Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Május
***

András László, Nényei Pál és Papp Attila Zsolt könyvéről

VILÁGOS INDUL

 

Világos indul, és lépésről

lépésre sötétebb lesz.”

(Sakkfeladvány)

Az év elején egyik olvasólámpámban éppen arról írtam, hogy megtalálják-e vajon az embert bizonyos könyvek, különösen azok, amelyek épp akkor, abban a percben, pillanatban kell hogy megtalálják? Hogy szembejönnek-e vele, avagy neki kell szembemennie velük? Költői kérdések voltak persze, de jól el lehetett elmélkedni rajtuk. Bemegy az ember a könyvtárba, vagy egyik, vagy másik kávéházba, olyanokba, ahol könyvek, folyóiratok is vannak, és válogat. Ízlelgeti a friss termést, olvassa lapokban, folyóiratokban a verseket. És szembejön egy-egy név, ismerős vagy ismeretlen, és elkezdi olvasni őt; néhány sor, egy-két szakasz után kiderül, hogy folytatja-e tovább, avagy sem. Az idei év elején azonban különösen nagy versélményeim voltak. Zalán Tibor, Takács Zsuzsa, Oravecz Imre, Szeles Judit, Tóth László stb. De mondhatom Nyirán Ferencet is, akit ekkor fedeztem fel magamnak. Ekkoriban került a kezembe András László verseskötete1 is; ő az én korosztályom, az ötvenes évei elején jár, a könyv megjelenése idején éppen ötvenéves volt. A fülön Kemény István ajánlja, és én nagyon bízom az ő ízlésében. Mindössze negyven vers, első verseskönyv, korábban eddig csak egy regénye jelent meg 2010-ben, az Egy medvekutató feljegyzései. Nem olvastam még ezt a regényt, de el fogom olvasni. Annál is inkább, mivel István az elmúlt évtized egyik legjobb magyar regényeként említi. Az egyik legjobb kortárs költő, ezt (is) írja róla a fülön, és én így veszem kezembe ezt a vékonyka könyvet. És ahogy elkezdem olvasni, jó érzés áramlik szét bennem, mert nem csalódom. Tűpontos, bölcs és katartikus költemények. Fél évszázad tapasztalatai, az életről, bölcsességről, az élni tudásról és élni hogyan is nem tudásról. Megtudok valamit belőlük, azt gondolom, ami én is vagyok, amilyen az én életem is volt, van. Hogy hogyan élünk, éltünk, milyen szomorúan, és hogy hogyan csesszük, avagy mégsem csesszük el az életünket. Az elveszett, elvesztegetett időről, a semmiről, arról az énről, akik voltunk, akik vagyunk vagy akik lehettünk volna.

A negyven versből öt-hat folyó(folyam)vers, egy-egy folyamról (Rajna, Volga), folyóról (Tisza, Maros) szól, vagy ha nem, akkor a folyamkilométerről, sellőről, avagy torkolatról. Már a kötetindító darabban (A Rajna) az álmodott folyó, az álomban a gangra feljövő folyó nagyon erős, kimerevedő indító kép. Szinte érezzük, tudjuk, hogy mi, mik következnek, hogy mire számítsunk az olvasásban. Azt álmodjuk valamiről, hogy van, de nincs, pedig milyen jó lenne, ha volna. Ha nem kellene felébredni, kijózanodni stb. egy-egy ilyen valóságosnak tűnő, ámde mégsem valóságos álomból.

Talán Esterházy Péter írta, mondta valahol az egyik erdélyi, Erdélyből kitelepedett magyar költőre, akit egyébként magam is nagyon kedvelek, hogy ő a legnagyobb magyar ismeretlen költő. Ez jut eszembe a kitűnő András László-versek, a nagyszerű András László-verseskönyv olvasásakor. Mert méltatlanul nincsen ott az őt megillető helyen. De hát, remélem, mindez csak átmenetileg. Hogy a világos elindult, és egyre világosabb, és nem sötétebb lesz. Kedvcsinálóként ide, a végére egy András László-költemény. Szomorú ez is, de hát milyen is legyen.

 

ÉJSZAKAI MEGÁLLÓ

Megállsz valamikor (éjszaka),

valahol (egy megállóban), és vág

a szél, mindenki alszik, akivel

beszélni érdemes lehetne még,

tehát nem beszélsz, csak

levegőt veszel, és a tenyeredben,

amivel végigsimítottad arcodat,

megérzed a volt szeretőd bőrének

illatát. Elámulsz, hogyan kerülhetett

ide ez az illat, mikor (talán egy

másik időből) és honnan (talán egy

másik éjszakai megállóból), de most

itt van félreérthetetlenül. Újra

végigsimítasz az arcodon és újra

érzed az illatot, miközben egyre

kevésbé érted, honnan, mikor, és egyre

jobban érzed, nincs se itt, se most.

(Fekete Vince)

 

DANTE-AGYÚ BALASSI” VAGY „CSAK” BALASSI?

 

Nényei Pál Ne bántsd a Zrinyit! című, az Adriai tengernek Syrenaiát „szorosan” olvasó, sajátos szempontokat alkalmazó monográfiájáról volt már szó a Székelyföldben – most meg Balassi Bálint van soron, pontosabban az a mindössze 92 oldalnyi „kismonográfia” Az irodalom visszavág 3. kötetéből2, ami még a Zrínyi-monográfiánál is „tudománytalanabb”, hiszen 1. a „kismonográfia” a szerző népszerűsítő irodalomtörténetében kapott helyet, és 2. a szerző itt még alaposabban megfricskázza az irodalomtudósok szektáját, mint korábban, szóba hozva Gerézdi Rabánt, akinek a „nevéhez köthető a magyar irodalomtörténet-írás egyik legemlékezetesebb csintalansága” (467. o.), azt a Gerézdi Rabánt tehát, aki kitalálta a „Dante-agyú Balassit”, mondván a Spenótban, hogy Balassi „egy háromszor 33 költeményből, egy verses prológussal együtt pedig kereken 100 versből álló kötetet óhajtott a jelek szerint kiadni” (468. o.). De ne szaladjunk ennyire előre! Egyelőre még Radványban vagyunk, ahol 1874. augusztus 21-én bizonyos Deák Farkas úr talált egy Balassi Bálint verseinek fragmentumi című kéziratos kódexet. „Kevés fontosabb pillanata volt a magyar irodalomtörténetnek – írja Nényei tanár úr –: Deák Farkas ugyanis megtalálta az első magyar költő, Balassi Bálint szinte teljes életművét” (385. o.). Innét viszont már kezd izgalmassá válni a dolog!

Mivel a kötet diákok számára íródott, érthető, hogy számtalan definíciót olvashatunk a „kismonográfiában” (mi az, hogy első magyar költő?, mi az, hogy verseskötet?, mi az, hogy dallamköltészet? stb.), de túl a definíciókon mégiscsak az a legérdekesebb a Nényei-féle Balassiértelmezésben, ahogy a 400. oldalon olvasható kijelentést (mely szerint „a Balassi Bálint Verseinek Fragmentumi a világirodalom egyik legizgalmasabb vallomása a férfilélekről”) a Balassa-kódex számozott verseinek „kötetdrámájával” (ez a meghatározás is Nényeitől származik!) támasztja alá. Nem hallgat el semmit a versekből kiolvasható történetből, nyíltan kijelentvén, hogy már „a huszonkilencedik versig Balassi Bálint olyan mélyre jutott, aminél mélyebbre kevés férfi süllyedt a világtörténelemben”. (442. o.) De ami még fontosabb: nem is tesz hozzá semmi olyasmit a történethez, ami nincs a versekben – annak ellenére sem, hogy tudja, „a tudósok is költővé tudnak válni, ha tudományos eredménnyel kecsegtető fantáziacélt kapnak egy teremtő gondolkodású tudóstársuktól” (472. o.; nyilván, itt is a Gerézdi-árvákra, vagyis azokra a Balassi-kutatókra utal, akik „azt hitték, Balassival foglalkoznak – pedig nem! ők is csak továbbírták Gerézdi regényét”).

Mi tehát Nényei Pál konklúziója a Balassa-kódex számozott verseiről? „Ami biztos: ha Balassi kortárs költő lenne, botrányos élete miatt már rég kikerült volna a tananyagból, sőt a verseit sem jelentetné meg senki. (...) Igaz, tett sok jót is, meg aztán rengeteg nyelven beszélt, és csodálatos költő is volt, de ha ma élne, a legügyesebb ügyvéd sem tudná kimosni; a jogos vádak betemetnék. Egyébként már életében is ez történt vele.” (475–476. o.)

Természetesen Nényei Pál nem csak „sztorizik” rövidke kismonográfiájában (az Egy katonaénekről például itt olvastam az egyik legtömörebb, legpontosabb verselemzést). De ha csak „sztorizna”, akkor is igazat adnék neki, mert valahogy el kell tudnunk magyarázni a (diák)olvasóknak, miért jutott Balassi a 75. (utolsó) számozott vers végén az alábbi négy sorban megfogalmazott következtetésre:

 

„Ti pedig, szerzettem átkozott sok versek,

Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek,

Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,

Mert haszontalanok, jót nem érdemeltek.”

(Lövétei Lázár László)

 

FUVOLÁN HALKAN

 

Meditációs zene fuvolán halkan előadva. Elsőre ez jutott eszembe, amikor olvastam Az atlantiszi villamos 3 négy részre osztott verseiből az első ciklust. A meditációnak van olyan funkciója, hogy lecsendesíti a gondolatokat, elmélyíti a belső békét. Ez feltételezi, hogy előzőleg a gondolatoknak nemigen volt nyugtuk, a belső béke valamiért nem találta a furatot, melyben mélyülhetne. Például ezért: „…valami / történt itt, valakik elrabolták / életünk elmúlt évszázadait, / és csak az eltűnt idő lehetne / valóságos, ha nem tűnt volna el.” (London időnként felhős) „Tengerkolozsvár és Vízierdély” immár ott találhatók valahol lent a tengermélyben, ahol „a nyikorgó kapun túl / ott vár a sok atlantiszi ember: / Hunyadi M., Bethlen G., Mikes K. / meg a számtalan nevesincs / mélytengeri írnok…” (Az erdélyi tenger) Hogy létezett-e tényleg Atlantisz, vagy csak ősi legenda? Az a valamikori Erdély tényleg létezett, mára mégis mintha ősi legenda… Errefelé egykoron sok városban találtatott Király utca, ma meg már „A Király utca fölött sirályok / köröznek. Urbánus tengerérzés: / légvonalban az Adriától / ezernyi kilométer csupán.” (Az erdélyi tenger)

Egybe is mosódhatnak a dolgok, az utazónak-emlékezőnek minden helyről egy másik hely jut eszébe: „York napsütése Erdély lankáit / idézi fel újra”. Nincs ebben semmi különös: „Hisz ugyanaz a nap süt itt is, ott is, / s ha elveszett is, mindig rátaláltam, / az óceánban, bárhol volt Kolozsvár, / az elszabadult yorki városállam.” (A Kolozsvár–York alagút)

Végképp elszabadultak a dolgok. Vagy elvesztek? Tengernyi víz borítja az elsüllyedt múltat. Túlélők vagyunk ugyan, gerendákba-ládákba-miegymásba kapaszkodva sodródunk a színen, s bár „…éppen csend van, szélcsend, / nem tudni, mi virrad arra / a folyton összeomló / erdélyi-velszi várra…” (A Milford-öböl felé)

A ciklus csúcspontját számomra Kányádi Sándor Valaki jár a fák hegyén versének Valaki jár a víz alatt című átirata jelenti. Egyfajta játék ez is, mint minden átirat, de meglepő, hogy Kányádi jeles témáinak, motívumainak felvillantása mennyire beilleszthető Papp Attila Zsolt „vízi világába”. Idézem az egészet: „valaki jár a víz alatt / a tengermélyi fák hegyén / hulló szavak Atlantiszán / nem hatol át a déli fény // ha áthatolna, odalent / láthatnánk, hogy egy idegen / a vörös villamosra száll / fekete-piros síneken // az atlantiszi villamos / ablakában áll inteni / mondják, az égi rétre tart / mondják, senki nem ismeri // mégis, naprendszereken át / szavakat fúj felénk a szél / felismerjük a nyelveket / melyeken ugyanúgy beszél // melyeken hallgatni tanul / zúgnak a tengermélyi fák / vízicsillagon porszemek / a Vannakvidékek-világ // valaki jár a víz alatt / se vége nincs, se kezdete / az Erdély nevű kontinens / sodródik tovább vele”.

S még nem is szóltam a kötet három másik ciklusáról – hadd maradjon felfedezni való az Olvasónak is –, melyekben ilyen, számomra emlékezetes sorok találhatók: „olyan most az univerzum éjjel, / mint egy elhagyott erdei ház az / asztalon felejtett konyhakéssel”. (Villa Diodati)

A Kolozsváron élő Papp Attila Zsoltnak ez a negyedik verseskötete. A maga csendes módján mára az erdélyi magyar gondolati líra megkerülhetetlen személyiségévé vált. (Molnár Vilmos)

 

1András László: Világos indul. Miskolc, 2016, Műút Könyvek.

2Nényei Pál: Az irodalom visszavág 3. (A hit fényétől az ész világosságáig.) Bp., 2018, Tilos az Á Kiadó. (A Balassiról szóló kismonográfia a 385–476. oldalakon olvasható.)

3Papp Attila Zsolt: Az atlantiszi villamos. Kolozsvár–Budapest, 2018, Orpheusz Kiadó – Erdélyi Híradó Kiadó.




.: tartalomjegyzék