek ki a színpadhoz, ezt a mennyiséget két óra alatt felvásárolták. Hiába volt szesztilalom a fizetés- és előlegnapokon, a szesztestvérek vidékről hozattak ipari mennyiségű piát. A mértéktelen ivászatokat hatalmas bunyók szokták követni. Néhány olyan verekedést láttam, amelyekben közel ötven ember csépelte egymást. Én, hál’ istennek, megúsztam, soha nem keveredtem bele az ilyenfajta „tornagyakorlatokba”. A biztonság kedvéért mégis készítettem magamnak egy önvédelmi „fegyvert”. Ez egy jó vastagfalú gumislag, egyik végében egy jókora vascsavarral. Ez a kézbeli éppen elfér az ember belső zsebében. Balánon minden rosszra fel kellett készülni, mert például két ismerősömet is teljesen ártatlanul agyba-főbe verték „ismeretlen tettesek”. A bányásznapi ünnepségek is rendszerint tömegverekedéssel értek véget, egyetlen emlékezetes esetet kivéve. Rossz idő ígérkezett abban az évben a bányásznapon, ezért ki sem mentünk megnézni az ünnepi műsort, a balkonunkon sörözgettünk. Még javában tartott kint a domboldalon az előadás, mikor hatalmas felhőszakadás támadt. Az ünneplő tömeg rohant befelé, hogy minél hamarább fedél alá kerüljön. A menekülő jónép mögött egy öltönyös-nyakkendős ürge jövögetett ráérősen. A tömbházunk esőcsatornája valahol a második emelet magasságában le volt tépve és a kifelé hajló vége vastag sugárban öntötte szét a lezúduló esővizet. Volt nagy nevetés, mert az elázott illető, meglátva azt az égi zuhanyzót, szép ünneplő ruháját magán tartva, beállt a bőséges vízsugár alá. Énekelgetett, pattogtatott az ujjaival és bokázott is hozzá. Vagy tíz percig szórakoztatott minket, és látszólag ő is nagyszerűen érezte magát.

Van még egy mulatságos sztorim azokból a régi szép időkből, amelyet el szeretnék mesélni. A hetvenes években, az úgynevezett „makaróniwestern”- filmekben szerepelt a közkedvelt mozisztár, Giuliano Gemma. A szereléke: fehér kosztüm, fekete ing, fehér nyakkendő, fekete lakkcipő annyira megtetszett az egyik bányásznak, hogy pontosan egy ilyen öltözetet készíttetett rendelésre. A méregdrága felszerelés remekül állt a gazdáján, de egy apróság sokat rontott az összképen: a fekete lakkcipőből kivirított a tiritarka műanyag zokni. Miután a haverjai társaságában megtartotta a divatbemutatót a központban, betértek a vendéglőbe ünnepelni. Itt történt a katasztrófa, egy pohár vörösbor ráömlött a vadonatúj öltönyére…

Visszatérve a komolyabb témához, a tanulmányozott három krónikából kimaradt annak a nagyszabású ünnepségnek a megörökítése, amelyet 1968-ban abból az alkalomból tartottak, hogy a bányatelep elnyerte a város rangot. Csíkszentdomokos felső végébe egy látványos emlékművet emeltek, egy nagy méretű körző két szára közé beállított csille fölött büszkén hirdette a tábla: ORAȘUL BÃLAN. A székely folklórba rövid idő múltán bekerült egy találós kérdés: Mi van addig a tábláig, és mi van azon felül? A válasz: Addig a tábláig van a törvény és a rend, azon felül van Balánbánya. (Hasonló gyorsasággal született meg egy másik aranyköpés, miután a csíkszeredai Fehér Házra toronyórát szereltek: Hallottátok? Ütött a párt órája!) Nemsokára a városi rang elnyerése után meglátogatta Balánbányát Ceaușescu, aki többek között „Az ország élbányásza” címet is viselte. Látogatásáról már jó előre értesítettek, így két napon át leállt a termelés, mindenki takarított s megpróbált rendet teremteni a városban és a vállalatnál. Minden melós vadonatúj munkaruhát, gumicsizmát és bányászsisakot kapott. A flotáció teljes berendezését kifényesítettük, és csak akkor indítottuk be a gépeket, amikor a hivatalos kocsisor odaért a főkapuhoz. A főtitkárnak sértette a fülét a pokoli zaj, az orrát csavarta a por és a vegyszerszag, így két perc alatt átfutott az üzemen. Mi gyorsan leállítottuk az összes berendezést, és futottunk utána, a parancs értelmében ott kellett legyünk a bánya előtt felállított dísztribünnél, hogy meghallgassuk az „értékes útmutatásokat”. Amint a dátumból is kiderül, Csau tömjénezése már akkor elkezdődött, de a kezdetekben ez a nyalás még nem került olyan sok pénzbe. A nyolcvanas évek közepén már nem számított a pénz, számolatlanul költöttek az ilyen munkalátogatásokra. Történt, hogy a Géniusz egy kétnapos látogatásra érkezett a tusnádi tsz-hez. Mivel a község nem tudott biztosítani megfelelő létszámú tapsolót, egy sok pénzbe kerülő megoldást találtak a helyi pártfunkcionáriusok. Előállítottak 50 autóbuszt, a csíkszeredai vállalatoktól kiemeltek a termelésből vagy 2000 embert, és lefuvaroztatták Tusnádra. A buszsofőröknek és a tapsolóknak a vállalatok ki kellett fizessék a napi díjukat, és az üzemanyagot is el kellett számolni. Két nap múlva, mikor elutazott a Kondukátor, megismételtük az autobuszozást, a tapsolást, majd testületileg elmentünk sörözni.

A pártfőtitkári vizit messzire nem volt olyan érdekes, mint két, tényleges munkalátogatás. Ha jól emlékszem, 1968-at írtunk, amikor egy húszfős bányász-delegáció érkezett a messzi Kínából. Szájtátva megbámultuk őket, lévén, hogy addig eleven kínait nem láttunk. Az egyik nap úgy jött ki a lépés, hogy egyszerre ebédeltünk velük a kantinban. A szakácsnőnk rizses hússal kedveskedett az egzotikus vendégeknek, s azok a szimpatikus kis emberkék olyan áhítatosan és lassan ebédeltek, hogy azt hittük, ott fog érni az este. Hogy tulajdonképpen mi célból jártak nálunk, azt nem kötötte az orrunkra a magas vezetőség. Egy másik látogatás még rendkívülibb volt, egy flotációs szakemberekből álló küldöttség érkezett a világ másik feléből, Chiléből. ők egy konkrét ajánlattal érkeztek, óriási fizetéseket és ötéves munkaszerződést ígértek azoknak az ércfeldolgozó szakiknak, akik bár konyhanyelvi szinten, de beszélnek spanyolul. Egész Balánon nem lehetett ilyen embert találni, így pár nap után egy másik javaslattal álltak elő. Jóval kevesebb pénzért ugyan, de egy egyéves, üzemi gyakorlattal egybekötött nyelvtanfolyamot szerveznének ott, Chilében, és utána jöhetne a rendes fizetés és az ötéves szerződés. Erre a változatra már voltunk egy páran jelentkezők. Azt nem tudni, mi történhetett, de ez a delegáció egy nap váratlanul elutazott Balánról, többé hírt sem hallottunk felőlük. Utólag örvendhettünk, hogy ez a chilei munkavállalás nem jött össze. Az történt ugyanis, hogy 1973. szeptember 11-én a szocialista államfőt, Salvador Allendét megbuktatta Pinochet tábornok. Ez a hosszú életű puccsista nemcsak az elnököt lövette le, hanem hajtóvadászatot rendezett az összes chilei szocialista-kommunista ellen. Ha abban az időben éppen ott vagyunk mi is, lehet, hogy nem ússzuk meg szárazon.

A baláni életnek volt egy vetülete, amelyről a krónikák szemérmesen hallgattak, hallgatnak. Olvastam egy adatot, amely szerint 1983-ban a baláni összlakosság száma 14 415 fő volt, ebből 8018 férfi és 6337 nő. Arról nincs adatom, hogy ez a férfi-nő arány milyen volt a ’60-as évek elején-közepén.

Személyes meglátásom szerint ez az arány 85-90% volt a férfiak javára. Ez érthető is, a bányának nem volt szüksége női munkaerőre. Egyszóval, ahogy már egy helyen említettem, Balánon krónikus nőhiány volt, és ez rengeteg problémát okozott. Mostani szemmel nézve, azt hiszem, hogy a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével jött létre az az állapot, amelyet én féllegális prostitúciónak neveznék. Hétköznapokon is működött az üzlet, de fizetés- és előlegnapok után tömegestől keresték fel városunkat a pénzéhes ringyók. A szájhagyomány alapján árakat is tudok mondani: 100 lej egy órára, 250-300 lej egy éjszakára. Volt egy állandóan Balánon „dolgozó” és ott is lakó luxusszajha, akit csak úgy emlegettek, hogy Róza, az 500 lejes k…va. Még miután emelkedni kezdett a női lakosság száma, akkor is számos házasságtörés, féltékenységből elkövetett súlyos testi sértés, sőt gyilkosság is történt. Egy tragikomikus „love story” pontosan a mi tömbházunkban zajlott le. A negyedik emeleten egy klub volt berendezve a legénység számára, tévével, sakkasztalokkal és egy minikönyvtárral. A könyvtárosnő egy komoly, olyan 32-34 éves, kétgyermekes családanya volt. A „technikai részletekről” nincs információm, de ez a nő összeszűrte a levet egy hozzá képest taknyos kölyökkel, egy 18 éves sráccal. A nő otthagyta a férjét, két gyermekét és megszökött ifjú szívszerelmével. Vagy három hónap múltán bűnbánóan visszatért abból az isten háta mögötti moldovai faluból. Állítólag nemcsak, hogy nem tudott megbarátkozni a középkori életkörülményekkel, hanem egy idő után még verést is kapott a lovagjától. A férj visszafogadta, de a megélt szégyen miatt rövid időn belül elköltöztek.

Van egy szívszorító törénetem is onnan, Balánbányáról, amely szintén nem szerepel a krónikákban. Még most, bő fél évszázad után is nagyon jól emlékszem annak a fiatal, Maros menti fiúnak az elbeszélésére: „Mikor betöltöttem a tizennegyedik évemet, hívattak a milíciára, hogy átadják a buletinomat (személyazonossági igazolvány). Hazatérve ott várt az asztalon egy liter pálinka, 100 lej, és apám azt mondta: Te vagy a legnagyobb a testvéreid közül (haton vagyunk) és most már felnőtt lettél. Ez a pálinka és ez a pénz a tiéd, mától fogva itthon nincs helyed. Menj és dolgozz, tartsd el magad! Két évig egy csobánnál pásztorkodtam egy hegyi faluban. Ételt, egy rend pufajkát és egy pár gumicsizmát adott. Még apámtól sem kaptam annyi verést, mint ettől a juhásztól. De most, hogy betöltöttem a 16 évet, megszöktem onnan és itt, a bányavállalatnál felvettek rendes munkára. Senki sem ver meg és itt lakhatok ebben a szép szobában...” Valószínű, hogy voltak ennél tragikusabb sorsú lakosai is a régi Balánnak, de akárcsak ezt a gyerekembert, már régen elsodorta őket is az élet, élettörténeteikkel egyetemben.

A végére hagytam egy témát, melynek azt a tömör címet adnám: „Káosz a köbön” és egy érdekes szociologiai tanulmány alapja lehetne. Már említettem, hogy a cég öt legénységi lakást építtetett, amelyben ingyenes lakhatást biztosítottak a férfi munkaerőnek. Ezek a teljes komforttal berendezett épületek csak a nevükben voltak legénylakások, a lakók jó része családos ember volt. Szükségmegoldásból laktak ott, amíg a cég ki tudott utalni számukra egy családosoknak épített tömbházlakást. Minden „legénységi” négyemeletes minden szinten 24 négyágyas szobával. Így egyetlen blokk népessége kitesz egy kisebb falunyi lakost, 480 embert. Na, most el lehet képzelni, hogy egy ilyen szobában összekerül négy vadidegen ember, akikben semmi közös nincs. Más és más az életkoruk, a társadalmi hátterük, iskolázottságuk, esetleg a nemzetiségük is. Ennek az összezárt négy embernek sok esetben nem is volt ideje összeismerkedni, összeszokni. Volt rá eset, hogy pár hónap alatt a szoba teljes tagsága kicserélődött, olyan nagy volt az elvándorlás. A legnagyobb problémát az okozta, hogy az import munkaerő általában olyan elmaradott vidékről származott, ahol akkoriban még villanyáram sem létezett. Volt olyan lakótársunk, aki itt látott életében először csapból folyó hideg-meleg vizet. Sokuknak a legelemibb higiéniával is gondjuk volt, hogy a rendről és a fegyelemről ne is beszéljek. Ezt a vegyes társaságot csak a szigorú, gyakori ellenőrzésekkel lehetett úgy-ahogy kordában tartani. A szakszervezet és a KISZ küldötteit nem nagyon respektálták, egyedül csak a rendőrségi ellenőrzésektől tartottak a legényeink. Pontosan a nagyon alacsony civilizációs színvonal miatt a lakótársak zöme meg sem próbált kialakítani egy alapvető együttélési szabályzatot. A három műszak miatt amúgy is nagy volt a jövés-menés, gyakorlatilag hajnali öt órától éjfélig tartott a program. Ezért a pihenés sok esetben csak szakaszosan, részletekben valósulhatott meg. Ébredtem én olyanra, éjszaka fél egykor, hogy egy őrült tag, egyetlen madzagos gatyába öltözve a tangóharmonikát nyekergeti az erkélyen. Volt, hogy ugrottunk ki az ágyból, mert egy üvöltöző, hattagú társaság robog lefelé a lépcsőházban, egy hetediket kergetve. A folyósók hosszában tucatnyi, magas fémlábakon álló, öblös bádoghamutálca volt elhelyezve. Akadt olyan tréfacsináló, aki sorra elröpítette ezeket a hamutálcákat a folyosó hosszában, a pokoli csörömpöléssel az egész szint lakóit felébresztve. Fizetés- és előlegnapokon aztán végleg lőttek a pihenésnek, sokszor reggelig tartott a dorbézolás, ének- és zeneszó mellett. (Dobhártyánk terrorizálása akkor érte el a csúcspontot, amikor a szomszédom felvette magnóra A csavargó című indiai film zenéjét. Vagy három hónapon át azzal a nyávogós zenével keltünk-feküdtünk. Egyik nap váratlanul megszakadt ez a zenés ébresztő, mert a szomszéd pénz nélkül maradt és eladta a magnóját. Örömömben elmentem a kocsmába és megittam egy deci orosz vodkát.)

A baláni bányászat „gyászjelentőjét” szűkszavúan így fogalmaztákmeg: „2006 tavaszán a vállalat elbocsátotta az utolsó 600 alkalmazottját”. Én hiszem, hogy a bánya halála nem érvényes a városra is. Bár a lakosság létszáma több mint felére csökkent, Balánnak mégis van jövője, amelyet én a turizmus felfuttatásában látok. Most, hogy újból tiszta a levegő és tiszta az Olt vize is, a táj csodálatos adottságait kihasználva, a bányászvárosból jelentős turisztikai célpontot lehetne kialakítani. A Nagyhagymás–Egyeskő túravonal mindig is nagy vonzerővel bírt, ottlétem alatt engem is sokszor elcsábított. Az valami kimondhatatlanul szép látvány, mikor az Egyeskő csúcsáról körbenézel az egész Felcsíki-medencén. A vérbeli hegymászók tudják, hogy a Nagyhagymásról át lehet menni a tündéri Háromkút-völgyébe, onnan „csak pár lépés” a Gyilkos-tó. Ugyancsak Balánról kiindulva, a Gál-kútja völgyön felfelé haladva, elérhető a Naskalat, onnan leereszkedve a festői Gyimesek völgyébe lehet eljutni. A várost környező hegyoldalak sí- és szánkópályák kiépítésére alkalmasak, és a duzzasztógát mögötti tó körül is kiaknázásra váró lehetőségek vannak.

Nagyon nem szeretném, ha valaki azt hinné, hogy osztani akarom az észt, a balániak maguk is jól tudják, mi a jó nekik. Én csupán egy, a hőskorban ott élt szemtanú meglátásait vetettem papírra.

Nemrég újraolvastam Karácsony Benő: A megnyugvás ösvényein című könyvét. Egy helyen az író azt mondja, hogy mint bűnöző, aki visszatér a tett színhelyére, ő is visszatért arra a helyszínre, ahol elkövette azt

a bűnt, hogy fiatal volt. Most én is ezt akarom tenni: annyi idő után újra szeretném látni azt a helyszínt, Balánbányát, ahol én is fiatal voltam. Ha a Fennvaló éltet és egészséget ad, még a nyáron felkeresném néhány öreg cimborámat, hogy nosztalgiázzunk azokról az időkről, amikor még a (rezet tartalmazó) kövek is lágyak voltak...




.: tartalomjegyzék