Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Június
Abkarovits Endre beszélgetése Pávai István népzenekutatóval

A rockzenétől a számítógépes népzenekutatásig

– Voltak-e hagyományai családodban a zenélésnek vagy a népi kultúra ápolásának?
– Családom mindkét ágon székelyföldi, s dédszülőkig visszamenően többnyire falusi földművesek voltak. Felmenőim anyai ágon korondiak: Tófalvi János ükapám vízimolnár volt Árcsón. Máthé József nagyapám földműves családba született, de nősülése révén ő is molnár lett, s az 1930-as években a vízimalmot szívógázmotorral bővítette. Ő már iparosnak számított, nem is hallottam tőle gyerekkoromban mást, csak hallgatókat, magyar nótákat. De később, egyetemista koromban találtam az ő édesapjától, Máthé Ferenctől gyűjtött népdalokat a kolozsvári Folklór Intézet archívumában, amelyekből egy Kádár Kata ballada be is került a Romániai magyar népdalok című gyűjteménybe. Amikor zeneakadémistaként gyűjtöttem, nagyapám már nem élt, így az öccsétől kérdeztem meg, hogy tudja-e dédnagyapám dalait. Persze, hogy tudta, ő gazdálkodó ember maradt, fel is tudtam venni tőle. Amikor nagyanyámnak lejátszottam, hogy miket gyűjtöttem a sógorától, azt mondta, ő is ismeri ezeket, de hát nem gondolta, hogy minket ilyesmi érdekelhet. Később gyűjtőként máshol is tapasztaltam, hogy a falusi emberek úgy képzelték, az ő dalaik csupán a saját közösségük belső világába tartoznak, nem valók azok szélesebb nyilvánosság elé.
Korondon voltak táncélményeim is. Számos falusi mulatságnak voltam tanúja, hallottam olyan hegedű-cimbalom-bőgő összetételű zenekart, amilyenektől később Korondon, Felsősófalván, Erdőszentgyörgyön is gyűjtöttem. Lenyűgözött a forgatós tánc, a virtuóz táncolás, de akkor sosem gondoltam arra, hogy én valaha egészen közel fogok kerülni ehhez a kultúrához. Édesapám már értelmiségi foglalkozású volt, zenetanár, Székelykeresztúron éltünk. Ő mint karvezető, több olyan továbbképzőre járt, ahol a Kodály-tanítvány, Jagamas János és más marosvásárhelyi, kolozsvári zeneszerzők, karnagyok tartottak előadásokat, többek közt a népzenéről is. Gyermekkórusában én is énekeltem Bartók-, Kodály-műveket, népdalokat. Kisgyermekkoromban előbb hegedülni tanított, majd zongorára jártam. Abban az időben apámnak kottából játszó pengetős zenekara volt az iskolában, ott megtanultam mandolinon s a különböző, más-más hangolású balalajkán játszani, sőt bőgőztem is néha. Azonban egészen az érettségiig, az akkori generáció zenei irányultságával összhangban, leginkább a rockzene érdekelt, így a gimnáziumi évek alatt végig gitároztam.
– Zenei tanulmányaid hogy alakultak?
– Több lehetőség közül kellett választanom. Mivel reáltárgyakból jó voltam, apám mérnöki pálya választására ösztönzött. Engem viszont már akkor is a kutatás vonzott: előbb biológusnak, majd matematikusnak készültem, de nem tanár szerettem volna lenni. Apám látva, hogy a gitározás ennyire érdekel, az érettségi előtt egy évvel azt javasolta, menjek a zeneakadémiára. Rögtön beleegyeztem. Segített a felkészülésben, minden elméleti és gyakorlati ismeretet tőle kaptam meg. Így bejutottam előbb a tanári szakra, utána a zenetudományira. Azért kellett előbb tanárira mennem, mert nem volt zeneiskolai előképzettségem, oda könnyebb volt bejutni, s két év után átmentem a zenetudományira. A zeneakadémia egyetemi szintű képzés volt, s a szakváltással nekem összesen hat évig tartott. Kolozsváron kezdtek foglalkoztatni a kisebbségi kultúra megtartásával kapcsolatos kérdések is. Zeneakadémiai tanáraink ebben példát mutattak, mert kijártak egy-egy kalotaszegi faluba, és ott falusi kórust vezettek. Ebbe a munkába minket is bevontak: én épp Jagamassal jártam Mérába szólamot tanítani, az ő Péter nevű fiával, Csortán Márton és Szép Gyula barátaimmal együtt. Abban a kórusban énekelt a később a táncházmozgalomban ismertté vált hagyományőrző énekes-citerás Hangya Józsi bácsi, és a kiváló táncos, Tötszegi András „Cucus”.
– Miért akar valaki 18-20 éves korában zenetudománnyal foglalkozni?
– Az elején még nem is a zenetudomány volt a fontos, hanem tanáraimhoz hasonlóan én is hasznára szerettem volna lenni a romániai magyarság kultúrájának. Elsősorban nem a népzene, hanem a barokk zene érdekelt, s mivel ekkor már voltak lyukkártyás üzemi számítógépek, matematikai hajlamaimat is kiélhettem: a számítógép segítségével Bach fúgákat elemeztünk.
– Mikorra estek a zeneakadémiai évek?
– 1970–1976 közé. Egyébként ez egy zenetudomány–zeneszerzés–karvezetés szakirány volt, de csak akkor indult mind a három, ha mindegyikre több jelentkező volt. Mivel apám is kórusvezető volt, s a mérai kórusozás is tetszett, kedvet éreztem a karvezetéshez, de abban az évben én voltam az egyetlen jelentkező, így nem indítottak ilyen szakot. Ezért felvételiztem a zenetudományira.
– Gondolom, az akadémián egyaránt voltak román és magyar hallgatók.
– Igen, a tanár szakon hatvanból húsz magyar volt, így külön magyar nyelvű csoportot indítottak néhány elméleti tantárgy esetében. Persze érdekes volt, hogy a zeneakadémián nem csinálhattunk magyar kórust, de a vasutas klubban, ahol román igazgató volt, ott megengedték, hogy a magyar hallgatók külön kórust szervezzenek.
– Végül hogyan kerültél a népzenéhez?
– Csortán Márton barátom ösztönzésére már elsőéves korunkban bejártunk Jagamas formatan előadásaira, aki a tárgy első néhány órájában népzenei ismereteket oktatott. Később, a zenetudományi szakon paleográfiát tanultam szintén Jagamasnál harmadmagammal, de a két kolléganőm gyakran nem jött el az órákra, így kettesben maradtam vele. Ezt a helyzetet kihasználva állandóan a népzenére tereltem a szót, minden problémás témát felvetettem neki, amit a népzenei szakirodalom olvasásakor találtam. Ebből látta, hogy fokozottan érdeklődöm a téma iránt. Ő elég kimért, nem nagyon barátkozó ember volt, egyszer megállított a folyosón, s felém bökött a mutatóujjával: „Nem akar maga folklorista lenni?” „De igen!”– válaszoltam ijedten. „Na jó, akkor legyen az, mert szükség van rá!” Ez nagy megtiszteltetés volt számomra, ugyanakkor szerettem volna, ha a feladatokat is kijelöli, de ő hagyta, hogy magam találjam meg az utat.
Azért is kérdeztem a magyar és román diákok közös képzése felől, mert érdekel hogy a tantervben mennyire volt egyáltalán népzene, azon belül magyar népzene, vagy ezekről csak az egyéni foglalkozásokon lehetett ismereteket szerezni?
– A tanári szakon a magyar csoportban tanultunk mind román, mind magyar folklórt, a zenetudományin pedig három év folklór és egy év etnomuzikológia volt beiktatva. A budapesti zeneakadémián ugyanezen a szakon sajnos ennek töredéke sincs. Kolozsváron működött még egy folklórkör is Szenik Ilona vezetésével, melynek keretén belül nyaranként gyűjteni jártunk. Ezek nagyon komoly, szakszerű gyűjtések voltak, alaposan felkészültünk rájuk. Először Marosújvár környékére mentünk, ami mind a magyarországi, mind az erdélyi kutatás számára ismeretlen volt akkor, később a magyarszentbenedeki táncok révén lett ismert a táncházakban. 1974 nyarán Kalotaszentkirályra és Zentelkére mentünk, 1975-ben Korondra. Ekkor már szinte mindenki tudott kazettás magnót szerezni, s a 12-14 fő párossával járt házról-házra egy adott utcában, ami így sokkal hatékonyabb gyűjtést jelentett.
– Csak éneket gyűjtöttetek vagy hangszeres zenét is?
– Hangszerest is, de inkább csak furulyán, klarinéton, tárogatón, hegedűn játszó parasztemberektől, mert arra nem volt pénzünk, hogy egy egész cigánybandát megfizessünk. Nagyon tanulságos volt ez a gyűjtés, mert egyrészt megtanultuk, hogy nem szabad felkészületlenül elindulni, másrészt megismertük a falu népdaléneklési átlagát, hiszen nem a közösségből kiemelkedő képességű énekeseket kerestünk, akiktől már sokan gyűjtöttek.
– Akkor nem volt olyan probléma, hogy ráfogták a magyar népzenére, hogy az román?
– Akkor nem volt ilyen probléma – különösen székelyföldi vonatkozásban –, ez később alakult ki, mikor a magyarországi táncházmozgalom kezdte a hangszeres zenét használni, s azokat a cigányzenészeket felgyűjteni, akiket esetleg korábban egyes kolozsvári román kutatók abban a hitben hallgattak, gyűjtöttek, hogy kizárólag román zenét játszanak. Különösen két román kutató volt az, akiket ez valósággal sokkolt. Ez bizonyos mértékig érthető is lélektanilag, hiszen amiről addig azt hittük, hogy a miénk, arról hirtelen kiderül, hogy esetleg a másé. De fordított eset is előfordult: sok magyarországi vagy székelyföldi akkoriban úgy érezte, hogy a táncházasok román zenét játszanak.
Tehát 1976-ig Kolozsváron voltál. Időközben – 1972-ben – Magyarországon elkezdődött a táncházmozgalom. Az erdélyi zenészektől eddig ellentmondásos visszaemlékezéseket hallottam arról, hogy az erdélyi városi táncház beindulására mennyire volt hatással a magyarországi, hatással volt-e egyáltalán vagy attól teljesen függetlenül kezdődött. Te hogyan emlékszel vissza?
– Mindkét állítás tartalmaz igazságot. Az emberek erdélyi városokban is láthattak néptáncot, ha nem is a városiak járták. A Kolozsváron dolgozó széki legények, lányok csütörtökön esténként és hétvégeken ott táncoltak saját énekükre a Posta téren. Tehát itt falusiak táncoltak városban. Természetesen ez nem olyan volt, mint a Kassák Klub. De más városban is volt hasonló, például Marosvásárhelyen, különösen a Magyar Autonóm Tartomány idején az ottani gyárakban dolgozó csíkiak gyakran rendeztek az üzemi klubokban „csíki bált”. Az viszont kétségtelen, hogy mi annak idején Magyarországon találkoztunk a széki táncházi modell városi alkalmazásával, s ennek nyomán akartuk ezt erdélyi városokban is megvalósítani. Ez a gondolat nem akkor született meg, amikor létrejött az első kolozsvári táncház, hanem több évvel korábban, s nem is a kolozsvári, hanem a budapesti példa nyomán jöttek létre az első székelyföldi táncházak. Kevesen tudják, hogy az azóta izgalmas írásairól, könyveiről ismert Hajdú Zoltán középiskolás diák korában, még 1976-ban, az első Sebő-lemez zenéjét felhasználva szervezett táncházat a csíkszeredai gimnáziumban.
– Volt kapcsolatod a magyarországi táncházasokkal a kolozsvári éveid alatt?
– Igen, például Sebő Ferit 1974 óta ismertem, ekkor jöttem először Magyarországra. Már tudtam, hogy a Sóvidék zenéjéről fogom írni a szakdolgozatomat, s az volt a szándékom, hogy mielőtt elmegyek oda gyűjteni, megnézem, mi van már meg a magyarországi archívumokban. A Néprajzi Múzeumba mentem Tóth Margithoz, aki az Akadémiára irányított Martin Györgyhöz azzal, hogy ő erdélyi ügyekben sokkal jártasabb. Martin amellett, hogy segített megtalálni a sóvidéki anyagot az archívumban, azonnal bemutatott Sebőnek, Halmosnak, a Muzsikás tagjainak. Akkor jutottam el először budapesti táncházba.
– Felvetődött ekkor már, hogy otthon is kellene szervezni városi táncházat?
– Igen, de az volt a kérdés, hogy hol és kivel. Ugyanis még a magyar kórusokat se mindig engedélyezték, a klasszikus zenét tanuló zeneakadémistákat meg egyenesen tiltották tanáraik a népzene játszásától, félve, hogy rontja a technikájukat. De azért voltak ebbe az irányba mutató kezdeményezések is. Létezett például a kb. 30 000 bentlakásos kolozsvári egyetemistának egy vezetékes diákrádiója, ami főleg román nyelven sugárzott, de volt egy rövidebb magyar nyelvű műsora is, aminek akkor Patrubány Miklós volt a vezetője. Egyik évtől kezdve engem hívtak oda népzenei műsorokat szerkeszteni: itt kezdődött későbbi rádiós karrierem. Abban az időben élt köztünk a transzilvanizmus eszméje, ami azt jelentette, hogy nekünk erdélyi magyaroknak meg kell tudnunk állni a saját lábunkon, de jelen volt ugyanakkor az egység gondolata is: az, hogy meg kell ismertetnünk az erdélyi fiatalokkal a magyarországi zenét is, például a Rajeczky Benjamin által a teljes magyar nyelvterületről válogatott népzenei antológiát. Ez a diákrádió fogadóesteket szervezett, ahol irodalmi felolvasások is voltak. Valaki rátalált Panek Katira, aki népdalokat énekelt. Én akkor nagyon ledöbbentem, hogy Panek Kati városi lány létére úgy énekelt, mint azok a vidékiek, ahol én gyűjtöttem. Kiderült persze, hogy nem a városban, hanem magyarózdi nagyanyjától tanulta. Divat volt akkor – Sebőék is így kezdték –, hogy a gitárosok népdalokat is énekeltek. Volt egy Harmat nevű folkegyüttes – tagjai a Zakariás testvérek szintén egyetemisták voltak –, amely részben versfeldolgozásokat, részben népdalokat énekelt gitárkísérettel. Egy ilyen fogadóest után megjegyeztem nekik: „Szép, hogy népdalt is énekeltek, de azt nem ilyen hangszeren szokták kísérni!” Ekkor előbb kobozt, majd gardont szereztek, később pedig Sepsi Dezső csatlakozott hozzájuk prímásként. Ha a magyar népzene városi fiatalok általi autentikus megszólaltatásáról beszélünk Erdélyben, akkor ő volt az első erdélyi prímás, s a Harmat az első együttes! Az más kérdés, hogy utána melyik együttes indította el az első táncházat. Az övék egy műsor része volt, nem táncház. Tánckutatás nem is folyt Erdélyben, láttuk a falusiak táncait, de városi fiatalok maguknak ekkor még nem szerveztek táncházat.
Közben Simó Jóska barátommal, későbbi Barozdás társammal már jártunk Székre gyűjteni, s amikor utolsó éven a magyar zeneakadémisták búcsúestet szerveztek maguknak egyik kolozsvári kolleganőnk lakásán, első ízben szólaltattunk meg valami „táncházközeli” zenét, énekkel, brácsával, bőgővel. Ekkor játszottam először háromhúros brácsán, Jóska egy csellón „bőgőzött”, hegedűsünk nem volt, a lányok meg a Lajtha-féle széki partitúrákból énekelték a dallamokat.
A Zakariás testvéreknek továbbra is kulcsszerepük volt, mert az erdélyiek közül ők vettek először részt magyarországi táncháztáborban, ahol közelebb kerültek ehhez a zenéhez, és ami még fontosabb: sikerült elsajátítaniuk a később Tímár-módszerként ismert tánctanítási módszert. Az első erdélyi városi táncházak közül többen is Pendzsi (Zakariás Erzsébet) tanította a táncokat, több éven át.
A másik vonal a Könczei családé volt. Könczei Ádám fiát, Árpit és iskolatársait, Székely Leventét, Gázsa Pistát, Kostyákékat beszervezte zenélni, hogy a Posta téri széki táncosokat bevigyék művelődési házban szervezett táncházi keretekbe. Megtanulták a zenét, Könczei Árpi például először blockflötén játszott, de mikor látták, hogy az nem illik bele, bőgős, majd táncos lett. Ez a típusú táncház részben eltért a pesti táncházak modelljétől, mert az elején nem volt az a kiforrott tánctanítás, amit Pesten a Tímár-módszer lehetővé tett. De nem is volt rá szükség, hiszen legalább felerészben falusiak voltak a táncházban, akik ismerték a táncokat. Idővel a székiek mellett méraiak, visaiak is bejártak. Kallós Zoltán kezdetben nem látogatta ezeket, mert – a saját elmondása szerint – őt fokozottan figyelték, s csak nehéz helyzetbe hozta volna a résztvevőket, de amikor később kezdett kilábalni az üldöztetettségből, már ő is látogatta a rendezvényeket, s szakmailag a fő támasza lett a táncházasoknak.
– Hogyan kerültél el Kolozsvárról?
– Simó Jóskával 1976 őszén Székelyföldre kaptunk kinevezést. Csíkszeredába kerültem a Népi Alkotások Házába. Ez hasonló volt a mai budapesti Hagyományok Házához, de nemcsak a fővárosban működött, hanem minden megyére kiterjedő hálózata volt, s van (más néven) mind a mai napig. Megyénként (40 megye) négy-öt szakember dolgozik, ami országos szinten tekintélyes létszámot jelent. Romániában szerintem a néphagyományt sokkal fontosabbnak érzi bármelyik kormány, mint Magyarországon. Ez jó hely volt a gyűjtés szempontjából, persze az akkori főnökeink csak a megyén belüli gyűjtésre gondoltak, addig terjedt a hivatalos hatáskörük. Nem tetszett nekik, amikor kezdtem járni Moldvába, Mezőségre és más vidékekre. Simó Jóska a zeneiskolába került, ott a gyerekekkel folklórkört szervezett, s ekkor vált aktuálissá, hogy belekezdjünk a táncházba is. Az én esetem azért különbözött a legtöbb táncházasétól, mert én nem a táncház felől közeledtem a gyűjtéshez, hanem fordítva. Először csak népzenekutató szerettem volna lenni, s közben pont a magyarországi példa nagyon jó visszajelzésként jött, hogy olyan városi fiatalok, akiknek nem is volt családi szinten olyan kapcsolatuk a falusi kultúrával, mint nekünk, nagyon jól tudnak szórakozni ennek a kultúrának a segítségével. Ezzel megcáfolódott az az ideológia, hogy a folklór olyan valami, aminek elmúlt az ideje. Minden kor kultúrájába az kerül bele, amit az abban élő generációk bele akarnak vinni, függetlenül attól, hogy az új vagy régi.
Szervezési szempontból Székelyföldön könnyebb volt megvalósítani tervünket, mint Kolozsváron, 1976 őszén meg is alakítottuk a Barozda együttest. Zeneiskolai tanárokból egy régizene-együttest szerveztünk, s a Kájoni-kódexből korabeli táncdallamokat készültünk előadni. A próba szünetében Bokor Imre, aki csellista volt ebben a zenekarban, a hegedűt cselló tartással a térdére tette, s futamokat kezdett játszani: én azonnal felismertem, hogy ezek gyimesi dallamok. Kiderült, hogy Zerkula Jánostól tanulta gyermekkorában, aki szomszédja volt Gyimesben. Bár Marosvásárhelyen végezte zenei tanulmányait, se ott, se Csíkszeredában nem nagyon büszkélkedett azzal, hogy ő gyimesi, mert a csángókat csúfolták a székelyek. Gyűjtöttünk is ettől kezdve Zerkulától gyimesi dallamokat, s arra gondoltunk, hogy leendő táncházunkban majd felhasználjuk ezeket. A magyarországi táncházakban akkor még főleg székit tanítottak, ennek volt is létjogosultsága, mert a széki könnyen tanítható, s láttuk mi is, hogy a széki zene összekötő kapocs lehet Budapesttől Csíkszeredáig. Odaadtuk Imrének Lajtha széki felvételeit, hogy tanuljon meg néhányat, s egy hét múlva már meg is volt a magja annak a zenének, amivel a táncházat el lehetett indítani. Elkezdtünk intenzíven próbálni. Bár én korábban – az egyetlen kolozsvári zenélést leszámítva – nem brácsáztam, a gyerekkori hegedű-tanulás és a gitáros múlt révén nem okozott problémát a játék elsajátítása. 1977 tavaszán beindult a táncház Kolozsváron, s ősszel már mi is megrendeztük az első táncházunkat Csíkszeredában.
– Miből állt a repertoárotok?
– Először is meg kellett tanulni a széki zenét. Régóta megvolt nekem a Lajtha-gyűjtés, még Martintól kaptam, aztán a magyarországi táncházasoktól is kaptunk hangzóanyagokat, de mi nem annyira Ádám István „Icsán” játékát követtük példaként, hanem Dobos Károlyét. Ehhez jöttek még a saját gyűjtéseink más vidékekről.
Technikailag milyen adottságaitok voltak a gyűjtéshez, értek-e atrocitások a gyűjtések alatt vagy azt követően, például tőled próbáltak-e elkobozni felvételeket, ahogy azt egy-két korábbi interjúalanyomtól hallottam? Sikerült-e később átmentened ezeket Magyarországra, megvannak-e még?
– Igen, megvannak. Kazettás magnóval kezdtem, egy rövid ideig nem is a legjobb fajtájával. Utána beszereztem egy UHER-magnót, ami a szalag teljes szélességére vett 19cm/s sebességgel, nem lehetett megfordítani, így összesen egy 25 perces felvételre volt elegendő. Ez már igen jó minőségű volt, de nagyon költséges is, rengeteg pénzem elment rá. A gyűjtés során azért sikerült elkerülnöm a nagyobb bonyodalmakat, mert igyekeztem hivatalos keretek közt maradni. Már diákkoromban beszereztem olyan papírt a zeneakadémiától, hogy a szakdolgozatomhoz gyűjtök anyagot, s amelyben kérik a helyi szerveket, hogy ebben támogassanak. Mikor Csíkba kerültem, s a bukaresti tv magyar adása Kaláka műsoraihoz kezdtünk felvételeket készíteni, akkor a tévétől szereztem be hasonló papírt (persze nem csak a televíziós adás részére gyűjtöttem ezzel). Ez a papír viszont Bákóban hatástalan volt. A hatóság tűrőképessége egyébként is megyénként változott, legkönnyebb Bukarestben volt elintézni dolgokat, ezért is kapaszkodtunk a bukaresti televízió magyar adásába. Ennek egy Ion Moisescu nevezetű, magyarul nem beszélő, román rendezője volt, aki sokat segített nekünk. Emlékezetes marad számomra az, amikor eljött velem Bákóba, hogy a csíkszeredai Csángó Kalákához gyűjtsünk anyagot. Előre felkészítettem, hogy mire számíthat majd Moldvában. Bementünk a kultúrbizottság elnökéhez, s előadtuk, hogy szeretnénk menni Klézsére, Lujzikalagorba stb. Nem kellett mondani, hogy magyar zenét megyünk felvenni, már ennyiből is sejtette. Persze egy bukaresti román televízióst nem lehetett olyan egyszerűen elzavarni, mint korábban engem vagy Demény Piroskát, akit rádiós papírjai ellenére köteleztek a megye elhagyására. Nos, egy szomszéd szobában végzett telefonos konzultáció után a kultúrbizottság elnöke azzal állt elő, hogy csak a helyi embereik jelenlétében gyűjthetünk, s még azt is megmondják ők, hogy kiktől. Kizárólag hangszeres zenészekhez irányítottak, azzal a hátsó gondolattal, hogy a felvételből ne derüljön ki, hogy magyar az előadó. Ezáltal akaratlanul is elküldtek minket néhány olyan zenészhez, akiket addig nem ismertünk, például a nagypataki Duma János dudáshoz. A felvételekre az egyes községekben a tanácsházán került sor, s Moisescu ügyesen kihívta a helyi hatóságiakat egy italra, drága cigarettával kínálta őket azzal az indokkal, hogy a felvételhez csendre van szüksége a kollégájának. Így nyugodtan készíthettem a hangszeresek mellett magyar nyelvű felvételeket, énekeltettem is a zenészeket. Ez csak egy előkészítő gyűjtés volt, amit maga a tévé nem is igényelt, csak nekem volt fontos; ők csupán azt akarták látni, kit érdemes behívni a műsor felvételére. Azonban magára az adás felvételére már nem engedték át Csíkszeredába a zenészek egy részét, így az említett dudást sem, de az előkészítő felvételek megmaradtak. A klézsei Lőrinc Luca néni a táncosokkal úgy tudott mégis eljönni, hogy egy nappal előtte megtudta, reggel az induláskor ott lesz a rendőr a busznál, s nem fogja engedni, hogy felszálljanak. Ezért kora hajnalban összeszedte a táncosokat, átgyalogoltak a szomszéd faluban, s egy korábbi busszal onnan eljöttek. Persze utólag lett kellemetlenségük belőle, hiába volt párttitkár Luca néni a helyi tsz-ben. Ugyanakkor vallásos volt, s azt mondta, az nem lehet, hogy Isten azért büntessen meg, mert énekelünk vagy táncolunk.
– Mondanál többet erről a Kaláka műsorról?
– Ezeket Csáky Zoltán, aki most a Duna TV-nél van és Simonffy Katalin, aki azóta is a bukaresti televízió magyar adásánál dolgozik, szerkesztette. Lehívtak Bukarestbe, hogy legyek a szaktanácsadója ennek az akkor még csak tervezett műsornak, amit egy honismereti vetélkedőnek szántak. Akkor jött az ötlet, hogy vigyük bele a táncházat. Általában három középiskola csapata versengett egy-egy műsorban, akik felkészültek többek között a vidékük folklórjából. A végén az egész egy tánctanításba és össztáncba torkollt, közben falusi zenészeket, énekeseket, táncosokat mutattunk be. Sok jó minőségű felvétel készült így akkor, amikor Erdélyben még senkinek nem volt videokamerája. Általában kéthavonta került sor ilyen felvételre, előbb Kolozsváron, Marosvásárhelyen, majd kezdeményezésemre a szórványvidéket is kezdtük belevonni: így került be a besztercei, majd a csíkszeredai Csángó Kaláka. A helyszín és a résztvevő csapatok is változtak, s rendre majdnem minden erdélyi városi középiskola diákjai számára fel lehetett villantani a táncház lehetőségét. Több kisebb településen szerveztek táncházat, még akkor is, ha nem volt helyi zenekaruk (mint pl. Tőkés Lászlóék Désen).
– Mi lett a televíziós felvételek sorsa? Lehetett róluk másolatot csinálni?
– Egy részük még megvan Bukarestben, de másolatot nem tudtunk róluk készíteni. Akkor videomagnója sem volt még az embereknek. Először Lőrincz Lajos marosvásárhelyi koreográfus kapott ilyet egy japántól, aki az erdélyi néptánc szerelmese volt. A hangfelvételeim természetesen megvannak.
– Az erdélyi táncháztalálkozók, amik 1978-tól megelőzték a magyarországiakat, mennyire tértek el azoktól?
– A táncháztalálkozók szervezésének kulcsembere Katona Ádám volt Székelyudvarhelyen. Őt elég sokat zaklatták, mert mindig kisebbségi ügyekben tevékenykedett, ezért ritkán volt állandó állása. Akkoriban helyettesítő tanárként működött s nagy szerepet vállalt a nem hivatalos háttérszervezésben. Aztán mi Csíkszeredában nem csak azzal foglalkoztunk, hogy ott legyen Barozda és annak táncháza, hanem arra ösztönöztük a székelyudvarhelyieket és sepsiszentgyörgyieket is, hogy csináljanak hasonlót. Ennek nyomán alakult meg Székelyudvarhelyen a Venyige. Kezdett igénnyé válni az is, hogy ne csak a bukaresti tévések mondják meg, hogy mi legyen a műsorban, a színpadon, s ne mindig ugyanazok legyenek a főszereplők. Az ugyan nem baj, ha ott van a tévé és rögzíti az eseményeket, de ne irányítsanak, csupán közvetítsenek. Így jött a táncháztalálkozó gondolata, ahová még több hagyományőrző falusi embert hívtunk meg. Ezek általában kétnapos hétvégi rendezvények voltak, amelyre ezrek – köztük magyarországi táncházasok is – jöttek. Volt nagyszínpadi műsor, tánctanítás, táncház, előadások. Az erdélyi magyar néprajzosok akkoriban nem rendezhettek külön konferenciát, de Katona Ádám javasolta, hogy a táncháztalálkozó ürügyén hívjuk oda őket, ahol részben a népi kultúra iránt mélyebben érdeklődő táncházasoknak előadásokat tarthattak, másrészt ez nekik is egy fórum lehet kutatásaik eredményeinek ismertetésére, az egymással való élő kapcsolattartásra. Ezek a táncháztalálkozók a magyarországiak számára is egy szélesebb kitekintést jelentettek, mert addig közülük sokan rutinszerűen mentek Kolozsvárra, s onnan valamelyik ismert és már korábban jól felgyűjtött faluba, ahová éppen Kallós Zoli bácsi irányította, hiszen egy kétnapos gyűjtésre érkező, azonnali eredményekre vágyó magyarországit nem küldhetett ismeretlen terepre. Ez a mai napig probléma: a magyarországi táncházakban bizonyos távolabbi erdélyi vidékek, például a Székelyföld táncainak táncházszerű alkalmazása kissé el van hanyagolva, inkább csak színpadon kerülnek időnként bemutatásra. Ott sokáig – néha ma is – a Felső-Maros mente nem székely táncait nevezték tévesen „marosszéki” táncoknak.
– Ilyen esetekben is mindig ugyanazt az egy-két dallamot hallom…
– Ez a másik probléma. Én a lemezkiadásban is mindig arra törekedtem, hogy a magyarországi lemezeken már megjelentekhez képest valami mást adjak ki, hogy legyen egy szélesebb spektrum. A magyarországi táncházi lemezeknél gyakran azt látom, hogy azt, amit egyesek lemezre játszottak, mások ismételten közre akarják adni, meg akarják mutatni talán, hogy ők jobban el tudják játszani. De a népzene jellegéből következően egy átlagos megszólaltatás sokkal közelebb áll az eredetihez, mint egy túlságosan kicsiszolt, kitisztított, összetanult előadásmód, hiszen a népzene szerves részét képezik a rögtönzések, az esetlegességek, a hangszerek egymáshoz való késleltetett alkalmazkodása stb. is.
Ezt már több interjúalanyomnak felvetettem, hogy miért van az, hogy a sokadik lemezről is ugyanazt a két magyarbődi dallamot hallom. Még ha nem is lehet minden helyben játszott dalt tiszta népdalnak minősíteni, azért egy háromnapos lagzin kellett olyan repertoárnak lenni, hogy ahol volt két jó dal, ott kellett többnek is lenni! Azért ismétlik, mert azok már bevált „slágerek”, vagy nincs a zenészeknek idejük újabbakat előbányászni archívumokból, vagy, ahogy mondod, a korábbi előadásokat akarják felülmúlni?
– Nagyon jó a kérdés felvetése. Egyrészt valóban egyszerűbb megtanulni a másik lemezéről egy dalt, mint újabbak után kutatni. Egy vidéknek a zenéjét úgy lehet jól megtanulni, ha annak a vidéknek az összes elérhető dallamát elsajátítjuk. Mert az még mindig nem lesz annyi, mint az eredeti akár többnapos lakodalom zeneanyaga, hiszen a legteljesebb gyűjtés sem lehet eléggé teljes. Például gyűjtéseimben széki lassú és négyes dallamokból külön-külön is több mint negyven van fölvéve. Táncházakban nem hallani ennyifélét.
– Te hogyan emlékszel vissza az erdélyi lemezeitek történetére?
– A Barozda kapott először lehetőséget egy lemez felvételére. De többen – például a már említett Katona Ádám – úgy gondolták, hogy ezen nem csak a Barozdának kellene rajta lennie, hanem más zenekaroknak is. Ez persze nem volt könnyű döntés, mert ha valaki egyszer kap egy ilyen lehetőséget, nem mond le róla könnyű szívvel mások javára. De aztán mégis ebből lett az akkori öt erdélyi zenekar Táncház című lemeze. Később kiharcoltunk egy másik lehetőséget, ami már tényleg Barozda lemez lett. Azon van egy felcsíki táncrend, amit azóta sok helyről hallok vissza szinte változatlan formában. A hanglemezkiadásnak megvan ez a veszélye: bebetonozza a népzenét egy fix formába. A lemez nem tud másodszor más változatot játszani.
– Akkortájt hogy jutottatok ki Magyarországra?
– Magánúton kétévente. A köztes években csak drága, szervezett turistautakra lehetett jönni, s ha kijutottunk rendszerint a szabad programok, ebédek ideje alatt siettünk a Zenetudományi Intézetbe Martinhoz, meg a táncházas barátainkhoz. Én Csíkszereda után már Marosvásárhelyen dolgoztam, így utoljára 1982-ben engedtek ki Magyarországra, aztán 1990-ig már nem. Ez is megyénként változott. Martin 1983-ban halt meg, a temetésére már nem engedtek ki.
– Hozzátok mennyire jártak ki magyarországi táncházasok?
– Hát a táncháztalálkozókon ott volt szinte mindenki, aki számított, de – néhány táncost leszámítva – a Székelyföldre viszonylag kevesen jöttek. Akinek viszont ez volt az úticélja, azt Martin általában hozzám irányította, amíg Csíkszeredában dolgoztam.
Mielőtt továbblépnénk marosvásárhelyi tevékenységed irányába, hadd kérdezzek egy elméletibb kérdést. Neked, mint a magyar népi tánczene gyűjtőjének, kutatójának, akinek tudtommal talán a legnagyobb erdélyi gyűjtése van hangszeres népzenéből, bizonyára kellő rálátásod van arra, hogy a hangszeres és az énekelt népzene milyen kapcsolatban áll egymással. Nevezetesen az érdekelne, hogy a ma csak hangszeresként ismert zenének lehetett-e korábban énekszövege, s az csak feledésbe merült, vagy vannak bizonyos táncdallamok, amik mindig is csak hangszeres zeneként szólaltak meg? Laikusként úgy tippelem, ha voltak, vannak egyáltalán az utóbbihoz tartozók, akkor az leginkább bizonyos tánctípusokhoz, mint például a legényeshez kapcsolódhatnak, bár ezt is gyakran kíséri csujjogató szöveg.
– Amikor Martin Györgyhöz kezdtem járni, más határon túli érdeklődőkhöz hasonlóan engem is ellátott szakkönyvekkel, s mikor látta, hogy ezeket a következő találkozásig el is olvasom, megbizonyosodott, hogy mélyebben érdeklődöm a téma iránt. Mondta (és írta is egy helyen), hogy majd szükség lesz az egész magyar népzenét táncszempontból újraértékelni. Ez finom megfogalmazása annak, hogy az akkori szakirodalom nem oldotta meg ezt a táncszempontú értelmezést. Korábban ő egy-egy táncházzenészt arra ösztönzött, hogy álljanak rá egy prímásra, s ebből szülessenek monográfiák. Látva, hogy én sokfelé járok Erdélyben, Moldvában, azt gondolta, hogy esetemben valami átfogó képet, egybevetést kellene adnom ezekről a vidékekről. Így kezdtem a népi tánczene kutatására szakosodni. Nemrég publikáltam arról, ami a kérdésedben van a hangszeres-énekes zenét illetően. Azt hiszem, hogy ez az elnagyolt osztályozás a klasszikus zenetudományból öröklődött át a népzenekutatásba. A népzene esetében mesterkélt az ilyen elválasztás, hiszen a falusi ember tudatában a kettő együtt van jelen. A hagyományos kultúrában nem volt meg az a felülről irányított kultúraszervezési forma, ami városon meghatározó. A kutatásból az derül ki, hogy a leginkább hangszeresnek tűnő dallamoknak is vannak korábbi korszakokból származó énekes változataik. Azonkívül létezik másodlagos vokálissá válás is, ami azt jelenti, hogy ha bejön egy új hangszeres dallam egy másik vidékről a prímás révén, s az megtetszik a helybelieknek, rá tudnak énekelni szöveget. Ez a szövegalkalmazás eltér a városi kultúra, s akár a városi táncházmozgalom népdalfelfogásától, mert azt jelzi, hogy akár egy komplikáltnak tűnő hangszeres dallamnak is él egy egyszerűbb váza a hagyományban élők tudatában. Ezt a dallamvázat lehet szöveggel felruházni. A komplikáltság a hangszeres megszólaltatás sajátja, a hangszeressége egy dallamnak nem a dallamtípusban vagy a dallamvázban rejlik, hanem a megszólaltatási módban. Természetesen vannak dallamok, amiknek nem találták meg az énekes változatát, de kockázatos lenne kijelenteni, hogy ilyen sosem volt, eleve hangszeres zeneként születtek és később sem társult soha hozzájuk ének. A falusi ember számára természetes, hogy a dallamnak a szövegét hangulata szerint változtathatja. A széki Szabó Varga Gyuri bácsi például arra panaszkodott, hogy milyen rossz dolog az, hogy a rádióban egy dallamot mindig ugyanazzal a szöveggel hall, jóllehet ő minden énekléskor más szöveget használ. Mint említettem, ez a probléma a lemezekkel is. A táncházmozgalomban aztán sok mindenre volt példa. Arra is, hogy egyetlen szöveg rögzült egy egyébként számos szöveg-variánssal előforduló dallamhoz (Csak egy utcán jártam hozzád), de olyan is van, hogy egy egyébként Erdélyben csak román szöveggel ismert bonchidai dalhoz mesterségesen magyar szöveget társítottak. Ezt nem etnikai, hanem szakmai problémának látom. Ha ott nem szoktak erre magyar szöveget énekelni, akkor itt miért kell?
– A zenekarok összetételét figyelve azt láthatjuk, hogy Erdélyben az utóbbi két évszázadban a vonósok dominálnak, néhány helyen egy-egy más hangszerrel kiegészítve, mint a cimbalom, újabban a tangóharmonika stb. Mit tudunk a korábbi időkről?
– A népzenét is történeti összefüggésekben kell vizsgálni. Ameddig csak tudunk, vissza kell mennünk a történeti adatok mentén. Amikor tudósok arról vitatkoznak, hogy történeti vagy jelenkutatást kell-e végezni, akkor én azt mondom, hogy mindkettőt, s lehetőleg ugyanazon kutatónak. A jelenkor nyilván sokkal nagyobb lehetőségeket kínál a különböző dialektusok vizsgálatának terén. A történeti kutatás viszont rávilágít a jelen helyzet kialakulására, annak előzményeire. Szabó T. Attila és tanítványi kutatásai a nyelvészet eszközeivel segítettek annak feltárásában, hogy hangszernevek, tánctípusok mikor fordultak elő különböző szövegekben, így következtetni tudunk arra, hogy például egy kódexben fennmaradt dallamot milyen hangszerekkel játszhattak. Persze körültekintően kell ezeket a korabeli hangszerneveket kezelni, hiszen a szavak jelentése is változhatott, például a hegedű nem mindig jelentett vonós hangszert, a citera viszont korábban vonós hangszer volt. (Nem véletlen, hogy a név erdélyi román változata, a cetera, ma is hegedűt jelent.) A duda nagyon fontos hangszer volt korábban, s a XVIII. századtól kezdődően szorították ki fokozatosan a vonósok. Mielőtt megjelent a ma leginkább ismert Schunda-féle cimbalom, a cimbalomnak is létezett egy kisebb változata, melyen mielőtt a városi cimbalmosoktól elsajátították az új cimbalom harmonizáló futamos technikáját, falun mindig a dallamot játszották.
– Lehet tudni, hogy az erdélyi fejedelmi udvarban milyen zenét játszottak?
– A duda fontos volt egy időben, de arról is vannak adataink, hogy itáliai zenészek is játszottak az udvarban. Míg Budán a török időkben az európai zene kiszorult, addig Gyulafehérvárott a reneszánsz és kora barokk zene virágzott. A falusi és a városi zene akkor még nem vált szét ennyire. Sokat katonáskodtak a férfiak, és a faluról származó katonák, valamint a főurak szinte ugyanazokat a férfitáncokat járták.
– A párostáncok mikor terjedtek el?
– Martinék kutatásai szerint a reneszánsz idején. Akkor ezek Európa-szerte divatban voltak. Német metszeteken láthatunk olyan ábrázolásokat, amelyek forgatós táncainkra emlékeztetnek. Aztán egy újabb európai divat nyugaton kiszorította őket, de Erdélyben megmaradtak. Az elkülönültség később is fennállt, mert amikor a török kiűzése után az Alföldet újratelepítették, Erdély egy különálló országrész maradt a birodalomban. Később az Alföldön gyorsan elterjedt az újstílusú népdal, továbbá a műdal, de Erdélybe, például Kalotaszegre az onnan az Alföldre aratni járó idénymunkások fokozatosan hozták be. Minél zártabb területre megyünk, annál kevesebb az újstílusú népdal, Mezőségen például jóval kevesebb, mint Kalotaszegen, Moldvában alig van, de a Székelyföldön bőven. Egyébként a magyar népzenének történelmileg sok rétege van, amelyek különböző szűrőkön estek át. Van úgy, hogy a dallamvonal keleties, amit a magyarok magukkal hoztak onnan, de a ritmusa már egy XVIII. századi tizenhatodoló, de lehet később ugyanennek a dallamnak egy újabb, csárdás ritmusa. Tehát különböző elemek kombinálódnak, s pont ez adja a megújulási képességét a népzenének. Azt kell látnunk, hogy a népzene mindig egy kortárs zene, a népdalokat falun nem azért énekelték, hogy „Vegyük elő a régi dolgokat!”, hanem mert ez volt nekik a mindenkor aktuális zene, s a régi dallamok csak úgy tudtak fennmaradni, ha az új divatokhoz alkalmazkodtak. Főleg a tánc jó példa erre, mert az hozott új ritmusokat, amikhez a régi dallamokat hozzá tudták igazítani. Jöttek az új divatok nyugatról, néhány dallam is bejött, de nem a teljes dallamkészlet, és a zenésznek az volt a dolga, hogy az új tánchoz csináljon a régi dallamokból zenét.
– Amikor a székiek például átvették a hétlépést és a polkát, akkor a dallam az magyar vagy idegen volt?
– Mindkettőre van példa. Ha például vesszük a hétlépést, akkor annak az első, leggyakrabban játszott dallama németes típusú, nyugati eredetű dallam, de az azt követő dallam, ami az „Előre!” után elhangzik, az már egy mollos régies magyar dallam.
Na, akkor ezután a kissé hosszúra sikeredett zenetörténeti kitérő után, térjünk vissza a Te történetedhez! Tehát a csíkszeredai évek után elkerültél Marosvásárhelyre. Ott milyen munkád volt?
– Ez 1980-ban volt. Nagyon jól éreztem magam Csíkszeredában, de jött egy erős szakmai kihívásnak számító ajánlat, hogy legyek Marosvásárhelyen a Maros Művészegyüttes (eredeti nevén Székely Népi Együttes) művészeti vezetője. Ez az együttes 1956-ban jött létre, amikor a retorziók mellett az állami vezetők különböző gesztusokat is tettek a magyarok részére, főleg kulturális téren. Amikor én odakerültem, az akkor divatos, az egész keleti blokkra jellemző, revüs Mojszejev-stílus mellett szerettem volna a hagyományainkat is bemutatni, viszont ez elég sok nehézségbe ütközött. De azért sokan mellém álltak, s már az is nagy szó volt, hogy az együttes zenekarából Koszorús Kálmánék megtanulták a táncházi zenélést, velük is zenéltem táncházban. Időközben a korábbi kolozsvári Ördögszekér egyik tagja, Sinkó András is Marosvásárhelyre került, s felélesztettük ilyen néven az együttest. Velük csináltuk a marosvásárhelyi táncházat, s még egy nagylemezt is kiadtunk, amin – az akkori igényeknek megfelelően – széki és palatkai táncrend van. Annak idején még mindig nem volt elég zenész az erdélyi városi táncházakban, s az ilyen lemezeket használták ott, ahol még nem volt zenekar.
– A Barozda tagjaival mennyire tudtad tartani a kapcsolatot?
– Egy darabig még volt szórványos kapcsolatunk, főleg a régizene-népzene párhuzamok vonalán. A Barozda 1982-es magyarországi vendégszereplésein is ott voltam „turistaként”, Esztergomban muzsikáltunk is táncházzenét eredeti Barozda-felállásban az esti bulin.1986-ban történt az, hogy a már meghirdetett régizene fesztivál plakátjait a hatóságok leszedették, és betiltották a rendezvényt. Névváltásra akarták kényszeríteni a Barozdát, s azt ígérték, hogy ha román zenét játszanak, minden támogatást megkapnak. Addigra már a zenélés a főhivatásukká vált Simó Jóskáéknak, ha nemet mondtak volna, nyilván tanárnak sem mehettek volna vissza, ekkor úgy döntöttek, hogy kimennek Magyarországon át Svédországba. 1988 körül aztán Marosvásárhelyen is megszűnt a táncház. Egy nyári szünet után ősszel már nem engedtek vissza minket táncházazni a szakszervezetek művelődési házába, azzal az indoklással, hogy előbb csak énekelgetünk, táncolgatunk, aztán majd területeket fogunk követelni. Akkor már szinte mindenütt beszüntették a táncházakat, tudomásom szerint csak Székelyudvarhelyen élte meg a rendszerváltást. A forradalomkor az együttes román és magyar tagjai közösen megválasztottak engem a Maros Művészeti Együttes igazgatójának. Jólesett, hogy a románok elismerték, hogy az ő zenéjükhöz is értek. Csak az volt a probléma, hogy ugyanekkor az 1985-ben Romániában megszüntetett összes területi rádió újraindult, így a marosvásárhelyi is. A korábban elvitt hangszalagokat ömlesztve hozták vissza teherautóval, egy Bukarest melletti börtön pincéjéből. Fontossá vált újra számomra a rádiózás, hiszen már 1985 előtt is vezettem egy rendszeres táncház rovatot, s a marosvásárhelyi diákrádióban is, mint egykor a kolozsváriban, volt sorozatom. Igyekeztem még egy-két dolgot elintézni az együttes számára, mielőtt végleg a rádióhoz távoztam: felemeltettem a taglétszámot, külön román és magyar tagozat engedélyezését harcoltam ki a minisztériumban, beindítottam egy magyarországi turné szervezését Novák Ferenc és Diószegi László segítségével, s közben a rádiónál próbáltuk újraindítani az adásokat. 1990 első napjaiban nem volt rá semmilyen kormányhatározat, a korábbi rádiósok egyszerűen bementek régi munkahelyükre, s beindították az 1985-ben leállított gépeket. Mikor visszahozták az elvitt hangszalagok nagy részét, próbáltuk átmenteni a fontos felvételeket, nehogy letöröljék, mert nem volt nyersanyag. Én csináltam ott az első számítógépes adatbázist a fonotéka nyilvántartására.
Ezeken az archív felvételeken biztos sok olyan anyag van, ami lemezeken nem jelent meg. Gondolkoztok ezek megjelentetésén, vagy úgy látjátok, hogy már meghaladta az idő őket, azóta profibb előadásban mások már kiadtak hasonló zenéket?
– Nyilván van sok olyan, ami mai füllel hallgatva már nem tűnik olyan jónak, de mások érdekesek lehetnek. Lehetne olyan archív erdélyi táncház lemezt, akár lemezsorozatot kiadni, ami ezekből a legjobbakat közreadná, meg azon is érdemes gondolkozni, hogy lehetne egy CD-ROM-ot készíteni, ahol azt is vállalhatnánk – mint ahogy az egyik-másik rock együttesnél is előfordul –, hogy a történetiség kedvéért még esetleg a technikailag tökéletlenebb, helyenként hamis számokat is rátesznek a honlapjukra vagy a CD-ROM-ra. Azt hiszem, a CD-ROM vagy az internetes közreadás lesz az a forma, amellyel ez megvalósítható, hiszen így több szöveg elfér, s menürendszerrel áttekinthető az anyag. A kezdetekkor nem is mi szorgalmaztuk a hangfelvételeket, hanem a területi rádiók, ezért fordulhatott elő, hogy még nem teljesen érett produkciók is hangszalagra kerültek. De a többi táncházi együttestől is vannak felvételek, s a közös zenélésekről is. Panek Kati például gyakran énekelt ezeken a felvételeken a Barozdával.
– Jogi problémák lehetnek a kiadásnál?
– Nemrégiben a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének vezetője, Borbély Melinda személyesen adta át magánhasználatra a Barozda CD-re írt, régi felvételeit. Bízom abban, hogy egy esetleges kiadás esetén adná hozzájárulását a megjelentetéshez. Sőt, én a Marosvásárhelyi Rádióval közös kiadást is el tudnék képzelni, de egyelőre ez még nem került napirendre.
– Sepsiszentgyörgyre hogy kerültél?
– 1990 után vált lehetővé, hogy már másodállása is lehetett az embereknek, a szocializmusban ilyen nem volt. Ekkor kértek meg a Háromszék Együttes vezetői, Könczei Árpád és Deák Gyula, hogy legyek az együttes zenei szakmai tanácsadója. Ezzel a zene hitelességét kívánták biztosítani. (Könczei Csilla a tánc területén végzett hasonló tanácsadást.) Havonta néhányszor le kellett utaznom, megnézni a próbákat, véleményt mondani a készülő műsorokról, vagy már a műsor tervezése során szaktanácsot adni. Azonkívül akkor évente szervezték azokat a népzene-néptánc találkozókat, amelyek a mai napig megrendezésre kerülnek, s ott mindig volt gyűjtés is, amit akkoriban én vezettem. Olyanoktól gyűjtöttünk, mint Neti Sanyi, Kodoba Béla és Márton, Árus Feri, s ezeket már videóra is rögzítettük. 1990 áprilisától már a marosvásárhelyi rádiónál voltam, s ezzel párhuzamosan végeztem a sepsiszentgyörgyi szakmai tanácsadást, egészen addig, amíg kijöttem dolgozni Magyarországra.
Akkor bennem az az érdekes kérdés merül fel, hogy aki már 1994-ig kibírta Romániában, az utána miért jött el? Aki a legsötétebb diktatúrát is kibírta, az miért akkor jön el, amikor ott is kezd javulni a helyzet?
– Nem személyes, hanem szakmai okai voltak. Én a diktatúra legnehezebb éveiben is feltaláltam magam, amikor nem lehetett a fizetésből megélni, s a feleségem állása megszűnt, akkor lakodalmi muzsikálásból tartottam el a családot. Az engem sosem vonzott, hogy Magyarországon jobb lehetőségek voltak, s hogy akkoriban még gazdagabb választék volt a boltokban, mint Romániában.
Mielőtt elmondanád a szakmai indokaidat, meglep, hogy említed ezt a lakodalmi muzsikálást. Kivel jártál, s hogy nézett ez ki?
– Már a Barozdával is jártam, később az Ördögszekérrel, falvakba is, úgy is, hogy helyi zenészekkel együtt. Néhány esetben Kallós Zoltán szegődtetett el minket Válaszútra, Bonchidára, Buzába. Egyszer a Budatelke melletti Szénaságba hívott el egy román prímás, mert a kontrása cserbenhagyta. Ott hagyományos felállásban játszottunk egy sátorban, áram sem volt ezen a tanyán. Gyönyörűen táncoltak az öregek! Sokkal hitelesebb tájékozódásra van lehetőség, ha az ember nem gyűjtőként, hanem zenészként van jelen. A fiataloknak egy szaxofon s egy harmonika játszott „könnyűzenét”, de velünk nem muzsikáltak együtt, mert a prímás szerint nem illenek a falusi zenébe. Ettől az öreg prímástól tudtam meg, hogy errefelé is vannak jó zenészek, s később az Utolsó Óra program keretében gyűjtöttünk is a budatelki bandától, CD-n is megjelent.
De a legtöbb lakodalmi zenélésem már nem hagyományos együttessel volt, hanem az akkori időszak vegyes zenekaraival, amelyben kellett lennie egy hagyományosan játszó hegedűsnek, a kíséret viszont orgona, gitár, dob, néha szaxofon, harmonika volt. Én két szintetizátorral játszottam, az egyik a bőgőt, a másik a brácsát helyettesítette. Volt egy időszak, amikor Marosvásárhely egyik éttermét kijelölte a pártbizottság, hogy ott csak a Maros együttes zenekara játszhat lakodalmi zenét. Ezzel akarták az együttest bevételekhez juttatni, mert a másik kezükkel folyamatosan csökkentették az állami támogatást. Ebbe a harmadosztályú vendéglőbe főleg falusiak jöttek lakodalmazni, de voltak faluról elszármazott városiaknak is esküvői itt. A bevételből persze a zenészek is kaptak, de nagyrésze az együttes kasszájába került.
– Ez tehát azt jelentette, hogy kellett ismernetek a falusi zenét is, a városit is, mezőségit, székelyföldit stb.?
– Igen, mégpedig magyar, román, cigány változatban. De volt hozzá felváltva két prímás. Koszorús Kálmán, az együttes zenekarvezetője a magyar városi lakodalmi zenében nagyon otthonos volt, de tudatosan sokat megtanult a falusi zenéből is hangfelvételekről. Szabó Viktor mezőkölpényi származású prímás a román lakodalmakat játszotta, akit brácsásként ismertem meg az együttes zenekarában, de aztán kiderült, hogy valójában prímás, s mivel két terület határán élt, egyaránt ismerte a Maros menti, s a kelet-mezőségi magyar, román és cigány repertoárt. A könnyűzenei részben billentyűsként az akkori legsikeresebb marosvásárhelyi rockegyüttes tagjaival, a Nowax-szal játszottam, román lakodalmakban pedig helyi román gitárosokkal. A Nowax-szal bálokba is elszegődtünk, amiket falusi fiatalok szerveztek. Érdekes élmény volt, hogy ezt a kizárólag magyarokból álló együttest mennyire szerették a román fiatalok azokban a román falvakban, amelyek később 1990 márciusában a marosvásárhelyi román-magyar összecsapásban váltak hírhedtté. Tenyerükön hordoztak, etettek, védtek a részegektől, rajongtak értünk. Hiába volt ez rockbál, a szervezése hagyományosan kezesekkel történt. Persze az éjszaka folyamán kellett egyszer, maximum kétszer învârtitát is játszani. A nowaxos fiúk tudtak románul énekelni pár román bánsági dallamot, amelyek akkoriban árasztották el egész Erdélyt. Néha én szólóztam igazi helyi învârtitákat az orgonán, mert én ismertem ezeket a saját gyűjtéseimből, a fiúk meg kísérték, ahogy tudták, hegedűs ugyanis nem lehetett a rockbálban. Később egy másik lakodalmi zenekarban egy székelykocsárdi prímással muzsikáltam hosszú ideig, akinek eredeti aranyosszéki repertoárját fel is gyűjtöttem. Számításaim szerint kb. 350 lakodalomban muzsikáltam a nyolcvanas évek második felében. Hogy hogyan működik élő formájában a népzene és a néptánc, azt jobbára innen tudom, nem a szervezett gyűjtésekből.
– És akkor térjünk vissza a kilencvenes évekbe és kitelepedésednek valódi okára!
– Én nem nevezném kitelepedésnek, mert nem arról volt szó, hogy ki akarok telepedni, ezért keresek egy állást, hanem fordítva: állásajánlatot kaptam, s annak betöltéséhez muszáj volt odaköltözni. 1990 után már rendszeresen jártam Magyarországra, többek között konferenciákon előadásokat tartani. Egy ilyen alkalom után, a konferencia szervezője, Selmeczi Kovács Attila elmondta, hogy szeretnék felfejleszteni népzenekutató csoportjukat 4-5 főre, mint Lajtha László idejében volt, s milyen jó lenne, ha tudnék csatlakozni hozzájuk. Ezután még két évig haboztam a válasszal, amíg 1994. március 1-jétől elfoglaltam az állást. Egyetemista korom óta mindig népzenekutatónak készültem, de addig soha sem volt alkalmam arra, hogy ezt a munkát főállásban végezzem, csak szabadidőben s a saját költségemen. Mivel a kutatási területem Erdélyben volt, s a mai napig is ott van, ezért a döntést megelőzően még Kolozsváron és Marosvásárhelyen is puhatolóztam a helyi akadémiai fiókintézeteknél, hogy lenne-e ott, akár későbbi perspektívában valami hasonló lehetőség számomra, de mikor egyértelművé tették, hogy erre itt nincs esélyem, a budapesti ajánlat elfogadása mellett döntöttem. A Néprajzi Múzeum Népzenei Gyűjteményének a vezetője lettem Budapesten. Amint alkalmazásom másnapján Dobszay László, aki akkor az MTA Zenetudományi Intézet Népzenei Osztályát vezette, tudomást szerzett arról, hogy a múzeumban dolgozom, azonnal alkalmazott ott is tudományos kutatónak félállásban, s azóta a Zenetudományi Intézetben is dolgozom mind a mai napig.
A kilencvenes években vagy átjöveteled után zenéltél még, eltekintve attól, hogy a Barozdával neves évfordulókon összeálltok?
– A kilencvenes évek elején még volt egy kis muzsikálás, amikor újra beindult a táncház Marosvásárhelyen, bár akkor már voltak fiatal zenészek, inkább nekik segítettünk. Mikor kijöttem Budapestre, úgy gondoltam, hogy én már nemigen fogok muzsikálással foglalkozni, nem fér bele az időmbe a másfél állás mellett. 1996-ban az erdélyi táncház húsz éves évfordulóján volt Kolozsváron egy nagy ünnepség a régi táncházzenekarokkal. Ekkor vettem újra kezembe a hangszert. Egy másik ilyen esemény a 2001-es Barozda évforduló volt. Annak annyira nagy sikere volt, nem is számítottunk rá, hogy olyan sokan eljönnek erre a csíkszeredai előadásra, így az megint fellelkesített.
Ezt megértem, mert magam is jelen voltam és tanúsíthatom, milyen nagy szeretettel fogadott titeket a város és a közönségetek.
– Később az Üsztürü gyakran elhívott muzsikálni budapesti táncházakba és más fellépésekre. A Hagyományok Házában egy darabig Kollégák néven működtettünk egy alkalmi zenekart, amely arra jött létre, hogy a Házban szervezett táncházban szolgáltassa a talpalávalót. Ezen kívül Halmos Béláék Kalamajka együttesében is többször muzsikáltam az Aranytíz táncházban.
– Mikor és hogyan kerültél át a Hagyományok Házába?
– Már a Néprajzi Múzeumban szembesültem archiválási problémákkal. Eredeti tervemet, hogy saját gyűjtéseimet ott majd feldolgozom, kutatási elképzeléseimet megvalósítom, egyelőre halasztanom kellett, hiszen láttam, hogy ott fekszenek Bartók, Kodály és követőik fonográfhengerei, miközben új archiválási lehetőség rejlik a digitális technikában. Ezért ebbe fogtam bele, s munkatársaimmal megvalósítottuk a teljes múzeumi hengeranyag CD-re mentését. Párhuzamosan a Zenetudományi Intézetben Sebő Ferivel és Richter Palival adatbázis-építésen dolgoztunk, mert úgy gondoltuk, hogy a korszerű gyűjteményi nyilvántartás útja csakis ez lehet. De ehhez a munkához igen nehéz volt akár állami, költségvetési, akár pályázati forrásokat szerezni. Aztán Sebő lett a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, s így ki tudta harcolni, hogy amellett létrehozzanak egy Hagyományőrző Műhelynek nevezett kis részleget, amelynek vezetésére megkért, s ahol archiválási munkát folytattunk, hiszen a MÁNE-nak is volt bőven archiválni valója, ide került Martin György könyvtára, kézirattára, hangfelvételei. Ezek feldolgozását kezdtük meg akkoriban. A Hagyományok Háza a MÁNE, a Hagyományőrző Műhely és a Magyar Művelődési Intézet Népművészeti Főosztályának összevonásából jött létre. Ilyen keretek között Kelemen László főigazgató számított továbbra is a munkámra, sőt a részleget Folklórdokumentációs Központ néven nagyobb létszámúra fejlesztettük. Munkálkodásaink nyomán létrejött egy Európában egyedülálló adatbázis-kezelő rendszer, amelyet párhuzamosan, és kompatibilis módon a Zenetudományi Intézetben is megvalósítottunk. Így lehetővé vált a két intézmény feldolgozott, katalogizált anyagainak egymással való virtuális kiegészítése, s tervezzük közös internetes keresőfelület kialakítását is.
– Úgy tudom, hogy az adatbázis az Interneten mindenki számára elérhetővé válik.
– Ez máris így van, egyelőre külön-külön. A Hagyományok Házában feldolgozott anyag, benne pl. az Utolsó Óra program gyűjtései adatokkal együtt megtekinthetőek-meghallgathatóak a http://www.hagyomanyokhaza.hu/fdk internetcímen. A Zenetudományiban is több adatbázis van közreadva, amelyek közül külön említeném Bartók népzenei dallamrendezésének anyagát a http://db.zti.hu cím alatt.
Van a mai napig is népzenekutató részleg a Néprajzi Múzeumban is, a Zenetudományi Intézetben is, és a Hagyományok Házában is?
– A Néprajzi Múzeumban a Népzenei Osztály leépült, egyetlen muzeológus gondozza a gyűjteményt. A Hagyományok Házában sosem végeztünk kutatást, hacsak az adatbázis felépítését, tezauruszrendszerének kidolgozását nem nevezzük egyfajta alkalmazott kutatásnak. A tényleges népzenekutatás a Zenetudományi Intézetben folyik, én is ott végzek ilyen munkát.
Bár ennek nagyobb irodalma van, a teljesség kedvéért az Utolsó Óra programról is szóljunk, ahol az erdélyi részt Kelemen Lászlóval együtt irányítottad.
– Ez a program Laci ötlete volt. Bevallom, mikor először beszélt arról, hogy mennyi zenészt akar kihozni, felvételeket készíteni velük napokig stúdióban, ezeket archiválni, megjelentetni stb., nekem irreálisnak tűnt az egész, hiszen alig tudtunk akkoriban különböző célokra pályázatokon egy-két milliót nyerni, ő meg harmincmilliós projektről beszélt. Mondtam neki, hogy ha majd megszerezted a pénzt, szóljál! Ez tavasszal volt, s szeptemberben már szólt is, hogy jövő héten kezdenénk.
– Azokat hoztátok Erdélyből, akiket ismertetek, vagy másokat is?
– Nekem már nagy ismeretségi köröm volt, akiktől gyűjtöttem annak idején mindig megkérdeztem, hogy ismernek-e még másokat, akiktől lehetne gyűjteni, de sokukhoz már nem tudtam elmenni. Én inkább azokat részesítettem volna előnyben, akikkel még nem készültek felvételek, de aztán kompromisszumot kellett kötni: ilyenek is voltak, de olyanok is, akiket már jól ismertek Magyarországon. Legszívesebben kint gyűjtöttem volna a terepen, de ez nem felelt meg a projektben részt vevő Fonó Budai Zeneháznak. Nekik jól jött, hogy amikor itt voltak a zenészek, minden hét szerdáján egy másik erdélyi zenekarral tartottunk bemutatót, táncházat a Fonóban, aminek nagy közönségsikere volt. Persze az előnye volt az itteni felvételnek, hogy öt napon át reggeltől estig kérdezhettük az embereket, ami a falujukban nem lett volna lehetséges. Az is jól volt szervezve, hogy a gyűjtésvezető rendelkezett a programjukról, az ellátásukról, mint otthon a lakodalomban a kezes, ezáltal szívesen álltak rendelkezésünkre. Ennyi idő alatt össze is lehetett barátkozni azokkal a zenészekkel, akikkel esetleg előtte nem is találkoztam. Sokan közülük csak románul beszéltek, s örültek, hogy Kelemen Lacival s velem anyanyelvükön tudtak kommunikálni. Én arra törekedtem, hogy minél szakszerűbben végezzük a gyűjtést, kezdettől bevontuk a Zenetudományi Intézetet is. Például megbíztuk Vavrinecz Andrást, Virágvölgyi Mártát és másokat, hogy készítsenek kottás lejegyzéseket szomszédos területek anyagaiból, s ezekből dallamkérdőíveket készítettünk. A zenélések között, a beszélgetések során minden hagyománnyal kapcsolatos információt elmondattunk szokásokról, zenetanulásról, hangszerkészítésről stb., s ezeket mind felvételen rögzítettük.
– Gondolom, a román zenészek is ismertek magyar anyagot és fordítva is.
– Igen. Ha egy lakodalom volt, akkor nyilván meghívták a szomszédokat, munkatársakat, akik között a másik nemzetiséghez tartozók is voltak, s ilyenkor a vőlegény vagy az apja időnként megkérte a zenekart, hogy nekik is húzzanak egy táncrendet. Természetesen nem egyenlő arányban, de az illem így diktálta, hogy a másik zenéje is megszólaljon. Nemrég adtam közre Kulcsár Ferenc magyarbecei prímás dupla CD-lemezét. Bár ő magyar zenész volt, románoknak is tudott játszani, s fordítva is így van román vagy román nyelvű cigányzenészek esetében.
– És mit rögzítettetek elsősorban?
– Mindenek előtt azt, amit az adatközlők a legjobban tudtak játszani. De kikérdeztük őket arról is, hogy a saját zenéjük mellett ismertek-e mást, akár szász, zsidó, ritkán szlovák zenét.
Ha a román közvélemény nem is nagyon tud arról, hogy a magyarok nem csak Bartók idejében, hanem mostanában is sokat tesznek a román népzene kutatásának terén, s ezért nem is értékelheti ezeket az erőfeszítéseket, legalább román zenetudósok körében ismert a tevékenységetek?
– A bukarestiek talán jobban értékelik, de újabban a kolozsváriakkal is jó kapcsolatban vagyunk. Korábban néhány román kutatónál volt olyan elgondolás, hogy az erdélyi, például a széki zene román. Ami egy kicsit is hasonlít a románok zenéjére, az szerintük csakis román lehet.
De nincsenek olyan alapvető eltérések egyrészt az erdélyi román, másrészt a moldvai és havasalföldi román zene között, amik világossá tennék, hogy mások a gyökerek?
– Természetesen vannak. Ha egy mezőségi románnak olténiai zenét játszanánk eredeti formában, akkor valószínűleg nem tudna rá táncolni semmit, míg Erdélyen belül egy magyar csárdásra feltehetően tudnak. De egyes román kutatók akkoriban ezt azzal magyarázták, hogy az olténiaiak 2000 éve ott élnek, az erdélyi románok meg 2000 éve Erdélyben, ezért ilyen nagyok a különbségek a román dialektusok között, a magyarok meg csak jövevények, akik átvették a román zenét.
– Ők mennyire gyűjtenek magyar zenét, vagy egyáltalán erdélyit, s vannak-e szakmai kapcsolataitok?
– Nemrég jártunk a bukaresti folklórintézetben egy küldöttséggel a Zenetudományi Intézetből, s tájékozódtunk arról is, hogy ott milyen magyar gyűjtések vannak. Hiszen a sztálini korszak kirakatpolitikájának része volt, hogy a kisebbségek kultúrájával is foglalkozni kell. Ezért vannak ott román kutatók által végzett magyar gyűjtések az ötvenes évek elejéről. Később már szünetelt az ilyen munka. Meg kell jegyeznem, hogy ez a nemzeti kizárólagosságban gondolkodó kutatótípus magyar oldalon is előfordul, de manapság a románok körében is kiveszőfélben van. Konferenciákon és internetes helyeken tájékozódva látom, hogy az újabb kutatógeneráció sokkal kevésbé képvisel nemzetileg elfogult álláspontot.
Az Utolsó Óra kapcsán még volt egy olyan terv, hogy a rengeteg archivált anyagból közel ötven CD a nagyközönség számára is megjelenne. Úgy tűnik, hogy tizenvalahány lemez után mintha megtorpant volna ez a program. Irreálisnak bizonyult a terv vagy csak anyagi okai vannak a leállásnak? Amennyiben az utóbbi, talán nem is baj, hogy kicsit lelassult a lemezek kiadása, mert a közintézmények talán meg tudták volna venni, de magánszemélyeknek kicsit sok lett volna ilyen tömegű lemez rövid időn belüli piacra dobása.
– Csak anyagi okai vannak, és egyetértek, hogy nem is baj, hogy lassabban történik, hiszen a zenekedvelők vagy a fiatal zenészek valóban nem engedhetnék meg maguknak ilyen nagy számú lemez rövid időn belül történő megvásárlását, választás elé kényszerülnének. De egyébként fontos lesz az összes lemez megjelenése, mert nagyon árnyalják az erdélyi zenéről a táncházmozgalom elején kialakult képet, amit elsősorban Kallós Zoltán gyűjtési területei (Mezőség, Kalotaszeg, Gyimes, Moldva) határoztak meg. A kutatásokhoz képest a táncházmozgalom le van maradva, bizonyos vidékek táncai még mindig nincsenek kellő hangsúllyal a táncházakban. A szászcsávási zenekar például már világhírű lett, de nem tudok olyan táncházról, ahol a csávási táncok hangsúlyosan szerepelnének a programban.
Végezetül arról kérdeznélek, hogy jelenleg min dolgozol, mire vagy legbüszkébb eddigi tudományos tevékenységedből?
– Fő kutatási területem a népi tánczene volt, ebből írtam első könyvemet, Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje címmel. Engem továbbra is ez érdekel leginkább. Nagyon sok feldolgozatlan anyag van még mind a saját gyűjtésemből, mind az archívumokban. De nem mindig csak az számít, hogy én mit tartanék a legsürgetőbbnek. Különböző projektek futnak párhuzamosan, sokszor évfordulókhoz kötődően. Például Bartók- és a Kodály-év miatt két évig ezzel kapcsolatos témákkal foglalkoztam én is. A Hagyományok Házában készítettem egy Bartók-, majd egy Kodály-kiállítást, amely népzenekutató tevékenységüket mutatja be. Részt vettem a Bartók és az arab népzene, illetve a Bartók Béla élete levelei tükrében című CD-ROM-ok szerkesztési munkálataiban, ami nagy élmény volt, csak ilyenkor a saját gyűjtések feldolgozását félre kell tenni. Sok előadást tartok tudományos konferenciákon, de népszerűsítő fórumokon is. Nagyon foglalkoztat az interetnikus kérdéskör is. Az archiválás továbbra is egy fontos feladat marad az életemben. Munkáimról részletesebben www.pavai.hu című honlapomról lehet tájékozódni.
Úgy tudom, a családon belül is folytatódik a népi kultúra iránti érdeklődés, gyerekeid közül többen is intenzíven érdeklődnek a népzene és néptánc iránt, sőt van, aki már komolyan kutatja is ezeket.
– Réka lányom szintén zenetudományi szakot végzett a Kolozsvári Zeneakadémián, népzenei témával vett részt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Doktori Iskolájában, jelenleg PhD dolgozatának elkészítésén dolgozik. Közben két évig moldvai magyar iskolákban tanított, ami a gyűjtésben is segítségére volt. Csanád fiam is járt gyerekként táncházban, táborban, de ő színházi menedzser, a szakmája nem ide kötődik. Gyopár lányom érettségi előtt áll, ő is a népzenekutatás irányába kacsintgat. Apor fiam ifjúkorom zenéjének hagyományait követi: rockdobos. Kétéves Zselyke lányom már rendszeresen jár táncházba. Hogy ő mi lesz, az a jövő titka.



.: tartalomjegyzék