Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Március
Simon Réka Zsuzsanna

Mesék

PADLIZSÁN BALAMBÉR


Az ajtókilincsen egy manó üldögélt, és sipítozó hangon brünnyögött, hüppögött, nyafogott és nyefegett nagy bánatában:
– A nevem, a nevem, ajjajajj! A nevem, ujjujujj!
– Mi ez a hatalmas ricsaj? – kérdezte álmosan a fakanál, és akkorát nyújtózott, hogy majd leverte a szundikáló babos bögrét az asztalról.
– Ki nyafog ilyen fülsüketítő hangon? – fütyölte unottan nagymama szamovárja.
– Csak én, a konyhai manó! Elszökött a nevem, nevenincs lettem. Nem találom sem a keresztnevem, sem a vezetéknevem – bömbölte alig érthetően az arasznyi kékhajú manó.
– Biztosan bújócskát játszanak! – bölcsködött az ötgrezdű fokhagyma.
– Nem, az nem lehet! Már egy napja keresem őket! – nyekergett szemét dörzsölgetve a kisember.
– Különös eset, ami itt megesett – csodálkozott Fazék Elemér.
– Azonnal tennünk kell valamit! Hívjuk fel a tűzoltókat, a rendőrséget, a nagymamámat, grrrrrrr! – toporzékolt nagyokat vakkantva Grrr, a tacskó.
– Azt hiszed, ők előkerítik? Á, dehogy! Mi vesszük kezünkbe az ügyet. Ha egy napja tűntek el, nem juthattak messzire! Mi majd megkeressük őket! – okoskodott a habverő.
– A nevek nem tűnnek el ok nélkül! Valami történhetett velük – mondták egyszerre, ide-oda gurulva a megérett citromok.
– Konyhai manó, mondd csak, szereted te a vezetékneved? Hát a keresztneved? – érdeklődött homlokát ráncolva a frissen mosott konyhakendő.
– Hát – mondta lebiggyesztett ajakkal a manó –, szebb neveket szerettem volna. Vezetéknévnek például azt, hogy: Molnár, Virágos, Tóth, Várdai, Franczia, és, és, és keresztnévnek például azt, hogy: Péter, Tamás, Áron, Csaba, Róbert.
– Megvan – kiáltott recsegve a sarokban meghúzódó kisszék-, mos tmár tudom, mi történt! A nevek bánatukban bújtak el, vagy mentek világgá.
– Szomorúságukban, mert nem szereted őket! – tette hozzá a kenyérvágó kés.
– Hűha, máris meg kell keresni őket, mert ha világgá mennek, tényleg nevenincs maradsz! – bólogatott lábait emelgetve az álmos konyhaasztal.
– Nem akarom, hogy elmenjenek! Hozzám tartoznak, az anyukámtól és az apukámtól kaptam őket – szipogott a kis manó. – Én, én szeretem őket!
Sorakozni kezdtek. Legelöl Fazék Elemér, utána Grrr, a tacskó, aztán a citromok, a frissen mosott konyhakendő, a sarokban meghúzódó kisszék, a kenyérvágó kés, a fakanál, a babos bögre, az ötgerezdű fokhagyma, a habverő. A konyhaasztal és nagymama szamovárja inkább szundikáltak egyet. Túl öregek voltak a keresgéléshez.
A konyhai manó egy jól kiszámított kilincsugrással kinyitotta az ajtót, s már indulni akartak, de egyszer csak:
– Khm, khm, khm, khm, khm! – köhécselt valaki a függönytartó tetején.
– Ki nem takarózott be az éjjel? Ki tüsszög, köhécsel itt? – kérdezte füleit hegyezve a babos bögre.
– Mi vagyunk, manócska nevei: Padlizsán és Balambér.
– Drága Padlizsán, drága Balambér! Nekem van a legszebb vezetéknevem és keresztnevem az egész világon! Kérlek, ne haragudjatok rám! Nélkületek nevenincs vagyok, senkinek nem tudok bemutatkozni. Úgy örülök, hogy előkerültetek.
– Jaj, de jó! Nem is akartunk világgá menni, csak elbújtunk egy kicsit. Azt akartuk, hogy hiányolj minket. Elkeseredtünk, mert azt hittük, nem tetszünk neked – mondta manócska keresztneve.
Lett is örömünnep a konyhában. Ropták a táncot hajnalig. Attól a naptól kezdve a konyhai manó büszkén viselte a Padlizsán Balambér nevet. Soha többé nem vágyott más nevekre.


A TÖRPESÁRKÁNY TÖRTÉNETE


Hol volt, hol nem volt, Péter bácsi kertjétől tízvárosnyira, éldegélt egy szomorú törpesárkány. Nem nehéz kitalálni, miért volt bánatos. Akkora volt, akár a kisujjad, alig látszott, állandóan ugrálnia kellett ide-oda, ide-oda, ha nem akarta, hogy rátapossanak. Néha ezért úgy érezte, hogy ő nem is sárkány, inkább ugrabugráló levelibéka. Kicsi volt, de ez nem is lett volna akkora baj, csakhogy apró termete mellett mindennapos tüsszögéseivel kellett megbirkóznia. Ha dühbe gurult, nem tüzet okádott, hanem tüsszögött. Halkan, sűrűn, erőtlenül. És ki hallott még ilyet? Az igazi nagy sárkányok vöröslő képpel percenként lehelik ki magukból a perzselő fénycsóvákat. Dirr-durr, sitty-sutty, és már minden lángokban áll. Az ám az igazi sárkányélet! Nem kell ugrabugrálni, és csak akkor tüsszögnek, ha elkapják a náthát.
Szegény törpesárkány bánatában bujdosásnak adta a fejét. Hátára vette sárkánybatyuját, és útnak indult. Beleunt a folytonos tüsszögésbe, ugrabugrálásba. Nem akart többé szomorkodni, nem beszélve az ide-oda ugrálásról. Ment, mendegélt, három éjjel, három nap gyalogolt lógó orral, farkával hosszú csíkot húzva maga után. Nagyokat sóhajtott és bánatában nem tudta abbahagyni a tüsszögést. Sóhajtott és tüsszögött, tüsszögött és sóhajtott. Röpködtek a hapcik. Egy hapci erre, egy hapci arra.
Kapukki Pukka egy fiatal nyárfa tövében épp margaréta-ebédjét fogyasztotta. Furcsa, erőtlen prüszkölés ütötte meg a fülét. Alig hitt a szemének. Egy pöttöm hapcizó sárkányt látott, szilva nagyságú batyuval a hátán.
– Szerbusz, picike! – kiáltott utána Pukka.
– Szerbusz, hapci, ne szólj hozzám, hapci! – morogta az apró sárkány.
– Csak barátságos akartam lenni – mondta Pukka és a sárkány elé állt. – Hová-hová ilyen sebesen?
– Arra, hapci, haapci, haapciiii – tüsszögte a törpesárkány.
– Náthás vagy? Megfáztál? – érdeklődött Pukka kedvesen.
– Nem, hapci, bánatomban tüsszögök, haaaaapciiiii – pityeredett el a sárkányfi.
– Bánatodban? De hát egy ilyen helyes égszínkék kis sárkánynak mi oka volna búslakodni? – simogatta meg Pukka a kis szomorkodót.
– Pici vagyok, hapci, és ezért ha mérgelődöm, vagy ha szomorú vagyok, akkor meg tüsszögök. Legalább tüzet tudnék fújni, hapci, de semmi, hapci, haapcii – ült le szemeit törölgetve.
– Én Pukka vagyok, manók közt talán a legkisebb, és ezért cseppet sem mérgelődöm. Mindenhová beférek, fürgén szaladok, és sokan épp azért szeretnek, mert kicsi vagyok.
– Én Franci vagyok, a törpesárkány, hapci, és épp most szomorúságomban világgá akarok menni. Elbújdosok a nagyvilágba, hapci. Milyen sárkány az, hapci, aki még tüzet sem tud fújni, hapci, csak tüsszög, haaaaapci? Senkinek nem kellek.
– Figyelj, Hapci Franci, maradj itt velem! Miért is kéne neked tüzet fújni? Hogy mindent felperzselj? A nagy sárkányoktól mindenki fél. Azt szeretnéd, hogy féljenek tőled? – győzködte Pukka Francit.
– Azt nem. Azt nem szeretném! – mosolyodott el Franci.
– Tudod mit, majd együtt vigyázunk az erdőre, a rétre. Ha úgy megszoktad a tüsszögést, igazán hasznunkra lehetne. Például letüsszöghetnéd a port a gombákról, mohákról, az apró növényekről – bátorította Pukka a kis sárkányt.
– Tényleg befogadnál engem? És nem lennék útjába senkinek? – csodálkozott a törpesárkány.
– Senkinek! – bólogatott Pukka.
Franci letette a batyuját és körülnézett. – Milyen gyönyörű itt – örült magában és már nem akarta folytatni a világgá menést. Azóta Pukkánál lakik a 101 éves tölgy odvában. Együtt óvják az erdőt, rétet és már nem bánkódik azért, mert nem nőtt nagyobbra. A tűzokádás pedig már eszébe sem jut. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok egy törpesárkány életében.



NAPBÁNAT


A nap mérgesen, fakó arccal hunyorgott. Álmos szemeit törölgette. Se jobbra, se balra nem mozdult, mintha valaki felragasztotta volna az égre. A sugarait sem volt hajlandó megpöckölni, hogy azok leszaladjanak melegíteni a földre.
– Brrrr, júliusban ilyen hideg? Ilyen sötét kora reggel?– kérdezték az emberek. – Pedig már rég fenn van a nap. Ma nem megyünk dolgozni!
– Ma nem bontjuk ki szirmainkat – suttogták a virágok –, és reszketve összezárták kelyheiket.
– Hú, de borús a hangulatom – csodálkozott Bigacsiga –, ma még a szarvacskáimat sem dugom ki a házamból!
– Ma sem tudunk napfürdőzni! – búslakodtak az elefántfókák.
– Hogy lehet ilyen komor-szomor napon vidáman csicseregni? – kérdezték egymástól az erdei madarak, és gyorsan elnapolták a trillázást.
Egy szó, mint száz, mindenki beborult hangulattal kezdte a napot. Még a pipacsképű boglárka is borúskodott. Csodálkozott is ezen, hisz ő még esős időben is csupa vidámság.
– Valamit tenni kell – morfondírozott a pipacsképű boglárka Péter bácsi kertjében –, mi történhetett a nappal?
– Nem melegít, nem bújócskázik a bárányfelhőkkel, és milyen megkopott a fénye – magyarázta hozzáértően a török szegfű.
– Hívjuk ide a szeleket! Ők majd megcsiklandozzák, s hátha szóra bírják – ringatózott a kis pipacsképű, s hangosan dalolta:

Szelek, szelek, segítsetek!
Nap tányérját simítsátok,
Legyen újra arany fénye,
Kéklő égnek tüzes éke!

Négy irányból érkeztek a széltestvérek. A Keleti Szél komótosan, lassan gurult a levegőben, idősebb testvére, a Déli Szél csiklandós kedvében volt, megcirógatta a virágokat. Az Északi Szél hideg fuvallatok kíséretében érkezett. A Nyugati Szél csendesen fújdogált. Egyszerre értek Pista bácsi kertjébe, a virágágyások fölé.
– Hívtál boglárka, hát itt vagyunk! – dúdolta a Keleti Szél.
– Sosem láttuk ilyen mérgesnek a napot – gurgulázta csendesen a Déli Szél –, de megpróbáljuk felvidítani.
A virágok kíváncsian nézelődtek, s azon töprengtek, vajon sikerrel járnak-e a szelek. Mi lesz az emberekkel, virágokkal, állatokkal, ha a nap nem hajlandó melegíteni, jókedvre deríteni.
Az Északi Szél próbálkozott először. Majd ő megmutatja, gondolta magában. Ad ő ennek a semmirekellő, puhány, pipogya, paprikajancsi napnak. Úgy megtáncoltatja, hogy az izomláztól folyton csak ugrálni fog az égen. Fújt is. Hidegen, zsörtölődően, peckesen. De mindhiába. A nap meg se moccant, s mintha a homlokát is összeráncolta volna. Az Északi Szél szégyenében meg uzsgyi, meg sem állt az Északi tengerig.
A Keleti Szél is nekiveselkedett, csakhogy a fújásból nem lett más, csak tüsszögés. Az igazság az, hogy kicsit náthás volt szegényke. Ereje akár egy kis fuvallatnak. A nap meg se érezte, hogy a Keleti Szél őt fújja. Csak tüsszögést és prüszkölést hallott, csodálkozott is. Azt hitte, a bárányfelhők fáztak meg. Hát a Keleti Szél is elillant úgy, mint aki ott sem járt. Volt Keleti Szél, nincs Keleti Szél.
A Nyugati Szél következett. Ő volt a legcsendesebb a négy széltestvér közül. Megpróbálta szóra bírni a napot, csakhogy annyira halkan kérdezett, hogy a nap nem értett belőle egy árva kukkot sem. Így a Nyugati Szél is gurulva elsomfordált.
A Déli Szél sosem tűrte a szomorúságot. Fuvallatsegítőit is jókedvből gyúrta. Velük járta a világot, és ha valakinek elpárolgott a reggeli rosszkedve, nem is sejtette, hogy ezt csak a gyógyítón fújó Déli Szélnek köszönheti. Fellopakodott a naphoz, cirógatva megcsiklandozta az oldalát. A nap nevettében ide-oda ugrált, sugarait a földre ejtette.
– Nevess csak, napocska! Áraszd a földre meleged! – bíztatta a Déli Szél.
– Hihihi, hahaha, höhöhö! – kacarászott a nap, s tányérja egyre aranylóbban fénylett.
– Mondd, mi történt veled, miért voltál olyan szomorú? – simogatta a nap tányérját a Déli Szél.
– Ne is kérdezd! A hold, az a huncut, újra ő a ludas! Akkor rángatott ki az ágyamból, amikor épp elszundikáltam. Merthogy neki halaszthatatlan dolga akadt, csillagköntöst varrogat. Ezért voltam búskomor és álmos – mesélt a nap.
– Sose bánkódj – vigasztalta a Déli Szél –, azóta már biztos befejezte csillagköntösét. Ma éjjel nyugodtan pihenhetsz.
A Déli Szél elbúcsúzott a naptól, és viharsebesen útnak eredt. Sietett, mert Délen már nagyon várták. A földön mindenki jókedvre derült, csak úgy röpködtek a mosolyok. Az emberek munkába indultak, a virágok tágra nyitották kelyheiket, Bigacsiga vígan bújt ki házából. Az elefántfókák a hasukat süttették. A madarak csicsergéseikkel betöltötték az erdőt.
Pipacsképű boglárka felsóhajtott, és azt gondolta magában, milyen jó, ha a bajban van .kire számítani.



KALAPÚR


Nagypapa öreg zöld kalapja évek óta ott lógott az előszobai fogason. Szeretett itt pihenni, unalmában olykor elbóbiskolt, s a régi szép időkről álmodott. A bejárati ajtón beözönlő vendégek csevegése vetett véget ezeknek a varázslatos álmoknak.
Nagypapa fiatalkorában még a sarki fűszeresig sem ment Zöld Kalapúr nélkül. Együtt öregedtek meg, Zöld Kalapúr helyét egyszer csak Barna Kalapúr vette át. Barna Kalapúr fiatalosan erős, új, mogyoróbarna színű kalap volt. Nagymama ajándéka. Így aztán Zöld Kalapúr nyugdíjba vonult. A fogasra. Látott és hallott mindent, ezért nem volt túl unalmas nyugdíjassága. Csakhogy egy világot járt kalap nem tűrheti a semmittevést.
A vendégek indulni készültek. A nagy sürgés-forgásban senki nem vette észre Zöld Kalapurat, amikor egy cirkuszi szaltót végrehajtva megvált a fogason lógó kabáttársaktól és kigurult az ajtón. Odakint dühösen fújt a szél. Vagy a szelek? Nem tudom, ugyanis a szelek (a kis-, a középső-, a nagy szél) néha együtt fújták a magukét. Főleg ha mérgesek voltak. A szellő ilyenkor messzire elkerülte őket. Nehogy összeakasszák levegőbajuszukat. Zöld Kalapúr nem emlékezett ilyen szélfúvásra. Meg is ijedt egy kicsit, amikor a szél (vagy a szelek?) felkapta, és úgy repítette, akár egy tollpihét. A fák fölé emelte. Zöld Kalapúr sosem látta ilyen fentről a világot. Mosolygott is magában a sok furcsaság láttán. Az emberek ide-oda szaladgáltak, az állatok menekültek a szél (talán a szelek?) haragja elől. Pillanatok alatt kiürültek az utcák. Zöld Kalapúr csak nevetett és röptében arra gondolt, milyen izgalmas és érdekes életük lehet a madaraknak.
A szelek (vagy csak a szél?) megunták a mérgelődést, elcsendesedtek. Zöld Kalapurat egy magas, dúskoronájú gesztenyefa legfelső ágára tették le. Kalapúr nem ellenkezett, tetszett neki a kilátás. A fával szemben egy kék, sokablakos, vidám iskola állt, füves udvarral. Az iskola szomszédságában egy játszótér, mászókákkal, csúszdával, homokozóval és hintákkal. Zöld Kalapúr örült a gyerekseregnek, a csetlő-botló apróságoknak, de igencsak elfáradt. Alig hunyta be a szemét, el is aludt. Arra ébredt, hogy rigómama gallyakkal béleli. Kalapúrból fészek lett, rigóotthon. Azóta ül büszkén a fa tetején, óvja a kisrigókat.
Ha a kék iskola előtt mentek el, nézzetek fel a magas gesztenyefára. Integessetek Zöld Kalapúrnak!


.: tartalomjegyzék