Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Március
Bartha György

A csángóból lett Ludas Matyi

Minden idők egyik legnagyobb magyar könyvsikereként elkönyvelhető elbeszélő költeményünk, Fazekas Mihály Lúdas Matyijának csángó eredeztetése még mindig nem eléggé köztudott. „Egy eredeti magyar rege négy levonásban” – írta Fazekas a műve alcíméül (’rege’=„szájhagyományban élő mesés, mitikus történet” – Magyar értelmező kéziszótár). A szerző puritán „debrecenyiségét” is figyelembe véve, kezdetben ezt nem kérdőjelezte meg senki. Egészen addig, amíg a folklórkutatók ki nem mutatták: a magyar mesekincsben az ártatlanul elszenvedett sérelmet az úrnak háromszor visszafizető népi hős meséje ismeretlen. (Amit a népköltészeti gyűjtők újabban mégis lejegyeztek, jól kimutathatóan a Fazekas-mű folklorizálódásaként keletkezett népmese.)
Elsősorban Julow Viktor kutatásai nyomán ma tudjuk: az ősmese asszír eredetű. A nippuri szegényember, Dzsimil-Ninurta meséjét ékírással jegyezték fel agyagtáblára i. e. 704-ben. A lelet a mai Törökország területén, Sultantepe környékén került elő. Az asszírból a mese bejutott (köztudott: a mesék a nyelvhatárt könnyen átlépik vándorlásuk során) az arab mesekincsbe (lásd az Ezeregyéjszaka gyűjteményében Az első zsivány története című mesét). Az arab változat útja az Ibériai-félszigeten át vezetett a nyugat-európai népek, így a francia nép mesekincsébe is. Kész volt tehát a magyarázat: a francia nyelvet jól beszélő, felvilágosult főhadnagy Fazekas a franciaországi hadjárat során – amelyben ennek kezdetén (1793-tól 1796-ban bekövetkezett leszereléséig) maga is részt vett – ismerhette meg a mesét. Csakhogy a francia változat (ugyanúgy, mint a többi nyugat-európai változatok) nem tartalmazza a harmadik verést. Továbbá: a francia eredeztetést az alcímben olvasható „eredeti magyar rege” megfogalmazás is cáfolja.
A későbbi kutatások derítettek arra fényt, hogy az asszír mese nemcsak Nyugat-Európa felé vándorolt, hanem grúz–orosz–ukrán közvetítéssel a kelet-európai népek folklórjába, így a románba is bekerülhetett. Ekkor jött, éppen kapóra, Faragó József kolozsvári néprajzkutató fölfedezése, aki a moldvai csángó-magyar Trunk községben – amelynek környékén annakidején, az 1780-as évek végén, a törökellenes hadjárat során, ezredével Fazekas Mihály is megfordult –1953-ban megtalálja a szóban forgó mese csángó változatát. A mesét gyűjtője Ludass címmel tette közzé. Bebizonyosodott tehát, hogy Fazekas szavahihetősége nem kérdőjelezhető meg. Moldvai katonáskodása idején „eredeti magyar nyelven” hallhatta, tehát csángó közvetítéssel, a mese román folklórból átkerült változatát.
A továbbiak során közöljük az asszírból fordított ősmese-változatot, a Naszódi mesék gyűjteményében (1943) megjelent román meseváltozat magyar fordítását (gyűjtötte: Titus Poienaru), valamint a népmesének Faragó József által 1953-ban Trunk községben gyűjtött csángó változatát.

Az asszír ősmese kivonatolt, a töredékes részek valószerűség-elvű behelyettesítésével készített, lehetséges változata:

Volt egy nippuri ember, szegény és alacsony sorsú, szerencsétlen, Dzsimil-Ninurtának hívták. Csüggedten ült városában, Nippurban. Nem volt ezüstje, mely népe büszkesége, híjával volt az aranynak, mely az emberi nem büszkesége.
Kamrája szomjúhozott a tiszta gabona után. Kenyér éhe sanyargatta máját, hús és sör éhe-szomja torzította el arcát. Élelem nélkül szűkölködvén, napszám éhesen hevert. Nem volt neki váltás ruhája. Csüggedt szívével így tanakodott. „Kiöblítem ruhámat, amelyet nem válthatok, városom, Nippur piacán vásárolok egy juhot.” Letette ruháját, amelyet nem válthatott, városa, Nippur piacán vett egy hároméves nőstény kecskét.
Csüggedt szívével így tanakodott: „Levághatnám épp a kecskét a magam földjén, de akkor nem lesz belőle lakoma: hol marad a sör? Barátaim a kapumnál hallhatnak róla, és haragudni fognak, atyámfiai és rokonaim majd fenekednek rám. Fogom a kecskét, és elviszem a városbíró házához. Valami szépet és jót készítek a gyomra számára.”
Dzsimil-Ninurta megragadta kecskéje nyakát, és a nippuri városbíró kapujához vette útját. Ily szavakat intézett Tukulti-Enlilhez, a porta őrizőjéhez: „Mondd meg, hogy be kívánok menni és látni a városbírót. ”
A kapus ily szavakat intézett gazdájához: „Gazdám, egy nippuri polgár várakozik kapudnál, és ajándékul egy kecskét hozott neked.A városbíró megharagudott a kapusra, Tukulti-Enlilre, mondván: „Ragadd meg őt, a nippuri polgárt, s hozd bévül a kapun.”
A porta őrzője ezt cselekedte, és Dzsimil-Ninurta örömteli szívvel lépett be a városbíró színe elé. Mikor Dzsimil-Ninurta belépett a városbíró színe elé, bal kezével fogta kecskéje nyakát, miközben jobbjával köszöntötte a városbírót.(…)
A városbíró emígy beszélt a nippuri polgárhoz: „Mi a bűnöd, hogy ajándékot hozol vesztegetésül?”
Dzsimil-Ninurta újra elmondta a nippuri városbírónak is, mi járatban van. (…)
/A városbíró a mészárosával levágatja a kecskét, elkészítteti ennek húsát, a belső házában lakomát ül, majd ezt mondja a porta őrizőjének:/
„Adj neki, a nippuri polgárnak egy csontot és egy inat, adj neki egy ital »harmad«-sört kantádból, küldd el őt, és kísérd ki a kapuhoz!”
/A kapu őrizője/ adott neki, a nippuri polgárnak egy csontot és egy inat, adott neki egy ital »harmad«-sört kantájából, elküldte őt, és kikísérte a kapuhoz.
Ahogy Dzsimil-Ninurta kilépett a kapun, ily szavakat intézett Tukulti-Enlilhez, a porta őrizőjéhez: „Az istenek áldása legyen gazdádon! Add át neki ezt az üzenetet: Az egy teherért, melyet reám raktál, háromszor fizetek vissza neked egy helyében.”
A városbíró hallotta ezt, és nevetett egész nap.
Dzsimil-Ninurta a Király palotája felé fordította arcát, gondolván: „A Király parancsaira herceg és kormányzó igazságosan ítélkezik.”
Midőn Dzsimil-Ninurta belépett a Király színe elé, lehajolt, megcsókolta a földet maga előtt, miközben mindkét kezével üdvözölte a Világ Királyát: „Uram, a nép ereje, Király, kit az őrző szellem dicsőséggel övez! Adass nekem parancsodra egy hintót, hogy egy napig, bármi legyen is szándékom, betölthessem vágyamat. Ez egy napomra fizetségem egy mina vörös arany lesz.”
A Király nem kérdezte tőle: „Mi a vágyad, hogy álló nap hintóban akarsz pompázni?”
Adtak neki egy új hintót, mely a nemesek ismertetőjele, övet csatoltak rá. (…) Ő felszállt az új hintóba, mely a nemesek ismertetőjele, és arcát városa (…) felé fordította. (…)
Elment aztán a nippuri városbíró kapujához. A városbíró elébe jött fogadására, mondván: „Ki vagy te, uram, aki /városunkba új hintóban/ indultál?”
„A Király, a te urad küldött engem (…) aranyat hoztam Ekur (…) temploma számára.”
A városbíró élelemre levágatott egy pasilu-juhot.
A városbíró így szólt előtte: „Oh, fáradt vagyok!”
Dzsimil-Ninurta egész éjjel beszélt a városbíró mellett virrasztva, míg a városbíró el nem aludt a fáradtságtól. Dzsimil-Ninurta felkelt az éj közepén, mint a tolvaj, kinyitotta a templomi persely ajtaját, /és visszalopta az aranyat, amit adományozott/.
A városbíró hajnalhasadáskor /megébred, és jelentik neki a szolgák/: „A persely ajtaja nyitva, elvitték az aranyat!”
Dzsimil-Ninurta szíve ravaszságában megtépte ruháit. Odalépett a városbíróhoz, és visszafizette neki adósságát. Fejétől talpáig végigverte egész testét és megkínozta. A városbíró félelmében így kiáltott fel alatta: „Uram, ne pusztíts el egy nippuri polgárt! Ne fertőztesd kezedet oly személy vérével, ki védelem alatt áll (…)!”
Két mina vörös aranyat adtak neki ajándékul, és ruhája helyébe, amelyet megtépett, adtak neki másikat.
Ahogy Dzsimil-Ninurta kilépett a kapun, emígyen szólt Tukulti-Enlilhez, a porta őrizőjéhez: „Az istenek áldása legyen gazdádon! Add át neki ezt az üzenetet: Az egy teherért, melyet reám raktál, egyszer megfizettem. Hátra van még kettő!”
Hallotta ezt a városbíró, és sírt egész nap.
Dzsimil-Ninurta megjelent a borbélynál. Az leborotválta minden haját (…). Dzsimil-Ninurta befedte testét hamuval, a tűz maradékával, és elment a nippuri városbíró kapujához. E szavakkal szólította meg a kapust, a porta őrizőjét: „Mondd meg, hogy be kívánok menni és látni a városbírót.”
„Ki vagy te, hogy látni akarod őt?”
„Doktor vagyok, isini születésű, aki vizsgálja /a betegségeket/.”
Mikor Dzsimil-Ninurta a városbíró színe elé járult, az megmutatta neki zúzódásait, ahol ő megverte a testét.
A városbíró így szólt kísérőihez: „Okos ez a doktor.”
„Uram – mondta ez –, én sötétben végzem kúráimat, ahová tilos a belépés, sötét az út.”
Bevitte őt egy belső szobába, ahol barátai és társai nem szánakozhattak rajta. Bevetette a hamut a tűz közepébe, bevert öt karót a szilárd földbe, megkötözte a /városbíró/ kezét, lábát és fejét, és fejétől a talpáig végigverte egész testét és megkínozta.
Ahogy Dzsimil-Ninurta kilépett a kapun, e szavakat intézte Tukulti-Enlilhez, a kapushoz: „Az istenek áldása legyen gazdádon! Add át neki ezt az üzenetet: Az egy teherért, melyet rám raktál, másodszor is megfizettem, hátra van még egy!”
Dzsimil-Ninurta gondban volt, mint egy kutya. Semmiképp sem bírt behatolni hozzá. Figyelte mind a fekete fejű embereket (…). Elküldött egy bizonyos férfit (…). Jutalmat is adott neki (…) mondván: „Menj a városbíró kapujához (…), és kiáltsd el magad. Hadd gyűljenek össze kiáltásodra az emberek mindenfelől: „/Azt/ akarom hajtani: én vagyok a kecskés ember.”
Dzsimil-Ninurta behúzódott egy híd alá, mint egy kutya.
A városbíró kijött az ember kiáltására. Kirendelte háza népét, férfit, fehérszemélyt. Ezek szétszaladtak, az egész tömeg, hogy megkeressék az embert.
Mialatt mindnyájan az ember után kutattak, a városbíró egyedül sétált odakint. Dzsimil-Ninurta kiugrott a híd alól, és megragadta a városbírót. Odalépett a városbíróhoz, és visszafizette neki adósságát. Fejétől a talpáig végigverte egész testét és megkínozta.
„Az egy teherért, melyet reám raktál – mondta – visszafizettem neked háromszorosan.”
Otthagyta őt és elment a vidékre.
A városbíró visszavánszorgott a városba, inkább holt volt mint eleven.


A ludas ember
(Román népmese Titus Poienaru Naszódi mesék című gyűjteményéből)


Volt egyszer egy asszony, aki a vásárra vitt egy ludat eladni. Találkozott egy úrral.
– Mennyit kérsz a lúdért, te asszony? – kérdezte az úr.
– Háromszázat.
– Bolond vagy?
– Nem vagyok én bolond, de háromszázon alul nem adom.
Hazament az asszony, és elküldte a férjét a lúddal. Közben az úr ide-oda járkált a vásárban, de egyetlen ludat sem talált, amelyik kedvére való lett volna. Visszafelé jövet találkozott az emberrel.
– Mennyit kérsz, te ember, a lúdért?
– Háromszázat.
Lehúzott neki az úr három pofont, elvette tőle a ludat minden fizetség nélkül, felült a hintójára és elhajtatott. Erre –gy szólt az ember:
– Három pofont adtál, uram, de hallja meg itt az egész vásár, hogy háromszor istenesen megverlek érte!
Hazament az ember, és –gy szólt a feleségéhez:
– Te asszony, készits útravalót, mert én megyek, hogy háromszor megverjem az urat.
– Ne menj, te ember, mert börtönbe jutsz, ott majd megtalálod azt, amit keresel.
– Megfogadtam, hát megyek.
Veszi az ember a fűrészt, a fejszét meg a fúrót, és elindult. Egy faluban találkozik az úrnak a feleségével.
– Hová mégy, bátya?
– Munkát keresni indultam, szélmalmokat építő mester vagyok, de csak három évre szegődöm.
– Akkor maradj nálunk, mert a férjem meg akarja javíttatni a malmokat.
– Jól van – azt mondja az ember –, maradok.
Jött az úr is, megegyeztek. Kapott az ember háromszáz pénzt, enni-innivalót, és elindultak még vagy harminc emberrel az erdőre, hogy a malmokhoz fákat döntsenek. Miután kivágtak vagy hatvanat, így szól az ember:
– Ezek jók, de gerendákra is szükségünk van.
Otthagyták az embereket, és elmentek ketten vagy fél kilométerre, hogy gerendáknak valót válasszanak. Egy helyt találtak is egy gerendának alkalmatos fát, s így szólt az ember az úrhoz:
– Ez a fa jó volna, ha átérnéd, mert ez a mértéke.
Fogja magát az úr, átöleli a fát, de amikor átöleli, az ember nagy hirtelen összeköti egy kötéllel a kezét, betömi a száját, levetkezteti, és elővesz egy jó botot.
– Nos, uram, én vagyok az a ludas ember, akinek a vásár közepén három pofont adtál!
És ezzel verni kezdte, verte, amíg az úr bele nem izzadt.
– Az egyik verést megkaptad. Hármat fogadtam, még kettő jár. Most elmegyek, maradj békével, de majd visszajövök, hogy a másik kettőt is megadjam.
Besötétedik. Az emberek valamennyien hazatérnek az erdőből, csak az úr nincs sehol. Másnap a felesége az embereket visszaküldi az erdőbe, hogy keressék meg. Rá is találtak félholtan. Ágyba dugják, és orvost hívnak hozzá.
Közben a ludas ember uras ruhába öltözött, s az utcán épp az úr ablaka alatt sétálgatott. Megpillantja az asszonyság az ablakból, és kérdi tőle:
– Az úr doktor?
– Igen – feleli az ember.
– Nem lenne szíves meggyógyítani a férjemet, mert nagyon beteg?
– Ugyan, miért ne – feleli az ember –, hisz franciaországi doktor vagyok, mindenféle betegséghez értek.
Mindez vagy egy héttel azután történt, miután az urat más doktorok már kezelték, de folyvást rosszul volt.
– Doktor úr – mondta az asszony –, ha jól megorvosolja, három ezrest adok.
– Jól van, asszonyság, meggyógyítom, de egy olyan szobában, ahol a beteggel csak magam vagyok. Asszonyság maradjon távol más szobában, hogy ne halljon semmit, s az orvosságok szaga se legyen ártalmára.
Odament a beteghez.
– Jó napot, uram.
– Jó napot, doktor úr.
– Beteg vagy?
– Igen.
– Mi történt?
– Elestem.
– Jól van, majd meggyógyítlak.
Fogja magát az ember, levetkőzteti, végzi a doktori teendőket, vizsgálgatja minden oldalról, majd hirtelen veszi a szőnyegporoló pálcát, és jól elveri tetőtől talpig.
– Ez a második verés a lúdért! Még tartozom eggyel, s akkor elszámoltunk.
Elment az asszonysághoz, átvette a fizetséget, és így szólt:
– Egy óráig nem szabad zavarni, mert most jobban érzi magát.
Egy óra múlva megy az asszony, és kérdi:
– Most jobban vagy?
– Hagyj békén, drágám – feleli az úr –, hisz ez nem orvos, hanem a ludas ember. Úgy megvert, hogy majd meghaltam, és meg hátravan egy verés, amivel tartozik.
Látta az úr, hogy ott többé nem élhet. Fogta magát, eladta abban a faluban minden vagyonát, és elköltözött, hogy meg ne találja és agyon ne üsse a ludas ember. Miután mindenét előreküldte, maga is hintóra ült. Feltette a pénzesládáját, s maga mellé vett egy rakás katonát, hogy őrizzék az úton .
A ludas ember az egyik szomszédjától kölcsönkért egy szép lovat.
– Szomszéd, add ide a lovad, hogy menjek, s hozzak a malomból vagy két mérce kukoricalisztet.
– Menj csak s hozzad – mondta a szomszéd.
Elindult, az úton találkozott egy cigánylegénnyel. Megszólította:
– Te legény, látod ezt a lovat?
– Hogyne látnám – felelte a cigány.
– Neked adom, ha annak az úrnak, aki itt fog hintóján elkocsikázni, odakiáltod, hogy te vagy a ludas ember.
– Odakiáltom – mondotta a cigánylegény.
Az ember átadta neki a lovat, s aztán odább elrejtőzött az erdőben.
– De vigyázz – tette még hozzá –,hogy ne akkor kiálts, amikor épp itt lesznek, hanem várj, amíg egy kissé eltávolodnak.
A legény elment az út mellett, s amikor úgy vélte, hogy már eléggé eltávolodott, elkiáltotta magát:
– Én vagyok a ludas ember!
– Halljátok-e, hé, az ott a ludas ember! Utána, fogjátok meg!
Utánavetik magukat a katonák, és nagy nehezen meg is fogják. Közben azonban az ember hirtelen előjött az erdőből, odament a hintóhoz, megrakta istenesen az urat, és elvette minden pénzét. Nemsokára megérkeztek a katonák is a legénnyel.
– Hagyjátok békén – mondotta nekik –, mert nem ez a ludas ember. Az már itt volt, újból megvert, és el is szaladt.
Felmásztam egy szegre, s itt a mese vége.


Ludass
(Csángó mese, lejegyezte: Faragó József)

Vót egyszer egy szegény ember, annak vót egy lúdja. Jött a húshagyat /=húshagyókedd/ nekik es. Elkezdte felesége:
– Menjen el, ember, adja el a ludaskát. Jön a húshagyat, süssek én es a gyermekemnek valami éledelmet.
Elindult a caránember városba, e ludecskával az ölibe, hogy elárulja. Odaért a városba, esszegyűlt egy bojérral . Kérdezte a bojár:
– Mit kérsz, te cerán, e lúdra, te csángó?
– Én – aszondja – egy karbuncot .
Akkor a bojér odament s vágott egy csapot /adott egy pofont/ neki, de nagyot, hogy eltántorodott a carán.
– Ez es jó – aszondja.
Ment e lúdval elé, még összvegyűlt e bojérval.
– Mit kérsz e lúdért?
– Öt frankot , öt lét .
Zúr /az úr/ aszondta:
– Igen drága.
Még vágott egy csapot neki e ceránnak. Carán még vette magát s ment elé. Kapott két csapot mostanig. Még ment elé, esszegyűlt még e bojárval.
– Hát mit kérsz e lúdér?
– Egy karbuncot.
Akkor odament a bojár, s még vágott még egy nagyobb csapot. Kapott három csapot.
Akkor a caran megfogta a lúdat, ment haza.
– Nem árulom többet a ludat. Asszon, vágjad el! Vágjad el, készítsd meg, s együk meg!
Megették, s elment a városba a zsudekatoriába , s béadta a bojért a törvénbe. Tőt /telt/ ma, tőt hónap: eljött a csitácié , hogy menjen a törvénszékbe. Elhitatták, megtörvénezték, s a törvény úgy szakadott, úgy törvényezték meg, hogy ahány csapot adott a bojér a carannak, annyi karbuncot adjon.
Akkor a carannak letették elejibe a három karbuncot. Akkor aszondta a carán e zsugyekatornak, hogy hogyan törvénezték, mert ő nem vette számát .
– Úgy törvényeztük: egy csap egy kerbunc.
– Akkor jó – aszondja.
– Né, elvettél három kerbuncot – mondja a carannak a zsugyekator.
Akkor a caran felvette a /három/ kerbuncot, s egy kerbuncot letett belőle.
– Úgy e törvény, ugye, hogy egy csap egy karbunc?
– Úgy.
Akkor a cerán letett egyet. Akkor nekiszökött e bojérnak, ő es vágott egy pofont, hogy a bojér átalment a fején még tízszer es.
Akkor a zsudekator aszmondta, hogy:
– Többet ne adj, nem szabad verekedni.
– Hát – aszondta – én csak egyet adtam, s ő adott hármat, de én többet nem adok.
De a bojér úgy elbetegedett, hogy ágyba fogott fekünni. Ő hazament, odament egy más urasághoz, s szolgált, mennyit szolgált, hogy adjon neki egy rend gúnyát, doktorgúnyát. Ő nekifogott, s elkezdte az úton:
– Doctor bun, doctor bun, doctor bun /jó doktor/! – Hogy ő jó doktor.
Akkor kifutott a kukonája , béfutott s mondta az urának, hogy:
– Van egy nagy doktor, jár az utcákon, vaj Angléból /Angliából/, vaj Amérikából, idegen országból. Hijjuk bé, hogy orvosoljon meg.
Akkor asszondta ez ura:
– Eredj, hívjad be, mert lehet, valamit üsmer, hogy megorvosoljon engemet.
Akkor e ceránnak meg volt porgolva /pergelve/ ed nad bot, somiából /somfából/. S bément, s valami csihán /csalán/ vót bétakarva egy párdiszuval , hogy ne lássa kukóna, mikor mene bé. Bément az úrhoz. Ez udvaron elkezdte:
– Maga ne jöjjen bé, mikor urusolom /orvosolom/ a bojért, hogy végezhessem el orvosolni, ne már inkurkáljon engemet.
Akkor ő bényitott a bojérhoz. Mint bényitott:
– Há isten áldjon meg!
Akkor a bojér bőgni fogott, hogy mét /miért/ eresztette bé a dudukája. De jakkor kivette je /a/ porgolt botot a hónya alól s nyesni fogta /kezdte/ a bojért zágyba /az ágyban/, verni fogta, verni s verni. Uruzsolta, míg az a sombot, a porgolt bot elszakadozott a bojéron. Osztán utoján /végül/ megdörzsölte a bőrit, hol megverte csilyánnal /csalánnal/.
Akkor aszondta:
– Tudd meg, uraság, hogy még egy verést kell adjak!
Hol kiment ez ajtón, aszondta a dudukának:
– Még hadd el egy kicsit, ne menj bé, most bévette az orvosságokat.
Majd megütötte dudukáját /a bojér/, mikor /az/ bément.
– Hát e tolvaj, e volt a ludassz! Aszondta, még kell adjon egy verészt!
Szirt /sírt/ a kukona, bőgött. Nekifogtak, s eladták a mosiét , zegészet, minden vagyonségot. Szekereket fogadtak sz elvették ez utat („şi-au luat drumul”=tükörfordítás románból – szerk.) ki Magyarországra. Ariergárda elöl , ávángárda hátul, flángárda szélein, őrzötték e bojért, hogy a ludas meg ne fogja, megtámadja.
Kellett menjenek át egy nagy hídon. Immá a bojért hagyjuk ott, közeledik a hídhou /hídhoz/. Csán, mit csán /csinál, amit csinál/, menegetett, de még nem ért a hídra (ravasz, mondhatni: modern előadásmód, ahogyan a narrátor átvált az egyik cselekményszálról a másikra – szerk.).
Caran elment, e ludass, s vett egy lovat, milyen nem volt senkinek. Elment s keresett egy cigánt. Elkezdte cigánnak:
– Mikor odamész, állj meg e lóval a híd véginél túlfelől. Mikor odaér ez ávántgárda, e bojér a hídhoz, mondjad, hogy: ”Én vagyok a ludassz!” De te akkor a lovat úgy ereszd, hogy csillámpozzanak /szikrázzanak/ a bokái, hogy nehod téged elérjen az ávángárda, s tiéd lesz a ló.
Ő nekifogott: hajtani fogta /kezdte/ a lovat, de hajtani. Az áriergárda, ávángárda, flángárda mind e ló után futtak. Bojér ott maradott magára. Ő csak bé volt bújva, e ludasz, a híd alá. Akkor kijött a híd alól.
– No uram, hol az áriergárdája? Hol az őrözetje, met csak béjött a kezembe!
Akkor csak kivett egy porgolt botot, ütni kezdte a bojért.
– No, immá térjen vissza, mert többet soha magához nem ütök. Három csapot adott, azért kapott három verést. Soha, míg él, maga bűnetlen embert ne csapjon meg!
Elment e caran haza, s többet soha a bojér senkihez nem ütött.
Ha meg nem hóttak, ma is élnek.


KÖNYVÉSZET

Faragó József: Egy moldvai csángó Lúdas Matyi-mese. In Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények. Kolozsvár, 1960, 256–268.
Julow Viktor: A nippuri szegény ember meséje és a Lúdas Matyi ó-romániai mesemintájának kérdése. In Irodalomtudományi Közlemények, Budapest, 1963, 678–690.


.: tartalomjegyzék