Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Május
Gazda József

Sarkából kifordult élet (A Székelyföld történetéből)

'„S valóban így van. Az emberek látták, hogy hazugság. Ez volt a hazugság kora, ez a kommunista korszak, ilyen korszakban éltünk.” (RB, 3)

A párt parancsa: be kell fejezni a kollektivizálást – beteljesedett. A nagy erőbevetés – 1961/62 telén valóságosan ostrom alá vették a falvakat – meghozta a gyümölcsét. És lőn a fényes győzelem. Az új élet győzelme a régi fölött. A szovjet rendszert – mindent irányítás alá venni, mindent kézben tartani, mindenkit beállítani a boldog emberek hadába – sikerült meghonosítani falvainkban is. Akiket már nem tudtak begyűrni, belöködni a gazdaságba, azok kint maradtak. De ezek száma elenyésző az összes többihez, jóformán az egész falusi népességhez képest, velük ezután mások és másképp foglalkoztak. Nem is homályosította be az ő létük a Nagy Győzelem tényét.
Vagy tizenketten nem álltak be. Elhagyták a falujikot, elmentek három hónapra fel Gyimesbe, kinek merre volt ismerőse elment, elhagyta a falut. Osztán visszakerült, s annak adtak egy darab területet. Na, ez a tietek, kínlódjatok. (NG, 3)
Nálunk nem is kellett vóna legyen kollektív, mert hegyes vidék. De azt mondták a keresztváriak – vagy négy-öt ember, amelyikek szerették a lütyüt –, ha 24 órára es, de megcsinálják. Aztán meg es csinálták! (VéVI, 6)

Új életre ébredt hát a falusi földműves társadalom. A sokévszázados életforma betiltatott, s valami másnak kellett elkezdődnie. A „más”, az „új élet”lehetősége – alulról, a falusi társadalom oldaláról nézve – nem épp mosolygós arccal jelentkezett. S már az első lépéseknél megmutatta vasöklét is. Hogy a „magántulajdonnak” még a nyomát is – ha kell, erőszakkal is – eltüntetik. Amiként azt már megszokták a „kiválasztottak” az út egyengetésénél, a kollektív gazdaságok szervezésénél.
Hát alig írtam alá a belépési nyilatkozatot, s másnap reggel már jöttek, s esszeszedtek mindenféle szerszámot, még az ablakról a bütüdeszkát es lefeszítgették. A szekérnek a bütüdeszukáját, fel volt szerelve, nehogy beütődjék az istálló ablaka. Még azt es lefeszítették s elvitték. Egy szekeret odaadtam egy olyan embernek, akinek marhája nem vót, legalább az maradjon meg. Valaki béjelentette, jöttek a csendőrök, s nagy felhajtással elvitték azt es. Úgy, hogy teljesen úgy hagyták az embert, ami ruhája volt, abba. (VéVI, 6)
Ők semmit sem adtak, s nekünk, akiknek vót, jöttek, hogy adjad bé. Felmentek a padlásra, s mindenüvé, s amid van, add oda! S oda kellett adni! (CsS, 3)

Igen, mert hát az új elv a Közös Elve volt. És ott, a Közösben többet nem volt már enyém és tied. Az enyémnek és tiednek még az emlékét is ki kellett irtani az emberekből. Voltak, akik megbolondultak. Mások öngyilkosok lettek. Megint mások csak visszahúzódtak, összetették a kezüket, s azt mondták: Istenem, mondd meg, mi lesz velünk?
Hát uram, teremtőm, mikor bejövök ide, még most is látszik, ott a gerendába fel van karcolva, felakasztotta magát azon az éjszaka. Egy kicsi asztal van, egy kicsi kézimunkaasztalunk, az volt alatta, a lába alatt, de úgy le volt engedve a lába az asztal mellett. Hát én már tovább nem emlékeztem, hogy történt, hogy nem, met megijedtem, s összeestem. Emlékszem, mikor magamhoz tértem, akkorra már kint voltam az udvaron, s tele volt az egész ház, az egész udvar néppel. Isten hozta a nagyanyá¬mat otthonról, fentről, aki velünk maradt. Ő csak úgy lejött, s ott kapott engem a földön, így kívül az ajtón, akkor bejött a szobába, s ott a mama fölakasztva. Kiszaladt az utcára, kiál¬totta, hogy emberek, itt valaki volt, gyilkolás vagy mi, az unokám meg van halva a földön. Hát persze, ő megijedett, úgy látta, hogy élettelen vagyok, s az anyósom fel van akasztva a gerendára. Aztán bejöttek, a rendőrség itt szemben volt, nem messze, s mindjárt jött, a szobát bezárta, a kulcsot zsebre tette. Ott volt egy papír, egy levél, amiben megírta, hogy neki muszáj meghalni, mert ő nem tudja végigélni, hogy az utolsó állatot is kivigyék az udvarról…, s mi lesz belőlünk! Földönfutóvá kell, hogy legyünk. (BTA, 5)
Ugye, mit érezhettünk, amikor láttuk, hogy elvesznek mindent az embertől, be kell adni mindent, amit annyi éven át gyűjtöttél! (MS, 5)
Akkora ökröket adtunk be, hogy azonnal leszerződte a kollektív. El kellett vezetni a mázsáig, a mázsánál lemázsálták, s akkor a lánccal mentem haza. A láncokkal. Az ökröket vitték ők. Az ökröket vitték, elvették ők, nem fizették ki, már el vótak véve a kollektívnek, a kollektív adta el. Akkor elvettek egy vastengelyű szekeret, el boronát, ekét, kapáló mindenfélét. (VéVI, 6)
Mi olyan falusi gazdák voltunk, tíz-tizenegy hektárral, nagyobb része ilyen vót. De vót olyan es, hogy két hektár fődje vót, s olyan gyönyörűen gazdálkodott, hogy szép marhát tartott, hat-nyolc marhát, s gabonája vót.. Tudja, kinek a vérében benne van ez a gazdálkodás, abba nő fel… S van, aki tolja, taszítja. Mindenbe úgy van. A gazdálkodó emberrel is. Mikor tavasszal kimehettem a mezőre, mikor a pacsirták szólottak, nem adtam vóna, nem cseréltem vóna a királlyal. Nekem úgy tetszett a gazdálkodás, ha jó marhát kaphattam, jó marhát teleltethettem ki, s avval indulhattam tavaszon, nekem az vót az egyetlen élvezetem! S ha egy darab fődet megvettem, s legalább egy nap dolgozhattam már rajta, a vót a legszebb. S mikor arról le kellett modnani, gondolhatja bárki, hogy milyen szívvel mondott le! (KfF, 3)
Olyan állatom vót, olyan lovam vót – le tudom igazolni – a faluban olyan ló nem volt. Piros pejló vót! (TöI, 1)
Mikor beállottunk, azt mondták, hogy no, ezt a leltárt bé kell vinni. Bémentem, bévittem a gazdasági felszerelést: eke, borona, talyi¬ga, henger, két szekér s két tehén... (LőJ, 3)
Amit szereztem, mindent elvettek. Béadtam a fődet, amit kaptam vót az asszonytól kilenc holdat. Az mind elment. Egybe elment. S elment a ló, a szekér, minden. Az ökör es el! (SzőA, 3)
Akinek bár egy kicsije volt, nem adta oda örömmel. De tudtuk, hogy a széllel szembe pisilni nem lehet. Magadat vizeled le. (GFP, 3)
Ahol én lakom, én odaköltöztem egy lakásba, rozoga vót, rossz vót minden, kiépítettem, szép házat építettem rea, szép téglaistállót építettem, mindenfélét, kertet elrendeztem, s mindent, s akkor be kellett menni a kollektívbe. (KfF, 3)
A párt kitett a házamból, hogy irodát csinált ide. Azért, hogy új házam volt. S itt a közelben. Szekeret, mindenemet elvették. Két tehent és két bivalyat is. Vitték! (LiM, 6)
Béadtam 25 hold földet, 3 lovat, szekeret. 69 éves voltam akkor. Dolgoztam még sokat, kerekes ember voltam, avval dolgoztam. S most 150 lej nyugdíjat kapok. (MJ, 5)
Akkor egészségös vótam. Két lóval, szekérrel, hámmal, avval bévittek. Fájt biza, de nem volt mit csináljak. (BZs, 6)
Béadtuk a két marhát, béadtuk a szekeret, jármot, ekét, boronát, mindenfélét, mert le kellett adni. Muszáj vót leadni. H át nekem biztos, nehéz vót. (HTM (3))
Négy feketét adtam be, bizony. Én írtólag szerettem a szép állatot! De felesleges azt beszélni. Ami elmúlt, az vissza nem jő! Elvittek erdőt, mezőt, földet, lovat, szekeret, s most kapok huszonkét kiló kenyér ára nyugdíjt. Azt es három hónapja már nem adják! (SzaK, 3)
Ekét, boronát, búzavetőgépet, kukoricakapálógépet, két lovat, s tiszta új hámokat adtam bé. Két évet nem használtam! Jöttek utána, elvitték. Bé kellett adni a búzát, kukoricát, árpát, rozsot. krumplit (KssJ, 5)
Tiszta új szekerem vót, vasekém, vasboronám, mindent elvettek. Könnyű beszélni…De le kellett adni mindent! (DJ, 3)
Elébb még otthont tartottuk a marhákat, mert a kollektívnek nem volt hol. Az is a kollektívé volt, s egyéb el volt víve minden. Eleget mondtam, a kapálót bár tettük volna félre. Osztán meg kellett tanulni másképp kapálni, másképp dolgozni, másképp élni. (VéVI, 6)
Két tehent bé kellett adjak, bévittem, s akkor azt mondja, aki ott vót: ide gyúrjátok bé a sok tehent, s itt senki sincs, se aki ennik adjon, se aki megfejje, se éjjeli őr, én ezekkel mit csináljak? Maradj itt, aszongya. Mondom: én hogy maradnék itt? Há valaki kell e mellé a sok állat mellé! S addig mondott, hogy ottmaradtam. Legalább láttam az állatjaimat. (LőJ, 3)
Lerontották a sok drága lovat! De jókat! Mindent. (SS, 3)

Mindent, mindent. S tudomásul kellett venni, hogy lezárult egy szakasz, az élet egy szakasza, az embersors egy szakasza, s valami más veszi a kezdetét. S ami döbbenetes volt az „áldozatoknak”, a történelem útvesztőjében hánykolódó megalázott embereknek, hogy ami nekük drága volt, mert a munkájuk, reménységük, a vágyaik, törekvéseik, az izzadtságcseppeik tapadtak hozzá, ennek az új csinálmánynak – ami szomorú valósággá lett –, ennek az embert megalázó és embereket kiszipolyozó „közösnek” nem is kellett. Vagy javarészében nem kellett.
Szekérre rakták a gazdasági felszerelésünket, elvitték ki a mezőre, s ott elégették!!! Hát osztán mit is csináltak vóna annyi rengeteg kapálógéppel, boronával. A rozsda megette volna. Mit lehetett volna csinálni, mert most már a traktorok után nem kell a faborona s vasborona. Ami még ott volt egy darabig, azt ott a rozsda megette, de csak a kollektívé volt minden, a miénk semmi se már. (VéVI, 6)
Voltak olyanok is, akik megkönyebbültek. Megszabadulhattak végre a harapófogó kegyetlen szorításától. Igaz, hogy mindenük odalett, de megszűntek a zaklatások – legalábbis pillanatnyilag úgy tűnt –, megszűnt a kegyetlen harc, melynek célpontjai voltak. S ha üres kézzel is, de elkezdhették újra az életet.
Ekkor lettem én, kérem szépen, beengedve a társadalomba. Hogy aláírtam, én elhelyezkedhettem az állami iparban a textilgyárnál. Nem dolgoztam egy napot sem a gazdaságnál. (BF, 1)
S ezzel – szinte abban a pillanatban – kezdetét vette az elvándorlás. A falvak kiürülése. Miért maradj otthon? Mit kezdhetsz ott magaddal? Ha már többet nem vagy, nem lehetsz az, aki voltál, el innen, el valahová, ahol – talán – embernek fognak nézni. S még csak fel sem mérték, hogy ott is ugyanaz a helyzet, ugyanazok a viszonyok.
Ki vót írva, hogy a gyár a miénk, minden a miénk. A hatalom az övék vót. (CsS, 3)
De ez már egy más történet. Más színhely, más viszonyok, más körülmények. A falu még áll, tovább áll, tovább szuszog. S az embereknek meg kell szokni a más életet. Az eddigitől különbözőt. Kezdetben csak ízlelgetik a tegnap még szabad emberek, akik a maguk urai voltak, a szolgaélet másságát.
Újra kellett kezdeni az életet. (LőJ, 3)
Az vót a legnehezebb, hogy az embernek parancsoljanak... (MéF, 5)

És kik parancsoltak? Minden változáskor, minden felkavarodáskor a felszínre tör a salak. Az történt most is. A salak tört a felszínre, s az új parancsolók legtöbbször onnan, a salakból jöttek.
Egy tudatlanabb, egy gyengébb gondolkozású ember, az hogy vezes¬sen engem, az mondja meg, hogy hogy dolgozzam, amikor ő nálamnál sokkal de sokkal gyengébb gazdálkodó volt mindig; ez nagyon nehezire esett az embernek. (MéF, 5)
A vezetők azok általában olyanok voltak, akik nem voltak vezéregyéniségek addig, hanem … Mindössze egyet tudok olyant, amelyik becsületesen dolgozott itt, történetesen Jenőfalván volt egy Bot István nevezetű, már nem tudom a hányadik elnök, aki azelőtt mielőtt kollektív elnök lett volna, ő kimondottan keményen dolgozott az egész családjával, mert cserepet vetett. Tehát becsületes emberként dolgozott ő addig is. Viszont voltak aztán olyanok is, akik mindig munkakerülők voltak, s ezek aztán feljöttek. Nekem ennyi a kollektívről a véleményem. Ez a kezdeti állapotban. Mert később azért – már a hetvenes években – akkor már olyanok is voltak, akik tényleg szakmailag addig is magasabban álltak a nép között, itt gondolok karcfalvi Gidró Bélára például. (ZE, 1)
Te ide mész, te oda mész, s bizony, nem oda mentünk, ahova akartunk, mert már vezettek. Beosztottak bennünket. (SzJ, 6)

Egy ideig még a maguk módján ellenállnak az emberek. Vagy legalábbis nem törnek be.
Az első évben a föld egy része kapálatlan maradt. A nép nem ment. Sugdostak egymásnak, hogy úgyes vége lesz, nem tart sokáig ez a kollektív gazdaság, hagyjuk el, ne menjünk. (CP, 6)
Nem akartak dolgozni az emberek! Nem akartak dolgozni! A népek eltávoztak, hogy beadták a földet, a fiatalság bement a gyárba, a vasúthoz, és akkor az asszonyokra maradt, s nem ment a munka sehogy sem. (SzeJ, 6)
Nem voltunk ahhoz szokva, hogy a nap a hasunkra süssön, mert mi látástól vakulásig dolgoztunk, míg gazdálkodó emberek voltunk. S most megkérdezem: mét menjek ki, én a másik helyett dolgozzam? Na, láttam az ablakon keresztül, a nap felkelt, a csűr ódalát süti. Fel kéne kelni! Elérek, még korán van! Nyolc óra előtt hova mész? Na, mondom, jól jegyezzétek meg, gyerekek, mi parasztok sokat aluszunk, s ezt az állam meg fogja egyszer érez¬ni. Telt-múlt az idő, olyan jól ment, kérem, mindenféle megvolt, vitték a burgonyát, kilót kilóért cseréltük el, hízlaltuk a disznókat, bornyút, mindent, olyan élet volt kérem, hogy arany¬korszaknak is lehetne nevezni. Igen, de aztán egyszer ez nincs, az nincs, a kollektivisták sírnak, hogy egy szem gabonát nem kaptak, így, úgy... Na, mondom, úgy lehet, most érünk oda, amit én mondtam: „Parasztok, úgy lehet, sokat aluszunk, s ezt megérzi valaki!” S megéreztük. (GyT, 3)

S az eredmény meg is lett.
Hányták csomóba a répát, sok eső lett, összefagyott. Akkor mentek csákányokkal a kollektivisták, s úgy kockára elvag¬dalták. Ugyanabban az évben két karácsony között mentünk szánta¬ni Almásba. Csomortánnál látom a gabonás szekerek mennek a falu közt, viszik a kévés gabonát. A magherét ősszel nem tudták le¬kaszálni, márciusban kaszálták le. A kévés gabonát még vízke¬reszt napján is hordták, a herét egész télen, s márciusban csépelték. Hogy mennyi mag hullott el, kit érdekelt. (GyT, 3)
S a megoldás? A hatalom reagálása? Azokat bünteti, akik tudták a munkát, és akik végezték is a munkát. Bűnösnek találtattak, mert véleményük volt.
A munka nem ment úgy, ahogy kell, akkor a kulákokot ki kellett tenni. Tizennégy kulák vót beiratkozva, s ki kellett te¬gyük őket. Volt aki ezt nem érdemelte meg, például Páll Ferenc, a legjobban dolgozott az egész kollektívben... Azt kár volt kiten¬ni! Aztán a következő év tavaszán visszavettük őket. (KoA, 5)
A tudás, a helyi tapasztalat mit sem számított. Idegenek jöttek, a földműveléshez mit sem értők jöttek, aktivisták, „falumunkára” kiküldött gyári munkások jöttek, a párt szavával jöttek, s ők kezdtek dirigálni, ők kezdtek utasításokat osztogatni. Aki ellent mondott, az ellenség volt. Aki a józan értelem, a tapasztalati tudás szavával szólott, ha kell, el is vitték. Börtönbe is zárták. S ki akart visszakerülni oda, abba az üldözöttségbe, amelyből épp hogy megszabadult. És ki akart üldözött lenni? Szomorúan hagyták az emberek, hogy pusztuljon minden. Mert akik jöttek, azok – ha nem is rosszindulatból, talán inkább tudatlanságból – pusztítottak. Nemcsak az évszázados rendet zúzták szét, még többet vétettek azzal, hogy semmibe vették a nép tapasztalatát.
Amikor Stemmer elvtárs – a rajon egyik vezetője volt ott Kézdin – kiadta a parancsot reggel, a cséplőgépek azonnal meg kellett induljanak. De azelőtt való délután hatalmas zápor, vihar vonult itt Bélafalvától fel, vízben volt minden, akkor még kombájnok nem voltak, keresztekbe rakták a gabonát, áztak. Mondom, nem tudok megindulni a gépekkel, ilyen eső volt. De ez felső parancs, meg kell indulni. Jó, mondom, az embereket kiküldtem, hogy menjenek szárítsák a kévéket, verjék széjjel, hogy száradjanak meg. S hát jő egy brassói, akkor Brassó tartományhoz tartoztunk. Jő egy, s elkezdik. Éppen a mezőn találkozunk össze. Mért nem mennek a cséplőgépek, amikor ki volt adva a parancs. Mondom, mutatom neki, hogy nem, ezt a vizes gabonát nem lehet csépelni. Stemmer húzta ki a középső szárazakat, én tettem a kezibe a szélső nedveseket. (KöJ, 3)
Az nem számított hogy ő mi volt, milyen meszeriás volt, ő aktivista volt, s jött, máma ennyi meg ennyi területet el kell vetni. Hogy az milyen minőségű? Az nem számított. Vetni kellett, vetni kellett. S mikor aratni kellett, aratni kellett! Tehát ez a parancsuralom alatt ment. Akár száz példát lehet hozni a butaságra. Rengeteg eset vót. A földre rá sem lehetett menni, mert lágy volt, de nem számított, menni kellett. S avval több kárt csinált, mint hasznot. Ilyesmi sok volt. Nem idejiben való munkálatok es. Az egész határnak az összetétele olyan volt, hogy ez mindig megbírta a mélyszántást. Fölvidék felé voltak olyan területek, 10–12 cm lehetett a termőtalaj, nem vastagabb, s akkor a kavicsot felhányatta, s nem lett semmi. (ZL, 3)
Nálunk olyan sóderes a főd, sóderkavicsos. Mi, ugye, nem szántottunk bele, csak olyan húsz centire legmélyebben. Ahogy jött a kollektív, traktorok fölhányták a kavicsot s elvadult úgy, hogy semmi sem lesz, csak a perjefű. Addig is jól termett, amíg zsírja volt a fődnek, de aztán elvadult, a sok műtrágyával s az őszi mélyszántással. S aztán tavasszal csak a tárcsa, a tárcsa, a tárcsa, olyan perjék lesznek csak. A marháknak jó eledel, de csak azoknak, mert azok a perjefüvet megeszik. (SzÁ, 1)
Olyan földek voltak! Ma pedig tönkre van menve. Gyommá válott az egész. Sose pusztul ki a perje. Ellepi a földeket! (AnÁ, 3)
Viszik a trágyát ki a patak mellé, s ott a sok drága ganyélé, ami a földeken kellene, hogy legyen, az foly bé oda a patakba. Az Oltba. Ki vannak soványodva a földek. Nem teremnek. (GGX, 6)
Ha nincs olyan vezető, minden tönkremegyen. Itt nálunk így van. Most már nagyobb részin mindenütt úgy van. Mert nincs, aki a szívén hordozza. Vannak ezek a mérnökök, nekik ki van adva, mennyi hektár búzát vetsz, osztán ő avval nem törődik, elveti azt, akármilyen rossz fődbe. Ő a parancsot teljesítette. (KrA, 5)
Most egy éve nekifogtak, ezt a hegyet Tótitól Petriig mind letarolták, lesimították. Szántottak ottan, lökték le a lépcsőhegyeket, megegyengették, aztán nem vetettek bele semmit. Egész nyáron úgy állott kopaszon az a hegy. S jönnek a nyakamra, hogy szántsam fel a kapum előtt! S kint a határban ott maradnak a fődek parlagon. (SzeJ, 6)
Jöttek, zúgták, hogy egybe kell szántani a határt! Hogy nagy vetéstáblák kellenek! Amikor nem akartam engedni, hogy az évszázadok alatt kialakított sáncrendszert, melyen a hegyekből jövő vizek lefutottak a parcellák között, megszüntessék, a határt egybeszántsák, azt mondták, szabotálok. S kiraktak! (VaGy, 3)
Nincs a vizeknek lefolyása. Elvizesedett, elposványoso¬dott a határ! Mikor gazdák voltunk, a fődet ahogy szántották, a borozda megmaradt. Ha esős nyár vót, a borozdákba a víz lefolyt. Mindig dombra vót összehúzva a főd. (DP, 4)
S most a traktorok mennek keresztjibe, akkor vetnek hosszába, s ha egy kicsi eső van, nincs a víznek elfolyása. Azért megy tönkre a határ. (DcsI, 4)
Jöttek az aktivisták, s mondták: őszi mélyszántás, ez a modern gazdálkodás! Nálunk mindössze tíz centinyi termőtalaj volt, de az nagyszerű, az alatt kavics, kavics, kavics. Kértük, könyörögtünk, ne menjenek rá a traktorok a fődekre, vagy ha igen, állítsák úgy be az ekét, mert tönkreteszik a határt... Tönkre¬tették. Ma már fű sem terem! Elvándoroltak az emberek... Valamikor négy csorda vót. Ma egyetlen tehén van az egész faluban, s azt is alig tudják eltartani... (GeS, 5)
Most összesáncolták, négy és fél méter széles sáncokat ástak, amit az ősi öregektől megkaptunk utat, hogy bément a Marosba. 12 méter útszakaszt, feltörték aztot, essze-vissza sáncolták, gépekkel, három annyi időbe kerül a bémenetel, mintha ingyenesen menne bé. Úgy esszesáncolták. A sepedékes helyeket most traktorral hol felszántják, hol összemocskolták. Múlt tavasszal es, hogy megtárcsázzák, aztán belésüllyedtek, 8–10 traktor oda belé volt ülve, akkor mentek a nehéz gépekkel, avval szedték ki őket, olyan nagy hernyótalpasokkal. Azzal a fődet es jól összetörték. Ganyécsomó ganyécsomót ért, míg magánfődek voltak. Most amit kivisznek es felrobbantsák, s máskor elszórják, Isten tudja hol van gané, s hol nincs gané. Csak a madarak ganézzák. Olyan fődet adnak a tagoknak, mi es olyan fődet kaptunk, 15 zsák pityókát belétettünk, s 22-vel kiástunk. De azt hiszem, egy zsák hámoznivaló sem került belőle. (DP, 4)
Az történt, a tudatlanság. A szakmai hozzá nem értés. Jött az aktivista, s a pityókaszárat s a gyomot szárverővel leverették, hogy tudják a pityókát szedni. Pedig bé lehetett vóna silózni a pityókaszárat es! (RáB, 3)

És nem hallgatták meg azokat, akik még a szuszogását is érezték a földnek. Akik ide születtek, beleszülettek ebbe a természetes környezetbe. Mert minden földdarabnak, minden környezetnek más a természete. S akik tudták ezt, hiába figyelmeztettek. Ha sokat jártatta a száját, ki is tették a gazdaságból. Mehetett munkát keresni.
A mérnök azt mondta: Ebbe a földbe cukorrépát teszünk! Vót egy ember. Mérnök úr, ebbe a fődbe nem lesz répa! Mit beszél maga? Ilyen fődbe nem lesz répa? Akármilyen jó legyen a főd, de a répát nem termi meg! Ez nem létezik! Na, tessék, tegyék. Elvették a répát. Jő a mérnök úr, látta, hogy olyan szépen ki van kelve. Tessék várni egy picit! Jó lesz! Bár úgy lenne, de én tudom, hogy nem úgy lesz! Telik az idő, s hát olyan foltos lett a répa. Billeg erre, billeg arra. Valami baj van itt! Igen, baj van. És baj is volt, mindenütt baj volt, mert nem hallgattak az emberek¬re, nem hallgatták meg azokat, akik tudták, ismerték a határt. (JE, 5) S az új viszonyok alakították az embereket. Itt a becsület nem számított, sőt, inkább bűn volt a becsület. Hát miért legyünk bűnösök? Az alapos, gondos, a tudását becsületesen használni akaró ember „lusta” lett. Mert a slendrián jobban haladt, s jobban is keresett.
Így hát meg kellett tanulnunk másképpen kapálni, meg kellett tanulnunk másképpen dolgozni, nem úgy, ahogy mü, mert ha nem fu¬seráltál, akkor nem csináltál semmit. Ha nem siettél. Igen bizo¬ny, ott fuserálni kellett, ott gyorsan kellett dolgozni. Mikor a miénk volt a föld, lassacskán dolgoztunk, de rendesen. Most? (VéVI, 6)
Másképp kezdtek gondolkodni az emberek. Másként kezdtek látni! Hozzáidomultak az új rendhez, az új világhoz. Ahhoz a világhoz, mely magát a dolgozó nép rendszerének mondta. A Dolgozó Nép Rendszerének!
Ha esett az eső? Hadd el, essék! De rothad el! Hadd el, rothadjon, nem a miénk rothad el. Pedig nem úgy volt, a miénk is rothadt! De azt mondta bosszúból: hadd el, nem a miénk rothad! (SzJ, 6)
Mások lettünk. Megváltozott az embereknek a gondolkozása. Ha az embereknek az a tendenciájuk lehetett volna, hogy többet, s jobbat, akkor másképp állana minden. De hogy megalakult a kollektív, ahogy esett, úgy szottyant. Ha lee¬sett egy kéve vagy leesett tíz kéve vagy leesett húsz kéve, azon keresztüljártunk, s letapodtuk oda. De azelőtt még ami szál leesett, azt es felvettük. Vót olyan gazda, az sohasem ült fel a ganyés szekérre sem, az örökké utána ment, s ha egy falás ganyé leesett, felvette. (DS, 3) Ellenőrző Bizottság elnöke voltam. Esett, de csépeltettek. Itt voltak a kiküldöttek a megyétől. De csépeltettek, erősítették, hogy menni kell, de menni kell. Hát kérem, ok nélkül nincs okozat. Hogy mi volt ennek az oka? Az volt az oka, hogy a prémiumot megkapják, hogy ezen a részen a leghamarább befejezték a cséplést. Ellenőrzést tartottam az egyik társammal, s néztük, hogy azon a nyirkos gabonán a gép hátravitte a szemet. S akkor másnap falu felett csépeltek, s ott volt a farmernő, aki csépeltetett. Mondom neki: hogy is történt az a cséplés aBelső-Szunkán 12 hektáron? Sírva fakadt: Béla bácsi, parancsra csináltam, kellett csépeltessünk, én nagyon jól tudom, azt mondja, de azt mondták az aktivisták, ha nem tetszik, mondjak le. Na ilyen erőszakoskodások voltak az ők részükről, nekünk kárt csináltak. (RáB, 3)

Más lett a mentalitás! S rendre visszájára fordult minden! Míg egyénien gazdálkodtak, közösséget alkottak. Most a „közösben” elveszítették egymást az emberek. Elveszítették a másik figyelését, elfelejtették a másik gondjának a megértését.
Hát mit csináljak? Én nem ellenkeztem. Életemben büntetve nem voltam, a törvényt nem ismertem se jóba, se rosszban. Se milícián én nem voltam. Amit mondtak, köszönöm szépen, megcsinálom. Verést nem kaptam, hogy na, verjenek. Mikor gyengén éltem, mikor jól... (RéZs, 5)
Régen segítették egymást az emberek. Mondjuk, ha kihasadt a marhája, vagy nem tudott megborjúzni, s le kellett vágni, aztat a nép szerint s az igény szerint felporciózták, két kiló, három kiló, mi hogy, s akkor mindenkinek – ahogy jött – adtak egy csomót. Kiszabtak egy bizonyos mennyiséget arra a csomóra, s azt elvitte a nép. Akkor is, ha neki rendelt az Isten azelőtt való nap húst, de nem vót neki szüksége, ha mindjárt másnak adta vagy a kutyának adta, elvitte, hogy segítse azt az embert avval a pénzzel... Hovatovább nincs meg ez a segítő jóság. (KI, 6)

Mégis: ha a kezdetet vetjük össze azzal, ami később lett, az első éveket a későbbiekkel, a kezdetekkor jobb volt. Jobb volt, mert volt munkaerő, még a „mentalitás” sem változott meg egyik napról a másikra. S az állam sem vett el mindent Hagyott a kollektivistáknak is.
Édesapámot bétettük nappali őrnek a gazdaságba. De olyan fegyelmet tartott, hogy osztán jót. S ugye 365 napban, s ő 365 munkanapot kapott. (DS, 3)
Eleinte még ment a munka, met az osztalék is megfelelő vót. Akkor a törvény nem vót olyan szigorú, mint később. (FM, 3)
Jól jöttek minden évben az osztalékok, hogy mi abból nagyon jól meg tudtunk élni. S házat is vettünk, mások építettek, úgy, hogy nem volt szükségünk arra, hogy a kollektívtól kérjünk lakáshelyet, lakást. (KTI, 5)

A falvak is fejlődtek. Eddig a dolgos, éjt nappá tevő emberek minden erejükkel a földre koncentráltak, földet vásároltak a garasaikból. Most hogy a föld odalett, házak épültek. A fiatalság bejárt a gyárakba, egyetlen „vagyontárgy” a ház lehetett, így hát bontották le a régit, s építettek újat. Ahol volt friss munkaerő.
Tényleg beláttuk mi is, akik nagyon elleneztük, hogy nem rossz az egész, mert valóban voltak olyan emberek, akiknek kevés birtokuk volt, s nehezebben éltek, s így a munkájuk után elég jól. Kinek-kinek mennyi munkája volt, elég jól kapott gabonát s ezt meg azt. Nem akarok dicsekedni, de egy ideig nagyon jól ment. Volt olyan család, amelyiknek vagonszámra volt gabonája. Eladták, s építettek belőle. (MS, 5)
Osztán ott éjjel-nappal őrködni, dolgozni kellett. Fél év alatt annyira összegyűlt a munkanapunk, hogy 81 munkanapunk volt. Osztán tavasszal, amikor a marhák mentek ki, engemet béosztottak, hogy menjek el a tehenyekkel. Három gondozó vót. Elmentünk velük az erdőre, ott fejtük, sajtot csináltunk, minden. Tizenkét tehenyt adtak egy gondozó mellé. Hát így vótunk ott éjjel nappal. (LőJ, 3)
Egyszer egy gyűlésen megtették az uramat elnöknek. Mert azt mondták akkor már, nem lehet elnök, csak egy középgazda, s őt választották ki. Na, aztán ez volt még egy nagy bánat. Mert nem akartuk, hogy ő legyen elnök, mikor a kollektív mindenkinek az ellensége volt, s nekünk is. Hogy szidják, s minden. De már nem volt mit csináljunk. Megijesztették mindennel, hogy így lesz, úgy lesz, ha már a párt így akarja, akkor úgy kell legyen. Ő tiszta akart maradni! (BpMZs, 5)
Brigádos lettem. Kiosztottuk a területet. Egyes brigádok féltek attól, hogyha többecske lett,
hogyha felülhaladta a terményt, negyven százaléka az emberé lett a felülhaladott terménynek. Nem úgy volt, mint később, hogy közelébe se jutunk a plánhoz, hanem akkor kezdetén csak akkora volt a plán, ha jól dolgozott, felülhaladhatta. S akkor az ember s a család a felülhaladott rész 40%-át megkapta. S a munkanap után is osztottunk 3–4 kiló törökbúzát, 2–3 kiló búzát. Azután jött, már a romlásban, hogy pénzt fizetnek, nem adnak gabonát a népnek. A mi kicsi falunkból akkor bement 3–400 bikaborjú évente. Szerződtek az emberek. Érdek volt, mert abból csináltuk a pénzt. (MS, 5)
Emlékszem, annyi gabonát adtak. Méhészet is volt, mézet is adtak. Tyúk, csirkenevelde, disznónevelde. (CSzJ, 6)

Az éles-látók, a jelenségeket, a folyamatokat figyelők tudták, hogy nem lesz ez mindig így.
Én akkor megmondtam, most jól megy a kollektív, de eltelik 20–30 esztendő, a föld kiélődik a zsírjából, s többet nem terem. Nem is terem. Dobják a műtrágyát, s a műtrágya keményíti a földet, a búzatermés még elég jó, de bizony a kukorica már nem. Mert nem is dolgozódik meg úgy, ahogy kell. Megöli a nagy burján. Mire szedésre kerül, a burján is akkora, mint a kocsányok. (MéF, 5)
S akik végigélték a kollektív-élet három évtizedét, azt is látniuk kellett, mint ment lefele minden. A gazdaság a közösségek szétzúzásának is az eszköze volt. Ezért „elégelte” meg a hatalom, hogy egy-egy falusi közösség éljen, s külön–külön alkosson gazdaságot. Jöttek az újabb és újabb rendelkezések. Mintha minden-minden a kis közösségek ellen lenne. Ahol már kezdték megszokni az együtt-munkát, mintha szét kellett volna rombolni ezt. Elindult a mozgalom: egyesíteni a gazdaságokat. A rosszul menő gazdaságokat összecsapták a jól-menőkkel, s ez utóbbiak is kezdtek rosszul menni.
Összerakták a falvakat. Amíg külön volt a falunk, jól ment. Elég jól kaptunk, jól dolgoztunk, nem volt semmi probléma. De hogy egybevettek, nem számított, ki mennyit termelt, a négy falu egyformán kapta a javadalmazást. (MS, 5)
A „felső” szellem, a hazug világ szelleme áthullámzott ide is. Sőt: kötelezővé tétetett. A Hazugság Birodalmában miért lett volna kivétel a nagy Kíséreleti Telep, a falu?
Négyezer-négyezerötszáz kiló lett, s hetet kellett jelenteni. Nem volt igaz! Az embert rábírták az igazságtalanságra, a hazudozásra. Nem szerettem! Undorodtam! (MS, 5)
Nincs, nem vót meg az a terület, de jelenteni jelentették. Úgy jártam, az Ellenőrző Bizottság tagja voltam a gazdaságban. Jelentettek ötven hektár cukorrépát elvetve. Valahonnan – mi az Isten – nem tudom hogy, kaptam magam, magam mellé vettem a brigádost, felmértük, hát harminc hektár volt elvetve. S ötvenet jelentettek. Azt mondták egyszer egy határrészre, amit én mértem fel, az nincsen ötven hektár. Jó. De ki kell hozni legalább negyven hektárt. De azért ingyen fizették a traktorosokat, nem termett…Hazugság volt. (BJ, 6)
Hát kérem, lehetett. Mert az egész kommunizmus azon alapult, a hazugságon. Ez meg volt náluk. A fondorlat. Hogy fondorlattal tévedésben tartsanak. (RáB, 3)

Újabb és újabb ötletekkel jöttek, hogyan lehet az emberekben fölébreszteni a lanyhuló munkakedvet, hogyan lehet ösztönözni őket – azokat, akiket egykor nem kellett ösztönözni, tudták mi a dolguk, s végezték –, hogy újra odaálljanak a munka mellé. Ide közös, oda közös, jött az utasítás: ki kell osztani a családoknak a kapáló területeket, s hogy jól dolgozzanak, ami a terven felül terem, abból részt kapnak ők is.
Becsaptak! Öregek is voltunk, s úgy megfáradtunk, de kétszer kapáltuk meg, s gyönyörű kukorica lett. Kapáltunk, gon¬doztuk, hogy a harmad része a mienk lesz, de nem adták, nem en¬gedték, hogy leszedjük. Azt mondták, leszedi a gép. S hogy a gép leszedte, leverte, hogy amikor ott volt a cső, hát jaj, még máig is látom, még ott vannak a szemem előtt, hogy mennyi gyönyörű cső volt ott a földön! Mikor reggel elmentem én is, hogy szedjem fel, jött a mérnök és leszántatta. Azokat a gyönyörű csöveket beszán¬tatták mind! Alig adtak valamit. S a kapálást semmibe vették, még munkanapnak sem számolták el. Nem is írták, nem is jegyezték fel! Hát ilyeneket tettek! Szerződést kötöttek velünk, s tőlünk megkö¬vetelték, de ők semmibe vették. Hazudtak, hazudtak, mindig csak hazudtak! Az ember számított nekik a legkevesebbet. S a becsület! (GBA, 6)
A kollektív gazdaság megkapja fentről a mutatókat, a megyétől, s akkor joga van elhelyezni, mit hova. Azt mondja, kérem szépen, ebbe a dűlőbe nem búzát vetek, hanem árpát. Pityókát vagy tudom is én mit. Ha a tervbe valami nincs benne, nem tud termelni. Ami a tervben van, azt kell termelni. Annyit, amennyi a tervben van. S megadják a tervszámokat es, hogy hektáronként mennyit kell. Sokszor akartuk, hogy ezt a kultúrát vegyük ki, vagy tegyünk más kultúrát, ami jobban menne. Volt, hogy 150 hektár árpát kellett vetni. Oda kellett vetni, ahol hely volt. S voltak esztendők, hogy ilyen araszos árpa lett. Kombájnnal le se tudtuk aratni. Kaszával lekaszáltuk. Ha megengednék, hogy helyileg ami legjobban terem, azt tegyen az ember, akkor még lehetne gazdálkodni. De így? A másik az, hogy a búzát bévittük, 1 lej 50 bani a búzának az ára, de abból leütik a nedvességet, leütik az idegen magot, leütnek annyi midnenfélét, sokszor ötezer kiló búzából 2500-at ha elismertek. Elvettünk húsz hektár cukorrépát. Nem tudtuk megkapál¬ni. Nagypatakról cigányokat hozattunk, megkapáltattuk, s huszonötezer lejt fizettünk nekik azért, amiért tízezeret kap¬tunk, a tagok meg – ha dolgoztak is – semmit sem. (FM, 3)

A gazdaságok megalakulásakor 25 ár terület „háztájit” adtak személyenként. S a nép azon termelte meg a legszükségesebbeket. Aztán jött az új határozat. A 25-ből 15 lett. S abba a tizenötbe beleszámították kinek-kinek a lakása mellett levő veteményes- vagy virágos kertjét is. S ha az a kert nagyobb volt a megengedettnél, a plusz területet kiosztották másnak, megalázva ezzel ezt is és azt is. Látnod kellett, hogy az udvarodon idegenek járnak, rendelkeznek, gazdálkodnak. És az „idegen” – aki nem tehetett erről – ugyanúgy érezhette a helyzet terhét.
KISAJTOLTAN (#) Utóbb már annyira megszigorították a kollektív munkások¬nak a járandóságát, hogy a harminc ár háztájit, ha egy személy dolgozott, utoljára lecsökkentették tizenöt árra. S még utána már abba a tizenöt árba bemérték az udvart is, ami nem termett sem gabonát, sem semmit, úgy, hogy se árpát, se búzát, se zabot, semmit a világon nyolcvannégy óta az utóbbi öt évben nem adtak. (BmJ, 5)
Az a bizonyos föld, az a 15 ár úgy megfogja az embereket, muszáj dolgozni, ha nem, egy szem pityókának nem tudnak gazdái lenni. Akkor olyan eset es volt: este a munkabeosztáson azt mondtuk, első brigádból 15 ember ide megyen, a másodikból oda, harmadikból oda. Senki! Másnap menyek ki, hogy lássam, mi a helyzet. Senki arrafele sem ment. Következő nap ugyanúgy. Olyan esztendő volt, hogy itt az Olt mellett volt két hektár káposztánk, s nem tudtuk levágni, a tehenekkel kellett leetessük. Nem volt aki levágja, munkaerő nem volt. Akkor volt három brigádunk, s a három brigádba vagy száz fogat. Most összesen nincs húsz fogatunk. (FM, 3)
A tavaly elvették a kertet. Kértem, a feleségemnek mérjenek legalább valamit. Nem érdemlettük meg, hogy a feleségemnek a kertemből egy darabot adhassak... Odaadták egy cigánynak... (KuI, 3)

Az egykor büszke parasztságból a társadalom alja lett. Kiszolgáltatott, magatehetetlen, az idők sodrásának odadobott tehetetlenség.
Tönkrement a gazdaság. Már alig vagyunk benne! (BpMZs, 5)
Végül is a kollektív gazdasági évek alatt a termés nem csökkent, ahhoz viszonyítva, ahogy én emlékszem. A termés nem csökkent, csak keveset kapott a nép belőle! Szinte semmit. Mind az államnak be kellett adni. Na, ennyi! (ZL, 3)
Mi értelme van? Így is s úgy is azt kapod vagy azt nem kapod! Sokszor úgy érzem, ha így kell menni sokáig, megbolondul az ember! (SzeJ, 6)

A hatalom meg tehernek érezte az elöregedett falusi népet. Akik mindenüket odaadták, filléres nyugdíjakból kellett, hogy tengessék az életüket.
Mi építettük fel a gazdaságot, mi, öregekül. S most nem érdemeljük meg azt a nehány lejt. Hetvenben elvették annak a kevés nyugdíjunknak is a húsz százalékát. A feleségem hat éve a kapun túl nem járt. Négyszeri operálás, négyszer feküdt az aszta¬lon. Várják, hogy még dolgozzék? Éppen csak él. Én ma fuszujkát szedtem a kukorica közül. Nincs ki! Családom nincs, muszáj még dolgozzam, kínlódjam egyedül... (TM, 3)
Azért nincs nyugdíjunk, met nem vót munkamezőnk. Nem tudom, mennyi munkát csinált, egy esztendőbe csinált három hónapot. De azt es hogy csinálta? Nem adták meg a munkahelyet, ami kellett vóna. (FrI, 3)
Eltrehányodtak az emberek. Olyan gazdák vótak, első osztályú gazdák, de a kollektívbe nem mutatták. Ez a munka csak olyan kényszermunka vót. Mai napig es kimérik a sorokat, nem bírja megkapálni... Nagyolják, sipp, supp. (GyT, 3)
Mindenki irodista akar lenni, a fizikai munkával nem törődik. Nem akarja megfogni a kapa nyelét senki. (GhGy, 6)
Régen nem volt annyi mulató ember! Most nem gyűtti a pénzt, mert nincs fődre szükség. Eszik, iszik, s nem bánkódik. (GP, 3)

Kiüresedtek a faluk. Az elvándorlás szinte általános lett. Senkinek nem kellett a céltalan élet. Csak az öregek, a már másra képtelenek maradtak a földek mellett.
Megfogyott a községünk. Nem is olyan régen az egyházunk¬ban volt ezerháromszáz személy, és most már ötszázan vagyunk, ötszáz sem egészen. Ez a szomorú valóság. Erős község volt, mintaközség volt, magyar község volt valamikor. Tartottuk a magyarságot, ahogy lehetett, de nehéz volt. Hiába. A kollektív rosszul ment, s a fiatalságnak nem volt jövője. S lezüllött a falu. Ez a szomorú valóság. (GG, 6)
Mentek szerteszéjjel. Most nem igen van fiatal itthon. Volt itt sok szép fiatal, s mind elmentek. Nekem is egyik unokám Vásárhelyen, a másik Ludason, a harmadik Radnóton van.
Javarésze a fiataloknak mind blokkokba megy Dicsőbe. Mind odamennek. Szebenbe, Brassóba. Mind elszélednek, nem igen maradnak itthon. Annyi üres ház van mindjárt Dombón, ezek a jobb családoké, de nincs örökös, mert ha van egy-két gyerek, azok elvándoroltak, és itt maradt a telek, itt maradt minden. Eddig ezek a románok nagyon sok házat megvettek, de most már ők sem igen veszik, tőlek is a fiatalok mind elmennek... (MáGy, 5)
Ötvenkét éves koromban láttam, nem megyen a menet, hát sírva mentem a kőbányába, mikor a főd elment, negyvenvalahány éves valék már, de sírtam felfele az erdőn, hogy Istenem, mire jutottam! Az embereknek nincs meg a ragaszkodásik, mint azelőtt. (GZ, 3)
Pedig kezdetben volt egy olyan mondás: nekem a gyár ne szóljon! Akkor még az állami munkától féltünk! De aztán... (GyT, 3)
A zsákból hátizsákot csináltam, s mentem a kőbányába. Akkor hét végén hazaküldtek, hétfőn csak az jöjjön vissza, aki papírral jön, hogy nem kollektívtag... Vissza kellett maradnom... Aztán úgy hallottam, felvétel van a bányában. Ötvenkét éves koromban lettem bányász! Mások ebben a korban már mentek nyugdíj¬ba, s én még tizenkét évet dolgoztam. (GZ, 3)
Most már a fiatalság gyárba jár. S a menyem akarta, hogy el is menjenek. Inkább adják el a szép lakásokat, a fiatalok mind mennek el, s nincs, aki lakja. (KzI, 1)
Az öregek elhaltak, a fiatalok nagyrészt elhagyták a falut. Volt hétszáz lélekszámon fejjel, aztán hatszáz, s úgy jövögetett lefele. A születési arány sem volt az, ami azelőtt, a mi gyermekkorunkban. Egy, kettő, s az sem. Ugye az ilyen nem szaporít... (VaB, 3
)
S ami a legszomorúbb: megszűnt a föld szeretete is. Az egykor minden most semmi lett…
Nem szeretik a gazdaságot... Az egyik fiam Brassóban van, gépen. A másik es a mesterséget szereti jobban. (FNE, 3)
A kollektívben most má minnyá nincs senki, mert kiöreged¬tek, nyugdíjba mentek. Most hozzák a városiakat ki! Azokkal gazoltatják a határt... (VJ, 5)

Még élénken él az emlékezetekben: teherautók viszik az apró gyermekeket, ősszel, a betakarítás időszakában megáll az iskolákban az élet, szünetel tanítás, mindenkinek „arccal a földek felé” kell fordulnia. A mezőgazdaság rohamcsapatai az iskolások lesznek. A gyermekek a terményt gazolva játszadoznak, dobálóznak a krumplival, a munkások – akiket ugyanúgy akaratuk ellenére vittek oda – beletapodják a termést a földbe, mintsem hogy lehajolnának érte. A társadalom új erkölcse most már meghonosodott itt, a földeken is.
Elmentek innen a népek, mert itt nem lehet megélni. Egy kicsi árpa, egy kicsi zab, az es hitvány, mocsok. S a pityóka, de most arra es reatámadtak a vadállatok. S jött az a kolorádó bogár, a pityókának megette a lapiját, s nem tud kifejlődni. S mennyi állatot megettek a medvék, még ha számolom, nyolcvanat is, vagy még többet, s ha megölné, megbüntetnék. Mert csak valutáért szabad kilőjék a nyugatiak. Vagy a mieink, a nagyok! (DnJ, 2)
Az évek múlásával már a kollektív élet kezdetei is „szép” emlékké válnak az emberek tudatában. Igen, mert akkor, de most – mondták az emberek a nyolcvanas években. De most! „Most” szörnyű minden. Akkor tűzte ki céljául a Ceauşescu rendszer a tönkretett falvaknak a föld színéről való eltörlését.
Ha adnának legalább pityókafődet, de elvették. Egy darabig adták, s elvették. Egy darab fődet, 26 árt adtak, de azt es elvették. Azt mondja, én nem tudok dolgozni. Mondom, éppen azért kéne adjon, hogy nem tudok dolgozni. Adtak vóna, vajegy kicsi pityókát beletenne az ember, mint más es, de nincs. Legalább az a kicsi pityóka lett, de most azt a fődet es elvették. Pedig nem válogattam a munkát, mindent felvettem. Két hétig cséplőgép tetejin is vótam Dálnokban, Beczás Imrénél. Mi azét ha szegények vótunk, nem vót semmi fődünk, se semmi, de azét szekérszámra hoztuk haza a gabonát, a két heti cséplését. Ott vótam a gép tetejin, vágtam a kévét, s eresztettem. Ha dolgozott, megfizették. Most? (AKM, 3)
Most a kerthelységeket is mind veszik el. Azt is minnyá kiszorítsák, hogy semmit se kap. Tizenöt ár a legtöbb. Eddig ha meghalt az egyik, de a másik hátamaradt, mondjuk mint én, a feleségem meghalt, akkor még a 30 árhoz jogos volt. De most elveszik annak a részit, s csak 15 ár jár. S akinek van valami élhetősége, az nem kívánkozik a kollektívbe. (GZ, 3)
Ma nincs ember, aki szeresse a földet. Akkor, kérem, szerelmes volt a gazda a földjibe. Én amikor az én földemre mentem, mintha az én húsomból lett volna. Szerelmese voltam az én tulajdonomnak. Az az iparos az ő iparának a szerelmese volt. S állandóan forszírozta, hogy többet, jobbat, szebbet termeljen. És mi volt a gyáraknál. Fegyelem volt! Máma? Mindent tönkretesznek. Akkor megvolt minden szakmában, hogy fejlődni akart. Ma nincs ilyen. Csak hogy kapjon valamit, azért dolgozik. S mert akárhogy dolgozik, ugyanannyit kap, nincs, ami hajtsa az embereket. (AnÁ, 3)
Régen összefogták a kezüket, ha mentek vetni, mentek erre-arra dolgozni. S volt áldás. De most nincs áldás semmi munka után. Most csak sok kell, de hogy hogy, nem törődnek, hogy hogy megy az. Megváltozott nagyon minden. Régebb nyugodt volt az ember. Akkor is dolgoztunk, nem mondom, sokat kellett dolgozni, de volt eredménye a munkánknak. Volt kedvünk. Az övé volt. A sajátja. Most elmegyek dolgozni, s nem tudom én, hogy kapok vagy nem kapok valamit. Így, ilyen életet nem lehet élni... (NGy, 6)
Házat építettem, csináltattam harminc-negyvenezer téglát. Jött a rokonság, a jóemberek, a szomszédság, jöttek a szekérrel, s behozták. Tudok olyan falut, hogy a kőművesek, az ácsok is ingyen mentek... (SzfP, 6)

Csak a panasz, csak a panasz... Mintha világvége! Az embereken erőt vett a reménytelenség. A teljes kilátástalanság. A régi falu odalett.
A mai fiatalok egészen lemondottak a mezőgazdasági munkáról. Őnekik csak az tetszik, elmennek az üzembe, s ledol¬gozzák a nyolc órát, s hazamegy, s vagy pihen, vagy megyen szóra¬kozni, de azt nem kívánja, hogy menjen a mezőre, mint mi. Azzal, hogy a mezőn mi lesz, mi nem lesz, nem törődnek. Otthagytak. (RI, 1)
Erre teljesen rá volt állva a rendszerünk, a parasztot le kell törni! Na, le is törtek, le is építettek... (GyT, 3)
Megváltozott a világ, megváltoztak az emberek. Mintha rosszabbakká lettünk volna. Vagy csak szerencsétlenebbé? (NGy, 6)

A sarkából kifordított világ képtelen helyzeteket produkál. Az embereknek – valamikor – az állat volt a mindenük. Most? A boldog világban? Szabadulni, szabadulni tőle. De hogyan?
Kötelezik, hogy tartson tehenet, de kaszáló nincsen... (SzőJ, 6)
Szinte a lehetetlent kell teljesítened. Nyilvántartásokat vezetnek arról, ha borjúzó a tehened. Suttyomban nem vághatod le a fiatal borjút, mert megbüntetnek, még börtönbe is zárhatnak miatta. Mert hát az állatállomány!
Ha levágod, megbüntetnek. Még megdögölnie sem szabad... (GZ, 3)
A megszorított emberek kitalálják a megoldást. Az „ügyesebbek” gyilkolnak. Meggyilkolják saját állatukat. Az újszülött borjúk, csikók fejére nájlon-zacskót húznak, majd jelentik, hogy halva született.
Nincs nyugdíjam. Egy lejt se kapok. Az uram kap kétszáz lejt egy hónapra, azt is öt-hat hónaponként kapja meg. Élünk, ahogy lehet. Mindent megvonunk magunktól. (FTA, 2)
Kapok százharminc lejt, van három állatocskám, nincs, amit ennik adjak, s nem engedik eladnom. A kancát le akartam szerződ¬ni, hogy adjam be, nem engedik! Nem kell. De el sem adhatom. A tehenet eladnám, sőt: tiszta ingyen is odaadnám, csak vigye el valaki! Mert: levágni nem szabad, az állam nem veszi át, a tartása pedig ráfizetéses... Adnám, de tiszta ingyen sem kell. (HL, 2).
Nekem olyan helyeim voltak, ahol csoda terméseket tudtam produkálni. Ma semmit sem termik. Annyi föld van, amelyik semmit sem termik. Nagyüzemű gazdaságban a föld, az állatállomány tönkre van téve. Csontra száradnak télbe le a marhák, rengeteg megdöglik minden esztendőben. Régen a leggyengébb gazdának es jobb volt az állata, mint máma a kollektívé. Leromlottak, alig van tejik. Nyáron jőnek egy kicsit helyre, a legelőn... (AnÁ, 3)

A kollektívtől nem kapok egy lejt sem, sem egy szem gabonát, még pénzért sem. (BZs, 6)
Ebben a leromlottságban is célpont minden ember. Tehetetlensége bűntény. Gondolata, vágya, istenhite: szintén. Felelősségre kell vonni! És a hatalom ott áll lesben, keresi az okot, hogy büntethessen. Hisz a rendszer az áll, s hogy állni tudjon tovább is, az alappillére a félelem maradt. Aki fél, az kezelhető. Kézben tartható.
Mindössze az a huszonöt ár földünk van... Pityóka, tojás, majorság, ezeket adjuk be. Van tejplánunk is! Ha nem tudja beadni az előírás szerinti mennyiséget, bűnténynek tekintik, s büntetik. (BiA, 3)
A tavaly négyezer lej büntetést róttak rám, fizessem meg a nyolcszáz liter tejet duplájával. Nem adtam egy lejt sem. Küldtek egy hivatalos felszólítást a vejemnek. Nem fogadta el. Én sem fogadtam el... Senki se nézi, van-e teje annak az állatnak... Alig tartja fenn saját megélhetését, nemhogy még tejeljen! Ezt nem akarják belátni. Leadnám, s nem veszik át. S disznót is kell szerződni, arra is kényszerítenek, de nem adnak semmit. Hát miből a francból szerződjünk? Miből tartsuk, miből hízlaljuk? Az idén megint nyolcszáz liter tejet róttak rám. (SzeJ, 6)
Csak az a szerencsém, a Jóisten jó gyermekeket adott. Jó a fiam, s jó menyeim vannak. Pedig nem érdemlem meg, mert gyak¬ran leszek rosszul, s amikor rosszul leszek, nem tudom, hogy mit csinálok, nem tudom, hogy mit beszélek. Kimentem ide, s ahogy kimentem, elhomályosult, s azt mondtam: Jézus, Dávid fia. Arra emlékszem. Mikor jobban lettem, ott a sezlonon ébredtem fel... Mi mindenen mentünk át! Nagyon tönkretettek... Ahogy elestem, az órát elejtettem, s eltörött a tenge¬lye... Miből vennék újat... Akkor megint a szemüvegemet ejtettem el, s a két karját ötven lejért csinálták meg. S na, a százhat¬vanöt lej nyugdíjból az ötven lej má odament... S akkor a sok orvosság... Mindent a gyermekeimtől kapok... Pedig igazán semmi panaszom nincs. Semmi sem hiányzik, csak a boldog halál... Az... (MBM, 1)
De hadd mondjak valami vidámat is…Felveszi? Vegye! A medve, a szarvas, s a szamár összeegyeztek, hogy kimennek Magyarországra, me ott jobb lesz. Elindultak, hogy kérjenek engedélyt. A medvének nem adták ki. Nem adjuk ki, aszongyák, mert neked a bőröd olyan fontos nekünk, hogy ki nem engedhetünk egyáltalán. Mehetsz! Akkor ment a szarvas. Neked sem adhatjuk ki, mert az agancsod olyan valuta nekünk, minden évben változtatod, hát nem adhatjuk ki. Mehetsz haza te is. Ment a szamár, s annak kiadták. Büszkén mondta: na, tü nem mehettek! Azt mondja: nekem kiadták, mert a kollektívet otthagyta már a kakas is, a tyúk is, a ló is. Na. A kakas azért hagyta ott, mert azt mondta: hiába kukorékolok, nem akarnak felkelni az emberek. A kutya azt mondta: azért hagytam ott, mert hiába ugatok, mégis lopnak. A ló észrevette, hogy majd az őszre a bőréből akarnak fizetni, s úgy elment, hogy nem kapták sehol. A tyúk, a bolond, mindennap kettőt tojt, ezt sokáig nem bírta, s megdöglött. S nemhogy eltemették volna csendesen, még kitették a kollektív oldalára: élmunkás voltam, mindennap kettőt tojtam, normát döntöttem, s beledöglöttem. Azóta egy élmunkás sincs a remetei kollektívben. Nincs élmunkás egy sem. De még munkás is alig. (KG, 5)
Csak múlik az élet, örömöm alig volt... A lábaim dagadnak, mind a kettő, nem tudok járni, nem kapok semmi orvosságot, s reményem sincs, hogy meggyógyulok... (RéZs, 5)

Igen – remény sincs. Érezték, mondták az emberek. Ezt hozta a Boldogság Útja. A világmegváltó párt teljesítette feladatát. Átalakította, teljesen átformálta a falut. Az életet. Megszűnt a természetes rend, megszűnt a hagyományrend, eltávolodott az ember az embertől. Mindenki egyedül maradt. A rendtartó székely falu többé már nem tartotta, nem tudta tartani a Rendet.

ADATKÖZLŐK:

(1) Csíkszék, (2) Udvarhelyszék, (3) Háromszék, (4) Gyergyó, (5) Maros- és Kis-Küküllő mente, (6) Más

AKM (3) Andokné Kiss Mari, Zágon, 1883
AnÁ (3) Antal Árpád, Nyújtód, 1896
BF (1) Balázs Ferenc, Nagytusnád, 1912
BiA (3) Birtalan András, Bita, 1902
BJ (6) Budai János, Ürmös, 1902
BmJ (5) Berekméri János, Gernyeszeg, 1925
BpMZs (5) Bényi Peti Mihályné Marczika Zsuzsa, Királyfalva, 1918
BTA (5) Brázdilik Ödönné Tasnádi Anna, Bethlenszentmiklós, 1931
BZs (6) Berszán Zsigmond, Alsórákos, 1899
CP (6) Czika Péter, Halmágy, 1898
CsS (3) Csóg Sándor, Magyarhermány, 1888
CSzJ (6) Czika Péterné Székely Juliska, Halmágy, 1930
DCsI (4) Deák Pálné Csergő Ilona, Gyergyószárhegy, 1931
DJ (3) Dénes János Honvéd, Árapatak, 1899
DnJ (2) Dénes János, Varság, 1904
DP (4) Deák Pál, Gyergyószárhegy, 1924
DS (3) Demeter Sándor, Sepsikőröspataka, 1911
FM (3) Ferencz Mihály, Mikóújfalu, 1920
FNE (3) Ferencz Imréné Nagy Emma, Kommandó, 1909
FrI (3) Ferencz Imre, Kommandó, 1904
FTA (2) Fábián Mihályné Tófalvi Anna, Korond, 1920
GBA (6) Grépály Andrásné Bakó Anna, Halmágy, 1911
GeS (5) Gergely Sándor, Pipe, 1924
GG (6) Gergely Géza, Halmágy (sz. Ohio állam), 1908
GGX (6) Grépály Gizella, Halmágy, 1922
GhGy (6) Grépály Halmágyi György, Halmágy, 1906
GP (3) Gróza Péter, Szárazajta, 1915
GZ (3) Gáll Zoltán, Szárazajta, 1910
GZ (3) Gáll Zoltán, Szárazajta, 1910
GyT (3) György Tamás, Bélafalva, 1923
HL (2) Horváth Lajos, Korond, 1924
HTM (3) Hodor Istvánné Tamás Mária, Kézdiszentlélek, 1920
JE (5) Józsa Endre, Eckentelep, 1899
KfF (3) Kovács Fejér Ferenc, Kézdiszentlélek, 1908
KG (5) Kacsó Gergely, Nyárádremete, 1906
KI (6) Kiss István, Szépkenyerűszentmárton, 1911
KoA (5) Kovács Albert, Kerelőszentpál, 1919
KöJ (3) Könczei József, Esztelnek, 1926
KrA (5) Korondi Antal, Várfalva, 1924
KssJ (5) Kiss János, Nyárádcsíkfalva, 1910
KTI (5) Kusztos Sádorné Tós Ilona, Nyárádsellye, 1922
KuI (3) Kuti István, Szentivánlaborfalva, 1910
KzI (1) Kozma István, Csatószeg, 1911
LiM (6) Linn Martin, Sárkány, 1900
LőJ (3) Lőrincz József, Bardóc, 1924
MáGy (5) Márkos György, Küküllődombó, 1895
MBM (1) Márkos Ignácné Bartalis Magdolna, Csíksomlyó, 1895
MéF (5) Méder Ferenc, Szászdányán, 1914
MJ (5) Máthé József, Vadasd, 1893
MS (5) Máthé Sándor, Szászcsávás, 1924
NG (3) Nagy Gergely, Szárazajta, 1921
NGy (6) Nagy György, Türe, 1920
RáB (3) Ráduly Béla, Kézdiszentlélek, 1919
RéZs (5) Réti Zsiga, Vámosgálfalva, 1912
RI (1) Ruszuly Imre, Csíkszentkirály, 1911
SS (3) Sütő Samu, Páva, 1904
SzÁ (1) Szabó Árpád, Madéfalva, 1922
SzaK (3) Szabó Károly, Zabola, 1898
SzeJ (6) Szentpáli Jenő, Bácsi, 1907
SzfP (6) Székely Feri Pista, Kiskapus
SzJ (6) Szabó János Rózsa, Türe, 1913
SzőA (3) Szőcs András, Nagybacon, 1897
SzőJ (6) Szőcs János, Cegőtelke, 1921
TM (3) Tök Miklós, Komolló, 1897
TöI (1) Török Illés, Csíkszentdomokos, 1899
VaB (3) Vajna Balázs, Albis, 1921
VéVI (6) Vén Árpádné Veress Ida, Keresztvár, 1914
ViB (3) Vilikó Béla, Tamásfalva, 1923
VJ (5) Varga János, Marosbogát, 1903
ZE (1) Zágoni Elemér, Karcfalva, 1944
ZL (3) Zajzon Lajos, Szentivánlaborfalva, 1933'


.: tartalomjegyzék