Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2019 - December
Csinta Samu beszélgetése dr. Uray Zoltán vívó olimpikonnal, a biológia doktorával

Egy „kizsákmányoló” kitörése a sugárbiológia felé

Csinta Samu beszélgetése dr. Uray Zoltán vívó olimpikonnal, a biológia doktorával –

 

A legidősebb romániai magyar olimpikon, a helsinki játékok párbajtőrversenyének résztvevője, a kolozsvári dr. Uray Zoltán élete az elmúlt hetven év viszontagságainak, történelmi visszásságainak a lenyomata. Az „osztályidegenség” és a magyar identitás sokáig árnyékként vetült a pályájára, hogy aztán a sors a gyógyítás határmezsgyéjére vezényelje őt. Beszélgetőtársam, Zoli a vívópástról, majd az onkológiáról.1

 

Sport igen magas szinten és tudományos doktori fokozat: nem szokványos társítás. Honnan indult ebbe az irányba az élete?

 

– Az Eötvös, a mai Constanþa utcából. Édesapám, Uray Sándor szorgalmas, jó nevű asztalosa volt Kolozsvárnak, remek műhelyt vitt, ugyanakkor ízig-vérig közösségi ember volt, az iparosegylet alelnöke, az iparosok öregotthonának vezetője. Engem, egyetlen gyereküket szüleim a német elemi iskolába írattak, entellektüelt akartak nevelni belőlem. Akkoriban, a harmincas évek végén még éltek németek Kolozsváron, nagyon jó hangulatú iskola volt, jó társasággal, zsidó, román és magyar gyerekekkel. Egészen a kis magyar világ, illetve a hitleristák megérkezésééig volt ez így, akkor kicserélték az imádott tanító néninket, elkezdődött a Hitler-Jugend-mozgalom, amivel egy csapásra megszűnt a kellemes hangulat. A német gyerekek beöltöztek, bennünket viszont nem fogadtak, pedig mi is szívesen mentünk volna, mi tagadás, tetszett az egyenruha, meg a kis tőr. Lassan szünetre sem mertünk kimenni, a németek ugyanis lépten-nyomon belénk kötöttek, megvertek. Egy idő után panaszra mentem a nemrég érkezett fiatal német tanítóhoz: mi ez, miért vernek bennünket, csak azért, mert magyarok, románok vagy zsidók vagyunk? Mire tőle is kaptam egy adagot. Otthon elsírtam édesapámnak az esetet, ő pedig azonnal döntött: édes fiam, átviszlek a reformátusokhoz, magyar iskolába. Az átiratkozásban segített az is, hogy nem sokkal korábban Horthy hozott egy rendeletet, miszerint a magyar gyerekek csak magyar iskolába járhatnak. Így aztán három és fél év után nagyon rossz szájízzel otthagytam a németeket, a negyedik osztály második félévét már a reformátusoknál kezdtem, és a későbbiekben is a református kollégiumban tanultam. E németektől való kiűzetésem volt életem első sokkja, a második pedig a háború elveszítése. Bejöttek az oroszok, a kommunisták, kikezdték a kisiparos édesapámat, a házunk falára rápingálták, hogy kizsákmányolók vagyunk. Az 1948-as államosítást követően egy hét alatt meg is halt szegény apám, elvitte a gyomorfekélye.

 

A vívás is az értelmiséginek való nevelés kötelező eleme volt?

 

– Nem, az az 1945. május 1-jei felvonuláshoz köthető, ahol megláttam a vívókat, amint felvonulnak elegánsan, fehér vívóruhában, karddal a kezükben. Persze ennek is volt némi előzménye: 1943–44-ben édesapám egyik Horthy-tiszt mostohatestvérétől ajándékba kaptam két sporttőrt, két kardot és két sisakot. Ezek felhasználásával néhány osztálytársammal három testőrt játszottunk, megnéztük a sportlexikonban, mi is az az alapállás, szúrófegyver, vágófegyver, szóval összeszedtünk némi alapfogalmakat. Jelentős pluszmotivációt jelentettek a Dumas-könyvek, amelyeket az egyik barátom nyomdász édesapja szállított nekünk. Ez a társaság aztán a Bolyai Egyetem udvarán, majd tornatermében Ozoray Schenker Lajos tanár úr irányításával kezdett igazából vívni; emlékszem, adott időszakban három tojás volt egy vívólecke ára, vagy fél vekni.

 

A csapatsportok, a gólok, a közösségbe tartozás érzése nem szippantotta magába?

 

– Nem, egyke lévén egyébként is meglehetősen vigyáztak rám, nem csámboroghattam mindenfelé. Megengedték, hogy meghívjam a barátaimat, a nagy udvaron játsszunk, vívjunk. A labdajátékokban amúgy sem voltam különösebben tehetséges. Elküldtek úszni tanulni Dékányi bácsihoz, a legendás úszómesterhez, de víváson kívül igazából semmi egyébben nem bizonyultam kiemelkedőnek. A vívást viszont nagyon szerettem. És óriási előnyt jelentett, hogy született balkezes vagyok.

 

Ott tartottunk, hogy meglátta az elegáns, fehér ruhás vívókat, amint karddal a kezükben ünnepelték a munka nemzetközi napját...

 

– Nem sokkal később odamentem az egyik, akkor már ismert vívóhoz, Guráth Bélához, ő bemutatott Ozoray Schenkernek. Katonatiszt volt az öreg, kemény katonaember, Bécsújhelyen végezte az akadémiát, aztán lett vívómester. Az edzéseken semmi viccelődésnek, lazaságnak nem volt helye, katonai fegyelem az első perctől az utolsóig. Mindent elölről kezdtünk, az alapoktól. A három-négy év előzetes gyermeki vívósdi némileg segített, én meg a legunalmasabb alapmozdulatok – lépés előre, lépés hátra, kitörés, védések, támadások – gyakorlását is élveztem. A fejlődésünkben sokat jelentett, hogy a nagyok is vívtak velünk, ahogy kezdtünk felcseperedni, hívtak asszózni, javítgatták a hibáinkat, én meg két-három év múlva már kezdtem megverni néhányukat. KEAC néven indultunk, a Bolyai Egyetem megalakulása után BEAC lettünk, az Universitatea Sportklubbal való egyesülés után pedig ªtiinþa. Az első gyerekversenyen aratott győzelmemért egy KEAC ezüstérmet kaptam.

 

Ez már külön rangot biztosított „kaszton” belül?

 

– Fenéket! Amikor tizennyolc éves koromban megnyertem az első ifjúsági országos bajnoki címemet, a versenyt követő első edzésre tudatosan kicsit késve érkeztem a kupával, hadd dicsérjen meg az öreg mindenki előtt. Tanár úr, kérem, országos bajnok lettem, zengtem megdicsőülve, mire az öreg csak annyit mordult rám: Miért késtél el? Azonnal menj átöltözni, és gyere! Semmi dicséret, simogatás, gratuláció. Viszont olyasmire is kiterjedt a figyelme, hogy ki mikor reggelizik, ebédel, és mit. Tőle tanultam, hogy a reggel mindig egy kis tornával kezdődjön, és – nagyon fontos – vécére kell menni, beállítani a gyomorműködést. Minden reggel hétkor trotty, így mondta. Megkaptuk az alapvető egészségügyi támpontokat, az életmód szabályozásának fontosságát. Sör nincs, tessék csak citromos teát inni, aztán lefekvés.

 

Mikor merült fel először élesen önben a sportolni vagy tanulni kérdés?

 

– Mindjárt az érettségi után. Két ifjúsági bajnoki cím után már a felnőttek mezőnyében is indítottak, sőt, 1949-ben a Szatmárnémetiben tartott döntőben második lettem, ezt követően a válogatottba is behívtak. Egyenes vonalú pályának tűnt, édesapám viszont mindig azt akarta, hogy tanuljak tovább. Anno az volt az álma, hogy a négy gimnázium után katonatiszt leszek. Nem volt túl sok kedvem hozzá, de hát apelláta nem nagyon lehetett. A háború, a trianoni tragédia nyomán viszont szertefoszlott a magyar tiszti karrier lehetősége. A megváltozott körülmények között már nem volt konkrét terve velem, tanulj, fiam, ennyi maradt az útravalóból. Számomra mindig is egy nagybácsim példája volt a legrokonszenvesebb, tüdőorvos volt Szászrégenben, sokszor jártam nála, sűrűn gondoltam arra, milyen jó lenne, ha én is orvos lehetnék. Azt hiszem, lelkileg mindig erre készültem.

 

A kor azonban nem volt felkészülve önre. Meggyőződése ellenére miért választotta mégis a biológiát?

 

– A biológia választott engem. De előtte jelentkeztem a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, ahol Kakucs Endre vívóedző tárt karokkal fogadott, bentlakást, konviktust, mindent elintéztek, remekül sikerült a felvételi vizsgám is. Mégsem lett belőle semmi, közben ugyanis utolért a származásom. Nem sokkal korábban, 1950 tavaszán hozták meg azt a rendeletet, miszerint kulák és kisiparos származású fiatalokat nem szabad felvenni orvosképzésre. Telefonáltak is Vásárhelyről, hogy ne menjek. Volt viszont egy Jenei nevű, minden hájjal megkent titkár a kolozsvári egyetemista klubnál, aki bevitt a Bolyai Biológia Karának dékánjához, Csűrös Istvánhoz: itt van ez az Uray, többszörös országos bajnok, válogatott, nagy szükségünk volna rá. Csűrös meg felvett a biológia szakra. A tanárok nagyon rendesek voltak, folyamatosan érdeklődtek az eredményeim után, sikeresen el is végeztem az első két évet. Miután hazajöttünk az 1952-es olimpiáról Helsinkiből, megkeresett

egy férfi – tiszt benyomását keltette –, édes fiam, mondta, nagy szükségünk van rád, szeretnénk, ha továbbra is Kolozsváron maradnál. Mik a feltételeid, hogyan képzeled az életedet? Orvos szeretnék lenni, mondtam, van két év biológiám. Elmentünk a kolozsvári orvosi egyetemre, ahol minden különbözeti vizsga nélkül felvettek a második évfolyamra. Rengeteget kínlódtam, de valahogy elvégeztem azt az évet.

 

Az olimpiai szereplés képes volt feledtetni, átírni a „reakciós” származást?

 

– Valóban csak az olimpiáig volt rajtam ez a bélyeg. Amúgy két dolog kísérte sokáig árnyékként a sportolói életemet. Az egyik a magyarságom. Állandó tagja voltam ugyan a válogatottnak, de az 1952-es helsinki olimpia előtt hiába lettem második az országos bajnokságon és a válogató versenyen egyaránt, a tőrcsapatban csak tartalék lehettem. Két civil és két katonatiszt alkotta a Helsinkibe nevezett csapatot, utóbbiak már a néphadsereg neveltjei, a frissen alapított katonaklub, a CCA sportolói voltak, nekik mindenképpen helyet kellett biztosítani az olimpiai válogatottban. Egyfajta kárpótlásként engem párbajtőrben neveztek, amiben – a tőrhöz képest legalábbis egyértelműen – amatőr voltam. Mert hiába szúrófegyver mindkettő, a két fegyvernem között lényeges különbségek vannak. De nem nagyon voltak eszközeim, a magyarságom, illetve „kizsákmányolói” státusom mellett – ez volt a másik árnyék – sokáig esélyem sem nyílt a tiltakozásra. Utóbbi státusommal a gimnáziumban is találkoztam már, a társaim egyszer egyöntetűen osztályfelelősnek választottak. Az újrarendelt szavazás is hasonló eredményt hozott, mire a tanár üvöltözni kezdett, hogy egy

kizsákmányoló fia nem lehet osztályfelelős.

 

Ugyanakkor a hirtelen támadt hátszéllel együtt sem lett orvos. Milyen újabb akadály támadt?

 

– Ezúttal semmi gonoszra nem kell gondolni. Az előzményekről viszont tudni kell, hogy a világbajnokságok, olimpiák előtt hónapokig tartó bukaresti edzőtáborozáson kellett részt vennünk, ennek megfelelően az 1953-as római világbajnokság előtt engem, a harmadéves orvos-egyetemistát is behívtak. Az indulás előtti napon tartott menetrendszerű „spriccgyűlésen” – ezen jelölték ki az utazó csapatot, illetve az otthon maradókat – hatalmas meglepetés következett: senki sem utazik, valamiért nincs vízum, talán disszidálásra készülőket fedeztek fel a keretben. Hazamentem, tovább kínlódtam a tanulással, megbuktam, évismétlésre kényszerültem, egyszerűen képtelen voltam behozni a sebészet és belgyógyászat terén felhalmozott hátrányomat. Román nyelvi problémáim is akadtak, a gyakorlatokon sem tudtam részt venni. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, talán van még két-három évem a vívásban, latolgattam, ami hátszélnek jó, de azt is tapasztaltam, hogyan vontak meg egy csapásra mindenféle támogatást azoktól, akik sérülés vagy életkor miatt használhatatlanokká váltak a válogatott számára. Riasztó példák álltak előttem, tudtam, ha talpon akarok maradni, nekem mindenképpen egyetemet kell végeznem. Visszamentem hát Csűröshöz, a biológiai fakultás dékánjához. Zoli, én visszaveszlek, mondta, folytasd a biológiát a harmadévtől. Én meg tudtam, hogy a biológiát képes vagyok megtanulni könyvből, míg az orvosin gyakorlat nélkül esélyem sincs.

 

Az a lehetőség fel sem merült, hogy a tanulás kedvéért abbahagyja a versenysportot?

 

– A sportolást egyszerűen nem hagyhattam abba, mert igazából az édesanyámat is én tartottam el. Az asztalosműhely államosítása, édesapám halála után kilakoltattak bennünket, egyszoba-konyhás lakásban éltünk, az asztalosgépeket át kellett adni egy szövetkezetnek, ennek fejében édesanyámat alkalmazták az egység kantinjának raktárába. Én viszont sportolóként nagyon jól éltem. Amikor 400-500 lej volt a romániai átlagfizetés, én étkezésre havi ezer lejt kaptam ételutalványokban. Eladtam 800-ért egyik-másik pincérnek, én meg 1955-ig az egyetemi klub kantinjában ettem napi három alkalommal ingyen. Mindig elegáns voltam, a pénzemből ruházkodásra is bőven futotta. Sőt, esetenként szegényebb sorsú kollégáimat is segítettem ruhákkal. Elhatároztam, hogy addig vívok, míg álláshoz jutok.

 

Megadatott viszont az olimpiai részvétel lehetősége, ami minden sportoló álma. Még ha nem is a legerősebb fegyvernemében, a tőrvívásban. Az emlékek melyik polcán őrizgeti az 1952-es finnországi nyarat?

 

– Természetesen a feledhetetlen élmények között, bár Helsinkiben nem villogtunk túlságosan. Guráth Béla jutott a legmesszebbre, bekerült a középdöntőbe, azaz a világ első húsz párbajtőrözője közé. De az eredményesség hiányát sok minden egyéb kárpótolta. Ez volt a Szovjetunió első olimpiai részvétele, és mivel ők nem voltak hajlandóak egyazon táborban lakni a kapitalistákkal, a Helsinki közeli Otaniemiszigeten alakítottak ki külön tábort a szocialista országoknak. A magyarok a mellettünk lévő kaszárnyában laktak, nekünk azonban senkivel sem volt szabad szóba állnunk. Három versenyzőre jutott egy szekus, ennek megfelelően mi is négyen laktunk egy szobában: Guráth Béla, Szántay János, jómagam és az őrzőnk. Egyik este sétáltunk a táborban, amikor szembe találtuk magunkat a magyar futballisták ötös-hatos csoportjával. Szántay harsánysága mindig messze hallatszott, Puskás oda is lépett hozzánk, és megkérdezte tőlem: te fiú, te tudsz magyarul? Persze, mondtam kissé megijedve, hiszen a hátunk mögött ott volt a szekus, mire Puskás a maga közismert lazaságával: mitől vagytok úgy beszarva?

 

Kicselezhető volt valamiképpen a szoros felügyelet?

 

– Roppant furcsa módon, de sikerült őt bizonyos mértékig engedékennyé tennünk. Az első esték egyikén lefekvés után borzasztó bűzt éreztünk, Szántay nem is hagyta szó nélkül a dolgot, és rájöttünk, a szekus lába ennyire büdös. János fel is rázta álmából, azt mondja, azt hiszem, magának is az a baja, mint nekem: izzad a lába. Zoli, szólt oda nekem, a húszévesnek, hozz egy tálban langyos vizet, aztán szereztünk a konyhából szódabikarbónát, abba állította bele Szántay a tisztünket. És ezt minden este megismételtette vele, én meg legifjabbként kimostam a pasas zokniját. Hálás volt érte, de azért a feladatát is igyekezett teljesíteni. A különböző országok vívócsapatai tele voltak magyarokkal, Szántay meg gond nélkül kapcsolatot teremtett bárkivel, barátkozott velük. Egy ilyen alkalommal szólt rám a szekus, hogy azonnal fényképezzem le Jánost az „ellenséggel”. Megijedtem, de szerencsére kapcsoltam, azt mondtam, elfogyott a filmem, de ha visszamegyünk a szobába, teszek a gépbe másikat. Persze rögtön figyelmeztettem Szántayt a veszélyre, őt azonban ez nem nagyon érdekelte. Miután a kardverseny első három helyét a magyarok vitték el, Kovács, Gerevich és Berczelly, azt mondtuk magunknak, nem vagyunk emberek, ha nem megyünk át gratulálni. Megvártuk, míg a szekusunk elaludt, átosontunk a szomszédos barakkba, ahol nagy ünneplés zajlott. Bennünket is le akartak ültetni a paprikás csirke mellé – Istenem, mennyire elegünk volt már a finn halas menüből… –, ennyire azonban mégsem ragadtattuk el magunkat, gratuláltunk, és hazamentünk. A hazautazás előtti napon mindannyian hatalmas összeget, 300-400 dollárt kaptunk napidíj gyanánt, és egy egész napot vásárlásra. Szövetet, ingeket vettem, de így is képtelen voltam elkölteni a teljes összeget. Aznapra megszabadultunk a szekusunktól is, Szántay feltette egy áruházban a mozgólépcsőre, s mire ő felért az emeletre, mi eltűntünk az üzletek között. Este halálsápadtan várt a szálláson, hogy merre jártunk, de még mi álltunk az erdő felől, hogy ő merre veszett el, órákon át kerestük. De ezt is megúsztuk.

 

Többszörös országos bajnok, sokszoros válogatott, világversenyek résztvevője volt. Mégis, melyik eredményére a legbüszkébb?

 

– Az 1956-os Felszabadulási Emlékversenyen elért nyolcadik helyemre. 1950 és 1956 között minden tavasszal egyhónapos magyarországi edzőtáborozáson vettünk részt, majd a rendszeresen április 4-én rendezett versenyen, amelyen rendre a világ legjobbjai indultak. ’56-ban négy egyéni világbajnok is a mezőnyben volt, kettő közülük bekerült a döntőbe, de a többi finalista is minimum csapatvilágbajnok volt. Nos, ebben a 13 olimpiai érmével a legeredményesebb vívóolimpikonnak számító olasz Edoardo Mangiarotti által nyert döntőben lettem nyolcadik. Amúgy a küldöttség legfontosabb embere voltam, mindenkinek én szereztem Budapesten a forintot, a szinérváraljai születésű Bay Béla, a magyarok egyik edzőjének a papája ugyanis Szatmárnémetiben élt, neki kellett lejben elküldeni a kapott forint ellenértékét.

 

Közben diplomázott az egyetemen, közeledett a pályaváltás pillanata. Nehéz volt?

 

– Az egyetem 1955-ös elvégzése után behívott Csűrös, és arra kért, vállaljam el a legrosszabb kihelyezést – valahol egy Onești melletti kis helységről volt szó –, mert sportolóként én úgy is el tudom rendezni, hogy Kolozsváron maradjak. Természetesen vállaltam, főleg, hogy már megvolt a helyem. Az Universitatea vívószakosztályát váratlanul felszámolták, megalakult viszont a Dinamo, ahol 1956 januárjától edzői állást kaptam, harminc gyerekkel kezdtem a munkát. Tisztában voltam azonban, semmi biztosíték nincs arra, hogy hosszú távon folytatni tudjam a vívóedzői munkát. Tapogatóztam a tanügy felé, de váratlanul újra utolért a „kizsákmányolói” múltam, arra való hivatkozással nem kaphattam középiskolai tanári állást. Beindították viszont 1959 januárjában a kolozsvári sportiskolát, annak az igazgatását ajánlották fel, de a magyar káderes eleve megmondta: csakis addig, míg megfelelő múlttal rendelkező román embert találnak. Így is történt, leváltottak, mindössze fél évig tartott a kaland.

 

Kinyílt viszont váratlanul a tudományos szféra kapuja. Hogyan történt az újabb csoda?

 

– Az egyik vívótanítványom apja, egy orvos szólt, hogy kollégája, Hollán Tibor röntgenorvos nemrég érkezett haza Párizsból, és nukleáris orvosgyógyászati laboratóriumot készül felállítani. Naná, hogy érdekelt! Hollán fiatalkorában vívott, megúszta a második világháborút, csatlakozott a kommunistákhoz, rövid ideig még Kolozsvár alpolgármestere is volt. Ismerte a nevemet, szívesen látott, kezdetben azonban csak laboránsi munkát tudott ajánlani, illetve takarítóit, de gond nélkül elvállaltam, csinálok én mindent, mondtam, közben meg tanulok. ’59-ben kezdődött az új életem, egy év múlva már ki is neveztek biológusnak. Hatalmas szerencsém volt, a radioaktív izotópok orvosi alkalmazása, a diagnosztika és terápia vadonatúj dolog volt, csak Bukarestben működött még egy hasonló laboratórium. Tíz éven át dolgoztam ott, kitűnő kutatók mellett, rengeteget tanultam tőlük. A teljes orvosi egyetem professzori kara meg akart ismerkedni az izotópokkal, hiszen az akkoriban annyira új terület volt, mint ma a molekuláris genetika. A tudomány legújabb felfedezésének számított, évente öten-hatan jöttek, hogy a doktori dolgozatukhoz végezzenek egy

kis izotópos kísérletet is. Négy év munka után jeleztem Hollánnak, hogy doktorálni szeretnék. Ahhoz azonban be kellett lépnem a kommunista pártba, úgy gondoltam azonban, a tudományos fokozat megéri

ezt a kompromisszumot.

 

A régi kolozsváriak viszont elsősorban az onkológiáról ismerik – természetesen a vívás után. Újabb kanyar?

 

– Úgy történt, hogy 1969-ben felhivatott az onkológiai intézet igazgatója, és kutatói posztot kínált az intézetben. Komoly lelkiismereti problémával szembesültem, hiszen Hollán Tibor annak idején az utcáról fogadott be. Mondtam neki, főnök, én mindig kutatómunkát szerettem volna végezni, itt a lehetőség, a hatalmas állatház. Mi itt „csak” gyógyítunk, márpedig én nem vagyok orvos, biológus vagyok, kutatni szeretnék. Nem esett jól neki, de korrekt volt, belement, egyetlen feltétellel: hozzak magam helyett utódot, tanítsam be. Imreh István történész fiát, ifjabb Imreh Istvánt hoztam, aki néhány hónap múltán tökéletesen el tudta látni a feladatát. Az onkológián nagy hasznát vettem a korábbi környezetemben látottaknak, tanultaknak, mindenki hanyatt esett például azon, hogyan operálom a patkányokat.

Természetesen voltak rutinfeladatok is, de alapvetően azt csináltam, amit akartam. Aztán, akárcsak a vívásban, alkalmam adódott rendszeresen Magyarországra járni. Először még Hollán ösztökélésére, aki révén kijárhattam a budapesti Joliot-Curie Sugárbiológiai Intézet igazgatójához, az ugyancsak erdélyi gyökerű Várterész Vilmoshoz. Máig jó viszonyt ápolok az intézettel. Ott fedeztem fel magamnak a sugárvédelmet, mint másik új ágazatot, amelyet gyakorlatilag én honosítottam meg Romániában. Mindent hazahoztam, amit ők ott már világszínvonalon műveltek. Amikor kutatói ösztöndíjat kaptam a stockholmi Karolinska Egyetemre, Bukarestből azzal bíztak meg, hogy listázzam a sugárbiológia területén világszerte megjelent könyveket, és ha lehet, fénymásoljam is le őket. Ez volt az én „szekus” feladatom. A kommunista pártban is teljesíthető feladataim voltak: kultúrfelelősként én tartottam a kapcsolatot a művésztársadalommal, évente rendeztem három-négy kiállítást. Életem nagy szerencséje volt, hogy ezzel a tudományággal találkoztam, általa pedig sok katedrával, a publikációk terén is közel ötven címig jutottam.

 

Bár nem lett önből orvos, élete jelentős része a gyógyítás határmezsgyéjén zajlott. Elégedett vele?

 

– Összességében igen, nincs okom panaszra. Miután én kezeltem a radioaktív izotópokat, szakorvosi előírásra radioaktív vizsgálatokat végeztem, így rengeteg emberrel volt alkalmam találkozni, és egy részükön segíteni is. A rákgyógyítás ma is központi kérdés, és ezen a területen végeztem talán a legsikeresebb, a sugárvédő anyagokkal kapcsolatos kísérletsorozatomat. ’97-ben nyugdíjaztak, bár mi tagadás, szívesen maradtam volna még. Akkor viszont már működött az Erdélyi Múzeum-Egyesület, amelynek a munkájába kezdetektől bekapcsolódtam, tíz éven át az elnöke is voltam. Ma funkció nélkül, de tevékenyen részt veszek a munkába, előadásokat szervezek, igyekszem érvényesíteni a szakmai kapcsolataimat. Amíg lehet.

1 Dr. Uray Zoltán biológus, radiológus, olimpikon vívó, Kolozsváron született 1931-ben. Középiskolás tanulmányait szülővárosa református gimnáziumában végezte, a Bolyai Tudományegyetem Biológia Karán diplomázott 1955-ben. 1970 óta a biológiai tudományok doktora. Szakmai állomásai: a Tartományi Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában biológusként, az Onkológiai Intézetben pedig tudományos főkutatóként tevékenykedett, onnan vonult nyugdíjba 1997-ben. A Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókintézetének 27 éven keresztül volt a titkára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányi tagja, a Magyar Tudományos Akadémia biológiai tudományok osztályának külső tagja. Versenyszerűen vívott, 17 éves korától a különböző korosztályos, majd felnőtt román válogatottak tagja. Sokszoros országos bajnok. Részt vett az 1952-es helsinki Nyári Olimpiai Játékokon. A legidősebb élő romániai magyar olimpikon. Díjak, kitüntetések: Arany János-díj (MTA, 2005), Mikó Imre-díj (EME, 2006) Mikó Imre-emlékérem (EME, 2009).




.: tartalomjegyzék