Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Június
Vári Attila

A cárné kegyeltje. Emma Alexandrovna Réthy


1. E.A.R TÖRTÉNETE NAGYAPÁM OLVASATÁBAN


A Bécsi Döntés után néhány nappal az anyaországhoz visszatért Észak-Erdélybe érkezett egy különös asszony. A Vöröskereszt által hitelesített, eredetileg japán nyelvű papírjaiból kiderült, hogy a szovjet–japán háború idején, 1939-ben, az előrenyomuló japán császári csapatok Halhin Gol környékén egy szovjet kényszermunkás- és hadifogoly-tábor felszabadításakor találtak rá társaival együtt.
Japánból Szingapúr, Szuez érintésével egy német kereskedelmi hajón jött a hamburgi kikötőig, de a háború kitörése és a Gestapo érdeklődése miatt csak 1940. október vége felé ért haza.
Haza?
Papírjai szerint, amelyet a japánok a zsákmányolt tábori nyilvántartás alapján töltöttek ki, Emma Alexandrovna Réthy, született 1898-ban Szentpéterváron. Nemzetisége magyar.
Különösnek tartotta a város, hogy gróf Bánffy Miklós kocsiján érkezett ez a betegesen sárgabőrű, petyhüdt arcú nő. De a helyi újságban megjelentetett riport, s az a tény, hogy nagyapám járt el a rokonok által bitorolt ház, s a szomszéd községben elterülő közepes birtok visszaszerzésében, bizalmat keltett iránta.
A város legjobb ügyvédje vállalta, hogy közjegyzői nyilatkozatának alapján Emma megszerezheti azt a kisebb vagyont, amelyet édesanyja még az első háború kitörése előtt helyezett el egy svájci bankban.
– Ezt a városi ifjúság taníttatására fordítom – mondta az újságírónak.
Az erős dohányosokra jellemző alt hangja, idegen hangsúlya és viselkedése, örökkön rendetlen őszes fonott kontya, s férfiasan durva keze ellenére is volt benne valami vonzó. Iratai szerint negyvenkét éves volt, de mindenki hatvanra saccolta, s ezen aztán már senki sem csodálkozott, amikor megtudták hányatott életének néhány részletét.
Nagyon hamar megszerette a város, s még azt is elnézték neki, hogy, amint mondani szokta: – Tíz esztendő rabságot kell bepótolnom –, s a városi fényesben, a főtér legúribb vendéglőjében az ő kedvéért tartottak bundapálinkát.
Asztal alá itta a férfiakat, s időnként elkergette a különterem zongoristáját, s századeleji dalokat játszott. Olyanokat, amelyeket színésznő anyjától tanult, aki a háborút követő spanyolnátha idején halt meg, útban az orosz–német határ felé. Német és orosz, magyar és spanyol dalokat énekelt a zongora mellett, s ha már tetőzött a hangulat, percekig jódlizott, azt sem lehetett látni, hogy mikor vesz levegőt.
Az asszonyok sem voltak féltékenyek rá, mert a „draba”, ahogy eleinte nevezték, tavasztól őszig asszonyzsúrokat rendezett falusi birtokán, papagájlikőrt, tojáskoktélt, különös édességeket készített, s fennen hirdette, hogy a pletyka a legjobb dolog a világon, még a nagy Shakespeare sem tesz egyebet, mint azt, hogy elpletykálja úri famíliák viselt dolgait.
Tábort szervezett a fiataloknak, híres rendezőt fizetett, hogy a karácsonyi jótékonysági előadásuk sikere bekerüljön a fővárosi lapokba, s a politizáló, különböző pártokhoz tartozó férfiaknak felajánlotta, hogy városi lakásán vitaesteket rendezhetnek.
A helyi újságban szinte külön rovatnak számított az a híradás, mely „A szalonban történt” címmel számolt be az Ébredők, a szocdemek, vagy éppen a rojalisták által rendezett kerekasztal-megbeszélésekről, amelyet Emma szakácsa minden alkalommal ünnepi vacsora készítésével tett emlékezetessé.
Értett az emberek nyelvén. Egyik ösztöndíjasa, egy kacskalábú festőművész, akit testi hibája miatt nem soroztak be, s így egy egész évet tölthetett Rómában Emma pénzén, fölkereste az Ébredő Magyarok, azaz akkor már a Nyilas párt nevében. Egyenruhát viselt, s bicegő-kacsázó járása, s a hozzá társuló uniformis miatt Emmának nevethetnékje támadt, de tréfával ütötte el kitörő nevetését.
– Nézze, kedves Goristán úr, én aludni nem tudok, nekem az ébredéssel nincs semmi bajom… De félre a tréfával. Hogy nézne ki, ha egy némettel, orosszal kevert asszony beállna valamilyen magyar nemzeti pártba? Én szívesen pénzelek minden mozgalmat. A bélyeggyűjtőket, az asszonykórust, hadiárvákat, özvegyeket, de ne várja el tőlem senki, hogy beálljak egyetlen párt zászlaja alá.
Sikerült elérnie, hogy az általa szervezett revíziós felvonuláson, amelyen Dél-Erdélyt követelték a románoktól, amelyre ezer petróleumos fáklyát rendelt, egymás mellett vonuljanak a különböző pártállásúak, s a demonstráció után, a felállított sátraknál flekkenező város egyik notabilitása, egy özvegy orvos, tanúk előtt megkérte Emma kezét.
– Doktor úr, nekem az egész város a családom, hogy választhatnék egyet az egész közül. Aztán meg a házasság arra való, hogy gyermekei legyenek az embernek, de ebből mi mindketten kikoptunk már.
Megszokták darabosságát, azt, hogy egyáltalán nem volt nőies, s azok, akik eleinte per „draba” beszéltek róla, most úgy emlegették egymás között, hogy a „kedves Emma”.
Időnként Bánffy is meglátogatta, ha a városban volt dolga, s a háború kitörésének előestéjén hivatalos, katonatiszt által vezetett kocsi jött utána, s Pesten találkozott a honvédvezérkar néhány vezetőjével. A találkozón ott volt a katonai elhárítás főnöke is.
– Megértem magát – mondta néhány nappal később Emmának nagyapám. – Ha elfogadta volna Werth Henrik vezérkari főnök ajánlatát, akkor tiszti rangot kapott volna, s egy esetleges magyar–orosz háborúban akár a frontra is kiküldhetnék. Orosz tolmácsaink nem a legmegbízhatóbbak. Többnyire bölcsészek, akik irodalom-centrikus lelki alkatuk miatt összetévesztik Tolsztojt és Csehovot Sztálinnal és Leninnel. És Trockijjal szimpatizálnak titokban.
Emma azzal tért ki a vezérkari felkérés elől, hogy egészségi állapota, a lágerben összeszedett ízületi gyulladása, időnként föllépő súlyos depressziója, s nem utolsó sorban az a tény, hogy néha részegre issza magát, s ilyenkor fecsegni szokott, alkalmatlanná teszi egy ilyen fontos és titkos feladat végzésére.
– Ön nem szokott fecsegni – mondta az elhárítás tisztje. – Ellenkezőleg. Értesülésünk szerint mindig kitér a kényes kérdések elől, ha a lágerről, a cári fővárosban eltöltött éveiről kérdezik. Ha nem lennének pontos információink, s ha indiszkréció folytán nem szivárogtak volna ki Önről adatok, senki sem tudná, hogy kicsoda is voltaképpen.
– Egy senki – sóhajtotta Emma. – Egy olyan örökös, akinek nincs örököse.
Az újságok megírták annak idején (mesélte nagyapám), hogy Emma anyja megszökött a családjától, egy darabig a pesti operában volt balerina, aztán egy, az orosz cári külügyben dolgozó magas rangú tisztviselővel, aki a Románovok tokaji birtokait ellenőrizte, Szentpétervárra ment. Mesélt nagyapám másféle dolgokat is, és én szinte látni véltem elbeszélése alapján, hogy Emma derékig érő gumicsizmában hogy horgászik galócára, pisztrángra a hegyi patakokban, s hogy a Görgényi havasokban golyóspuskájával medvére, farkasra, szarvasra vadászik.
Mert mestere volt minden úri passziónak. Lovagolt, és agyaggalamb lövészversenyekre járt, s kis Topolino Fiat kocsijával olyan vadul közlekedett, hogy azt már maga a rendőrfőnök sem tudta szó nélkül megállni.
Emma nevetett a dorgáláson, tréfálkozva fenyegette a főrendőrt, hogy visszavonja az első világháborús rendőr- és csendőrözvegyek számára tett alapítványát.
– Ugyan, kedves Dániel – mondta az ezredesnek –, az egérke (olaszul a topolino egérkét jelent) egyik kulcsa mindig a rendőrségi ügyeletesnél van, hogy ha éjjel eseményhez vonulnak, ne biciklin menjenek, hogy gyorsabban érjenek a helyszínre. Akarja, hogy visszavegyem a slusszkulcsot? Vagy pedig állapítson meg előre, egy évre gyorshajtási átalányt. Azt befizetem a rendőrgyerekek karácsonyfájára.
– Olyan, mint egy romantikus regény hősnője – mondta róla a főkapitány.
Már a háború alatt történt, amikor jegyre adták az élelmiszereket, Emma több láda jegelt, csalánlevélbe csomagolt friss pisztrángot ajándékozott nagypéntek előtt a városháza tisztviselőinek, s a jegyző, aki híres horgász szerepében szeretett tetszelegni, azt állította, hogy mérgezéssel, maszlagolással fogta ezt a tömérdek halat, de a városi tisztiorvos és a hatósági állatorvos fölfedezte a zsákmány száján a horog nyomát.
– Gombostűvel csinálta, utólag – erősködött a jegyző, amivel azt érte el, hogy Emma egy negyedkilós doboz szabósági gombostűt meghajlíttatott horogformára, s azzal a megjegyzéssel adta át a jegyzőnek, hogy talán a főjegyző úr ilyennel szokott halászni, azért nem fogott egész nyáron egyetlen pisztrángot sem.
Nem voltak titkai. Mindent nyilvánosan rendezett, csak Bánffy látogatásai alkalmával nem engedte meg senkinek, hogy belépjen a szalonba, bár a hatalmas üveges szárnyasajtón nem volt függöny. Így bárki láthatta, hogy kismozdony méretű ezüst szamovárjával bíbelődik, amelyet ő csak a „tulai vulkán”-ként emlegetett. Olyan szivarral kínálta a grófot, amelyet saját kisüzemében egy, a háború miatt itt rekedt kubai zenész felügyelete alatt sodortak, s amelyet kémcsőszerű üvegbe zárt egy orvosi műszert készítő iparos.
Emma megkapott minden tiszteletet, olyan bánásmódban részesült a hatalom, s rajtuk keresztül az emberek részéről is, amilyenhez foghatóra nem emlékezett senki a városban.
Kijárta, hogy a nyersgyapjú beszolgáltatása helyett gyapottal kevert köpenyszövetet, kézzel kötött kesztyűt, vesemelegítőt szállíthasson a honvédségnek.
Munkát adott katonafeleségeknek, özvegyeknek, s ellenlábasát, a főjegyzőt rávette, hogy az elhullással veszteséget produkáló vasúti élőállat-szállítás helyett a város és környéke hadikonzerv alakjában juttassa el a kincstári átvevőhöz a rájuk kiszabott húskvótát.
Mindenben benne volt.
Zászlóanya lett, és emlékoszlopot állíttatott az első és második világháború hőseinek, amelyre gyászszertartással fölérő esemény keretében írta föl vegytintával a város újabb és újabb halottainak nevét, amit aztán még azon az éjszakán belevéstek az obeliszkhez csupán bronzcsavarral erősített márványlapba.
A háborús hisztéria a front közeledtével egyre erősödött, s 1944-ben az országot, s így Észak-Erdélyt is megszálló német csapatok rádiósai titkos adót kerestek. Az erdélyi, medgyesi szász mérnök, aki az SS-ben őrnagyi rangot viselt, de akiről mindenki tudta, hogy nyelvtudása miatt (hiszen a németen kívül magyarul és románul is tudott) a Gestapo embere, aki a bemérő kocsi parancsnoka volt, azt mondta Emmának, hogy fantomot kergetnek.
– De az is lehet, hogy több adó működik szinkronban, mert minden kódolt jelcsoportot más és más helyről jeleznek a bemérők. Bár az adás frekvenciája, erőssége is azonos.
Az SS-tisztek számára fenntartott üzletben is csak marmaládét, lóhúsból készült felvágottakat, cikória- és árpakávét, faggyúra hasonlító margarint árultak, s Emma meghívta igazi németes ebédre a szász mérnök-őrnagyot.
– Igazi német ebéd – mondta. – Az előétel természetesen, bár Ön megtiltotta, hogy fölmenjek a hegyekbe, mégis pisztráng lesz. Mégpedig hidegen. Az egyik bajor őrmester főzött, tudja, az, aki Münchenben a Kaiser-vendéglő főszakácsa volt. Élmény volt nézni, ahogy készítette. A kisebb pisztrángokat válogatta hozzá, aztán kékre forralta, majd lehűtötte őket. A pudingformázót jégbe tette, aszpikkal ujjnyi vastagon bekente az edényt, aztán amikor már rezgősre fagyott az aszpik, rák-farkokból, szarvasgombából, főtt tojásfehérjéből díszítést rakott rá, azt ismét leöntötte aszpikkal, jégre tette, aztán az egészet felsorjázta a halakkal, és színültig töltötte aszpikkal. Szóval ez a bajoros pisztrángfagylalt az előétel.
– És mi lesz a második?
– Leves helyett fekete libaaprólék németesen, igazából poroszosan. Májdarabkák, szív, tüdő és a vér ecetesen, úgy, ahogy az danzigi módra dukál.
– Miért nem lép be a Volksbundba, hiszen adataink szerint az Ön édesanyja háromnegyedrészben szász volt, de igazából egészen az, mert a Réthy név a Rettinger magyarosítása.
Emma nevetett, azt mondta, hogy talán orosz vér is csörgedezik az ereiben, meg aztán nem szeret gyűlésekre járni.
– Képzelje csak, mínusz negyven fokos hidegben marxista szemináriumot tartottak nekünk a lágerben. Nem, kedves őrnagyom, nekem már csak maradék passzióimra futja az időmből.
Emma lovait elrekvirálta a német hadsereg, Topolino Fiatját is besorozták, de Reiner őrnagy helyi szükségletekre hivatkozva visszatartott két hátast, a két arab telivért, s néha, bár látszott rajta, hogy városi, nem túl hozzáértő, de ő is kilovagolt, abban a reményben, hogy a poroszkálásra fogott lovak jobb nyomravezetők, mint az erdei utakon ugyan lépésben haladó, de a fagáz-üzemanyag miatt mégis iszonyatosan hangos földerítő autó.
– Miért nem szerelteti egyik lóra a bemérő készüléket? – kérdezte Emma.
– Ön ehhez nem ért. A forgóantenna önmagában több mint fél mázsa, s egy egyszerű nyolclámpás világvevő rádió is nyomhat húsz kilót. Akkor képzeljen el egy nyolcvan, száz lámpás, triódás készüléket… három lónak is sok lenne a teher, aztán meg a készülék az autó dinamójáról működik. A ló, nemdebár, nem termel áramot.
– Igaza van. Ezt a háborút nem lovakkal fogjuk megnyerni.
– Megnyerni? – kérdezte az őrnagy, s megállította lovát. – Mondja Emma, maga olyan sokat látott, ismeri az orosz lelket, láthatta a Halhin Golnál a szovjetnél sokkal jobban felszerelt japánokat. Mondja, magának nincsenek kételyei? Hisz a végső győzelemben? Tudja – mondta pátoszmentesen –, mióta a románok átálltak, s a városomban, Szászmedgyesen már szovjet városparancsnokság működik, én egyre kevésbé hiszek, s az a gyanúm, hogy a szülőföldemet is elveszítem. Ha nem félnék, átmennék a szovjet–román vonalakon. De tudom, hogy milyenek a szovjet lágerek…
– Maga most provokál? – kérdezte Emma.
– Nem, de tudom a városomban élő román szomszédunktól, hogy mi, szászok itt nemkívánatos gyarmatosítók vagyunk, s ha nem lett volna szükségük az első háború után a szaktudásunkra, az erdélyi szász iparosokra, gyárosokra, semmivel sem lett volna jobb sorunk, mint ma a zsidóknak. Gondoljon csak arra, hogy ha győznek az oroszok, akkor a most velük szövetségre lépett románok elnézik nekünk, hogy az erdélyi szász fiatalság az SS-be soroztatta magát?
A kiürítési parancs vételekor eltűnt az őrnagy. Eltűnt Emma lova is, s azok, akik a pokoli felfordulásban, a közelből hallható tüzérségi párbaj robaja közben még helyi dolgokról pletykáltak, nos, közöttük az a hír járta, hogy lovaglás közben elkapták az előőrsként a vonalaink mögé dobott partizánok.
Emma is eltűnt azon a napon, amikor a városba bevonultak a szovjet csapatok.


2. A LECSUPASZÍTOTT LEGENDA

Nagyapám 1922. december 6-án, Mikulás napján meglátogatta Bánffyt, akiről az a hír járta, hogy leköszön külügyminiszteri megbízatásáról és hazatér a Romániához csatolt Erdélybe.
Nyomott hangulatú volt a vacsora, nem is hasonlított a hajdani Miklós-napokra, még a mindig kópéskodó, szintén erdélyi, s katonai körökben a Balkán legjobb kémjeként számon tartott Nopcsa báró is hallgatott. Öklére támasztotta fejét, s könyökével állandóan veszélyeztette teli borospoharát, olyan volt, mintha részeg lenne. De nem ivott. Az inas már másodszor, harmadszor töltött másoknak, s ő csak bámult a semmibe, aztán egészen halkan, mintha csak magának mondta volna, belesóhajtott a csendbe:
– Akkor vége – mondta. – Akkor már Szovjet-Oroszország, de még Csicserin sem tehet semmit.
Mintha csak végszó hangzott volna el ezen a tragikus hangulatú színpadon, szedelőzködni kezdett mindenki, de Bánffy maradásra intette nagyapát, aztán amikor a többiek már messze járhattak, ők is felöltötték prémgalléros városi bundáikat, s a gróf kocsiján kihajtottak a városligetbe.
– Nem bízom meg senkiben – mondta nagyapámnak, miután kiszálltak a kocsiból, s utasította az inast, hogy az autó lépésben, de legalább tíz méter távolságból kövesse őket. – Helyettesem, Kánya Kálmán ajánlotta a személyzetet. Őt pedig nem kell bemutatnom neked – mondta, s magyarázatként hozzáfűzte: – Az enyéim hazamentek Erdélybe, Bonchidára.
– Kánya még most sem érti a dolog lényegét? – kérdezte nagyapám, arra célozva, hogy Grigorij Csicserin, a szovjet külügyi népbiztos Génuában olyan ajánlatot tett a grófnak, illetőleg Magyarországnak, amely részben, vagy egészen átrajzolta volna a magyar–román határt.
– Egyedül Teleki Pali értett belőle, de neki nincs elég hitele Horthy előtt. Jósika báró is, báró Nopcsa is tudja, hogy mit kellene, illetve mit kellett volna válaszolni… Még akkor, és ott…
A rosszminőségű széntől, amellyel a városban fűtöttek, a kásás hó olyan színű volt, mint az iszap, csak a fákon fehérlett egy-egy világosabb folt, mintha díszletelemeket rakott volna valaki a platánokra.
A ligetben egy Mikulást követve, fekete lebernyegükkel repülő mozdulatokat imitáló krampuszok rohanták le alamizsnáért az embereket. Egyikük Bánffyt, egy másik nagyapámat vette célba, de mikor meglátta kezében a pisztolyt, rémülten hátrált, ő is, a társa is.
– Elnézést, tábornok úr – hebegte. – Nem szándékoztam semmi rosszat tenni.
– Látod? Ezek mindenhová követnek, különben honnan tudnák rólad, így civilben, hogy tábornok vagy? – kérdezte Bánffy. – Legálisan van nálad fegyver?
– Természetesen – mondta nagyapám. – Miklós, egészen pontosan mi történt Genovában? Mit tárgyaltál a szovjetekkel? De most, ha lehet, részletezd is, mert én csupán az esemény tényét tudom, és azt, hogy a kormányzó igen dühös rád.

1922 áprilisának közepén, tizenötödikéről tizenhatodikára virradó éjszaka, a Genovai konferencián, a világháború utáni első nemzetközi értekezleten, amelyre már a szovjeteket is meghívták, Grigorij Csicserin, szovjet külügyi népbiztos üzenetet küldött Bánffynak, hogy rendkívüli ügyben szeretne beszélni vele.
– Köszönöm, gróf úr, hogy időt méltóztatott szakítani ránk, most nekem is van időm. Mint bizonyára tudja, helyettesem, Szabanyin elvtárs most éppen a németekkel tárgyal, Maltzahn nagykövettel, s talán még ma reggel nekem is módom lesz Walter Rathenau német külügyminiszterrel találkoznom. Őt, szíves engedelmével, tájékoztatom az Önnel folytatott beszélgetésemről is. Bizalmat akarunk kelteni nyugati politikánk iránt. De az események oly gyorsan váltják egymást, hogy talán már holnap is késő lenne Önnel arról beszélni, amire ma felhatalmazásom van – mondta az ötvenes éveit taposó, s mindenképpen úriembernek látszó szovjet politikus. Tökéletesen beszélt németül, franciául, s pillanatok alatt sikerült meggyőznie Bánffyt, hogy a kérdés, amelyet a helyzet fölvázolása után majd föltesz, igenlő válasz esetén megváltoztathatja a magyar történelem menetét. – Mi nem ismerjük el Romániának Magyarország kárára történt terjeszkedését. A trianoni békét. Természetesen nem a szimpátia, hanem politikai megfontolások miatt tesszük ezt. Értesüléseink szerint a fehérgárdisták, Vrángel és Petljura csapatainak kiképző táborai vannak az Önöktől elvett Erdélyben, Váradon és Kronstadtban, azaz magyar nevén Brassóban. A románok Besszarábián keresztül, a Dnyeszteren át támadást akarnak intézni a szovjet állam ellen, s nekünk egyetlen nyugati szövetségesünk ebben az esetben Magyarország lehetne.
– Nincs reguláris hadseregünk, miniszter úr – mondta Bánffy, de Csicserin kijavította:
– A Szovjet-Orosz kormánynak nincsenek miniszterei, szólítson nyugodtan népbiztosnak – mondta. – A németeket jobban kötik a francia–angol szankciók, mint Önöket.
Bánffy értette ugyan, hogy hová akar kilyukadni Csicserin, de egy belső hang arra figyelmeztette, hogy nem lenne jó szövetség az, amelytől újra föllobbanhatna Kun Béla elvetélt kommunista forradalma, s úgy vélte, hogy a szovjetnek adandó bármilyen segítség elindíthatná ezt a nem kívánt fordulatot.
– És mi lenne a mi szerepünk? – kérdezte Bánffy.
– Ha Önök egy román támadás esetén magyar felkelést robbantanának ki Erdélyben, akkor könnyűszerrel két tűz közé lehetne szorítani a románokat
– Nem áll módomban erről tárgyalni, ilyesmire nincs felhatalmazásom, de mindenesetre otthon tájékoztatni fogom a kormányzót… Esetleg nincs valamilyen írásos tervezet, amelyet bemutathatnék?
– Ez amolyan gentlemen’s agreement egyelőre, s biztosra vesszük, hogy Magyarország nem szalaszt el olyan alkalmat, amellyel megduplázhatja a Trianonban megcsonkított országot. – Szivarral kínálta Bánffyt, aztán mélyet sóhajtott. – Mi majdnem egyidősök vagyunk. Még a cári külügyben dolgoztam, amikor valami olyasmi történt, amit ma már nem tudok jóvátenni. Elnézését kérem, de ebből talán azt is megértheti, hogy emberileg nem teljesen közömbös számomra a magyarkérdés.
1897-ben Budapesten megismerkedtem egy magyar táncosnővel, aki aztán a szentpétervári cári opera balettkarának lett a tagja, s ebből a szerelemből született egy lányom, akit az orosz törvények értelmében anyai nagyapja nevére írtak. Emigrációm előtt gondoskodtam róluk, de a törvények azt sem engedték, hogy az anyját elvegyem, s azt sem, hogy a lányt elismerjem.
– Több mint egy évtizedes emigrációs távollétem után, amikor hazatértem Svájcból, nem volt sem időm, sem lehetőségem, hogy felkutassam őket, így csak 1919-ben értesültem arról, hogy az asszony, menekülés közben, egy kijevi klinikán halt meg, s huszonegy esztendős lányomról senki nem tud semmit. Jó sorsa otthon, Szentpéterváron nem lehetett volna, mert a cárné kegyeltje volt, amolyan társalkodónő, tánctanár a lányai mellett. Hiszek az Ön becsületességében. Nem lenne jó, ha a világ megtudná, hogy van egy lányom, s hogy az talán éppen Magyarországon él. Nézze, ez a szentpétervári születési anyakönyv hitelesített német fordítása. Kérem, ha teheti, nyomoztassa le, hogy sikerült-e hazaérnie, s én megtalálom a módját, hogy értesüljek róla. Ha él, akkor ma huszonnégy esztendős, s nem akarnám fölkavarni azzal, hogy van apja, de én tudni szeretném, hogy mi van vele. Azt hiszem, ez amolyan szlávos érzékenység…
Bánffy átvette a születési anyakönyvi kivonatot, s ígéretet tett rá, hogy utánanézet a lánynak, anélkül, hogy valakinek is beszélne az apa kilétéről. De a trianoni Magyarországon nyomát sem lelték, sem a rendőrség, sem az elhárítás nem tudott Emma Alexandrovna Réthy hollétéről, s hazatérve Erdélybe, Bonchidáról hiába kérte levélben Alexandru Vaida-Voevodnak, régi pesti ismerősének, Románia ex-miniszterelnökének a segítségét, mert a bukaresti irattárakban sem találták Csicserin lányának nyomát.
Majdnem két évtized telt el, amikor Bánffy szigorúan bizalmas értesítést kapott arról, hogy a keresett személy, „nevezett Emma Alexandrovna Réthy, a Harmadik Birodalom és a szövetséges Japán császárság hivatalainak jóvoltából, 1940. október 8-án Magyarországra érkezett.
Méltóságos uram, a birtokunkban lévő, s az 1922. évi keresést elindító okmányok, valamint a japán hatóság által kibocsátott, és a Vöröskereszt által hitelesített iratok alapján megállapíthatjuk, hogy az Ön által kerestetett személy egy és ugyanaz a már említettel.
Kérjük Méltóságodat, intézkedni szíveskedjék nevezett Réthy Emma kisasszony elhelyezéséről, mivel az illető a Magyar királyság területén nem rendelkezik bejelenthető lakcímmel, sem pedig megélhetését biztosító anyagiakkal…”
Bánffy, mint tudjuk, intézkedett, s a magyaridő alatt (így nevezték Erdélyben a Bécsi döntés utáni és a román uralom visszatérése közötti időt) a gróf büszke lehetett arra, hogy a rendkívül csúnya, de feltűnően intelligens Emma nem hozott szégyent rá, sem azokra, akik szerteágazó munkájában segítették

Már egy éve vége volt a háborúnak, Erdélyt visszakapták a románok, s a szovjet katonai parancsnok a béke egy éves évfordulóján fogadást adott a kolozsvári New York termeiben.
A fogadásra meghívót kapott Bánffy is. Akkortájt Kolozsváron élt, bonchidai kastélyát, az Európa-hírű könyvtárral, műgyűjteménnyel, fölgyújtották a visszavonuló németek, s mert részese volt annak a küldöttségnek, amely Feleken a szovjet csapatokkal tárgyalt a város békés feladásáról, hogy kivonulnak a német és magyar csapatok, nem lesz szükség ostromra, ezért a véráldozat nélküli bevonulás után menlevelet kapott Malinovszkij marsaltól, amellyel szabadon közlekedhetett a hadsereg által megszállt területeken.
A fogadásnak igazi békebeli hangulata volt, már állandó villanyvilágítása is volt a szállodának, s nyugalmat sugároztak a rendben tartott berendezési tárgyak. Béke volt, leszámítva a rengeteg idegen egyenruhát.
Kaviár, füstölt lazac, grúz borok, örmény édességek, valódi kávé, s igazi Havannák voltak az asztalokon.
A pohárköszöntők, ünnepi szónoklatok után a gróf mellé lépett egy szovjet vezérkari százados. Németül szólította meg.
– Vaszilij Alexandrovics Pavlov vezérezredes elvtárs szeretne Önnel beszélni. Itt van a szállodában, az irodájában.
Bánffy hallott róla, tudta, hogy Pavlov a keleti front kémelhárításának a főnöke, és elindult a fiatal tiszt után. Katonalányok sürögtek a vendéglő termei és a szálloda között, s az emeletre vezető lépcsőnél, a lift ajtajánál az őrséget idős, szibériai kinézetű katonák biztosították.
Kolozsváron azt beszélték, hogy a bombázásoktól megkímélt szállóban székel a hírhedt szovjet elhárítás, az NKVD, háború utáni nevén a GPU törzse.
A lift is működött, s amikor megállt a legfelső emeleten, Bánffy ismerős arcot vélt fölfedezni a tábornoki rangjelzéses, belügyi egyenruhát viselő alacsony, petyhüdt arcú tisztben.
– Üdvözlöm – mondta magyarul az ismerősen rekedt hang. – Tudja ugye, hogy ki vagyok? Hát persze, hogy tudja, én vagyok Emma. Azaz hogy én voltam Emma, aki sosem volt – mondta nevetve a katonai elhárítás főembere.
– Látja – mondta napokkal később bizalmasának Bánffy. – Ez az, amire mi, magyarok képtelenek lennénk. Csicserin, tizennyolc évvel a második háború előtt már biztosította egy szovjet kém személyazonosságának hitelességét. Senki sem gyanakodott Emmára. Hogyan is gyanakodtak volna, mikor kerestetését miniszterségem korában személyesen én kezdtem el, s ki gyanakodott volna egy olyan személyre, aki a Gestapo által is hitelesített Vöröskeresztes okmányokkal érkezik Japánból? És tényleg létezett a pesti opera balettkarában egy Réthy Helga nevű balerina, aki Oroszországba távozott, mint ahogy léteztek a birtokát bitorló rokonok is… Hja, kérem, ez mestermű volt. Nem hiszem, hogy közel lenne a szovjet állam vége. Most talán éppen ezekben a napokban német koncentrációs táborból szabadult álangol katonák, szovjet kémek keresik London bombázásakor véglegesen eltűnt családjukat. Olyan családokat, akiknek hírmondójuk, talán még ismerőseik sem maradtak a világégés után. Megalapozott múltú, de még fogolytársaikat sem ismerő, tizenkilenc-húsz éves fiúk, tökéletes angol háttérismeretekkel, akik talán majd Oxford, Cambridge egyetemein végeznek hamis papírjaikkal, de valósan létező bankszámlák birtokában. Ivánok, Árkágyijok, Vaszilijek, a majdani évtizedek szovjet kémei… – mondta, s legyintésében benne volt az, amit politikáról, titkos szervezetekről, s a világháborús magyar elhárításról gondolt.



.: tartalomjegyzék