Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Június
József Álmos

Idegenlégió

A nyolcvanas években jutottam birtokába annak a levelezésből megmaradt 23 levélnek, melyeket idős ismerősömnek címzett fia mint a Francia Idegenlégió1 katonája. Hiányossága ellenére – ez a fennmaradt levelek tartalmából és keltezéséből derül ki – e levelezés tartalma közérdeklődésre tarthat számot, annál is inkább, mert egyrészt hírhedtsége folytán az idegenlégió sokak számára ma is valami kalandra késztető misztikumot is jelent, másrészt pedig, mert írója sepsiszentgyörgyi. Neve, ifjabb László Ferenc, becenevén Tuti, talán még ismerősen hangzik az idősebb korosztály tagjai számára.

Hogy minél alaposabban megismerjem László Ferenc személyiségét, ismerőseimen keresztül sikerült kapcsolatba lépnem Metzben (Franciaország) élő Teddy fiával, aki fényképeket bocsátott önzetlenül rendelkezésemre, adatokat közölt szülei – akár tragikusnak is nevezhető – kapcsolatáról, és beleegyezését adta, hogy a levelek alapján közzétehessem apja életének kalandos éveit.

Tuti – a továbbiakban becenevét használom, lévén, hogy örökölte apja keresztnevét, azt majd fiának is átadva – 1922. szeptember 27-én született Székelykeresztúron. Édesapja, László Ferenc és édesanyja, Gábos Mária tanítók voltak. Haza, Sepsiszentgyörgyre, ahol a Gábos család többi tagja is élt, az 1920-as években költöztek és itt építettek családi házat, a Daczó utcában. Az apa zeneszerzéssel is foglalkozott, s feleségével

közösen székely népregék feldolgozásával zenés-dalos mesejátékokat írtak. A Mikóban volt gimnazista, de – nem tudni, milyen okból kifolyólag – Csíkszeredában érettségizett 1940-ben. Már iskolai évei alatt rendszeresen sportolt, kedvelt olvasmányai kalandregények voltak. 1941-ben a gazdasági akadémia hallgatója Kolozsváron, de a következő év már Budapesten, a Testnevelési Főiskolán találja. Itt ismerkedik meg 1942 szeptemberében Edittel.

1943 nyarát Szentgyörgyön töltik, Tuti egy Kézdivásárhelyen szervezett leventetáborban tevékenykedik. Itt átadom a szót fiának, Teddynek, aki így írt nekem szülei kapcsolatáról: „…hatalmas szerelem, és 1944. május 17-én az én születésem lett az eredménye. Apám szülei ellenezték a házasságot (a nagykorúság 24 év volt) annak ellenére, hogy anyám rendőrkapitány lánya és nagypolgári (jegyzők, orvosok, ügyvédek) családból származott; ezért anyám könyörgései ellenére apám jelentkezett mint zászlós a magyar hadseregbe, ez nagykorúsította, és így elvehette anyámat, elindítva ezzel a szerelmük és életük tragédiáját.

Háborús idők voltak, a család Debrecenből már Nagykanizsára, szülővárosomba menekült, ott fogant meg Nixi (Enikő) aki 1945. aug. 28-án született, és akit apám csak 1958 nyarán látott meg életében először. Apámat anyám 1944. december végén látta utoljára, egészen 1958 nyaráig. Apám Németországban végigélte a hitlerista összeomlást, elkerülte a suhanc fanatikus SS-ek akasztgatásait, és 1945 áprilisában sikerült amerikai fogságba kerülnie, később pedig szigorú délfrancia táborba, ahol a szabadban aludtak gödrökben, sátorlapok alatt. Itt jött először hozzájuk egy magyar légiós törzsőrmester azzal, hogy: „Gyerekek, a »szürkék« (a franciák neve az itteni magyarok között az első világháborúból) halálra éheztetnek itt titeket, gyertek a légióba és minden jóra fordul.” Apám kalandos-romantikus olvasmányai miatt mindig ábrándozott a légióról, kedvenc könyve volt a Kék csillag P. C. Wren-től2, így Ador Laci barátjával öt évre jelentkeztek. Sidi-Bel-Abbes-ben3 volt a több hónapos kiképzés. Megkapták a „capi blanc”-ot (fehér sapkát), letették az esküt a „LEGIO PATRIA NOSTRA” (A Légió a mi hazánk) jelszó alatt. 1946 elején hajóval indultak Indokínába,4 mint a Légion étrangère (Idegenlégió) katonái. 1946 nyarán tudta meg anyám, hogy életben van, utána rendszeresen küldött képeket és szerelmesleveleket anyámnak. Év végén több incidens után kitört a háború5.

1948 decemberében harminc hónapos indokínai tartózkodás után egységét visszairányítják Tunéziába (akkori neván Tuniszba). Szüleinek 1949. január 21-én keltezett levelét már Hammameth-ből6 írja.

Nyugodt kaszárnyaéletét Kefben (El Kef7), majd Bizerte-ben8 tölti. Májusban érkezik a rendelet: a háborús helyzet súlyosbodása miatt a légiósokat újból Indokínába vezénylik. Tuti megússza, lévén hogy harminc hónapot már szolgált ott. 1950-ben, szerződésének lejárta után szabadul a légióból.

Folytatom Teddy levelét: „(…) Nekem 1958 után rengeteget mesélt a háborúról, a légiós életről, a táj szépségéről és az atrocitásokról a szembenálló felek mindkét részéről. 1951-ben jött vissza Párizsba, ott felvették az INS-re (Institut National des Sports – Nemzeti Sportintézet), ahol testnevelési diplomát szerzett és Chateaubriant-ban9 lett gimnáziumi testnevelőtanár, nyáron úszómester és a városi footballcsapat edzője. Mi, anyámmal és húgommal ezalatt a Rákosi-korszak10 kommunista diktatúrájában éltünk, és csak levélen keresztül szerethettük édesapánkat. Anyám húszévesen szült engem, másfél évet sem élt a nagy szerelmével, de ez a szerelem az élete végéig tartott nála. (…) 1953-ban anyámat, aki egy irodában dolgozott mint titkárnő, behívták az ÁVO-hoz (Államvédelmi Hatóság), hogy ő egy imperialista, volt légiós felesége, egy horthysta rendőrkapitány lánya, és vagy elválik és belép a pártba, vagy kirúgják a munkájából és kitelepítik, mint államellenséget, velünk és nagymamánkkal együtt. Anyám névlegesen elvált és párttag lett, hogy védjen minket. Mindezt megírta apámnak, a levél más néven ment el a cenzúra miatt. Így leveleztek 3 évig. 1956-ban apám írta, hogy végre találkozni fogunk, de a forradalom november 4-e után vérbe fulladt. Anyám Debrecenben tagja volt vállalata forradalmi tanácsának, és novemberben megtudta, hogy eljárás indul ellene. A remény, hogy apám hazajön, szétfoszlott. Anyám eldöntötte, hogy kijövünk.1957. január 25–26. éjjelén Lovászinál átléptük a jugoszláv határt. Anyám tudta, hogy apámnak 1955 óta van egy francia barátnője. 1956 decemberében apám írta, hogy szakított azzal és minket vár. 1957 áprilisában történt anyám életének legmegrázóbb tragédiája. A jugo lágerben kapta meg apám levelét, hogy a volt barátnője, Patricia négy hónapos terhes tőle, és hogy nincs más választása, minthogy elvegye, mert nem akar még egy gyereket elhagyni, mivel már kettőt elhagyott. (…) Mikor 1957 augusztusában megérkeztünk Metzbe, a menekülttáborba, apám írt anyámnak, hogy gondoskodik rólunk. Anyám visszaírta, hogy ne vonja meg magától a pénzt, ő ellátja a két gyereket, amint eddig tette. Igaza volt: gyárba, majd autómosóba, étterembe takarítónak ment dolgozni, de minket magániskolába íratott, Nixit zárdába, engem a jezsuita kollégiumba, ő meg robotolt. Két év múlva magán balettiskolát sikerült nyitnia, és kényelmes, boldog életet biztosított nekünk mindvégig. Apámtól soha nem fogadott el pénzt, minket érettségiztetett, egyetemre küldött: ott végeztem a tanárit. Apámmal először 1958 nyarán találkoztunk: rájöttem, hogy ő is végig szerette anyámat, belátta, hogy rosszul választott, de ezt már nem lehetett visszacsinálni. Két kislány született náluk. (…) Apám sokszor mondta nekem, hogy ha nem jelentkezik katonának ’44-ben, az egész életünk más lett volna. De nevet akart adni nekem. Én is az ő jelenlétét választottam volna, mert nagyon megszerettem, és végre 13 éves koromban én is megismertem azt az érzést, hogy van nekem is apám, akit csodálok, akire büszke vagyok, és aki szeret, mert engem és Nixit őszintén, mélyen szeretett…”

Az 1970-es évek elején édesanyjának sikerül útlevelet szereznie és meglátogatni fiát Chateaubriant-ban. A repülőtéren Edittel együtt fogadták.

László Ferenc, Tuti a légióban szerzett malária és a túlzott cigarettafogyasztás következtében 1973. szeptember 9-én halt meg.

Következzenek részletek a szüleinek küldött leveleiből. Egy-egy levél túlzóan csapongó gondolatai miatt több esetben változtattam a mondatok sorrendjén. Nem közlöm a szüleit állandóan nyugtató sorait, leveleiből különben is kiérződnek tapintatos fogalmazásai légiós életéről. Úgy állítja be, mintha a sport töltené ki napjait. Hazaszálló gondolataiban párhuzamot von az otthoni tájakkal. Légiós életének egy ideje alatt apja még orosz fogságban sínylődött, az erre vonatkozó sorainak egy részét kihagytam. Egy-két levélből kiderül, hogy vele is váltott néhány levelet. Alkalmas helyekre beiktattam néhány, Tuti által fiának elmesélt légiós történetet. A lábjegyzetek egy részét a Wikipédiából merítettem. (József Álmos)

 

1.

Carpiagne11, 1946. III. 20.

Drága jó Édesanyám!

 

Mióta a táviratot és a levelet megkaptam, olyan nagyon boldog vagyok. Igen, a régi álom teljesült, itt a nagy Kaland, a „Beau geste”12. A levél utáni reggelen azért nem mint szikrázó szemű, markáns, titokzatos légiós hős, hanem mint elkényeztetett, privát Tuti diák ébredtem, borzas, gyerekes kobakkal, és már ki is nyitottam a szám: „Anyuka, éhes vagyok, a kávémat és a cigarettámat! Hol a gyufa? Nincs valami sütemény?”

Az életet kezdem megismerni. Most értem Kipling13 gyerekes történeteinek értelmét, Maugli14 és az őserdő jelszavát: „Egy vérből valók vagyunk.” Az emberek ruhába bújt ragadozók, sokszor kegyetlenebbek az őserdő vadjainál. A kicsinyes önzés, irigység, rossz akarattól nem mentesek. (…) Édesanyám, ha nem írnék, illetve, ha nem kapnának levelet sokáig tőlem, a címemen van egy jóakaróm, aki talán tudni fog felőlem. Egy párizsi magyar kislány, aki a magyar konzulátuson van állásban. Címe: M-lle Julienne Ménesi, 14. Fg St. Honoré, Paris 8-e.

Az ezredemet Indokínába vezényelték a Saigon-i15 őserdőkbe. Már a trópusi ruhákat, sisakot kiosztották. Még nem mentünk el, de lehet, hogy egy hét múlva a Csendes-óceán tetején bámulom a Holdat. (…)

A levélből értesültem, hogy már négyen vagyunk, azaz ők hárman. Valamikor, mikor eljöttem, számoltam ezzel, aztán el is feledtem. Örülök neki. Volt, amikor pontosan így képzeltem el az életemet, az utódokat, még

a nevük is egyezik. De nagyon-nagyon sajnálom Editet, hogy épp a 13-as számmal hozta össze a sors fent a Testnevelési Főiskolán.

Mindig írok az életemről, és ha már nem írnék, ott a fenti cím, aki mindig tudni fog az ezredemről és értesíti Anyukát. Na, de erről nincs szó. Csak arra gondoltam, hogy ha megyünk (45 nap hajón az út), levelezési nehézségek lehetnek. (…) Első számú szerelmem most is a sport, és legszebb iskolai emlék a TF.

 

2.

 

Go-cong16, 1946. május 22.

Édes jó Anyukám!

 

Máma mindent rózsaszínben láttam, még a bennszülött nők is szépek voltak nekem, ahogy nesztelen, gyors léptekkel alázatosan tovatűntek. Levél Édesanyámtól, otthonról. Ez nagy boldogság nekem. Sokszor éreztem már, hogy Édesanyám imádkozik énérettem. Mióta eljöttem otthonról, még csak lázam sem volt soha, pedig már haltak meg emberek mellettem.

Harcok itten? Ez nem katonaság, Édesanyám! Ez cserkészet. őszintén mondom. Mióta a légióban vagyok, csak sportoltam. Az izmaim úgy kifejlődtek (pláne most gyönyörű amerikai kés lóg az oldalamon), hogy nem

cserélnék Tarzánnal17. Parancsnokunk egy francia hadnagy: a hőségben néha meztelenül járkál egy 45-ös colttal az övében és piros kendővel a fején.

Afrikában szeretett és ismert engem mindenki, az öreg, 25 évet szolgált légionistától az ezredesig. Reggel a század menetkészen állt a hosszú szuronyú Lebel puskákkal18, lobogó, fehér capikben. Még a zenekar is elkísérte őket a város széléig. Én könnyű short-ban19 az autóról lóbáltam a lábam (nehogy elmerevedjen), kezemben a labdával, és útban voltam még tíz fiúval, rengeteg tiszttel valamelyik közeli városba meccset játszani. Pedig a sportszázadba bekerülni, saharai előretolt helyőrség, vízhiány, 60 fokos meleg helyett, nagy szó. Egész nap sportolni kellett. Csak azért lett vége, mert a kapitányom elő akart léptetni és iskolára küldött.

Aztán kezdtem megismerni, mi a szolgálat, mi a légió! Szilveszter éjszakáján a sötét sikátorban álltam az afrikai francia idegenlégió kaszárnyája előtt, vállamon a hosszú szuronyú Lebel puskával. Mellettem árnyékok, burnuszos, sötét alakok suhantak a fehér falak tövében. Jöttek felém, utána körben kikerültek. Lassan múltak a percek. A lobogó fáklyafény alatt a sötét sarkon gajdoló turbános arab csavargók verekedtek. A datolyaárus eloltotta a fényét. Valahonnan, ahol jól élnek, egy tánczene foszlányai szűrődtek felém. Rá szeretettem volna gyújtani, de nem lehetett. A park pálmalevelei suhogtak. Fények gyúltak a sötétben, izgatott idegen hangfoszlányok, züllött női kacaj, utána éles, hosszú sikoltás. Ki merte volna keresni az arab negyed titkait, ahonnan meztelenül, összeverve támolyogtak haza a kimaradt légionisták. (Én legalább négyszer támolyogtam így, Anyukám, de a meccs végén a football-pályán egy-két remek, pesti stílusú gól után, amire ez a keverék nép majd szétszedte örömében a tribünt és minket.) Pláné, mikor hárman (két magyar srác) kipasszoltuk őket és a zavarodott néger fedezet ide-oda futkározott. Rengeteget mulattam a földön és a levegőben. Hogyne, amikor a néger még véletlenül sem bírt legalább egyszer találkozni a labdával!

Amikor leváltottak éjjel 3-kor, már mérték, osztották a bort, a jeges kávét, cigarettát, hiszen Szilveszter van, fiúk, Szilveszter van! Kihúztam a tölténytárat, az ágyamig támolyogtam és arccal belevágódtam. Szilveszter! De most más a helyzet, Anyukám. Győző bátyám, Édesapám, Szöcske20, a fiam, Nixi, a lányom. Mindenki él, otthon van, nincs semmi baj, Tuti, haza fogsz menni, hiszen alig várják, hogy lássanak!

(...)

Május 1-je! A gyönyörű virágos, zenés, piros zászlós ünnep. De jó lett volna ezt otthon érezni, átélni, látni. De én csak elképzelem és láttam magam, Anyukám, Győző bátyám oldalán a Mikó oldalról, a rengeteg ember között a napsütötte városban. A munkásság felvonul. Mindig érdekelt az életük, bár voltak, akik azt mondták, nem tudom megválogatni a barátaimat: „Túlságosan demokratikus a gondolkodása a fiadnak, Mária (...)” – mondta egy ismerőse.

Minden éjjel fenn vagyok két órát különböző időbeosztásban. Alig várom a csendes és mégis túl zajos éjszakát. Minden este szól a viet-minh21 hangszóró franciául, németül, magyarul, hogy ne tartsunk az imperialistákkal. Aztán hallom a Gomanganit22, aztán Terkóz23, a nagy majom csattogtat, a mellét üti és üvölt háromszor, rázza a fát: Én vagyok az úr az őserdőben!24 Aztán kókusszal dobálja a golyószóró melletti őrt. Feltűnik suhanó alakja, a géppisztolyom csöve rávillan, aztán lecsapom. Tarzán barátja az én barátom! Nem veszem el az életét. Az állat nemesebb sok emberi farkasnál. Jó éjt!

Sok szeretettel csókolom Édesanyám kezeit: Tuti

 

3.

Dalat25, 1946. július 13.

Édes jó Anyám!

 

Holnap itt nagy nemzeti ünnep, július 14-ke, a köztársaság győzelme a királyság ellen, a Bastille várbörtön lerombolásának évfordulója.

Eddig nem írtam, most fogok írni. Sajnos a filmem nem sikerült, elégett. A következőt most fogom előhívatni. De én azt hiszem, rövidesen életnagyságban láthatnak. Úgy érzem, haza fogok kerülni. Hogyan, fogalmam sincs, de az érzéseim sosem csaltak meg.

Máma angol cigarettát kaptunk a holnapi ünnepért. Befejeztük már a stadion építését. Már hat órát tartottam négy brigádnak Dalaton. Nagyon megszerettek a tisztjelöltek már az első órán. A kiejtésem után kérdezték, úgy-e elzászi vagyok. Mondtam, hogy nem, magyar!

Reggel fél nyolckor sorakozó. Az autóparkból rendelek egy Dodge autót. És repülünk végig Tusnád felé, így hívom Dalatot. A tribünön vetkőzünk, utána sorakozó, egy csatakiáltás. És a tisztjelöltek öntudatlanul harsogják a Testnevelési Főiskola csatakiáltását: „Há u jé huj rá-rá-rá, huj huj hajrá, Pi-o, Pi-o, Pi-o” (ez a három utolsó jelenti a Peloton inter armes-ot26 a háromszoros TF helyett).

Most kezdem látni itt a volt pályám értelmét a gyakorlatban. Mit jelent az lelkileg, ha 30 fiú csillogó szemmel, kedvvel sorakozik, velem érez, örömmel dolgozik és napközben mosolyogva köszön: Bon jour! Sava. Igen, ez rengeteget jelent. Azt jelenti, hogy esténként az óra anyagát dolgozom fel, hogy testileg-lelkileg változatos legyen az óra és minden gyakorlat mindig új, más és más formában, összeállításban.

Tegnap Fraterni kapitánnyal egy asztalost kutattunk fel. Szerdán kész a kosárlabda-állvány, a voleyball27 oszlop. Holnap a hengeres autó végigmegy a pályán és kezdhetjük a valódi testnevelést. Tegnap súllyal 11 méteren felül dobtam már az elsőre, aztán abbahagytam. Az átlag a sportban csodálatosképpen elég mély. Az ellentét szembetűnő. Mind fejlett, jó felépítésű, izmos fiú. Úgy látszik, az otthoniak születésüknél fogva mind kiválóak a sportra.

A nap felét az autón töltöm. A kapitányért autón megyek, aztán egy-két hadnagyot vagy az ezredesünk gépírónőjét viszi be az autó a városba. Aztán torna Dalaton, utána persze fürdés a tóban. Jön értünk az autó, letesszük a kapitányt és így tovább. Itt, ha kintmaradást kérnek a katonák, 5-6 autó beviszi őket, és este 11-kor a tánchelyiségek előtt várják őket. Furcsa, mi? De nem érdekel. Sem ez, sem a finom, valódi angol puding.

Egy, amiért még elégedett vagyok, hogy testnevelő vagyok. De aztán hazamegyek. Nem hagyom egyedül Anyukát és a fiamat, ha Édesapám még nem jött haza Oroszországból.

Sokszor csókolom Édesanyámékat, Tuti.

4.

Dalat, 1946. VII. 16.

Édes Győző28 bátyám!

 

Kint sötét este van, süvölt a szél, az autófények megvilágítják a hulló esőfüggönyt. A vállamon vittem haza Kokót, a kismajmot az éjszakában. A hajam alá akart bújni és nyöszörgött. A szobámban nem vagyok egyedül, még ha Lenero Saigonba is ment egy autókaravánnal és a kismajom nincs is otthon. Előttem van a fiam szép arca a fényképrámában, az ártatlan tekintetével. Egy szó lángol előttem, mint egy fénytranszparens, ez sajog, ég és vádol bennem: gyermeknevelde. „…és este 6-kor elmentem Teddyért a gyermekneveldébe. (…) Fő, hogy kimehessek hozzád, anyám vállalja Enikőt, Irén néni Teddyt (próbálja ne vállalni). Ide vagyok láncolva a két gyerekhez – oszd meg velem az örömödet, fiatalságodat.

(…) Saigonban, ha leszállok, merre kell menjek. (…) Nem baj, ha mosogatnom kell is a hajón, Párizsban összetáncolom a hajójegy árát.

(…) A főtér rádiója Szibillt29 játsza… jaj, csak egy cigarettám volna. …Engem is vonz a pálma, hold, őserdő, de főleg… és nem riaszt a hőség… csak azt ne írd, hogy ne… Összetörné a szerelmemet. …barátnőmnél voltam, kötöttem, csak magadra gondoltál, de arra nem, hogy engem itt hagyni két kis gyerekkel …Fizetés nélkül …hát apjuk vagy te? (igazad van ebben)

De ha kimehetnék hozzád, azzal mindent helyrehoznál – elmúlna a

fájás a szívemben!”

Ezek a mondatai ugrottak először szemembe.

Ej, te öreg Wells… Ha az öreg aszott testű tudósod lelke égett volna az én húszéves bensőmben?!... és este Teddyért mentem a gyermekneveldébe. Nem emlékszem én ilyen szóra, nekem soha nem is emlegették. Gyermeknevelde – fáj ez az idegen, ez a hideg, ez a szigorú szó!

„…Szomorú, szomorú, hogy idejutottam, általam te is, fiam… Úgy vágyom egy Tuti ölelés iránt!”

Hagyj, ne kínozz, nem értettél meg, nem is fogsz soha. Te nem ismered, mi a szenvedés, az éhhalál, a hideg, a viharos villámló égtakaró, a rothadó embertömeg annak, aki nem volt erre edzett, akinek nem volt eddig hiánya semmiben, és akit vártak otthon és aki egyet akart veled, szabadulni értetek innen, ha rosszul is számított, nagyon rosszul rátok nézve.

És sosem láttad arcomat, amikor kimondtam: ha felnövök, beállok a francia idegenlégióba.

Te nem ismerted Michaelt, a szép geste fiút, az angol diákot, aki fejlövéssel feküdt a Sahara közepén egy vártetőn, aki hallotta az öccséhez intézett szavakat: – Szép halál a gyémánttolvajnak, 5-6 golyó a hasába – Tűz! S látta az öccse arcát kezében a lelankadt szuronnyal. – John!! És megrántotta Lejanne bokáját! A levelek, John, a levelek! – (Kürtszó hallatszik) – Jön a segítség, menekülj, ha itt kapnak, véged van, nekem már mindegy. És a harmadik, Digby, a kürtös, a felszabadító. A saját bátyja halott és a gyerekkori ígéretük: – Ha előbb halsz meg, Michael, vikingtemetést fogok neked rendezni. – Én is ígérem, és kezet fogtak. Ég a vár, Michael az ágyán a lobogó alatt, és a testvére (Digby) elfújja a tisztelgő kürtszót. De hol a kutya, Michael, a kutya a lábaidhoz, ahogy otthon játszottuk. Aztán lehúzza Lejanne (az) őrmester átszúrt testét, Michael a legnemesebb, legnagyszerűbb testvér lábaihoz. És leugrik a toronyból – a szökevénnyé vált felszabadító. Vikingtemetés!

Más: Hetente kétszer-háromszor támadtak a vitkok (a viet-minh-ek neve a magyarok között). Soha nem túlerőben. Túléltük. Megtámadták az utánpótlást hozó teheroszlopot. Négy emberrel kiküldtek, mi lett velük. Mindenki lemészárolva. A férfiak nemi szerve levágva, a szájukba téve. Két ápolónő hasa felhasítva…

Sosem tudsz megérteni, nem is érthetsz meg, hiszen nekem is sokszor érthetetlen. És Teddy sem fog megérteni. (…) Már-már megbántam a tettemet, amikor te mindent el akarsz rontani azzal, hogy utánam akarsz jönni (…) ide az ismeretlenbe, amikor semmi sem kényszerít rá. Ha én velük vagyok, sosem kerülök ilyen messze Tőletek.

És képes volnál otthagyni Teddyt egyedül, teljesen egyedül, a testvérével, magára? És ha egyikünk sem térne vissza, ki védené meg őket, mondd?

Nagyon eltértem a tárgytól, Győző bátyám. Én csak egy levelet akartam íni, érdeklődni otthonról, hogy vannak, és megírni, hogy fényképeket küldök nemsokára, egészséges vagyok és hazakerülök hamarabb, mint gondolnák.

(…)

Győző bátyám, rengeteg hibám van, de mit csináljak? Annyira vágyom a fiam után, hogy azt nem lehet leírni. A lányomat nem ismerem. És a feleségem levele, a legjózanabb, de a legjóindulatúbb szemszögből nézve is egy borzasztóan logikátlan, össze-vissza csapongó fantázia és vágykeverék. Olvasni sem bírom. (…) És az őszinteségemet féken tartva is olyan levelet küldtem neki, hogy most már tényleg megbántam, ha a hatására gondolok. Nem tudom mire vélni ezt az érzelem változásomat, amikor senkim sincs itt. (...)

Ha a levelemre gondolok: „Egy Tuti ölelés semmivel sem különb egy másiknál… sőt!!!

Ha otthagyod a gyerekeimet, akkor elhagylak, de örökre… Nincsenek nemi vágyaim, mással vagyok elfoglalva, például fütyülök a pillanatokra, a pillanat hatására. (…) Nem tudom, összetörtem-e a nagy szerelmedet, de ha ilyen törékeny, kár volt elkezdeni. Hogy milyen érték van a szép lábaidban? Nem tudom, már nem emlékszem rájuk!... véresre harapni a szád, édes? Hisz alig várom, hogy hazamenjek, nem való Teddynek az a gyermeknevelde, én biztosan jobbat találok majd neki – és a többi!”

De mit csináljak? Írtam Neki!

Sok csók: Tuti.

 

5.

Honkay30, 1947. I. 26.

Édes jó Anyám és Apám!

 

Honkayban rakodtunk ki, Haiphong-tól31 70 kilométerre. Még itt leszünk pár napig. Itt tél van, hideg, esős idő, így remekül érzem magamat. Mintha otthon lennék ősszel. Hisz a legnagyobb shortos melegből jöttünk ide 15 nappal ezelőtt. Honkay fekvése tiszta Feketetó stílusú, csak a hegy itt sziklásabb és Cenkszerűen a házak mögül emelkedik az ég felé. Persze, olyan kisvároskaszerű. Rengeteg itt a kínai, copfos vagy bubifrizurás. Az ajtón angol felírás: kínai állampolgár. Végigsétáltuk a kisvároskát, az egyik dancingban táncoltunk angol és kínai tangókra. A j’attendrais is ott volt. Lépünk ki az útra egy fehér capis társammal. Ez volt a szerencse. Arra jön egy elegáns fehér hajú idős úr és egy sötétkék kosztümös, 18 év körüli kislány. A bőre világítva ütött ki a ruha alól. Fehérek. Talán azért néztük olyan hosszan őket, de mentünk volna tovább, mikor az öregúr leint és jön felénk, mögötte a kislány. Na, ez biztos eltévedt, de mi is ismeretlenek vagyunk itt. Mikor: – Melyik ezred? – 3REI. – Ezredes? – Col. Lehrer. – Végre légionisták! (…) 1907-ben szolgáltam le a Dél-Szaharáig. A kislányom! Egy öreg volt légionista lánya. Szeretnék fizetni egy pohárral. – Ó, köszönjük. – Tehát 5-kor, au revoir! És most 4 óra, nemsokára öltözünk és megyünk. Arra gondoltam, ha akkor Ramer véletlenül nem a fehér capit teszi fel, elmegy mellettünk az öregúr és a kék kosztümös világító bőrű lánya!

Még itt leszünk pár napig, azt hiszem. Utána jön Haiphong. Valószínű, a levelek ott várnak majd.

Mi van Édesapámmal? Ez aggaszt nagyon. Ideje már hazakerülni! Hogy teltek az ünnepek, mi hír otthon? Levél jött Zubova Poljánából32? El akartam oda menni az oroszokkal, Saigonba. De nem tudtam oroszul és

nem voltam orosz. Csak azokkal foglalkoztak. Egy fél délután vártam őket. (…) Udvariasak, hűvösek voltak a tányérsapkás piros csillagok, és sajnálkozóan mosolyogtak. Felültem a fehér csillagos amerikai kocsira és most itt vagyok. Mondom, jól vagyok, egészséges, ami fő! – és mindig víg kedélyű.

Sok csókkal, szeretettel. Tuti.

 

6.

Haiphong, 1947. I. 31.

Édes jó Anyám!

 

Megérkeztem a századhoz, bent vagyunk a városban, nagy a fegyelem, de amúgy príma. Ezt csak azért írom, mert újra katonának érzem magam a sport után.

Már rég nem jött levél otthonról. Mi hír van Édesapámról? Hát sose jön az a várva várt hír, hogy egészséges, otthon van újra és él, mint régen. Egészen más lenne nekem is itt az életem lelkileg. Szöcske ír mostanában? Én hosszú ideje nem kaptam tőle sem levelet, de ez az utazásért volt. Egy hónapig távol voltunk a földtől, a tengeren.

Jelenleg egy emeleten szállt meg a század bent a városban. Foglalkozás, kiképzés, őrség nappal, éjszaka. Tehát katona az ember reggel 6-tól (ez jó, mert 7-ig testnevelés, délután 4-től játék) este 9-ig. Találkoztam magyar ismerőseimmel. Mind egészségesek, jól néznek ki, és ez a fontos. Valamit olvastunk itt, hogy az ügyünkkel foglalkoznak33. De biztosat semmit sem tudunk róla, csak hallottam.

Külön szobám van egy fiatal őrmesterrel. Ma voltam ezred-kihallgatáson a comandantnál, ami nálunk őrnagy féle. Ez így szokás, ha érkezik valaki, persze orvosi vizsga után. Itt tudtam meg Dalatról, hogy a legjobb minősítéseket küldték bizonyos időközönként. Amúgy nem érdekel, mivel itt nekem életcél nincs.

A város hatalmas – Kolozsvárszerű – persze, messze áll tőle szépség stb-ben. A házak nagy része rongált. Csak kínai állampolgárok laknak itt – kitűzött zászlójukkal – nők, gyerekek, férfiak. Az annamiták34, illetve őslakók átmentek mindenestől az ellenkező oldalra.

Így bent a városban csend van, nincs semmi. Amerikai cigaretta itt sok van, biztos Kína közelsége az oka. Nagyon élvezném ezt a már megszokott ismeretlent – mint mondjuk, újságíró – a világ demokratikus magyar lapjai számára. De mint a fehér sapkás alakulat egyik tagja, nincs időm áldozni a mindenkiben rejlő őstermészetnek, exotikus vágyaknak, az őserdők színes világának titkaira.

Végre kezembe került egy modern magyar regény. Címe: Az Igazi, Márai Sándortól. Stílusa a legmodernebb, tárgyával együtt: a házasság, a szerelem, az örök viharban vergődő lelkek – egy férfi, két nő, az arisztokrata, a kispolgári és a proli nő. Érdekesen hozza össze az elsőt az utolsóval, hogy a végén mind a három elveszítse egymást. Amúgy hasonlatai érdekesek, megállapításai a tengerről, külföldről és a dzsungel varázsáról. Ez mind csak úgy odavetve, mintha csak a stílus kedvéért. De én, ahogy olvastam, azzal hasonlítottam össze, amit éreztem és jelenleg érzek, ha benne vagyok.

Ettől eltekintve át lehet érezni ezt a regényt, mondjuk modern, túl modern szemszögön át nézve. Jól vagyok.

Rengeteg csók Anyámnak, Apunak, Győző b. és Nagym. Szeretettel: Tuti

 

7.

H. 1947. II. 2.

Édes jó Anyám és Apám!

 

Vasárnap van máma. Pihenőnap. A lábfejem dagadt kissé. Tegnap a hadnagyom rosszul találta el a labdát. A kapusunk, Tóth, egy magyar fiú, remekül védett. Kissé unalmasok most a napok. Hisz magánéletről itt szó sem lehet. Magánélet alatt értem a katonai ruhában való szabadabb lélegzést. Hogy úgy érezze az ember, mintha szabadideje is volna. Dalaton úgy éreztem. Itt természetesen más a helyzet. Nem mondom, bizonyos szempontból nevelni tud a légió, de már elég késő, szalad az idő. (….)

Nemsokára jönni fogok. Remélem, a sorsom is ezt írta elő nekem. Írtam a párizsi sportközpontba és a TF-re hosszú és őszintén megkapó levelet, de közbeszólt a távolkeleti helyzet. Így megvalósítom a másik álmomat, ha lesz módomban. Párizsban beiratkozom egy főiskolára, a Quartier Latinban fogok lakni, ott sok az idegen és magyar. Az élettől megtanultam nem félni. Az utcán hever a pénz, a megélhetés, pláné a nyugati államokban, csak leleményesség és munka kell hozzá. Hát hulljon rám ez a piros hieroglif fal, ha nem így lesz. És tanulni fogok, közel a Notre-Damehoz, Pantheonhoz és Eiffel-toronyhoz. (…)

A légióban kötelező az adatazonosítás a sok felvett név, álnemzetiség stb. miatt. Énnekem nem szükséges, de kell, anélkül nem engedik el az embert. Viszont akkor új papírosom lesz kiállítva, illetve elismertetve a foglalkozásomat, ami egyenlő érettségi vagy főiskola. Több nem kell, ez elég. (…)

Ehhez egy élet, egy egész gyermekkor, egy fals álomromantikájú életvonal kellett, hogy minden mindegy legyen és semmi ne okozzon csalódást. Mintha egész életemben ezt csináltam volna. Így a lelki megviselés nem érint, viszont az otthon emléke erős – ez a gyenge pontom –, amiért már-már bánom a tettemet. (…) Nincs idő megállni, visszapillantani arra, ami volt, vagy jó, vagy fáj. Muszáj előre menni, mit hozhat a következő óra? Én tudom: a TF-et.

Rengeteg csókkal drága szüleimnek, Győző b., Nagym. Szeretettel: Tuti.

 

8.

Haiphong, 1947. III. 2-án

Édes jó Anyukám és Apám!

 

Haiphongban vagyok már hosszú ideje. A legjobb egészségben és hangulatban. Nem olyan komoly az itteni helyzet, mint ahogy hittem és hiszik. Ha ezentúl ritkábban fogok írni, az nem jelent semmit, édes jó Anyukám, olyan helyekre megyünk, ahol a sok mocsár gátolja a postaforgalmat. Ennyi az egész. (…) Nyílik alkalmam sportolásra is. Már rengeteget footballoztam itt is, meg volley, írtam. Városban lakunk, teljes a nyugalom. Pár napra nagy ritkán elmegyünk kirándulni a szabad természetbe, leigazolni pár civilt. Ami lövöldözés volna, elintézi helyettünk a tüzérség, a repülők. (…)

 

9.

1947. XI. 2-án.

Édes jó Anyám!

 

Vasárnap van. Már régebb megkaptam az okt. 3-as levelet, de nem volt időm válaszra. Most a 4. század pontján vagyok. Pár nap múlva arrább megyek 4 km-rel a hídhoz. Az élet ugyanaz, körül mindenféle védfalak, erős állások, drótsövény. Esténként gyönyörű holdvilág, csillagos ég. Pokrócot terítünk az udvar közepére, hasra fekszünk és magyarul beszélünk páran.

Múlt éjszakát lesben töltöttem a faluban innen 2 km-re 5 társammal: este 10-től reggel 6-ig nem volt alvás. Mivel a falu behódolt, ezért az ellenség a bírót borzalmasan megkéselte, 7-8 szúrás volt rajta, kezei megkötözve. Félórára ott voltunk két autón. Hatan ott maradtunk gyorstüzelő fegyverekkel, de nem volt szerencsénk, a holttest mellett jajgatott a sok hozzátartozó. Nagyon meggyűlöltem őket a holttesten látott szúrásokért.

Este 7 felé próbálják ki a falakon a géppuskákat. Ilyenkor szoktam célba lőni 4-5 fényjelzőssel – éjszaka látni a becsapódást. Egyéb újság nincs.

Egészséges vagyok (kopogok) és őrült étvágyam van. A századosom egy nagyszerű ember. Szeretik. Van egy jóképű, intelligens bennszülött nője. Az nem marad el tőle, éjszaka pisztolyt köt a derekára és jön vele. Nagyon örültem az otthoni jó híreknek. Édesapámról és a családról általában. Alig várom a sugási kirándulást, a borvizet. Rossz ez a folytonos meleg lötty tea. Most tél van. Nappal őrült meleg, éjszaka jéghideg. Már az átalakult vérünknek.

Köszönöm, Édesapám, hogy gondolt a gyerekekre és csomagot küldött nehéz időkben nekik.

 

10.

Hodug Noan (?), 1947. XI. 13-án

Édes jó Anyám!

 

Fogalmam sincs, milyen nap van máma. Úgy el vagyunk itt zárva a világtól. De jól érzem itt magam. Vannak még csodák – ezt a kék csillagra értem (öngúnnyal) – és nem fogok ráfizetni, úgy érzem. De kezd elegem lenni belőle. (…) Jól vagyok, egészséges és vigyázok magamra. Kissé sokat cigarettázom, de tudom, ez átmeneti dolog. Néha szoktam inni, de csak a napi adag vörös bort. Ugyanis mindeddig valaki más itta meg helyettem.

Távol minden emberlakta helytől, várostól (5 nap óta kb.), egy folyó melletti kis erődben élünk mindössze tízen, mivel a húsz indonéz (átpártolt ammanita) itt nemigen számít. ők és a bátorság nagyon messze vannak

egymástól. Így, ha nagy baj lenne, vagyis többször támadnának éjszaka, cserben hagynának. De ide nemigen jönnek, mivel főnökünk szeret kijárni éjjel-nappal, és félnek. Furcsa, de így van. Két emberünk aknán felrobbant, az ő helyükbe jöttem én meg egy másik ebbe a Kék csillag-féle35 erődbe.

Egyetlen zöld rakéta jelünkre a tüzérség úgy segít a városból a híd mellől, hogy nekünk alig kell védekeznünk. Éjszaka mindig zavarnak, de csak a szomszéd pontokat. Nyolc német, egy francia, én és húsz indonéz él itt velünk bezárva. Nappal csónakon megyünk ki a behódolt falu biztosítására a rizsföldre. És rendesen védekezünk, mivel egy egész éjjeli les után az egyik csónakkaraván szállításukat (élelem) elfogtuk, és a kíséret, sajnos (ma te, holnap én), le lett lődözve. Ilyen taktika után érthető. Vasárnap be lehet menni a városba, mint a Far West cowboyainak. Érdekesek az éjszakák.

Néha egész falvakat kell felégetni (kiürített faluk, muszáj, mivel az asszonyok is aknát raknak le nekünk. (…) (A fenti történetet Teddynek így részletezte az apja: Egy rizsföldön megtámadták a századot. A franciák végigfésülték a terepet és elfogtak vagy harminc civilt, öregebb férfiakat vagy nagyon fiatal, 12-13 éves fiúkat, asszonyokat pici gyermekkel. A támadó vitkok eltűntek. A század három napig vitte magával az elfogott civileket, mikor jött a parancs, hogy meg kell támadni egy vitko állást. Apám egy 12 éves kisfiút protezsált. Etette, itatta, rám gondolva. A százados félt, hogy a vitkok megtudják, hányan vannak, milyen fegyverrel, és elrendelte hogy a civileket agyon kell lőni. Apám látta, hogy egy francia őrmester megfogja a kisfiút és cipeli a többihez. Apám elkapta a gyereket és üvöltött, hogy ez gyilkosság. Ador Laci ráugrott apámra és azt mondta magyarul: Tuti, ha pofázol, téged is agyonlőnek. Egy géppuskát állított fel az őrmester, és lekaszálta az egész civilcsoportot. Egy buddhista templom kútjába dobták a testeket: apám sokág nézte a gyerek hulláját a kútban a többi pici gyermek, nő és férfi között. – József Áron megj.)

 

11.

1948. febr. 4-én

Édes jó Anyukám!

 

Most ritkábban tudok írni, mert itt tényleg lassan jár a posta. Egy Nagykőhavas-szerű, óriás hegy szirtjén lakunk, alattunk szerpentinszerű úttal. Erre vigyázunk. Amikor tizenkét nappal ezelőtt ideérkeztünk (24 ember), két, tető nélküli romház fogadott. Máma már cseréppel fedettek, plafonig érő téglakályha. Mellvédek, tiszta udvar az egész szirt. Az egész nem nagyobb, mint az otthoni udvar és kert együtt. Köröskörül iszonyú meredek csigalépcső vezet fel. Bevehetetlen, igaz, éjszaka is eléggé őrizni kell.

Amit szeretek, azok a ködös éjszakák, amikor a köd, mint egy hófehér színű nagy víz vesz körül, mintha nem mélységek, hanem tavak lennének alattunk, mivel a köd soha nem éri el magasságunkat. Négy-öt hegyláncon és vonulaton átlátni nappal, ha tiszta az idő. Gyönyörű szép, színes ilyenkor a tájék. Egyetlen újság az autókaraván. Errefelé rengeteg a vadbivaly, azt esszük, bár a húsa rágós. Bambuszerdők vannak alattunk. Tigris ritkán jelentkezik ezen a tájon. De egyet jelentettek, és az bőg éjszaka, amit visszhangoznak ijesztően a nagy hegyek. Először nem tudtuk mire vélni ezt a földöntúli üvöltést.

Levél ritka, csak ha jön a karaván. Reggeltől estig dolgozni kell, körülásni védőleg a pontot. De csinálom és dolgozom, mivel rövid időn belül, „ha Isten megsegít”, vége az ittlétnek, és március közepe felé indulunk délre, majd nyugatnak hazafelé.

Ez az életnívó bizony nem a legkellemesebb. Emberi lelket nem látni hetek óta, sem állatot, sem madarat, csak mélyen alattunk a hegyeket. De a magányt szeretem, kicsivel, kevéssel már bizony hosszú ideje, hogy nagyszerűen beérem. Fagyos hideg, forróság, étlenség, egész komoly nélkülözés, váratlan, kellemetlen fordulatok. Pl. este 9-kor alvásból pakolni össze mindent, öltözni, zsúfolt autók tetején, és egész éjszakákon át utazni a hűvös éjszakában, ahol még meglepetésre és rosszra is kell számítani, nem tud idegesíteni. Nem ér váratlanul semmi és nem lázadozom, tűrni tudom szó nélkül és a legtermészetesebbnek veszem. Bizony, ezelőtt három évvel, amikor elkezdődött, azt hittem, vége mindennek és sem fizikai, sem erkölcsi erőm nem volt az ilyesmivel szemben. Ebből a szempontból Anyuka nem ismerne a régi elkényeztetett fiára, aki sok keserű percet szerzett szüleinek annak idején.

Az általunk épített téglasár kandalló fényénél írok. Most tigrist jelent az egyik indián bennszülött, megnézem.

Megjött a századtól a rádiós, akivel eddig nem volt összeköttetés. De hiába előnyös a terep nekünk, mégis csak 29-en vagyunk, és jó, ha tudnak rólunk minden 3 órában.

A főhadnagyom is készül, ő előttünk tér vissza. Egy hosszú nevű (majd leírom) szimpatikus francia báró, egész fiatalember, kissé büszke a származására, előkelő vérére, de ettől függetlenül nagyszerű ember. Sajnálom. Itt alszom a szobájában, a magyarokat szereti, van rádiója, s habár katonai, de zene is van estére. Jól vagyok, reng. csók: Tuti

 

12.

1948. febr. 6-án

Édes jó Anyukám!

 

Máma adták le rádión, érkezik a karaván, így gyorsan írok még egy levelet. Valószínű, fog jönni levelem is, annál jobb. Még mindig a hegyszirten élünk. Éjszaka vastag köd van, alig látni át rajta. A rádió a sarokban szól, most kellemes francia tánczenét hallani.

Az este magyar cigányzene szólt a saigoni rádióból. Volt egy hallgató, vagy efféle, amit sajnos, elfelejtettem, csak annyira emlékszem a szövegéből, hogy „a Jóisten, jaj, de nagyon szeretett, hogy én nékem adott tégedet.” Jó ezt itt hallani a magas hegyek tetején. A kandallóban kellemes tűz ég, éjszaka tömjük fával. Sokat dolgozunk, de hát ez érthető. (…)

Ha ritkán írok, oka a körülmények és kevés időm van rá. Emberi számítás szerint két hónap múlva húzódunk délre és szállunk hajóra Észak-Afrika felé.

Itt kb. úgy érzem magam, mint Sugásban. Jól vagyok, egészséges, kissé unalmas itt az élet – de hát erre vágytam –, így a szórakozás hiányába belenyugszom. Amúgy sem hiányzik nagyon.

Sok csókkal, szeretettel: Tuti.

 

13.

1948. febr. 13.

Édes jó Anyám!

 

(…) Remek zene szól. Máma pihenős vagyok az éjszaka. A párduc üvölt. Messziről sikoltás, közelről mély morgás is keveredik a végén. Egyből kicsattanó, fagyasztó, éles hang. Szokatlanul furcsa, fokozódás nélküli.

Máma jókedvvel fűrészeltem. A délelőtt mostam. Ott, ahol Baghera36 szokott inni este 8-kor. De az iránta való tiszteletből és a régi, őt megillető elismerés kedvéért (no meg a parancsért) a puskát is lecipeltem. A hátam mögött a fiatal főhadnagy melegedik a kandallónál. A kislámpánál írok. Előttem most a rádiós dolgozik, két fiú a földön nádágyon alszik, az egyik ágya üres (oka a kártya). Mindjárt átadom a helyet, más is akar írni. Este 8-ig lehet. Az egészségemre vigyázok. Itt talán nem is kell vigyázni, annyira csak magunk élünk a hegyek között. Hát ezért vonultak el a vadbivalyok, és nélkülözzük a rágós húsokat! Bagheráék megjelentek. Állítólag három van, koromfeketék, talán ezért nem kaptunk még itt támadást soha, de még kísérletet sem. Pedig hogy belőhetnének a hegycsúcsokról! Igaz, késő, első nap kellett volna. (…)

Balássy Bubi37nem hinném, hogy itt lenne a 3. Étrangér-ben. Talán a 2. ezredben vagy Afrikában. Nem tudhatok másról, csak a velem lévőkről. A világszövetség lépéseit a magyar fiúkra vonatkozóan majd a jövő és a sors eldönti. Itt senki semmit nem tehet. Apró pontok vagyunk. Édesapám tanácsai szentek előttem, köszönöm és hálás vagyok értük. Csak már egyszer otthon tudnám! Nyugodtabb volnék sokkal.

Jól vagyok, remélem nemsokára, ha Isten is úgy akarja, elhagyom Indokínát.

S. cs.: Tuti

 

14.

1948. VI. 23-án

Édes jó Anyukám!

 

Végeredményben ez a légió, nem szabad ilyesmin csodálkozni. Megsegít a jó Isten, aki eddig is csodásan intézte minden lépésemet a legkomolyabb helyzetekben is. Nem kétséges, hogy a közeljövőben visszaszállítanak, hiszen az első csoport: a betegek, a sebesültek már egy hónapja visszament, de kiviteli nehézség, vagy esetleg más érdek okokból (én feltételezem róluk) itt tartanak, húzzák-halasszák a visszaszállítást. Hogy ennek mi lesz a visszahatása Lászlóéknál, azt majd annak idején, ha útban leszek Európa felé, közölni fogom. De csak akkor. Én nem szeretem, ha a legigénytelenebb és szerényebb személyemnél bármi cél érdekében is játsszanak, pláne ha komolyba megy ez a játék. Írtam már, hogy az ittlét már két hónapja szerencsésen lejárt.

Mivel amúgy is esedékes volt, jelenleg városban, Cao Bang-ban38 pihenek egy katonaszállóban, sétálok, heverek, olvasok és sportolok. Kb. 15 napig leszek itt, minden reggel bejárok fogászatra. Egyik fogamat négy injekcióval meglepő fájdalommentesen (nem vártam katonaorvostól, habár most vagyok itt először a régi maláriás tíz napot kivéve) kihúzták. Órákig érzéstelen volt a nyelvem, fél fejem. A többit tömik.

Délután 5-kor lejárok a városi parkba volleyball tréningre, ahol a helybeli kínai fiatalsággal játszom, akikkel két napja hozott össze a kerek labda. Kissé nagy a meleg, ők jobban bírják, de én azért játszom késő estig, mivel itt szabad vagyok kelés, fekvés dolgában. Ahogy megy vissza a karaván, sajnos vége a nyaralásnak, vissza kell mennem a sokat ecsetelt pontra. Az éjszaka egy Fiancailles című regényt olvastam nagy érdeklődéssel – mivel ez fordítás – Zilahy Lajos: Csöndes élet című regénye (novellája) nyomán, Mátkaság, eljegyzés cím alatt. Remélem, Édesapám csak hamarabb útra kel, mint én. Amint ő otthon lesz, az én kérdésem is megoldódik. Vagy én magam oldom meg. Mindenesetre szeretném kérni a főiskoláról való hivatalos papírjaimat, ami az érettségimet, a két év főiskolai évet illetné. Az index a légiónál van, de ha jönne hozzá hivatalos irat a végzettségemről, főiskoláról, ezt Edit Jutka révén valamelyik volt főiskolai tanárom elintézné, afrikai címemre elküldené, elintézném az irodai beosztást a párizsi légió központhoz, ahonnan a hátralévő két év alatt zöld ágra vergődnék a főiskolával, amint a papírokat érvényesítettem franciára. A légió fizetést adna, lakást, élelmet, ruhát, mivel irodában dolgoznék továbbra is, vagy mint kiképző-oktató valamelyik újonc századnál, és végezném a főiskolát is, ha pedig lejárt az öt év, meglenne a diploma is. (…) Nem kell félni az élettől, könnyebb, mint hittem. (…)

Tömik a fogaimat, sokat fürdök, úszok nyolc hónapi szünet után, élek, mint Marci Hevesen, s ha késik a hazaszállítás, minket öreg trópusi szakértőket, kímélnek most. Megtettük a kötelességünket, elmehetünk a nagyvilágba. Ha valahol egy riasztópisztolyt kilőnek, valósággal fellökik az embert a lábáról ezek a fiatal, kék, egyhetes hadnagyocskák, nehogy a hajunk szála is meggörbüljön most a legvégén, és le kell lapulnunk az árokba. Az is igaz, nem volna akkor kitől kérdezni, most mit kell csinálni.

(…)

Az alábbi levelet fél évvel később, már Tunéziából, El Kefből postázta (József Álmos megj.):

 

15.

Kef, 1949. I. 27.

Édes jó Szüleim!

 

Lassan vége a hammameth-i39 szabadságnak. Táviratilag hívtak vissza, újak jöttek a helyünkre. A hátralevő napokat egy századnál töltjük. Járok a fogorvoshoz, itt amúgy semmi érdekes. Indokína egy veszélyes valami, de ott egész más volt a rendszer, fegyelem stb. Ez itt kaszárnya-katonaság: díszőrség, ilyen vizsga, olyan öltözet, minden percnyi pontosra stb. Szóval kinőttem belőle. Igaz, hogy nemigen hat meg senkit, és végeredményben ez a fontos. Levelezek Hepp Ferenc dr.-ral40, a főiskola igazgatójával.

Én magamról, Afrikáról írok stb. ő beszámol a főiskolai történetekről. Még egy év és pár hónap van hátra. Leszerelek, visszamegyek Magyarországra. Megpróbálok Debrecenben vagy Pesten elhelyezkedni. Franciaországban meg tudnék élni a sport révén is, de én haza akarok menni. Honvágy, gyerek, efféle. Itt footballozom Kefben, ha civil lennék, meg tudnék ebből élni.

Hála Istennek, ép és egészséges vagyok, és az élet, sajnos későn, de azt hiszem, nagykorúsított. (...) Semmi jót nem várok a jövőmtől, ha nem is félek tőle, de ha a helyzet megengedi, végezni szeretnék. Hogy a visszatérésemet hogyan fogadja a demokrácia, nem tudom, nem is kutatom, mert bárhogy legyen, gyerekeim vannak, visszatérek, és ahogy letelt a légió, egy nap múlva utazom. Aztán hogy esetleg utoljára láttam azokat, akik hozzám tartoznak, az sem tud érdekelni.

Jelenleg, még ahogy írtam, szabadságosok vagyunk. A többi hajnalban kel, takarít, lázasan öltözik, sorakozók, manőver, őrség, efféle, itt mellettünk. És én akkor fordulok a jobb oldalamra, ágyban reggelizünk (nyolcan vagyunk) és délben kelünk ebédelni. Végre, hogy egyszer már gúnyt űzhetünk az egészből és fütyülünk a katonai rendszerre.

Kaptam egy indokínai levelet. Az egyik fiút villám ütötte agyon. Nem mindenki golyó által hal meg hiába. Azért jobb így. Most mindenki, aki még nem volt odakint, indul Távol-Keletre. Bármennyi ideje is legyen még

hátra. És most javában tart, elérte tetőfokát az ottani háború. Hiába maradtam volna akkor 46-ban a sportszázadnál, most engem is vinnének, és talán nem kerülnék épen vissza.

Muti41 írt, válaszoltam rá. Ez a végleges címem. Hogy telt a Karácsony, Újév? Hogy van Édesapám? Most már teljesen a régi, remélem, visszatért a jó humora és nyugodtan élnek Édesanyámék. Értem ne aggódjanak.

Kezeiket csókolom, szeretettel: Feri.

Nagymamát, Győző bácsit csókolom.

 

16.

Kef, 1949. II. 2.

 

(...) Alig bírok írni, annyira fázik a kezem itt a szobában is. Hideg van, hull a hó is, szóval egészen télies a világ a mai napon, bár nyáron a száraz forróság szinte kibírhatatlan. Sajnos, ilyen csodák nincsenek, nem olyan egyszerű innen megszabadulni. De ha már idejöttem, kibírom, el tudok képzelni ennél kellemetlenebbet is. Egy hét óta vagyok Kefben, még tart a szabadság, jó így kívülről szemlélni a légió fegyelmét, az egész színjátékot, ezt e furcsa, értelmetlen életet. Leigazoltak a helyi civilcsapatba, így az Olimpique játékosa lettem, de játszom a légiónak is, és elkezdtem a legszigorúbb sportszerű életet. A legelső a 9 órai lefekvés. Indóban ez lehetetlen volt 47 végétől. Egy éven át alig volt teljesen átaludt éjszakám. Nappal shortban és este a kultúrszokásoktól eltérően felöltözve pihentünk le éjszakára.

(…) Jól vagyok, egészséges, szeretettel gondolok haza, itt küldök egy képeslapot hálám jeléül. Különösen öröm volt Apám jól ismert, feltűnő szép írása. Hogy mit jelent nekem? Sokat... valószínűtlenül sötét, fülledt, titokzatos éjszakák emlékeit, vakító villámok cikázásával, éveknek tűnő, ólom nehéz perceket egy nedves, agyagos hegyperemen, egy távoli, borzalmas, nem emberi gúnykacajt, a fekete halotti csöndben bambuszerdők mélyéből, ami rekedt sikoltásba fulladt. Mit jelent, ki érti? Meddig várjunk itt tíz emberrel, úgy sem jön a karaván ma éjjel. Aztán nyomjelzős sorozatok az ég felé – a jel! – csak 9 km, ki kell lépni, zuhog az eső. Aztán a benzinlámpák imbolygó fénye, a szúnyogháló, fölötte géppuska, egy láda kézigránát, a zsebembe nyúlok, egy elsárgult papírdarab, kopott tiszta betűk: „Fiam, László Ferenc érettségi bizonyítványa és…”, itt elszakadt, ennyi az egész. Sokáig néztem, próbálom felfogni, ami a sorok mögött van, aztán ellobbant a fény.

Kezeiket csókolom, szeretettel: Feri.

 

17.

Kef, 1949. 2. 11-én

Édes jó Szüleim!

 

Még csak pár nap van hátra, aztán vége a szabadságnak. Itt nevetségesen reális a katonaélet. Nyoma sincs a kalandnak. És mégis sok az újonnan érkezett, köztük sajnos, magyar fiúk is. Az a régi romantika énbennem a

kamaszkor, a fejlődés egyik beteges eltévelyedése volt. Amikor én idejöttem, nemcsak ez volt a hajtóerő, hanem sokkal kérlelhetetlenebb dolgok is: kényszer, nyomor, éhség, efféle játszott az egészben szerepet. A sors iróniája, hogy a kényszerhelyzet annyi kalandot juttatott a számomra, hogy egy életre is sok. S azok, akik ezért jönnek, mint szakácsok a konyhán, csicskások stb, már három éve itt élnek ebben a teljesen otthoni jellegű kisvárosi laktanyában. Hát ezért kár volt, és ami elkeserít, nekik kedvezett az élet, fogságban sem voltak, leigazolták őket és 46–47-ben hagyták el Erdélyt kalandvágyból!!! És rengetegen, akik haza akartunk menni, minden vágyunk ez volt, itt vagyunk. De késő és kár ezen filozofálni. Nem jó előre tervezni, épp ezért csak úgy érlelődik bennem. Ha vége lesz itt a szerződésemnek, ha lehet, soha többé katona, és soha, de soha fogoly. Ettől függetlenül remekül érzem magam, próbálom nem úgy érezni.

Vasárnap elutazom az arab csapattal footballozni valamelyik közeli városba. Rég kaptam levelet Debrecenből. Valószínű, hogy Edit röplabda csapata kikapott, leverte a vereség. Néha kedvesen ír Hepp Ferenc a TF-ről.

Komolyan hálás vagyok neki ezért. (...)

Előre lekopogom, de lassan már fél éve nem volt komoly malária rohamom. Húszan kerültünk ide, és mindnek megvolt a krízis kétszer. Remélem, a csoda folytán teljesen kihevertem, ha a nagy melegek alatt sem

fog zaklatni. Tavasszal itt már komoly hőség lesz, így átveszem majd az úszást az új medencében. Remélem, elmúlik ez a kellemetlen, hideg időjárás. Amúgy itt sétálok, heverek, olvasok, tréningre járok, szóval egész normális életet élek a légió dacára, de sajnos csak hétfőig. Hátra van két hónap szabadság. Ez jár és 60 napot adtak egyszerre, ezt újra Hammamathben töltöm – ha semmi nem jön közbe – a tengerparti szezon alatt.

Sokszor gondolok Édesanyámra, Édesapámra, Nagymama és Győző bácsira. A jövőm értelmének egyik fő pontja, hogy viszontlássam Mindnyájukat.

Kezeiket csókolja Feri.

 

18.

Kef, 1949. III. 21-én

Édes jó Szüleim!

 

Itt most kaszárnyaélet van. Ébresztők, sorakozók tömege, szalmazsák tömés, ágylepedő-fejvánkos vizsgák. Ragyogni kell mindennek a tisztaságtól. Az élet csak mosás és pucolás, hétköznap. Jóformán dísznek van az

egész ágya az embernek, hófehér, ragyogó, de bele nem fekhetek, mert egymásba ér a sok revü.

Nem mentegetőzés miatt írom az egészet, idő azért mindig van írni, de a lelkiállapotom is zavaros, mióta visszakerültem. Leírom őszintén, nagyban a lényeget. Olyan óriási az ellentmondás az otthoni hírek, levelek között, amelyek hazavárnak, amelyek szerint meg lehet élni, szép és vonzó minden, ami új, és aközött, amit itt hall, olvas, és itt vesz tudomásul az ember.

A múlt vasárnap Kasserin-ben42, innen 150 km-re footballoztunk, de homokvihar miatt félbeszakadt, záporba fulladt a szépnek ígérkező mérkőzés. A helyi Olimpique csapatával voltam ott. Mivel innen valami 50 km-re a Szahara kezdődik, a nedves homokúton elakadtunk, és az autóbusz 24 órás késéssel ért ide. A vezetők telefonáltak az őrnagynak, nehogy mint szökevényt körözni kezdjenek. (…)

Írt dr. Hepp Ferenc és Nagy Feri, a kispap. Mit akar egy szentéletű férfiú egy afrikai légionistától? Romantika, mélyre került lelkek felemelése, nemesebb irgalmassági cselekedet? Téved, sose voltam annyira én, mint most, amikor egyedül maradtam, megmaradva saját magamnak. Jóllehet tegnap voltam harmadszor templomban évek óta.

Jól vagyok, egészséges, irtózatos étvággyal, életkedvvel várom a nyárt, az úszást. A hőség nem érdekel, bár ekkor délben, a legyek miatt is, csak a vaságy alatt lehet sziesztázni meztelenül (jelenleg hideg van, hull a hó!).

(…)

 

19.

Kef, 1949. IV. 16-án

Édes jó Szüleim!

 

Kellemes a meleg most itten. Gyönyörű a város, a környező hegyek – homokkő szirtek – Algír távoli hegynyúlványaival. Végtelenül örvendek, hogy jól vannak, egészségesek. Ez a fontos végeredményben. Hogy csupa jó hír a családban. Szabadidőmben olvasással töltöm az időt. Szeretném, ha megírnák, ha idő van rá, elvesztettem egyáltalán a román állampolgárságomat? Van-e, nincs-e? Mégis úgy gondolom, ha látogatásról volna szó, kényelmesebb rendes úton – vonaton –, mint az agyonunt romantikus úton-módon „faux passe-port”-osok43 segítségével hason csúszva elérni a mennyországgá szépült Benedek 11-et, amiben, mondanom sem kell, akadályoznának, és ha odaát nem, itt sem óhajtom a bőrömet szeretetből kilyuggatni – szóval ez vicc, csak érdekel a kérdés.

Egyelőre Debrecenbe mennék, magam lábán megélni együtt Edittel. Ha már eddig felneveltek Édesanyámék, csak nem fogom hálából nehezen megszerzett kenyerük felét megenni ahelyett, hogy én segítenék!

Amúgy itt most melegebb az idő. Vége az esőzésnek, a havazásnak, és kezdődik a trópusi forróság. Az alakulatom menetzászlóalj lett – kb. értik, mit értek alatta – és az a hír járja, nekünk is vissza kell mennünk arra az időre, ami hátra van. A hadügyminiszter dönt majd fölöttünk, és ha rám nézve kedvezőtlen, akkor mennem kell. Annyit megírhatok, ha ez bekövetkezne, kényszer alatt állok és nem lenne módomban ezen változtatni. De hát egy hónap, vagy több is, az még sok idő. Semmi sem biztos.

Kár, hogy nincs úszóverseny 30-án, indultam volna. Szabadidőmben pingpong versenyeket bonyolítunk egymás között, magyarok. A többi nem ellenfél.

Itt a húsvét, május elején újra Hammamathre van kilátás legalább tíz napra. Vágyom a tengerparti fürdésekre, homokra, eszembe juttatja az otthoni strandot, a Fekete-tengert. Amúgy nem vagyok már érzelgős, egészen helyrejöttem, sok tekintetben túlzás nélkül.

Edit vöröskeresztes ápolónő? Szó lesz ott maláriáról, efféléről? Azt hiszem, kíméletesebben ütné a tűt a leghátsó felembe, mint ezek az itteniek ezelőtt kb. 8 hónappal.

Hepp Ferenc igazgató úr táncolt? De megfiatalodott a világ, komoly pedagógus a swinget44 járja! Tényleg, az életem romantikus, de… szóval otthon majd a térdeimre ültetett legfiatalabb László csemetékkel (értem alatta Teddyéket), el fogunk tárgyalni erről a romantikus oldalról, ami itt van. Illetve mégis – éjjel 5 óra körül –, amikor a mohamedán dervis végzi a hajnali imáját az arab negyed tornyain – ez olyan, mintha egy kalandregény kellős közepébe zuhannék Jókai valamelyik regényében.

Édesanyám kezeit sok szeretettel, Édesapámat csókolom, kellemes húsvétot kívánva: Feri.

Győző bátyámat, Nagymamát csókolom.

 

20.

Kef, 1949. 4. 26-án

Édes jó Szüleim!

 

(…) Jól vagyok, egészséges, igazán kár értem aggódni, arra kérem, csak annyit foglalkozzanak velem, amennyit megérdemlek: sokkal kevesebbet. Már nincs sok a leszerelésig. E hónap végén versenyek lesznek – zsákban futás, római harckocsi, nagy football derby köztünk és a helyi civil csapat között. Így saját csapatomban fogok játszani saját csapatom ellen. Ott lesz a sok vörös fezes pogácsaárus, cigaretta kikiabáló: hogy gyere kicsi, hogy vagy, keverve kissé illetlenebb, de nem rosszindulatú kifejezésekkel. Szóval jópofák a sűrű göndör, gondozatlan gyapjas fürtjeik tömegével, villogó fogukkal és vérmes franciával kevert gajdolásukkal. Így szinte hihetetlen a tisztán, érthetően üvöltött magyar üdvözlet ilyen messze az otthontól.

Mostanában az irodában dolgozom, telefonálgatok – ébresztőt, takarodót, létszámokat végzek, külön alszom, pihenek és a boxtréninget kezdtem meg a raktárbeli új kesztyűkkel.

Minden vasárnap elmegyek misére. Nem a lányok miatt, hanem inkább mert szükségét érzem, lelkileg megnyugtat, új erőt ad minden napra, hétre. Meg aztán négy év alatt nem volt alkalmam.

 

21.

Kef, 1949. ápr. 24-én

Édes jó Szüleim!

 

(…) Jóleső büszkeséggel olvastam Édesapám letörhetetlen, acélos hitét, fiatalos lendületét, az élet értelmében a célt, örömet, vigaszt nyújtó munkában. Szép az, amikor a férfi lerázza az emberi gyengeség fojtó liánjait, sosem ismeri el a vereséget és sikerrel folytatja az örök harcot az élettel.

Milyen jó tudni, büszkévé tesz egy fiút, ha sose is érné el ezt a nívót, hogy apja közel állt a tökéleteshez, az igazi gerinces emberi ideálhoz. És örök példaként a saját édesapja idealizált és mégis hús-vér reális, tiszta alakja lebeg példaként végtelenben előtte.

Sose fogom elérni ezt a lelki nagyságot, erőt, hitet, munkakedvet. Egyike voltam a legújabb világ dekadens szellemi gyenge hajtásainak. De a példa áll előttem és meghatódva gondolok vissza a legutolsóra. Hetekkel ezelőtt – amikor Édesapám védő karja, mosolygó arccal, de halálosan komoly szemekkel több ezer kilométeren át kinyúlt ide az egyik kisszobába és a töltött szolgálati revolver mellemre irányított lövésre kész csövét lassan, de határozottan lenyomta a halál előtti pillanatban a mit sem sejtő békésen társalgók között, és hallottam, amikor az ajkaimmal beszélt: Tanuld meg, ne tarts senkire pisztolyt, még ha nincs is megtöltve. És nyugodt kezei az enyémek által kivették a fiú kezéből a pisztolyt, kicsúsztatták a tárat, amely bedobta már az első golyót a csőbe.

Most az irodában helyettesítek egy darabig, már három hét óta. A rádióban kellemes tánczene. Az előbb a pesti híreket hallgattam. Vasárnap van. Már sorakoztattam a díszőrséget, megvolt a szemle, elmentek, ebéd előtti sorakoztatásig zenét hallgatok. Délután háromkor játszom az ESCAM ellen football mérkőzést. Az este pingpongozással telt, voltam moziban, itt a miénkben. Gyönyörű film volt. Nagy a készülődés április 30.-ra – sportversenyek: boksz, játékok, céllövészet lesz. A sátrakat, játékbódékat felállították. Tiszta indiántábor az udvar. (…)

 

22.

Kef, 1949. május 12-én

Édes jó Szüleim!

 

Már megvolt az első fürdés az uszodában. Először úsztam az idén és remélem, nem utoljára. Vasárnap megvolt az utolsó footballmeccs is Kefben.

A múltkor írtam a szállongó hírekről. Hát eléggé megvan az alapjuk, kivéve minket. A felsőbb döntés megtörtént, kedvező volt, és ennek értelmében nem visznek vissza. Itt maradunk Afrikában, csak ebből a városból áthelyeznek máshová, más alakulathoz. Mondanom sem kell, hogy ismeretlenül is leveszem a kalapot a döntés okozói előtt, akik belátták, hogy van lehetséges és majdnem lehetetlen is, mint a mi esetünk például. (…)

Még mielőtt a többi indulna, minket valószínű áthelyeznek Bizerte kikötő környékére valahová. Lassan nyár van otthon, jön a meleg, ott is a fürdési szezon. Sokszor eszembe jut a szentgyörgyi nyár, a park, a strand, a diákévek. Szép volt és valószínűtlen. (…)

 

23.

A. D.45 1949. 7. 6-án

Édes jó Szüleim!

 

Sok levél érkezett mostanában. Nagyon köszönöm és most, hogy több időm van, válaszolok rá. Itt kellemes az idő, nincs az az őrült forróság, mint Afrika többi részén.

A város hihetetlenül szép. Most érkezett kb. 300 fiatal hölgy, kisgyerek (colonie de vacance) nyaralni. A park melletti lakásokban vannak elhelyezve. Minden szombat, vasárnap este tánc van az erdei étterem teraszán. Olyan Kolcza-kert szerű, csak gyönyörű. A katonai jazz zenekar lejön játszani. A nők szívesen táncolnak velünk, franciák, olaszok, zsidók és arabok is (modernek).

Most pontosan egy évem lesz hátra még. Az éjjel furcsa álmom volt. A dzsungel közepén voltam a kínai határ alatt egy beton erődben, égtek a falvak, mint akkor, tele sikoltozással a levegő. Óriási pánik volt. Be voltunk kerítve, mindenki menekült… Lehet, hogy az este épp az Orde Wingate46 angol ejtőernyősök burmai dzsungelharcait a japánokkal olvastam, ezért. Lényeg az, hogy az a megmagyarázhatatlan varázsa a távoli tengereknek eloszlott bennem.

Éjszakánként a sakálok húszas csoportokban ijesztően röhögnek. Mint a szirénák sikítása… Most jött egy öreg, fegyveres őrségben volt, beadtam a jelentést, folytatom a levelet.

Mit akar írni Rácz Jóska47 nekem? Kedves tőle, de nincs erőm válaszolni. Vége a romantikának, jóllehet két éve még azzal foglalkoztam erősen, hogy mindenen keresztül átvergődöm Zubova Poljánáig, ahol Apám volt fogságban, és jelentkezem mint fogoly. Sivatagba nem visznek, mert Indokína után a szervezet nem bírja ki a

forróságot. Elpusztul az illető, vagy legjobb esetben beírják a könyvébe „gesigniliere mental”48 – mint annyi soknak.

Csók és kézcsókkal, Feri.

 

A fenti borítékot Párizsból postázta 1950. december 22-én a Hotel de Belfort-ból. Sajnos, a levél nem maradt fenn, amint több más sem. Véget ért tehát László Ferenc Tuti ötéves odüsszeája, melyről, ha hézagosan is, de a birtokomba jutott levelek alapján kirajzolódott élettörténetének egy átlagosnak nem mondható, meghatározó fejezete.

Ami ezután következett, fiának köszönhetően, írásom elején már közzétettem.

1 Francia Idegenlégió elit katonai alakulat a francia hadseregen belül. 1831-benalapították a Franciaországban tartózkodó külföldi önkéntesek számára, mivel az 1830. júliusi forradalom után külföldieket már tilos volt a francia hadseregbe sorozni. A 19. század folyamán fontos szerepet játszott a francia gyarmatbirodalom terjeszkedésében és védelmében, de részt vett a legtöbb Franciaországot is érintő háborúban (például porosz–francia háború, az első és második világháború, vietnámi háború stb.). Mindig a legveszélyesebb helyeken vetették be őket, és ehhez mérten szenvedtek veszteségeket is. Sikerét a hagyományos katonai szakértelmen kívül az „esprit de corps”-nak (csapatszellem) is köszönhette, melynek segítségével a különböző országokból érkező és sokféle kultúrájú férfiakat egy családdá kovácsolta. Az Idegenlégió nemcsak fizikailag megterhelő, hanem rendkívül nagy nyomást gyakorol a katonák lelkivilágára is. 2006-ban a jelentkezők 13 százaléka bizonyult alkalmasnak. Jelvénye: hétágú gránát, Jelszava: A Légió a mi hazánk. A világháború után az Idegenlégió Indokínában harcolt a Vit Minh nacionalistái ellen. A harcok egészen 1954-ig elhúzódtak, és az alakulat több ütközetben is bizonyította elszántságát.

2 Percival Cristopher Wren (1875–1941) angol író. Kalandregényeinek tárgyát a Francia Idegenlégió történetéből merítette. Regénytrilógiája a Beau geste (A szép kaland), magyarul Kék csillag címen jelent meg.

3Város Algériában a Földközi-tenger közelében.

4 Indokína – félsziget Délkelet-Ázsiában. Keleti sávjának országait – Laoszt, Kambodzsát és Vietnamot – korábban Francia Indokínának nevezték.

5 Az indokínai (az első vietnami) háború. 1940-ben Franciaország német megszállás alá került, ez pedig Japánnak ürügyül szolgált, hogy megszállja Indokínát, délen pedig a hollandok uralta Holland Kelet-Indiát (ma Indonézia). A japán megszállók ellen hamar kibontakozott a fegyveres harc, ebből kivette a részét a Vit Minh is. Az elfogott ellenállókkal a japánok kegyetlenül elbántak, de a felkelések egyre csak erősödtek és a háborús vereség következtében Japán kiszorult a térségből. A második világháború után a franciák vissza akartak térni a gyarmatra, 1946. november 23-án a francia Suffren cirkáló bombázta a vietnami Haiphong tengerparti várost, melynek 6000 vietnami polgár esett áldozatául. Az incidenst, mely az 1946. december 19-i hanoi-i csatát eredményezte, úgy tekintik, mint az első indokínai háború kezdetét. A Vit Minh Ho Si Minh vezetésével felkelést indított a francia gyarmati hatóságok ellen. Hét évnyi véres harc után a Vő Nguyn Giáp tábornok vezetése alatt álló Vit Minh 1954. augusztus 1-én döntő csapást mért a francia erőkre a Dien Bien Phu-i csatában.

6Város Tunéziában a Földközi-tenger partján.

7Hegyi város Tunéziában az algériai határ közelében.

8Tunézia legészakibb városa.

9Chateaubriant – város Franciaországban Loire-Atlantique tartományban.

10 Nevét vezetője, a sztálinista rendszerű totális diktatúrát kiépítő Rákosi Mátyás után kapta.

11Francia katonai támaszpont Marseille-től délre.

12P. C. Wren regénye.

13 Rudyard Kipling (1865–1936) irodalmi Nobel-díjas angol író. Leghíresebb műve A dzsungel könyve (1894), melyet először Korda Sándor vitt filmre 1942-ben, majd Walt Disney készített animációs filmet (1967), Dés László, Geszti Péter és Békés Pál musicalt (1996).

14A dzsungel könyvének főszereplője, állatok által felnevelt fiú.

15Saigon (ma: Ho Si Minh város) – Vietnam legnagyobb városa.

16Város Vietnamban a Mekong deltájának közelében.

17 Edgar Rice Burroughs (1875–1950) amerikai író 1912-ben megkezdett regénysorozatának képzeletbeli hőse, akit az afrikai dzsungelben emberszabású majmok nevelnek fel. Alakja később függetlenedett az író műveitől, számos más írót is megihletett, film, rajzfilm, képregény és egyéb feldolgozásokban is főszereplővé vált. Filmbeli megszemélyesítője a temesvári születésű Johnny Weismüller, az 1936-os berlini olimpia 100 méteres gyorsúszásának aranyérmese.

18A francia hadsereg ismétlőpuskája.

19Itt: könnyű katonai rövidnadrág.

20Feleségének, Editnek a beceneve.

21Liga Vietnam Függetlenségéért. Ho Ngoc Lam és Nguyen Hai Than alapította 1941-ben, hogy kivívják Vietnam függetlenségét Franciaországtól. Vezetését később Nguyen Tat Thanh, azaz Ho Si Minh vette át. A franciákkal szembeni harcuk mellett a Vit Minh felvette a harcot a Francia-Indokínát a második világháború alatt megszálló japán csapatokkal is. Ehhez a harcukhoz amerikai, illetve kínai segítséget is kaptak. Japán 1945. augusztusi kapitulációja után a Vit Minh megnyerte a választásokat és kinyilvánította az ország függetlenségét, kiutasítva a francia csapatokat. Ezt a lépést a közel 10 éven át tartó első indokínai háború követte, melynek során a francia fegyveres erőket nagyrészt az Egyesült Államok finanszírozta.

22Majomember a Tarzán sorozatban.

23Majom, Tarzán ellensége.

24Teddy szerint apjáék egy kis dzsungelbeli erődben 12 hónapot töltöttek.

2525 Da Lat – város Vietnamban.

26Egyesített fegyveres szakasz.

27Röplabda.

28Gábos Győző tanár, Tuti édesanyjának testvére.

29Ábrahám Pál operettje.

30Hon Gay – kikötő Észak-Vietnamban.

31 Vietnam harmadik legnépesebb városa. A Vörös folyó torkolatánál fekszik. A franciák alapították 1880 körül. A vietnami háború alatt a bombatámadások súlyosan megrongálták.

32Város Oroszországban, Mordvinföldön. Fogolytábor volt itt a második világháborúban.

33 Feltételezhetően a háború után külföldön maradt erdélyi magyar állampolgárokra céloz.

34Kelet-Indokínai őslakók.

35Célzás Wren regényére.

36Bagira – a fekete párduc A dzsungel könyvéből.

37 Dr. Balássy Kálmán kórházi főorvos Béla nevű fia. A második világháborúban eltűntnek nyilvánították.

38Város Vietnamban, Haiphongtól északra.

39Város Tunézia keleti részén, a Földközi-tenger partján.

40A Budapesti Testnevelési Főiskola tanára, majd igazgatója.

41 Lurtz Helmuth – Tuti volt osztálytársa, a Székely Mikó Kollégium későbbi német szakos tanára.

42Település Tunézia északi részén.

43Hamis útlevél.

44A jazz egyik ritmusos műfaja.

45 Ain Draham – város Tunézia északnyugati részén, az algériai határ mellett, katonai központ.

46A második világháború alatt Burmában harcoló angol hadsereg.

47Tuti volt osztálytársa a Mikóban.

48Szellemileg beszámíthatatlan.




.: tartalomjegyzék