Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Június
Tódor Csaba

Kőló

Hozz bé fát, amikor jössz bé, kiáltotta utánam anyám. Éppen az ajtót húztam bé magam után, s a fénybe belecsombolyodó hang végigsikolándott a hajnali havon. Korán volt. Meg sem voltam mosdolódva, s a pajtába menet a gyapjúszvetterrel magamra gomboltam anyám beszédjét. Recsegett a hó a bakancs talpa alatt. Jó pár bakancs, keresztapámtól kaptam. A talpa ketté van törve, de itthon jó, a pajtába. ő ment eleget benne, s ejsze megunta. A havat es el kell seperjem, de ejsze egyszer enni adok a lovaknak, s annak a kutyáknak való tinónak. Ha megint feltekerted magadra a láncot az éjjel, akkor a kutyákkal megetetlek én, ne félj. Hogy nem tudtalak eladni az őszön, amikor hazajöttél odaháturról. Akkor kellett volna odaadjalak valamelyik kupecnek, hogy tanólj rendöt. Közben látom a csűrbe, hogy nincs elég széna a könyöklő előtt. Egy kicsi rázottat még csinálok, s béadom nekik, s osztán felmenyek az odorba s vetök le vajegy villa szénát.

Felnyitottam a könyöklőt, s érzöm a villával, ahogy bépiszkálok a jászojba, hogy a sok ízzék esment meggyűlt. Ez a Nagymező-beli széna. Mondtam apámnak, hogy annyit ne kerülgessük, s szedjük essze, amíg

az üdő széjjelveri. De nem. Meg kell adni a módját. Lekaszáltuk, forgatgattuk, kerekrendbe, apró bugjába szedtük. Milyen tudjon lenni, amikor két hétig minden áldott nap ütte az esső. Hát megzsírosodott. Poros olyan, mint a Barák utcája.

De apámmal nem lehet. Hányszor elmondtam, hogy vegyünk egy ganyészórót. Én es adok belé, de nem. Hagyományoson. Megraktuk itthon a szekeret villával, s a mezőn honcsokba lehánytuk. Osztán még eccer lementünk Nagymezőbe, hogy elteritsük. Hagyományoson. Pedig Telekfalván olyan jó ganyészórók vannak eladók. Némötből vannak béhozva. De nem, apámmal nem lehet. Két esztendeje gyüttöm a pénzt, hogy vegyük meg, hogy ne kénlódjunk annyit, de nem. Nem es csuda, hogy ilyen kórós, hitván ez a takarmány. Hát én sem enném meg. De hát ha meg vannak kötve, akkor megeszik, ha kell nekik. Lenéztem a kötőfa alatt, ahogy a por a negyvenes égő mellett a hajnali csűri hidegben engedte, s látom, hogy ez elég. Nincs amiért olyan sokat lehányni. Holnap is fel lehet jönni az odorba, s lehet levetni szénát. Legalább idefel frissen áll. S nem fogy annyi. Amit lehányok, az mind elfogy. S úgy sem eszik meg ezök a kutyáknak valók. Csak ízzékölnek, s apám öl meg, hogy a ganyé milyen szénás. Teli van szénával, s nem ér semmit a kaszálón. Hiába terítsük el, mert a sok száraz kóró beléragad a fűbe, s elig lehet kézzel levágni.

Bényitok a pajtába, s hát látom, hogy éppen annyi a széna alattuk, mint a tegnap reggel. Hogy a kutyák ettek volna meg! Visszarakom egy részit a jászolba. Délelőtt lesz időtök, hogy szórakozzatok a saját ízzékötökkel. Nem azétt kaszáljuk le nyáron, hogy visszavigyük tavasszal. Ott más nő, ha az Isten es úgy akarja. Egy kicsit meg kell takarítsam őköt, met olyan ganyésok, ha így valaki megnézi, akkor mit szól, hogy milyen gazda vagyok. Ezétt es ne egye az életömöt apám, hogy milyen bozdosok s mocskosok a marhák. A lovaknak vizet viszök. Fejés előtt egy kicsit idegesebb vagyok. Úgy szeretem, hogy a fejés alatt mindennek, embörnek s állattanak a fejésen járjon az esze. S ne egyebütt.

Pilinkézni kezdett. A hópelyhek úgy szálltak a hajnali titkokban, mint nagyon messziről érkező imafoszlányok. Igen, mert Isten vezeti az életünket, s az ő akaratába kell belenyugodni. Elvettem a vesszőseprűt a pajtaereszből, mert egyre jobban kezdett hullni. Nagy, kövér pelyhekbe kezdte letenni. A télen annyi havat hánytam, de valahogy mindig örömömet leltem a hóhullásban. Ahogy a sok hópehely lehull az udvarra, s egy fehér takaró lesz belőle, mindig titokzatos volt. Az volt a legszebb, amikor beléléptem egy ilyen szűz hótakaróba. A ganyés bakancs nyoma, amit keresztapám adott, valahogy olyan volt, mint egy pecsét. Hogy én es itt vagyok. Bár nem ismer a világ, nem hallott rólam senki anyámon s apámon kívül, de itt vagyok. Itt vagyok, s ma hajnalban is seprem a havat, kúrálom a marhákot, nemsokára menyek a tejgyárba, s reggelizünk. Anyám puliszkát főz, mert télbe örökké az van. Már egy ideje nem szól, hogy mennyit eszek. Tojásrántotta van, s utána takaróruhába csavart túróspuliszka. Közbe, igaz, olyan savam van tőle, hogy éget. A csűrbe száraz kórót rágogatok délelőtt, két kúrálás közbe.

A fejemen a sapka megnehezedett a hótól. Helyre kellett tegyem, mert csúszik le. Eszembe jutott, hogy harmincöt éves vagyok. Olyan sűrűn havazott, hogy mire elé értem a nagykapuhoz, kezdhettem elölről. A nyomokat betakarta már a friss hó. Voltam. S minden sepregetésnyom egy új teremtés. Egy új kezdet. Eltörölni a nyomokat. Hazugság és megbocsátás. Hazugság, mert eltöröltem az előbbi nyomokat. Nem vallom bé, nem mondom el. Hogy az a büdös, mocskos kurva... Csak ne került volna annyiba. Pedig semmit sem csinált, ha azt vesszük. Nem eppen olyan nagy nő, mint ahogy mondták. De megtörtént. Ha anyám megtudja... S hát apám. Most még eltelik, de ha adják a tejpénzt, s megtudják, hogy a dobozba nincs annyi, mint a múlt hónapban volt, akkor mit mondok?

Annyira hideg volt, hogy a köveket nem kaparta fel a seprű ága. Ezt a seprűt jól megfonta a cigánné. Mondtam is neki, hogy többet nem veszek tőle, ha csak olyant köt, mint az ősszel. Semmire sem jó. Ott van még a ganyézószekéren, a büttdeszkán, ahogy oda drótoztam vót. Semmit nem ér. Csutika az egész. A szekeret valahogy letakarítom vele, de egyébre nem való. Udvart sepreni pedig semmit sem ér.

Hozod-e a fát, mert a tűz le van szakadva, a disznyóknak forrázni kell! – hallom anyám hangját, ahogy a megnyitott ajtórésen keresztül fénybe vegyült hangja kúszik a megseprett fagyösvényen irányomba. Még jó, hogy ösvényt seprettem, hogy anyám hangja nem bújik bé a hó alá, s valamiképpen nem találkozik elhavazott nyomaimmal. Most már valósággá sűrűsödött a havazás, s olyan sűrű, hogy a reggel sem látszik tőle. A Nap beállt mögéje, mintha a zuhanyzókabin függönye mögött állna az a bestia.

Azt is a tavaly nyáron rendbe tetettem. A vécét bétettem a házba, hogy immá többet ne egyék az életemet, hogy mikor hozok asszonyt. A kádat ki, s tustálcát szereltettem bé. Ahogy a támogatás megjött, s még a tinó árából egy kicsi tódással ki es fizettem. De nem használom erősen. Nem esik bent jól. Itt kint, né, ilyenkor reggel, amikor még hűvös van, olyan jól elgondolom a napot. Kúrálás után reggelizünk, s elmenyek a tejgyárba. Szeretem, ha első vagyok. Sőt, még ha várni kell, amíg a csarnokos felkel. Én tudom, hogy hol van a kulcs, de nem szoktam kinyitni a kaput. Van úgy, hogy az a vén Laji bá’ megelőz, s ő leveszi a kócsot, s bémenyen. De az udvaron kell várjon neki es, met a házba nem ronthat bé. Állítólag a vénasszonnyal, a csarnokosnéval jól vótak. De a hó bétemette azt es.

Úgy reszket a belem, rosszul vagyok, ha eszembe jut. Hogy voltam olyan bódogtalan. Anyám leküldött, hogy a két sutut hozzam el, met nem tud azok nélkül még a kútra sem kimenni ebbe a síkságba. Pedig dehogynem. Akkor kellett volna azt mondjam, hogy menjen le maga, ha sutu kell a lábára, s hanem üljön itthon.

Melinda nyitott ajtót. Ahogy reám nézett, éppen olyan teltek voltak a szemöldökei, mint a kicsengetési képen, amit adott vót neköm. ő magos iskolába jár, valahova Kolozsvárra. Együdősök vagyunk. Legalábbis itthon a faluba azt modják, de én azok után azt mondom, hogy az nem jár sehova iskolába, csak kurválkodik. Erőst jól nézett ki akkor. Olyan volt, mint egy erős mentatea. Olyan illata volt, hogy nem tudtam levenni a szemem róla. Nem gondoltam, hogy itthon van. Az ősz óta nem is láttam, s arra számítottam, hogy az anyja nyit ajtót. De ő volt. Egy vékony póló volt rajta, s a mellei is olyan számonkérően hegyesedtek nekem, hogy forró levegőt szippantottam. A derekán nem ért essze a póló a nadrággal, ami úgy feszült rajta, mint tavasszal a cseresznyefa bimbaján a várakozás. Hozzám ért valamiképpen, a keze vizes volt, mert a mosogatást hagyta abba. Nem emlékszem, hogyan szólított meg.

A sűrű havazásban, a fásszín előtt, apámmal találkoztam. Ment fáért. Anyád a puliszkavizet odatette, gyere béfelé, ha végeztél, mondta. Mint egy árnyék, úgy lépett elő a sok apró hópehely között. Megirtóztam, mert nem vettem észre, hogy közeledik. Enni adtam másodszor a marháknak, s amíg megeszik, addig járd meg a tejgyárt, s osztán akkor tudunk reggelizni. Ha alábbhagy a havazó, akkor egy szekér ganyét ki kéne vigyünk Kötércébe, hogy a tavaszon a hólével olvadjon belé abba a hitvány, szikas földbe...

A szívem a torkomból alább kezdett csúszni a helye felé, s egy kicsit mintha lelassult volna. Leültetett Melinda a konyhába, egy fotelbe. Éreztem magamon a pajtaszagot. A konyhában kellemes, úri szag volt. ők már egy kicsit másképpen öltözködnek. Eladták a marhákat, fajáncot rakattak a konyhába, s egybenyitották egy boltívvel a nappalijukat. Nem lenne rossz nekem sem valamit mozdítani odafel, ne csak hálni járjak a felső házba. De amíg anyámék élnek, s ő főz, én úgyes csak hálni járok fel. A fürdő megvan, s osztán lesz valahogy.

A reggeli szürkeség játszva lopakodott a hópelyhek között az arcomon, mint Melinda ujjai a magasnyakú, sötétkék helánka pulóveremmel. Leülsz egy kicsit? Egyedül vagyok itthon, mondta, s úgysem találkoztunk, és nem beszélgettünk már rég. Tudod, mostanában sokat gondoltam rád. Emlékszem azokra a nyári estékre, amikor ketten táncoltunk. Néztük a csillagokat, és olyan romantikus voltál akkor. Azóta szakítottam, csalódtam, egyet s mást megéltem. Gondolom, hogy te is. Mesélj magadról, mit csinálsz, hogy telik itthon? Én igaz, hogy csak ritkán járok haza, de jólesik együtt lenni a régiekkel, és közös emlékekről beszélgetni. S amúgy is, vannak fontos emberek, akiket soha nem felejtünk el, bármi is történjen. Leültünk, teát főzött és beszélgetni kezdtünk. Tudod, mondta, már nem vagyunk olyan fiatalok, és pár dolgot megtapasztaltunk az életben. Én már nem hiszek senkinek. A pillanatnak élek.

Ahogy szürcsöltem a teát, eléggé átforrósodtam. Megfogta a kezem, és az ölembe ült. Nem tudtam, hogy mitől olyan meleg az arcom. Lángolt a forró teától és a gyöngédségtől. A női gyöngédségtől tágra nyíltak az orrlyukaim, és mintha nehezebben lélegeztem volna. A női közelség egyfajta vadkanca-élménnyel fonódott a nyakam köré, és olyan leheletnyi finomsággal simogatta belém a szerelmet, mintha az Isten újjá akart volna teremteni. Lehullt rólam a dokk-köpeny. Ne siessünk annyira, mondta és átkarolt. Mélyen a szemembe nézett, mint a pap bácsim konfirmálásomkor, amikor megkérdezte: hányféle bűnt ismerünk? Kétféle bűnt ismerünk, mondtam, és éreztem, hogy emelkedem a bizonyságtevés örvényében és a virágvasárnapi friss sziromillat letisztultságában a hófehér templomfalak között, a megifjodott tavaszi fényben. Cselekedeti és mulasztási bűnt. Van-e bűnbocsánat?, kérdezte mélyen a szemembe nézve a pap bácsi. Van, bűnbocsánat van. S utólag nyugodtam meg, amikor a húsleves szürcsölgetése közben keresztapám megveregette vállaimat tekintetével, hogy ügyes voltam a templomban. Olyan bátor és olyan hangos volt a hangom, mint annak idején neki Turnu Severinben a katonaságnál, amikor rávágta, hogy drujbist a tiszt kérésére, hogy ce meserie ai, prostule?

Mielőtt megcsókolt volna, olyan édesen lehelt rám, mint az úristen a markában levő porra, aminek a melegétől áldó tenyerében a por alakot öltött, és a megmerevedett, addig egyébre nem használt ádámaból Ádám lett, a férfi. Öltözz át, és gyere vissza, küldött, vonzva lökött el magától. Ahogy a csuporban levő teára néztem, láttam, amit már nem éreztem, hogy piros arcom sokkal forróbb, mint a tea. Éreztem, hogy ágyékomnál nemcsak megvastagodott, hanem meg is nedvesedett. Újrahasznosított teremtményként estem bele Herakleitosz nedves teremtettségébe, így ismeretlenül is. A száraz és üres kardom a hüvelyben élni kezdett, megtelt, markolatra készen.

ő megmarkolta. És elindult a mart alattam. Kapaszkodtam, hánykolódtam, és úgy éreztem magam, hogy összeér benne a két patak ott kint Kőmezőben. Mostanig két német katona néma hantját ölelték kétfelől, s úgy vágtak utat maguknak béfelé, hogy aztán a Gyepű patakába ömöljenek belé. Van a két patak között egy kőló, amire kicsi gyermekkoromban sokat ültem, és lovaztam, amíg apámék forgatták a sovány havasi szőrfüvet, hogy valamennyire szikkadjon meg. Ez a kőló felemelte a fejét, egyet rúgott a két hátsó lábával, a levegőben még össze is koppantotta a patáit, s akkorát fingott, hogy az később kőfingként bennebb, a Szabó Lajos pajtáján belől esett le az útra. Akkora kőfing lett belőle, hogy hazamenet apámmal elig tudtuk az útból elfordítani. Én vettem a fészit, s a nyelével kipiszkáltam a sárga, lágy útagyagból. Apám meg sem tudta mozdítani, de én felvettem. Az ölemben vittem, hordoztam, s szorítottam, mert valami rettenetes nagy titkot akart elmondani, elárulni ott, abban a szenthelyben. Én ott úgy megszorítottam, az ölembe fogva, hogy elhallgatott, s ismét olyan szürke kő lett belőle, mint távoli rokonai küljebb, Hidegaszó patakába. Velük már nem is igen tartsa a kapcsolatot, mert azok a patakok hideg kacagásától örök varázslatra vannak ítélve. Amúgy az egész Kőmező el van varázsolva, s én most ennek a varázsvilágnak a szájához érve arra kaptam megbízatást apámtól, hogy a követ hengerítsem el a bejárattól. Olyan erőt kaptam, hogy felvettem a követ, nemcsak elhengerítettem. Miközben ugráltam ölemben a kövemmel, s szeméremdombokon átal, a távolban mintha apám hangját halottam volna, gyere vissza, nem menj tovább, elég lesz, menjünk tovább a szekérrel, mert a lovakot csípik a legyek. A kőló ziláltan nézett rám, s hatalmas szemeibe visszatért az erő, s erősen rázta a fejét. Úgy rángatta s úgy rúgott felfelé s oldalra, minden felé a fingja után, hogy meg sem akarta hallani a hangomat. Megerősödött a sok év alatt, amíg el volt varázsolva, s kőként mozdulatlanul álldogált. Most, hogy a hátára ültem, s lovagolni kezdtem, egyszeriben minden megváltozott. A térdemmel úgy szorítottam, s közben jókat vágtam a farára, beléharaptam a hajába, s úgy megszorítottam a nyakát, hogy egyszer csak felsikoltott lágy női hangon: elég volt, nem bírom tovább.

A víz a kályhatetőn sercegett, felfőtt.

Nem tudnál egy kis pénzzel kisegíteni?, kérdezte Melinda. Megadom. Nagyon meg vagyok szorulva. Tudom, hogy neked mindig számítottam. Ezután te is számíthatsz rám. Én olyan gyorsan akartam cselekedni, mint egy varázsló. Nem tudom, hogy mennyi idő alatt mentem haza, vettem el a mennyi pénzt, csak ott lihegtem a földön Melinda karjai között, mint szélcsendben a leeresztett vitorlájú kis hajó a gyönyöröbölben. Céltalanul, féktelenül és nagy erőben.

Holnap is gyere, küldte a nyelve hegyével Melinda a fülembe, és átjárt az a fajta bizsergés, ami a tektonikus lemezekre is veszélyt jelenthetett volna. Felöltöztem, ő pongyolában állt az ajtó mellett olyan arccal, hogy ha Éva annak idején elöl engedte volna Ádámot ki a Paradicsomból, s Ádám valami miatt, ha hátratekintett volna, hogy nem felejtett-e ott valamit, akkor ettől a nézéstől még visszament volna, s Istentől bocsánatot kért volna, hogy ő inkább kész szörnyethalni ebben a minutában, csak maradhasson.

Éjjel nem aludtam. Ruhástól lefeküdtem, és vártam a holnap is gyere el-t, hogy megszűnjön a távolság, és ismét eggyé váljak.

Újrateremtődésem után alig tudtam lábra állni. Reszketett az inam. A gyere holnap is útravalóként vonzott két lábbal állni a földön. A ne ily halált adj, istenem olyan távolinak tűnt. Soha nem éreztem magam ilyen boldognak, és ennyire távol a hősiességtől. Erőtlen voltam és üres, mint az egynapos bárány a vizes cseber mellett. Annyi a különbség a harmincvalahány éves újjászületés és az egynaposság között, hogy nem nyal meg anyám. Ezt már nem tudja lenyalni, és nem tud vigyázni rám, nehogy a szám kihűljön. A bárányságom egyfajta szégyenérzettel is járt. S ez a szégyenérzet a felnőtté válás évezredes rituáléjába állított be. Most lett üdvösségem. Felnőtt lettem, erős, mint a legényesben, amikor feltör a levegőtlenségben az erő, s izzadt, megfeszült arcizmaim azt üzenik, hogy van még mit tenni a tűzre, van még étel. Olyan erő ez, mint az almási barlang lólikán kinyújtott hamukenyér a leszédülés előtt. Csala Vitéznek éreztem magam. Tényleg. S elhatároztam, hogy most nem megyek föl a Csalatornyára, és nem szólok én senkinek semmit, hanem a magam gazdája leszek. Van egy bikabornyúm, egy kétesztendős kancám, egy magyaros posztókabátom. S a tejpénzt is megkaptam. A múlt hónapit es. S kimondom, a kertek alatt osonva, a teliholdnak, hogy más ne hallja, mert nem akarok én senkit megijeszteni, hogy szerelmes vagyok. Beavatott. S az én esetembe ez a beavatás még hosszúra kell hogy elnyúljon. Nagy pillanat, aminek nagy feneket kell keríteni, mint Mál mögött a karósbuglyának augusztusban, hogy megálljon, ha kell a télen is. Amíg megyünk utána szánnal apámmal. Ha megyünk, s most nem, akkor a tavaszon. De álljon a buglya, mint a szerelemben az összevisszaság. S meredjen benne a karó. Minden karósbuglya műalkotás. Mert nemcsak táplálék, hanem csak gazdagság, hanem művészet. Olyan kell legyen, mint a tojás, a jól rakott karósbuglya. Körbe, ahogy megy a leány, a rudat fogva, és kerülve, jár szüntelen, tapod, hogy a rúd körül a széna tapadjon, rakódjon, hogy ne ázzon be. Így képzeltem el Melindával a karó metamorfózisát, amely jó házassággá alakul majd át. Hogy megjárjon a karóm körül mindig lenge szoknyában, amíg lentről villával rakom fótjára a szénát, s ő tapodja. Az órajárással megegyezően a jó havasi szénát, amely vadon nő a falu poros utcáitól távol. Tele van tiltott virágokkal, ép és nyers szerelemmel, mint a nagy lapi alatt a késői harmat délkor, odahátra Kőmezőben.

Ép és ismeretlen érzések vettek uralmukba és hordoztak azokban a napokban. Még gyere el, mondta ő akkor a hátunkon feküdve, és én tudtam, hogy még el fogok menni. S elmentem hozzuk. Az anyja fogadott. Melinda nincs itthon. Ezt mondta. Másnap is mentem. Nincs itthon. S már szédültem otthon magamban, hogy nincs itthon. A mocskos, büdös kurva… Felakasztom magam. A sok pénz. A szüzességem. A szentségből aláhullottam, s utol akartam érni magam. Felkötöm magam. Hogy lesz ezután? Ott lógjak a csűrben. A sok pénzt odaadtam, s még azt sem mondta, hogy legalább jó vagyok-e? Megfizettem, de nem tudom, hogy mit? Elmarad az új kert a patak felől, a csűrön a cserepet meg kell forgatni a nyáron. S mit mondanak anyámék, ha megtudják, hogy elment a pénz a csokoládésdobozból. S főleg, hogy mire költöttem, s hogy kire. Magamra ennyi pénzt. A sok nyári meleg, a sok kaszálás, a mező s esti fáradtságok egymásra számolt tapasztalatai.

A kőlovat megfogom egy dróttal. Meg én. S felkötöm a kakasülőre. Hogy ott lógjak kőló magammal. A seprűt nekitámasztottam a ganyézószekérnek, s hátramentem a csűrbe. A hó recsegett a bakancsom alatt, mint üres gondolatra terített zsírpapír, ami arra készül, hogy megérjen. Nem kivégzésre, hanem elégtételre mentem. Olyan erősnek éreztem magam, mint kőló herceg legyőzött birtokán, ahol olyan kísértetiesen suttognak a fák, ropog a hó, és a nyári szénapor vendégként száll a téli reggel hópelyhei között.

A sós csobánra álltam rá. A csűrkapuról báladrótokat vettem le, és kezdtem összebogozni. Jó kemény legyen, hogy megtartsa a mennyei lipinkát, aminek egyik végét én fogom, a másikat pedig a kőlovam állába akasztom kantárnak. S amikor ugrok majd, akkor a sós csobánt kirúgom magam alól, s mint valahonnan előtört, soha el nem járt legényes, verbunkos cifrákkal ugorjam meg a nagy ugrást a végtelenbe, a mindenbe. A kezembe fogtam a rozsdás drótot, ujjaim között folyt a rozsdás lé. Kesernyés volt, vad és méreg. És rángatózva, bátor hittel álltam a szürke gyapjúszvetteremben a sós csobán tetején. A kakasülő úgy terült el fölöttem a jó zöld sarjú illatával, mint másnak a mindent jelentő deszkák. A süllyedő színpad alatt, a sóscsobán tetején még egy utolsót gondoltam.

– Gyere bé, te, met a tojásrántotta készen van, s nem melegítem újra – súgta anyám, teremtőn. A hang kiszabadult, a hóösvényen hátrasiklott a csűrbe, s engem ott talált a kakasülő alatt a sóscsobán tetején, gyapjúszvetterben.

 




.: tartalomjegyzék