Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Május
Simó Márton

Rövidprózák

ÁTMENET


MARCI BÁ’

Amikor Brassóból hazakerült volt a feleségével, 1940 őszén, ugye, mindjárt akkor, ahogy kiderült, hogy oda nem mennek a magyarok, azt remélte, hogy immár csendesen éldegélhetnek a magukéban. Otthon. Volt valamennyi földje. A megtakarított pénzéből vásárolt két tehenet, és elkezdett gazdálkodni. De ez csak rövid fellángolás volt. Nem úgy történt, ahogy szerette volna.
Negyvenegyben behívták katonának. Bár elég gyenge fizikumú volt, beteges is, mégis alkalmasnak látszott arra, hogy besorozzák a II. Magyar Hadseregbe. Másfél évig volt oda. Következett az ukrajnai előrenyomulás, ahonnan épségben visszajött, mert közben tífuszban megbetegedett. Lehet, hogy ez volt a szerencséje. Negyvenhárom nyarán, amikor egy kicsit magához tért, már Kolozsvárra vezényelték, ahol a IX. híradó-zászlóaljjal ismét csatlakozott a megszálló erőkhöz. Nem akart ő senkit megszállni, de menni kellett. Ekkor már nem úszta meg. Az oroszok elfogták, és egyáltalán nem eresztették el, úgyhogy negyvenhét karácsonyáig tartott ez a második kiruccanás.
Nem lett volna olyan rossz az a másik demokrácia sem, amit az oroszok segédletével elkezdtek volt itt a románok, de hamar a visszájára fordult minden, mert nem lehetett élni. Nem hagyták. Beszolgáltatás. Kommunisták. Szegénység. Minden a nyakukon volt, pedig sok kellett volna a három gyermeknek. Iskola, ruha, pénz. Több gyermekük is lett volna, de nem akarták.
„Minden elmaradt, ami luxusnak számított. Ahogy annyira cseperedtek, s buletinjük lett, mentek. Egyik kiment Temesvárra, a másik Vásárhelyre – ez hatvanötben volt –, a legkisebb, a lejány, az Csíkban van. Ő hetvenben ment oda. Mert hatvankettőben, ugye, bejött vót ide is a közös. Úgy mentek ki innen a fiatalok, mintha menekülni kellene. Kicsi lett a becsülete a parasztnak. Pontot adtak, hogy osztán év végin részt adjanak. Hát az volt valamennyi, de nem sok, mert az egyessel hazahoztam. Nem kellett fuvarost fogadni eccer se. Pénzt? Mennyit is adogattak? Százötven lejt, néha kétszázat. Akkor sem volt az sok. Béálltam éjjeliőrnek a fogyasztási szövetkezethez. Tizenöt évet húztam le. Abból van a nyugdi. Éjjel a bakterházban szunnyodtam, nappal mentem a mezőre, vagy asztaloskodtam. Volt egy kicsi műhelyem, az apósomtól maradt. Kopossót, széket, asztalt, malacosládát – mindent csináltam, ami kellett. Ha vót rendelés. Főleg télvíz idejin vót.
Két tehenet tartottam. Mindig vót kettő. Miután a Manci, az a vén szürke kanca megdöglött, a marhákot fogtam bé. Jármosok vótak. Ezekkel hordtam én a szénát, a tűzifát, s mindent. Szántottam velük. Sokszor még másnak is. Olyan jámborok vótak, hogy nem is kellett a borozdába vezetni őköt. Bornyú mindig vót. Leszerződtem, nevelgettem őköt. Fizettek érte valamit, adtak gabonát. Így pótoltuk vele a többit. Juh, kecske is vót vagy nyóc-tíz darab. Ennyi van ejsze most is. Kecske van kettő, hét juh, egy mióra1 , s két bárán a majornál…Minek csinálom? Magamér… Me megszoktam… Őköt nem érdekli. Deehogy! Se a fijajimot, se a lejányomot. Unoka van öt. Kettő-kettő a fijaimnál. A lejányomnál egy, de az a fijú ojan legény, hogy csak! Most vót ott Szaddám Huszeinnél, Irakba, vagy hol a francba, ahol háborúznak. Vitte a budit a négerek után a sivatagba, azt monta, mer ott mind a gyengébb emberek vannak béállva pénzér. Hazahozott harminckétezer dollárt tizenhárom hónapra. Meg tudná venni ezt az egész gazdaságot, amim van, széjjelhányná, s csináltathatna ide egy palotát. De minek? Nem. Egyik sem. Az egyik unokámot elvitte egy sváb Münkenbe. A más orvosnő, kijár Magyarba. A kisebbik fiam és a lejányai mind bótosok. Jó módba vannak. Ők a patronok. Ide? Minek? Csinálom, mert ez az életem. Hogy ki fogunk-e innen halni? Ejsze nem! Jön valaki ide ezután is. Nem gondolkodnak jól. Mindenki zsellére annak, amit csinál. Szolga. Én most is úgy. Jó volt. Akkor is idejönnék haza, ha fiatal volnék és esmen magyar világ lenne! De nem lesz többet egyik se.”
A fentieket egy évvel ezelőtt mondta az öreg. Elég ritkán járok haza. Kéthavonta? Három hónapban egyszer? Közben mindig történik egy és más a faluban. Öcsém szokott leveleket írni, vagy telefonálunk. A levél azonban sokkal jobb, mert részletesen be lehet számolni a faluban történtekről. Tőle tudom meg a események részleteit: „… ma temettük Szabó Márton bát. Nyolcvannyolc éves volt. Isten nyugtassa! Sokan voltunk a temetésen. A gyermekei, az unokái mind itt voltak, pedig elég jól szerte vannak szóródva azok is. Márta nént elvitték, szerre fog lenni a gyermekeinél, három hónapot itt, hármat ott. Adogatják a vénasszonyt egymásnak, mert egynek sem kell. A házat árulják.”
A következő alkalomkor, amikor elmegyek a nyolcas számú kapu előtt, már nem látom Marci bát az udvaron. Hiába állok meg. Nincsen ott senki, akivel szóba állhatnék. A házat már valaki megvette. Azt mondják, valami magyar, de mindenesetre egy külföldi és pénzesebb ember lehet, mert egy csomó faanyagot és követ hordatott oda. Valamire készül. Ott van a három kazal széna érintetlenül, még az, amit az öreg kaszált volt a tavaly nyáron. Nem kell a kutyának sem, mert az idén bőségesen volt takarmány a mezőkön. Mindenki kaszálhatott annyit, amennyit bírt. Sosem lehet tudni azonban, hogy mikor jelentkezik egy komolyabb érdeklődő. Jó nagy kartonlap van felkötözve a legszélsőre: For sale. De vânzare …2


LEXI

Annyit lehetett tudni, hogy van egy nagybátyja Dél-Afrikában, aki gyártulajdonos és gyermektelen, sőt agglegény, és a családi egyezség szerint ő a keresztapja. Ez a nagybácsi azonban mindig a messzi távolban maradt, nem látogatta meg a Lexiék családját, mint más gondoskodó rokonok, de azért tartotta velük a kapcsolatot. Időnként pénzt küldött, és minden évben négy csomagot. Lexinek ezért volt legkorábban oridzsinál farmerje a városban. Nem is egy nadrágja volt egyszerre, hanem három, egy Levi’s-, egy Brooklyn-, meg egy Lee-márkájú. Az ő ruhatárából közvetlenül meg lehetett tudni, hogy mi a menő a kinti világban. Dzsekije, cowboycsizmája, kazettás magnója és KTM-je, kvarcórája is volt. Olyan volt ez a gyerek, mintha egy Steve McQueen-film, vagy a Dallas-sorozat egy-egy képkockáját merevítenénk ki, hogy lássuk részleteiben is Amerikát, és azonosítani tudjuk a hétköznapi élet kellékeit, a cuccokat. Kölyökkorában a Peppermint rágó nem hiányzott soha a zsebéből – két lejért adta darabját, a friss autós- és pornómagazinokat pedig egy lejért nézhette át a szerencsésebbje. Öt perc alatt kellett végiglapozni. Akinek ez nem volt elég, annak be kellett fizetnie egy újabb körre, és miután türelmesen végigvárta, hogy a fiúk mind átnézzék, ismét megkaphatta. Később aztán, amikor jobban megismerkedtünk, már önként hozta. Érettségire aztán lakást vettek neki, és amikor bejutott a helyi főiskolára – ez amolyan félmérnöki tagozatnak csúfolt tanoda volt –, autót is kapott a szüleitől.
Volt ugyan egy nővére, akit azonban sehol nem lehetett látni. Nem beszélt róla. Soha.
Lexi volt a család egyedüli reménysége, aki majd kimegy nyugatra, ha végez, és átveszi az üzletet. Nem Dél-Afrikába készült, hanem folyton Kanadát és az Egyesült Államokat emlegette, azt mondta, hogy azok a jó helyek, nem a niggerek országa. Amerika, az Amerika, az az igazi, ott van a jó élet. Elhittük neki.
Valamikor a nyolcvanas évek közepén aztán egyszer lelépett. Dobbantott. Megpattant.
Teljesen váratlanul, illetve hirtelen, különösebb előkészületek vagy köztes állapot nélkül.
Sejteni lehetett ugyan, hogy el fog menni, de olyan csendben adta be a papírjait, hogy fel sem tűnt senkinek. Nem lehetett hallani, hogy valami cirkusz van körülötte, hogy kirúgták volna valahonnan, hogy ráállt volna a szeku. Állítólag csak turista-útlevelet kapott, azzal ment át az osztrákokhoz, és onnan tovább. Aztán nagy csend lett körülötte.
A szülei, akik mindig eléggé zárkózott és szerény emberek voltak, nem éltek a nyilvánosság számára is látható életet. Ha tehették, ezután még inkább elszigetelődtek. Az apja ugyanúgy bejárt a gyárba, mint korábban, ugyanazzal a régi biciklivel, amelyik még a kivonuló németektől maradt volt, az anyja pedig – bár életkora és munkaviszonya szerint már nyugdíjas lehetett volna –, még ekkor is a tanács konyháján főzte az olcsó ebédeket a kantinnak, s ugyanúgy elvállalta a bankettekre, különböző esküvőkre is az esti meg a hétvégi plusz munkákat, mint annak előtte. Nem látszott rajtuk a dollár különösebben. Akik közelebbről ismerték őket, csak annyit mondhattak el erről a házaspárról, hogy nincsenek rászorulva, csak szeretnek dolgozni. Ennyi a titkuk, s talán még az, hogy a leányuk betegeskedett, állítólag lyukas volt a szíve, sokat kellett orvosokra és gyógyszerekre költeniük.
Elek bának hívták az öreget. A felesége pedig Gizi néni volt. Számtalanszor eljártam a házuk előtt – ott laktak a gimnázium mögötti utcában –, ez még abban az időben fordult elő, amikor Lexi is itthon volt. Néha be is csöngettem, ha focizni vagy kosarazni mentünk. Lexi kiszólt olyankor az ablakon, hogy mindjárt jön. A kapu küszöbét soha nem léptem át. Egyébként az osztályfőnökünk sem, aki utcai találkozások alkalmával kényszerült arra, hogy szóljon Elek bának, mert megint hosszú a haja Lexinek, mert nem hord karszámot és nyakkendőt, és azért kapta az írásos figyelmeztetéseket, mert cigizett a Vatikánban. Ez a titkos hely a plébánia melletti elvadult park volt, ahol a nagyszünetekben vagy az ipari gyakorlatok idején lógtunk, itt nézegettük a szexlapokat, és itt cserélgettük a Leed Zeppelin- meg a Stones-kazettáinkat, cigiztünk, nyilván, egyszer pedig négyen megittunk egy hét decis üveg Johny Walkert. Amikor már nagyobbak lettünk, Lexiben is kifejlődött az igazi haverság, otthonról emelte el a márkás italokat, whiskyt, gint, kóser borokat, egy-egy doboz Rothmans cigarettát, Kentet, ami cikk volt…
A változás után nem követtem Lexi szüleinek a sorsát. Három vagy négy év úgy telt el, hogy én sem igen ültem otthon, csak a város kocsmáit használtam, ha néha hazalátogattam. Még Lexiről is megfeledkeztem. Egyik alkalommal ott tébláboltam a Kossuth Lajos utcában. Talán vártam valakire? Már nem is emlékszem. Hirtelen megállt mellettem egy jókora autó, egy olyan ezüstszínű benzintemető terepjáró. Juharleveles matrica volt az oldalán. A rendszáma meg roppant egyszerű volt, de ugyanakkor sokatmondó: LEXI-1. Nem esett le azonnal a tantusz.
Még bennebb is húzódtam. Maga, személyesen Sándor Elek, alias Lexi volt, aki kiszállt.
– Szerbusz, kicsi barátom! – köszöntött azzal a kicsit nagyzoló és városias hanghordozással, amelyet annyira jól ismertem.
– Szevasz. Honnan kerülsz te ide?
– Már egy éve itthon vagyok! – mondta minden különösebb szertartás nélkül. – Hazajöttem. Végleg. Különben, hogy vagy? – érdeklődött, mintha egy tíz évvel korábban abbamaradt beszélgetést folytatna… A kiejtése, a mozgása egyáltalán nem változott. Barátságos és közvetlen embernek látszott. Talán az öltözéke? Igen, teljesen másképpen öltözködött, sötét nadrágot viselt, szürke tweed-zakót, vászoninget és nyakkendőt. Észrevehette, hogy emiatt lepődtem meg.
– Ez a munkaruhám. Kezdetben utáltam, de közben megszoktam. Ez még itt is kötelező. Ne aggódj, azért még a régi farmereim is jók. Nem híztam semmit.
Pár percig beszélgettünk. Hamar kiderült, hogy a híres nagybácsinak nem volt semmilyen számottevő vagyona. Az igaz, hogy valaha Dél-Afrikában dolgozott egy bányában, de öregségére onnan átköltözött Kanadába. Valóban mentora volt Lexinek, amikor kitelepedett, de az csak annyit jelentett, hogy rátett húszezer dollárt a számlájára, és úgy rendelkezett, hogy a halála után megkaphatja az életbiztosításáért járó összeget, ha vállalja, hogy segítségére lesz, amikor már annyira legyengül, hogy magatehetetlenné válik, mert nem akart valami öregotthonban senyvedni, ahonnan aztán csak hullazsákban lehet majd szabadulni.
– Az öreg nagyon kívánkozott haza. Amikor én kanadai állampolgár lettem, kilencvenegyben, haza is jöttünk egy hónapra. Képzeld el, ötven évig nem járt itthon! Hiába keresgélte a régi ismerőseit, alig talált meg néhányat közülük. A temetőben látta viszont az egykori osztálytársak neveit… Néhány épület még megvolt, a templomok, a régi városháza, az iskolák, a Kossuth utca… Nem csodálkozott ezen, hiszen nagyon hosszú idő az az öt évtized… Tudod mit mondott?
Én csak néztem. Nem válaszoltam semmit. Nem kérdeztem vissza, de Lexi ezt érdeklődésként értelmezte.
– Folyton azt hagyogatta, hogy: fiacskám, neked itt a helyed. Mármint nekem. Rendelkezett arról is, hogy hová temessem majd el a hamvait… Ezt két év múlva meg is tettem… Azt mondta, hogy mindvégig úgy élt, hogy naponta felidézte az emlékezetében ezeket a helyeket. A régi barátok, az ismerősök hangját és a mozdulatait rakosgatta össze magában folyton. Azt az időt kereste, amit elveszített. Engem azért beszéltetett, mert a hanglejtésem erre emlékeztette, boldog volt, hogy kitöltöm és felfrissítem az emlékeit… Mert ő úgy élte le az életét, hogy soha nem volt jelen ott, ahová került, sem Afrikában, sem Kanadában.
– Kint mivel foglalkoztál? Ne haragudj, hogy érdeklődöm…
– Nehogy azt hidd, hogy valami irodában ültem! A szaknyelvet nem tudtam megtanulni, mert ahhoz évek kellettek volna, komoly egyetem, pénz… Beálltam inkább melósnak. Elmentem kőművesnek, majd Hay Riverbe, ez fent van a francban, Albertától északra, a Nagy Rabszolga-tó partján, ott egy fűrészüzemben húztam le öt kemény évet. Tudod hány barátom volt odakint a nagybátyámon kívül? Nem hiszed el! Egy vaslábi román és egy erzsébetvárosi cigány! Talált a szó: magyarul beszélgettünk, és románul káromkodtunk… Ennyi. Ez van. Illetve: ez volt. Tavaly hazajöttem. Megnősültem. Ingatlanokkal és bútorgyártással foglalkozom. Pontosabban a pénzem dolgozik, én csak szaladgálok utána, van nyolc alkalmazottam… Szevasz. Ha idehaza jársz, keressél meg! Nem kell névjegy vagy telefonszám! Ennyi az egész – mutatott az autója rendszámára –: LEXI, ez a cégnév, és a brendem is. Mozgó reklám. Tulajdonképpen ingyen van. Még egy ideig így hagyom, aztán regisztráltatom az autóimat itt, helyben. Pillanatnyilag a hatás kedvéért kell, hogy gondolják azt, milyen fontos ember vagyok, hogy vagyok valaki… Ki vagyok én? Mit gondolsz? Hát nem Lexi vagyok, a régi haver? Na, tényleg, sok a dolgom, de kerítünk annyi időt, hogy leüljünk. Majd. Szóljál valamelyik percen!
Azóta sem ültem le Lexivel. Valahogy mindig siettem. Gondolom, ő is. Most már nincsen meg az a személyre szóló gépkocsiszáma, közönséges, mezei rendszámmal jár. Azt hiszem, sikeresen visszailleszkedett. Integet, amikor elmegy mellettem, mosolyog.
Itt él, de mégis olyan, mintha egy másik városban élne, vagy abban a világban, amelyet ők – ő és a hasonlók – teremtettek ide, az ismerős dombok, a régi utcák, százados épületek, temetők és emlékek szomszédságába...


1. Diszkebárány (román)
2. Eladó



.: tartalomjegyzék