Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Június
Fekete J. József

Töprengések az azúr ozmózisáról (Bogdán László újabb verseiről)

Az utóbbi években az egyik, vagy éppen a legtöbbet publikáló magyar író a sepsiszentgyörgyi Bogdán László. Elek Tibor kritikus úgy tartja, hogy ha kortársak közt a publikációk számát illetően Tandori Dezső viszi a pálmát, Bogdán László közvetlenül a sarkát tapossa. Nem számoltam, nem vetettem össze, ám tény, hogy az idén hatvan esztendős erdélyi író, akinek indulásakor egy tucat esztendő is eltelt két kötete megjelenése között, mostanság ontja a köteteket, regényt, elbeszélést, verset, publicisztikát, folyóiratok sora is szinte folyamatosan közli munkáit. A műfaji változatosság természetes nála, s a műfajokon belül jellemzően nem egy alkotásban gondolkodik, a versek esetében ciklusokban, vagy akár kötet szintjén. Nem lepődnék meg, ha valamelyik kritikusa egyszer kimutatná, hogy Bogdán László sokszínű és szerteágazó életműve voltaképpen egyetlen nagy kompozícióba szervesül. Számomra ez még betekinthetetlen, az viszont Elek tanulmánya nyomán kezd egyre inkább nyilvánvalóvá válni előttem, hogy Bogdán könyveinek száma nem azért gyarapodik örvendetesen az utóbbi esztendőkben, mert most több mondanivalója lenne, mint korábban volt, hanem mert az irodalom magába szippantotta, az írás megadta keresett lételemét, képzeletbeli zászlóján az „Élni nem kell, írni kell!” jelszava ragyog aranyhímzéssel.
Hosszabb ideje és több helyen folyamatosan jelenik meg egy – vélhetően vaskos kötetre rúgó – versciklusa, aminek egybefogó (al)címe: Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből. Ez a bizonyos Ricardo Reis eleve nem Bogdán László, mert akkor Bogdán László tahiti fekete füzetéről lenne szó, hanem alakmás, irodalmi alteregó. Méghozzá kölcsön vett alteregó, mert Ricardo Reis költő virtuális entitását a portugál Fernando Pessoa teremtette meg még két, egymástól elkülönülő alteregóval, Alberto Caeroval és Alvaro Campos-szal egyetemben. Pessoa elképzelt költőtársa nem csak Bogdánt, hanem egy másik portugált is megihletett, a Nobel-díjas José Saramago 1985-ben regényt írt Ricardo Reis halálának éve címmel. Miként Saramagonál, úgy Bogdánnál is Ricardo Reis a kettős tükrözés jelképe. Az epikureus, bukolikus költő Pessoa három heteronim költőfigurájának egyike, tehát teremtett alak, Pessoa egyik alkotói entitása, akiben immár nem csak Pessoa, hanem Saramago és Bogdán írói figurája is visszatükröződik. Ez az entitásteremtő identitáscsere is mindenképpen megérne egy misét, viszont számomra nem Reis hozta képbe Bogdán László versciklusát, hanem annak egy sorozata, amelynek versei Bolyongások a dalmát szigetvilágban címen a marosvásárhelyi Látó, és a budapesti–aradi Irodalmi Jelen folyóiratokban olvasható. A dalmát szigetvilág, az Adria a múlt évszázad második felében a Vajdaságban élő alkotók, mindenek előtt Tolnai Ottó, Domonkos István, Fenyvesi Ottó meghatározó élménye, tapasztalata, ihletforrása volt, mitogémává emelték, ami, miként Tolnai Ottó legendává duzzasztott észrevételezésében elhangzott, meghatározó, megkülönböztető jelleggel bírt a jugoszláviai magyar író esetében. Csakhogy azóta a jugoszláviai magyar írónak már se tengere, se jugoszlávsága nincs, ha maradt számára belőle valami, akkor az csak illékony azúr éppen Tolnai verseiben. Ugyan miért kalózkodik most dalmát vizeken Ricardo Reis köpenyében Bogdán László, aki ráadásul a Fekete tenger partján belekarolt Ovidiusba, de a hvári spanyol erőd kazamatáiban már csak Lídia volt mellette vigaszul a magányban és sötétségben? Mit adhatott az Adria egy távoli vidékről érkezett magyar költőnek, mennyire vethető össze Tolnai és Bogdán Adria-élménye?
Tolnai az 1986-ban megjelent Gyökérrágó kötetben az azúr specialistájaként határozta meg önmagát, az azúrhoz vonzódása olyan erővel hatja át művészetét, vagy annak legalábbis egy fontos és terjedelmes szakaszát, hogy Virág Zoltán magától értetődően az azúr enciklopédistájának, Ladányi István Adria-szakértőnek, Horkay Hörcher Ferenc az azúr mindenesének nevezi a költőt, Csányi Erzsébet pedig leszögezi, hogy Tolnai számára a tenger és az azúr egyenlő a költőiséggel: azúr nélkül számára nincs költészet. „A mindent magához vonzó, magába szippantó tenger a sokfajúság és a sokfajtaság, az inneni és túli, a véges és végtelen, az élet és halál, a látható és láthatatlan felségterülete Tolnai Ottónál, az akvamarin, az ultramarin, az ultraviola, az abszolút viola, a kobalt, az indigókék specialistája pedig e familiáris tipográfia, topográfia és architextúra közvetítésével hozza létre az azúr enciklopédiáját” – írja Virág Zoltán Tolnai „maritim ikonográfiája” kapcsán .
Mennyire mártózott meg Tolnai Adriájában Bogdán László? Látszatra semennyire. A tenger, amelynek egyik szigetén a vihar egy, a XVI. század elején épült erőd pincebörtönébe kergette Ricardo Reist és Lídiát, a világ bármely tengere lehetne, ugyanis a ciklus ezen része inkább történetközpontú, mint képi indíttatású, inkább a külső benyomásokra válaszoló belső, előre generált reflexiókat (félelem, kétségek, szerelem) állítja középpontba, mint hogy hagyná az érzéki tapasztalat belső kilombosodását versbe szervesülni.
Igazságtalan és kizárólagos lennék, ha nem magyaráznám meg az iménti, „látszatra semennyire” kitételt. A ciklusnak a dalmát szigetvilághoz kötődő részében ugyanis van egy vers, a bevezető, ami teljes mértékben felidézi Tolnai Adria-élményét, a semmis dolgok szembeszegülését az öröknek tartott jelenségekkel, az élmény megfogalmazhatósága feletti kételyt, el egészen olyan mikrorészletekig, mint amilyen a karszton kivérzett talpú kismacskák lábnyomai a szamárbőgésbe alkonyuló szigeten… csak természetesen egy egészen másként hangzó versbeszédben:

1. Az Adria azúrja

Az Adria azúrján
kerge, lila lidércek.
Lopózva érnek utol a
hiányok, semmiségek.

Kikötők, pálmák, várromok,
kaktuszok, tömeg, kocsmák.
Ferdék a fények, Lídia,
sorsunk kivilágítják.

Labirintus ez, Hüpnosz,
az álmok istensége
sem vezethet ki, azt hiszem
nem lehet soha vége.

Hajnal. Fickándozó halak.
Egy kóbor macska. S a szavak.

Ebben a versben érzem, hogy Bogdán Lászlót is megérintette a Tolnai-féle azúr, az a sajátos, versélményként megfogalmazható valós, tapintható, érzékelhető közeg, ami vélhetően nem az egyik költői opusból úszott át a másikba, hanem a személyes élmény ozmózisa hozta vershelyzetbe.



.: tartalomjegyzék