Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - December
2019 - November
2019 - Október
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Február
Fekete Vince

A múlt kertjének elágazó ösvényein (Bogdán László: Szindbád a taligán)

'„Szindbád úr, hol a régi ország?
                    Elveszett?Eltűnt?Szertehordták?
Bús hazaffyk, mohó idegenek?
                    Hol van a régi ország? Elveszett?"
                                            (Szindbád a taligán)



Igen, az az elveszett, eltűnt, szertehordott régi ország, a Szindbádé, a hajósé, a szerelem örök vándoráé, az Osztrák–Magyar Monarchia „óceánjáról” időnként a kikötőbe, Pestre visszatérő Krúdy-hősé, amelynek a kiterjedése Fiumétől Lembergig, az adriai olasz nőktől a galíciai zsidó szépasszonyokig tartott. Hazája, otthona volt az a valamikori, monarchiabeli régi ország Szindbádnak, aki itt és most egy másik élethelyzetben – az erdélyi költő alteregójaként – egy egészen más földrajzi térség hajósaként bukkan fel újra az időből – felülírva a korábbi Krúdy-figurát, átszöktetve a vándort, az egykori Krúdy-szimbólumot a trianoni határokon a múlt század második harmadának Romániájába –, ahol (keserű tapasztalata, fájdalmas tudomásulvétele ez a könyvnek) már nem csak az a régi, múltbeli ország nem ugyanazaz a régi ország, hanem már ez sem az, a vers lírai hősének egykori, ifjúkori, C-korszakbeli, de a jelen napok, napjaink országa sem.
Nem lehet véletlen, hogy Bogdán László új verseskötetének* ezt a címet választotta, mint ahogy az sem, hogy a címadó darabot a kitűnő prózaírónak, barátnak és sorstársnak, a „szintén hajós”, a Krúdy megálmodta vizeken nagy előszeretettel vitorlázó Mózes Attilának ajánlotta.
A valamikori Krúdy hős azért kerekedik fel újra és újra, hogy egy-egy hajdani, nagy érzelmi megrázkódtatást jelentő szerelmét visszaálmodhassa, újraélhesse a nő vagy legalábbis az egykori helyszín felkeresésével. De mindig, vagy majdnem mindig azt kell tapasztalnia, hogy ez az egykori emlék most valami mást, egyebet jelent, mint a hajdani: fájdalmat, félelmet, megaláztatást, kiábrándulást. Az egykori lepel lehull, a szépnek hitt emlékek borzongató, kiábrándító élményként köszöntenek vissza az újabb és újabb találkozáskor.
Bogdán László új kötetében ilyen szindbádi időutazásra vállalkozik, az emlékek, a múlt, s vele együtt az egykori én, az egykori helyszínek, a hajdan volt nők és hősök, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek megidézésével. Magatartása az emlékező, felidéző költőé, de ugyanakkor a figyelmeztetőé, az emlékeztetőé is („Emlékezzetek ránk. Köztetek lettünk bolond. – A kar”). Keserű lemondás, fájdalmas beismerés előzi meg (vagy talán indokolja) ezt az emlékekbe, a múltba való menekülést: „a legvégén az útnak/ nem maradt immár semmi/ miben lehetne hinni” – A régi nevetések). És ahogy Szindbád számára a valamikori nők a szerelem, az élet jelképei, úgy Bogdánnál az emlékekből felvillantott nő-képek szintén az egykori életet jelképezik, a valamikori érzelmek, a viharos szerelmek múltbeli fátyol mögül elővillanó mozgóképei ezek. Talán ezért is az egyik fontos – ha nem a legfontosabb – motívuma a kötetnek az élet: „már mindent megkaptam az élettől, ami kellett” (Fogolyvadászat), „Ha vele maradok, más lesz az életem”(uo.) összegez keserűen a költő, számot vet és visszatekint. De az élet nála, szemben a Krúdy-hős háborgó, viharos óceánjával, valami lepusztult, kietlen, sivár világ, sivatag, amelyben a balkáni, maskarás, karneváli forgatag fel-feltűnő és kihulló alakjai csak elmélyítik, és még szánnivalóbbá teszik ennek a fura képződménynek, báli forgatagnak a féktelenül tomboló haláltáncát. És ebben a balkáni, mahalás sivatagban, egy-egy felidézendő emlék nyomán különböző helyszínekre viszi – utaztatja – Bogdán a hősét, valahová az említett hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek környékére, a krúdys nevű Pepita Oroszlánba vagy a Bajkál teázóba. (Van, akire már csak egy talpas pohár emlékeztet a korábbi szereplők közül.) Hősével együtt menekül, menekíti magát, hogy aztán – kénytelen-kelletlen – újra és újra visszatérjen ugyanabba a kisvárosba, a saját kikötőjébe, amelyik már nem is hasonlít saját korábbi városára sem, hogy levonhassa maga számára újra és újra a végső konklúziót: „Semmi sincsen úgy, semmi sem olyan, mint azelőtt” (A tér).
A régi ország ugyanis már nincs sehol, csak a költő emlékeiben, a régi hölgyek, ők is tovatűntek az időben. Az emlékek, a múlt, s vele együtt az az idő szétfoszlott, semmivé lett. S az emlékeibe visszatérőt a végzet, a félelem, a pusztulás, a démonok és bolondok színes kavalkádja, színes báli forgataga, másvilága és más világa fogadja. Lezárult valami, végképp véget ért. A walesi bárdokra írt bráni lakoma hősének, Csausznak, a hírhedt diktátornak a szelleme söpör végig azokon az éveken, a fiatalság, az ifjúság évein, ahol a balkáni tél (melynek emblémája egy szalonnabőr) komor képei szolgálnak életteréül mindenféle létezőknek, a balcsillagzat alatt születő verseknek ugyanúgy, mint az egész hangosan kattogó, recsegő és ropogó, utolsó levegővételeivel még működő és pulzáló balkáni bazárnak. Nem máshol, a költő emlékeiben, egy régi ország régi díszletei között, ahol aztán:
„az ember végül meghajol
kibújik keresztje alól
és sandán szerte-messze néz
mert végül ennyi az egész”
(Antilíra)


(a kötet Csíkszeredában, 2007-ben, a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál jelent meg)'


.: tartalomjegyzék