Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Január
Lövétei Lázár László

"A magyar festészet József Attilája"

– Lóránth László – Sümegi György: Nagy István

Nagy Istvánt már a kortársak is „a székelyek Rembrandtjá”-nak, „a magyar Van Gogh”-nak nevezték, de hogy ki is volt tulajdonképpen ez a magyar (székely) festőzseni, az ma már csak a szakmabeliek előtt világos. Az utolsó monográfia is több mint húsz éve jelent meg Nagy Istvánról, épp ideje volt tehát kiadni egy laikusoknak (is) szóló könyvet a XX. század egyik legeredetibb magyar alkotójáról. Erre a feladatra vállalkozott a Pallas-Akadémia, amikor kiadta Lóránth László és Sümegi György közös dokumentum-kötetét Nagy Istvánról. Azért használom a dokumentum-kötet megnevezést, mert bár vannak a könyvben „leíró” részek is (Lóránth monográfia-vázlata, Sümegi utószava), a 200 oldalas kötet majd’ háromnegyed része különféle dokumentumot (leveleket, újságcikk-kivonatokat, kortársi visszaemlékezéseket) tartalmaz. A könyvnek egyébként sajátos „története” van: történt ugyanis, hogy az 1950-es évek elején Lóránth László monográfiát készült írni Nagy Istvánról, a munka viszont abbamaradt, a kéziratot pedig csak most találta meg Sümegi György az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet Adattárában. Feltételenül említést érdemel az a kutatói alázat, ahogy Sümegi a Lóránth-kézirathoz viszonyul, hiszen az általa írt kötetrészben teljesen alkalmazkodik a Lóránth-féle szerkesztésmódhoz: folytatja a Lóránth által megkezdett levelek és a kortársi visszaemlékezések közlését; s hogyha már Lóránth 1950-ig nyomonkövette a Nagy Istvánról szóló irodalmat, ezt a válogatott bibliográfiát Sümegi kötelességének érzi kiegészíteni, egészen a 2007-es esztendőig.
De ki is volt Nagy István, ez az „ázsiai nomád” csavargó, Fra Angelico, Giotto, Rembrandt és Van Gogh tisztelője? A kötetből az derül ki, hogy nem lehetett egy könnyű eset: állítólag „köszönni sosem köszönt senkinek” (54. o.). Tudjuk, hogy egészen 1904-ig, tanulmányai befejezéséig a Csíki Magánjavak ösztöndíját élvezhette (lett légyen szó akár budapesti, müncheni, párizsi vagy római tanulmányokról), 1904 májusában viszont már dr. Kadocsay Lippich Elek miniszteri osztálytanácsos úrhoz ír levelet: „Sok bizalommal és mély tisztelettel fordulok Nagyságodhoz, mint a művészeti osztály vezetőjéhez és általán minden jó ügy segítőjéhez, s alázattal kérem, hogy az ösztöndíjakat kiosztó bizottságban döntő befolyását érvényesíteni s engem egy megfelelő képzőművészeti ösztöndíj kieszközlése által tanulmányaim befejezésére képesíteni s a kultúra érdekeit czélzó komoly törekvésemben segíteni kegyeskedjék” (72. o.). Talán mondanom sem kell, hogy nem kapott ösztöndíjat. Pedig igencsak rá lehetett szorulva egy kis fixre, hiszen otthonról nem sok jóra számíthatott: „A honn maradott ruháid és fehérneműidre többé, édes Pisti fiam, ne számíts, mert azokra Feri öcséd kezet tett. A festett munkáid, illetve a rajzmunkáid összekötve a hiuban vannak, amelyekhez egykönnyen nem fogsz hozzájutni” – diktálja Wégers levélírónak Nagy István édesanyja, az írástudatlan parasztasszony. Mindezek ellenére Nagy István az, aki (Mednyánszky László és Rudnay Gyula társaságában!) leszerződik a Singer és Wolfner céghez (1919-től 1926-ig tehát „egyenesbe jön”). Ő az, aki 1923-ban valósággal berobban a művészeti életbe: a Nemzeti Szalonban megrendezett kiállításáról 21 ujjongó újságcikket számoltam össze (33–34. o.), sőt, erre az alkalomra egy regény is megjelenik az életéről, Surányi Miklós tollából (igaz, ez a sikeres „debütálás” meglehetősen kései: Nagy István 1923 októberében már 50 éves és 7 hónapos „kezdő” volt). Ő az, akinek egy-egy kiállítása után egyetlen képe se talál vevőre, de ő az is, akinek 150 képét (egy teljes kiállítás anyagát) veszi meg bizonyos dr. Bihari Ernő bukaresti orvos. Végletek közt futó életpálya, annyi szent: egyszer öszvéres kordén való bolyongás, másszor lumpolás a párizsi kávéházakban; ma díjakban is megnyilvánuló tisztelet, holnap korgó gyomor. Pedig nem akárkiről van szó! Indig Ottó már 1925-ben a legnagyobb magyar festőművésznek nevezte a kolozsvári Ellenzékben (34. o.). Nagy István is tudatában volt saját nagyságának. Ifj. Éber Sándor visszaemlékezéséből idézek: „A zakója belső zsebéből [Nagy István] kiemeli a pénztárcát, kivesz egy kopott, töredékes képet, színes reprodukciót, Van Gogh-képet. A szárnyaló jegenyefák, a gomolygó, illetőleg a kínosan csavarodó felhők a fény körül. Elém tartja: – Ez volt a mester! Mindig magammal hordom ezt a képet. Igen. Nem értették meg. Engem se. – Hosszabb hallgatás. – Pedig én vagyok ma a legnagyobb magyar festő” (142. o.).
És vajon mire alapozta Nagy István ezt a – szerénynek egyáltalán nem nevezhető – önértékelést? „A kevesebb több” – ezzel a Robert Browning-idézettel kezdi John Barth, az amerikai posztmodern irodalom pápája Néhány szó a minimalizmusról című, 1986-os tanulmányát, és olyan alkotókat aposztrofál minimalistának, mint Alberto Giacometti, Moholy-Nagy László vagy Constantin Brâncuşi. A Lóránt–Sümegi-féle könyv 49 fekete-fehér és 49 színes Nagy István-reprodukciója engem teljesen meggyőzött, hogy ha manapság egy kissé jobb volna az 1363 tételt tartalmazó Nagy István-életmű PR-ja, John Barth őt is nyugodtan besorolhatta volna a világhírű „minimalista” alkotók közé. Nagy István „eszköztelenségéről”, tőmondatos fogalmazásmódjáról szinte mindenegyik cikkíró megemlékezik, de ez még mindig csak a felszín, ettől még nem keltenének monumentális hatást általában kis méretű képei – főleg a szénrajzai. Szénrajzban szerintem Nagy István verhetetlen. Beszterczey György, Nagy István kolozsvári iskolatársa szerint a későbbi festő „a fekete szín árnyalatait [már a tanítóképzőben is] élesen meg tudta különböztetni” (12. o.). Érdekes, hogy Nagy István mit nyilatkozott ezügyben Kakassy Endrének: „Az én kedvenc színeim a fekete és a fehér. Evvel a világ minden színárnyalatát ki lehet hozni”. Ehhez az eszköztelenséghez társul Nagy Istvánnál a lényeglátás képessége. Hogy mi akar lenni ez a „lényeglátás”, arra megint egy Nagy István-idézettel kell válaszolnom: egyik portréját magyarázza épp Pádua Kálmán festőművésznek, amikor a következőket találja mondani: „– Úgy van ez megcsinálva, ez az asszony! – Nézzed hogyan! – A zárt ajak mögött, a szájban, érezni lehet a lyukas fogat!” (63. o.) Szóval valami ilyesmi lenne az a bizonyos Nagy István-ság! Aki képes egy karaktert, a modell testi-lelki valóját néhány vonással tökéletesen visszaadni, az már nagy festőnek számít! A legnagyobbak közül valónak! „...az én dolgaimban forró, meleg, véres élet [van]: a magam egész élő valósága” – mondta Nagy István Kós Károlynak. Talán ezért szorul össze mindig a szívem, amikor Nagy István édesanyjáról készült portréit nézem, ezért olyan döbbenetes hatásúak a katona-portréi, ezért néz vissza rám a hús-vér Nagy István az önarcképekről. Vagy ahogy Sümegi György mondja: „Az egyszerűsített, mindenben a lényegest, alapvetőt, meghatározót, jellegadót, lapidárisat kereső, a konstrukciót kiemelő alkotói szándék szerencsésen párosult [a] sallangmentességgel, [a] tőmondatos, szó- és formafukar, redukált fogalmazással. Mintha egyfajta szakrális igyekezet eredményezné végül is a Nagy István-i redukált képet (165. o.). Hogy volt-e „szakrális igyekezet” Nagy Istvánban, azt nem tudom, de az biztos, hogy ezentúl Nagy Istvánt is be fogom sorolni azon kedvenceim közé (Arany János, Pieter [„Paraszt”] Bruegel stb.), akik nálam a szent-kategóriába tartoznak...
„A magyar festészet József Attilája” – mondta Nagy Istvánról Jékely Zoltán. „Önarcképén ugyanaz a felvetett fejű dacosság és befelé fordulás, mint József Attiláén.” Meg vagyok győződve, hogy az 1937-es év két nagy halottja közül egyik sem tiltakozna Jékely megállapítása miatt...


.: tartalomjegyzék