Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - április
Pieldner Judit

Az emlékezet üvegkamrái (Vladimir Nabokov: Szólj, emlékezet!)

„Az önéletrajzíró igazi célja, azt hiszem, az életet átszövő motívumhálók kidolgozása”; „Színes spirál egy kis üveggömbben, ilyennek látom az életem” – amint a kiragadott idézetek is jelzik, Nabokov önéletrajzi műve az élet és írás viszonyát elemzi, nagyfokú tudatossággal, önmagának és az önéletírás műfajának is jobb megértésére törekedve. A könyv magyar fordítása nemcsak hiánypótlás, hanem tiszteletadás is a harminc éve elhunyt írónak, és az angol kiadás negyvenedik évfordulóját ünnepli egyben. A Szólj, emlékezet! az életműben is kulcsszerepet tölt be, sok szállal kapcsolódik a szerző regényeihez, bemutatja azt a hátteret, amelynek ismeretében a többi művének olvasata is módosul. Életének első negyven évéről ír ebben a könyvben Nabokov, amelyből az első húsz év az Oroszországhoz, a „tökéletes gyermekkor” színhelyéhez kötődik. A gyermekkor és Oroszország fogalmai szorosan összekapcsolódnak, egymással akár fel is cserélhető szinonimák, hiszen az az értéktöbblet, amelyet e két fogalom képvisel, egyazon időben teljesedik ki, és egyszerre ér drasztikus véget a kamaszkorral, illetve a rendszerváltással. A második húsz év a Paradicsomból való száműzetés időszakához, az Angliában, Németországban és Franciaországban megélt élettapasztalatokhoz kapcsolódik. Életének ezen szakaszait Nabokov a tézis és antitézis mintájára gondolja el, az Amerikába való kivándorlás, a fogadott második otthon jelentené a szintézist ebben a modellben, de ezekről az időkről ebben a könyvben már nem olvashatunk.
Nabokov kultúra- és nyelvközisége a könyv keletkezéstörténetében is jelen van. A szerző vallomása szerint a kiindulópontnak tekinthető esszé franciául íródott, amely egy fejezetet képvisel az angol nyelven írt munkában. Korábban publikált életrajzi töredékekből, emlékiratokból szerkeszti egybe önéletrajzát a szerző, és kiadja Amerikában, Conclusive Evidence (Döntő bizonyíték) címmel. Majd lefordítja oroszra, Drugije berega (Más partok) címmel. A Speak, Memory! (Szólj, emlékezet!) a második angol változat, a brit kiadás címe lesz. A szerző eredeti szándéka szerint a könyv a Szólj, Mnémoszüné! címet viselte volna. Nabokov lemondott erről a tervéről, az előszóban olvashatjuk az ellenérvet, amelyet a brit kiadó hozott fel: „egyetlen kis öreg hölgy sem fog olyan könyv iránt érdeklődni, amelynek a címét sem tudja kiejteni”. Nabokov egész életműve az angol és az orosz nyelvek közötti oda-vissza fordításokban jön létre, korai, oroszul írt műveit maga fordítja angolra, nagy művei közül pedig az angolul írt Döntő bizonyítékot és a Lolitát tartja fontosnak lefordítani anyanyelvére.
De milyen nyelvűek Nabokov emlékei, amelyeket a szóban forgó önéletírásban egybegyűjt? Azért nehéz erre a kérdésre választ találni, mert a kettős kötés mélyen a gyermekkorban gyökerezik. Oroszországban, a család magas társadalmi pozíciójának köszönhetően, igazi angolszász légkörben nevelkedett. Nemcsak a tisztálkodáshoz használt Pear’s szappan, vagy a reggelinél fogyasztott, az orosz vajas kenyérre kent Golden Syrup jelentette az angolszász civilizációhoz való kötődést. Vallomása szerint előbb tanult meg angolul írni és olvasni, mint oroszul. Olvasmányélményei, a családban magába szívott kultúra egy második „anyanyelvet” biztosított a gyermek Nabokov számára. A visszaemlékezés e kettősség paradoxonaira, problematikus voltára is rávilágít: Nabokov gyermekként angolul imádkozik a napbarnított görög katolikus ikonhoz, és iskolai kiközösítésről is tesz említést. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Nabokov anyanyelvéről „második anyanyelvére” fordítja műveit. A könyvet francia és orosz kifejezések szövik át, jelezve mintegy, hogy maga az emlékezés is „többnyelvű” Nabokovnál.
Az emlékezés a Szólj, emlékezet! tulajdonképpeni főhőse. A megszemélyesítést, amelyet a címbeli megszólítás tartalmaz, végig fenntartja a regény: az emlékezetnek fehér lakájkesztűs keze van, szeme sarkából éberen figyel, homályos lencséit törölgeti. Állandóan változó alak, aki a képzelettel együtt (egy másik visszatérő „alak” a regényben) képes arra, hogy visszahozzon, újrateremtsen egy tovatűnt harmóniát. A könyv legalább olyan mértékben szól az emlékezés aktusáról, mint magukról a felidézett emlékekről. A szokásosnál sűrűbben visszatérő formulák („újra látom”, „ha madártávlatból visszanézek”, „felidézem azt a bizonyos napot”) megtörik az emlékek „térhatású álomországát”, a reflektált múlt és a reflexió jelene így állandó párbeszédben van, a memoár olvasásában is töréseket idézve elő. Az emlékező tudat mindvégig erőteljesen érezteti a jelenlétét, előre- és hátratekint a történetben. Az emlékezés és az emlékek oda-vissza játéka újra és újra beleírja a leküzdhetetlen, áthidalhatatlan távolságot a szövegbe, az emlékező állandóan küzd az idővel, akárcsak ifjúkori énje az álmatlansággal, a múlt, ha bevallatlanul is, de az örökre elveszített paradicsom utáni sóvárgással idéződik fel.
A másik főhős (antihős) tehát az idő. „Nem hiszek az időben”, vallja Nabokov. Másutt így fogalmaz: „az idő börtöne gömbölyű, és nincs kijárata”. Az emlékezés az idő ellenében végrehajtott manőver, az identitás megőrzését célzó kényszermechanizmus. Ebből a szempontból érthetővé válik, miért beszél Nabokov az emlékezésről mint „betegesen buzgó visszatekintő képességről”. Az emlékezés szembeszegül az idővel, a kimerevített pillanatokban az időtlenséget próbálja megragadni. Az idő „hasadékait” igyekszik feltárni, így az egyes fejezeteken belül megnő a pillanat jelentősége, amelyet az érzéki benyomások páratlan gazdagságával, valóságos barokk pompával idéz fel az emlékező. Nehéz meghúzni a határt az egykor átélt élmények intenzitása és az utólagos reflexió, vagy Nabokov kifejezésével, az „esztétizáló emlékezés” megszépítő gesztusa között. Helyenként a felidézett életképet, a családi eseményeket mintha egy üvegburában szemlélné az emlékező, aki, közvetlen hozzáférése már nem lévén az emlék realitásához, magányosan, kétségbeesetten kóborol az emlékezet üvegkamrái között. Mint lepkét a hálóval, leborít egy-egy időpillanatot, és szeretné hinni, hogy rabul ejtette zsákmányát.
Önéletírásában, Mnémoszüné fátylán keresztül Nabokov nemcsak rekonstruál, hanem konstruál is egy énképet. Felnőtté válásának különböző állomásain Nabokov módszeresen elhelyezi azokat a reflexiókat, amelyek a tudós, a művész Nabokov alakját rajzolják meg, abban a beállításban, amelyet az utókor majd ismerni fog. Köztudott, hogy Nabokov lepidopterológiával is foglalkozott, tudományos szenvedélyének egész életén át hódolt, hét évig végzett kutatómunkát Amerikában, egy lepkefajt is neveztek el róla (Eupithecia nabokovi). A lepkékhez folyton visszatér a könyv. Az egyik hivatkozott lepkefaj neve Parnassius mnemosyné. Azonnali az asszociáció, miszerint a lepkemotívumnak poétikai funkciója is van: a lepkék az emlékezet, a képzelet ágensei az önéletírásban.
Nabokov önmisztifikációs törekvéseinek részeként értelmezem a művészet és tudomány, mikro- és makrokozmosz kapcsolatáról, élet és írás nagy összefüggéseiről szóló szállóigeszerű, retorikus mondatait: „Sem környezetemben, sem az öröklődésben nem találom pontosan azt az eszközt, amely engem alakított, a névtelen nyomóhengert, amely rányomta életemre a kusza vízjelet, de páratlan mintázata átláthatóvá válik, amikor a művészet lámpása átvilágítja az élet írópapírját”. Vagy: „Úgy tűnik, a világ dimenziós skáláján létezik egy törékeny kis tér, ahol a képzelet és a tudomány összetalálkozik, egy pont, amelyet úgy érünk el, hogy a nagy dolgokat lekicsinyítjük, a kicsiket felnagyítjuk – és a pont lényege a művészet”.
Az (irodalmi) önkonstrukcióról szólva ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Nabokov nagy játékos. A sakkfeladványok készítőjeként is ismert Nabokov az irodalmat játéktérnek, puzzle-nek tekinti, a megfejtés az olvasóra vár. Élettörténetének szereplőit szívesen rejti el fikciós műveiben, és azon gondolkodik el, hogy megőrzési célokból megfelelő hely-e az irodalmi kontextus, vagy a beágyazott igazságmag olyan, mint „golyó a petyhüdt húsban”. Az emlékezet a szövegben való elrejtőzés, maszkjáték lehetőségét is biztosítja. Nabokov játszik a nevekkel: egyik fejezetben Vivian Bloodmark nevű bölcselkedő „barátjára” hivatkozik. A név az életmű más szöveghelyein is megjelenik, mint a szerző nevének anagrammája. Egy Szirin nevű emigráns „írótárs” álarca mögött is Nabokov rejtőzik, Szirin álnéven több műve is megjelent oroszul.
Végezetül említést érdemel a szöveg képszerűsége, kép-szerűsége. A könyvborítón egy fotót láthatunk, a lencsébe néző kisfiú lepkealbumot tart ölében. Nabokov élettörténetét úgy meséli el, mintha épp a kezében tartott fényképről mesélne, mintha egy fotóalbumot lapozna végig. Az egyik fejezetben pedig ki is mondja, hogy vetítettképes előadásra invitálja az olvasót. Kattan a gépezet, fény és sötét villódzásában, a vetítőgép vásznán, a múlt megörökített felvételein ott sorjáznak az ősök, a családtagok, nevelőnők és tanítók, gyermekkori szerelmek, barátok, majd az emigráns írótársak. Az idő homályában „felragyogó” emlékek már-már meghaladják a nyelv kifejezőerejét, innen a fokozott expresszivitásra való törekvés, a vizuális médiumokra való utalás, azok eszközeinek „igénybevétele”.
Nabokov könyve egyszerre modern és hagyományos. Modernné teszi az írói technika, amellyel egymás mellé rendeli az emlékképeket, a sokszoros reflektáltság, az asszociatív logika, a szöveg erőteljes vizualitása. És hagyományos is, vagy inkább atavisztikus: az emlékező nem hisz az időben, de hisz az emlékezet rendteremtő képességében, a képzelet varázserejében, könyve megőriz valamit a művészet ősi, mágikus funkciójából. A képzelet és az emlékezet mágiája az időt próbálja kijátszani. Nabokov emlékkollekciója végső soron kísértetiesen hasonlít egy lepkegyűjteményre. Feltűzdeli a pillanatokat, és elhiteti, hogy az üveg mögötti szépségben az élet illúziója korlátlan ideig megőrizhető.


.: tartalomjegyzék