Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - Július
Viola Szandra

Versek

A TÖRZS SZABÁLYAI

 

Minden az apály és a dagály

törvényei szerint történik,

mint a csillagok áradása a nyálunkban

és az epéből lett tavasz,

a mi nevetésünk feketébb a kannibálokénál,

és kisárgállik belőle fogunk, a csontarany.

Homokkal mossuk tisztára.

A liánok kiáltása felnő a fák

legmagasabb ágaihoz,

az ég az eljövendő,

a föld a már megtermett jelen,

aki dagálykor kihajózik, az a

jövendőbe hajózik ki,

és aki tizenhárom nap után vissza tud

térni, az nem halt meg,

aki utána jön haza, már hiába,

nem fogadjuk vissza.

 

EGYIDEJűLEG

 

Egy idős pincér szervírozta

hosszúnyakú üvegben a bort,

és szívószálat is hozott hozzá,

a sarokban a molett hölgy

egyidejűleg arról kezdett beszélni,

hogy az idő

olyan lassan nő, mint a haj,

de olyan könnyű is:

egy csettintés levágni,

mint egy copfot.

Egy bizonyos Langerné

éppen akkor csettintett nyelvével,

mert eszébe jutott, hogy

inna még valamit,

a sarokban a fiatalabb párok

úgy ölelték egymást,

találomra, mint a fogason egymás

hegyire-hátára akasztott kabátok,

a sálak, akár a nyelvek,

s a nyelvek, akár a hattyúk

ölelkező nyakai

a mennyezeten,

melyre pontosan mindezzel egyidőben

nézett fel az öreg pincér,

aki a bort hosszúnyakú üvegben…

 

TÁJAKBAN

 

Mindig rosszkor csuktuk be szemünket,

a fényképről mindig lemaradt

vagy a fejünk vagy a lábunk…

Rossz fotók, amiket vagy kidobsz,

vagy emlékük halványul el…

csak a táj: az visszavonhatatlan,

a testből többé nem szökik ki az emlék,

az ismerős táj képe ott marad a génekben is.

 

A hegyek íve, levél szegélye,

miért pont ez marad meg?

Egy ág formája, amit kezedben tartasz,

s nem kezedé,

a folyó, amit hosszasan néztél,

s nem a szemed.

Nem meri magát egészben mutatni a szerelem

még a fényképeken sem,

részletek kellenek neki;

helyek, tárgyak…

Tulajdonképpen hogyan is lehet helyeket szeretni?

És vajon viszontszeret-e a táj?

Kitárul-e jobban, ha beleképzellek,

vagy szégyenlősen visszahúzódik a horizontba?

 

Kimondani ritkán tudom…

de mindig te jutsz eszembe,

ha sétálok a Hármashatárhegyen,

tiéd a Margit híd,

a Városligeti-tó,

a piliscsabai kilátó

és neked adtam a Kálvária-dombokat.

És, ha elutazom, tiéd lesz a Canal Grande,

a Szent Márk tér és

szemben a legszebb sziget,

és ha hazajövök, a kertem minden zegzuga.

Feltámadsz a fűszálakban,

az égen a húsodból kanyarítják ki a felhőket.

Csak te lehetsz a tóban a mélység,

a kútban az összes kívánság.

 

Más főzne rád,

vagy szép, hosszú leveleket írna,

én a tájakkal szeretlek.




.: tartalomjegyzék