Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2008 - Július
Veljko Petrovic

Miska, az öregbéres

'A nemesmiliticsi kövesút mellett, melyet eperfák szegélyeznek egészen a szabadkai homokig, ott, a Rudi és a báró birtoka közötti senkiföldjén rogyadozik a bunyevác Mandicának a Két Cipóhoz címzett csárdája. No de hát, amiképpen ez a kocsma nem csárda, azonképpen Manda néne sem Mandica már régen, a „két cipót" illető selyma célzást pedig legfeljebb csak Eszter, a kocsmárosné unokája, a Szabadkán inaskodó kalaposlány mérsékelten gömbölyded idomaira lehetne érteni. Többé már nem az arra kocsizó utasok vendégfogadója, nem is olyan hely, ahová vigadozó uraságok betérnek még egy kupicára, nem mérnek itt már jóféle magyar bort vagy baranyai nedűt, legfeljebb savanyú homoki lőrét néhanap, ami pedig rendszerint van, az maró spirituszkotyvalék vagy émelyítő eperpálinka. Ahogyan házának döngölt falai, úgy süpped mindinkább a vén Manda is az anyaföldbe. Szemei megkisebbedtek és megsötétültek, akárcsak a kulipintyó elgörbült, összerepedezett, homályos ablakszemei, arcán pedig könnyek patakzanak ugyanúgy, ahogyan esőpászták csíkozzák meg a hámló meszelést a falakon. A nádtető megroggyant, és hordja a szél a törmeléket, de meg is őszült, akár a vénasszony kontya. Neki már az is nehezére esik, hogy törzsvendégeit, a hozzá bejáratos béreseket, napszámosokat és kondásokat kiszolgálja, aminthogy legyengült szíve is csak nagy nehezen képes még egy kis meleg vért pumpálni vénhedt ujjaiba.
Manda néni vendégei azonban nem türelmetlenkednek. Noha majdnem mind egy szálig magyarok, szerb szóval „majcsicá"-nak, anyácskának hívják. Igaz, „krétára" isznak, de az is igaz, hogy nagyjából ők etetik, s ők látják el tűzrevalóval is, a „birtokukról" csenvén el, amit lehet. Ha majd a rozoga csárda ráomlik a halott vénasszonyra, mert alkalma¬sint úgy lesz, hogy a kocsma meg a kocsmárosné egyszerre adják be a kulcsot, uraságaik vadonatúj motoros ekéivel ugyanezek a béresek fogják beszántani a földbe mindkettőjüket.
Minden reggel és minden este betérnek ők ide. Annak utána, hogy kora hajnalban beindítják a munkát, aztán félórára rögvest átadják a gyereknek, mindegyikük befordul Mandához egy szíverősítőre. No de a háború után ez a társaság is megritkult egy kissé. Csak a Rudi-féle tanyáról járnak rendszeresen, a báróék cselédsége ugyanis elszéledt a szélrózsa minden irányába, mert a báró birtokát megnyirbálta a földreform. Akik pedig a törzsvendégek közül megmaradtak, azok évek óta figyelik innen, mi minden történik odaát, az országút túloldalán. Minden pár hónapban valamiféle kaputos emberek, „inzsellérek" jelennek meg, méricskélnek, karóznak, néhanap el is vetnek, de azután megint vis¬szajönnek, és elölről kezdődik minden. Miközben elnézik ezt a jövés-¬menést, azoknak az idegenből jött, toprongyos póroknak a heveskedését és dühkitöréseit, a szemlélődőkben néha irigység, néha pedig paraszti részvét ébred. A nyugalmuk azonban nem hagyja el őket, mi több, a lelkük mélyén is általában nyugalom honol, azoknak az örök robotolóknak a bölcs nyugalma, akik beletörődtek sorsukba. Ámbár hát, valójában, Miska tartja kordában őket, az öregbéres, aki rangban is a legidősebb közöttük, de egyébként is kétségtelen tekintélynek számít, már béresként szerzett nagy-nagy tapasztalatánál fogva is.
Hetedmagukkal reggel óta itt ülnek a fapadokon, és ürítgetik a fityókokat, úgy, hogy közben nem sok szó esik, és nézelődnek kifelé a bepárásodott ablakon az ellatyakosodott földekre, az ólmos, kora tavaszi reggelbe, amely sűrű szövésű szitaként nyúladozott a napok óta szemerkélő esőben.
– Lesz itt vásár! – vélekedett nehezen leplezett kárörömmel Pista béres, miközben fityókája szájával bejárást keresett a fekete bajusz alatt.
– Minek engedték, hogy fölszántsanak? Nincs rendjén, hogy most elvegyék tőlük, nincs rendjén! – felelte János, és helyeslést várva Miska bátya felé fordult.
Miska kivörösödött, szőrös, szeplős karját maga elé nyújtva, egyenes derékkal, de kissé féloldalvást az asztalfőn ül; azt a megmaradt, zöld fél szemét tágra nyitotta, nem néz vele senkire és sehova, és szótlanul hallgat.
– Na és az rendjén van, hogy ezeknek a dobrovoljacoknak ősszel kimérik a földet, aztán amikor tavasszal az emberek fölkerekednek abból a görbe Líkából, szentendreieket találjanak itt? Hát az rendjén van? – szólt közbe halkabban, bár indulatosabban Pista, miközben lopva maga is egy pillantást vetett Miskára.
– Eh, úri huncutság, politika, semmi más! – fojtott el egy sóhajt a kis nyeszlett Gábor abban a szent meggyőződésben, hogy Miska végre kibontakozik hallgatásából, és leteszi a garast.
A többiek igazában csak ekkor vették észre, hogy Miska, akár egy vadonlakó, minden érzékszervét megfeszítve figyel, ezért elcsendesedtek, és ők is fülelni kezdtek. Most már tisztán hallották a közeledő zsivajgást, majd a latyakban csuszamló, súlyos lépteket.
Pista éppen hogy csak fölpattanhatott, s kilesett az ajtórésen. – A dobrovoljácok! – jelentette súgva Miskának.
Ahányan csak voltak, mindenki felemelkedett a helyéről, Miska azonban a fenyődeszkából ácsolt asztalra csapott tenyerével:
– Majcsica, hoci még egy kört mindenkinek!
A rest béreslelkek egyszeriben feszíteni kezdtek, majd cinkos pillantásokat vetve mozdulatlan méltósággal ülő öregbéresükre, meglegyintette őket a büszkeség meg az eltökéltség ritka öröme.
A kiáltások és az átázott, durva szövésű gúnyák úgyszólván ajtóstul rontottak be az ivóba.
– . . . Még ha maga az öregisten is! . . . A pofájába mászunk mi! – hallatszott. – Ha nem hagytam ott a fogam Alaszkában vagy a Szokolon, Isten bizony, szívesebben itt hagyom, semmint hogy üres kézzel menjek vissza . . . Nem szerbek ezek, bárók, törökök, magyarok, hogy tömném a pofájukba a vetőmagjukat ezzel a fekete sárral együtt! . . . Várjatok, jó emberek, elsőbb is beszéljük meg, hé, gazda, hé, kiszolgál itt valaki?…
A vállas líkaiak csoportjából, akik körül bakkecskehús-, káposzta- és
füstszag terjengett, kivált egy hatalmas, vörös hajú legény, s az ivó közepén forgolódva hol a görnyedt Manda nénire nézett, aki a hét csörömpölő fityókkal az ujjai között egykedvűen megállt a hátsó falnál, hol pedig a szótlan béresekre. A likai megvetően végigmérte őket, majd a vénasszonyra ripakodott:
– Ide azzal a pálinkával!
A néni azonban a túlsó asztal felé vette útját.
– Ez az övéké! Hát ti, hányan vagytok? No, üljetek le előbb!
Valaki elordította magát az ajtóból:
– Ne add oda, Dane, a magyaroknak! Zargasd ki őket!
A hatalmas líkai megrázkódott – akkor látszott, hogy a bal könyöke görcsösen merev –, majd fejével meg kezével a felé a túlsó asztal felé intett:
– No, magyarok, szedelőzködjetek!
A béresek elsápadtak, s közelebb húzódtak Miskához. Az öregbéres pedig odabólintott Mandának, aztán azzal a komótos, parasztos, hami¬sítatlan bácskai szerb hangsúllyal így szólt:
– Majcsica, szolgáld ki az embereket, ők ma szomjasabbak, mint mi! – Utána meg a líkaiak felé fordult: – Mi nem vagyunk sem magyarok, sem rácok. Mi béresek vagyunk!
Dane az ujjai közé csípte a fityókot, majd gúnyos mosollyal közelebb lépett.
– Hát az meg mi? – kérdezte.
– Hát az, aki szolgája és rabja ennek a földnek, aki szánt, vet és búzát arat, de jómaga puliszkát eszik, aki disznót nevel, de egész életében böjtöl, aki tisztességgel fölneveli a lányt a város számára, aztán meg főkötőben veszi vissza, hozományul egypár úri fattyúval. No, szóval, a béres az, aki ti is lesztek tíz év múlva, ha közületek nem is mindegyik, de minden második alighanem!
A líkaiak nevetésben törtek ki, Dane pedig a tarkójára pöccintette a kis piros líkai sapkát:
– Nem vagyunk mi meghunyászkodó magyar öszvérek. Szerbek va¬gyunk mi, ráadásul líkaiak! . . . Üljetek le, emberek, hadd halljunk még egyet s mást ettől a magyartól . . . Nagyanyó, hozz ki nekik is még egy-egy pálinkát!
Miska szeme Gáborra villant, aki vissza akart pofázni valamit, majd így folytatta:
– Mi amúgy is már az utolsó italnál tartottunk! Most elmegyünk a dolgunkra, ti meg akkor magatokban tárgyaljátok meg az ügyeket. Adja Isten, hogy ki is okoskodjatok valamit! De – kötve hiszem, kötve hiszem!
– Eredj már, kutyafi, mit tudod te, mit akarunk?! Ti csak hordjátok a trágyát annak, akire még nem sújtott le a törvény!
– Hja, nem nehéz kitalálni, hol szorít a cipő . . . Ej-haj, mi mindent nem láttunk már erről a kövesútról nézelődve! A parasztember pedig ne beszéljen sokat, ami meg a földet illeti, úgyis megtud mindent! Hanem, mondom, nagy fába vágtátok a fejszéteket, nem ismeritek ti még ezt a földet, amely az Istené, az ördögé, az uraságé vagy a jó fene tudja, kié, mié.
– A szerbeké, most a szerbeké, s a mienk is marad!
– Nem számít, hogy kié. Hogy szerb, magyar vagy török-e a gazdája . . . hanem hogy kié volt időtlen idők óta, vagyis hogy ki művelte, és ki volt az, aki betakarította. A paraszt dolgozik, az uraság meg learatja, mindig így volt, és így is lesz mindig.
Erre aztán fölpattant egy kigombolt ingű, fiatal líkai:
– Engedd, hogy szétverjem a pofáját ennek az urasági besúgónak! – ¬mondta megcsikorduló fogakkal.
Dane volt az, aki a két acsarkodó tábor közé állt, ugyanakkor Miska is rászólt az övéire.
Utána elmosolyodott, úgy, mint aki éppen az egyik kivert, véres fogát akarná
kiköpni. Lassan felemelkedett ültéből, tenyerét arra a kiszikkadt, üres szemgödrére tapasztotta, a megmaradt, fényes, ép szemét pedig sarkig kinyitva, szenvtelen nyugalommal odakínálta támadójának:
– Üsd ki, pajtás, üsd ki ezt is! Amazt, a másikat az uraság verte ki, amikor én is ilyen fiatal és szemes voltam, mint most te, s fellázadtam ellene, az akkori napszám ellen, melynek fejében három hatos járt, és felgyújtottam a kazlait meg a búzakeresztjeit, hát akkor ezt meg most egy magamfajta parasztember verje ki. Nosza hát, egyet a parasztokért, egyet az uraságért, én meg utána, vakon, hadd kódorogjak kalyibától kalyibáig, hogy velem ijesztgessék a falusi gyerekeket!
– Üljetek le, emberek, ülj le, jóember . . . hát, szóval, te is lázadoztál? – érdeklődött Dane felélénkülve, leplezetlen rokonszenvvel. – Aztán mi a neved?
Miska kék ujjasának marokra fogott szegélyével megtörölte a homlokát, majd rezzenéstelen arccal leült:
– Miska, Fekete Bak Miska a becsületes nevem. No és amikor ‘92-ben egész Magyarországon föllázadt a paraszt, a kaszás, a részes, én megszerveztem a mieinket a Rudi-féle uradalomban. Kérdezd csak meg, itt ül, a cimborámat, ő is velem tartott akkor, ezt mindenki tudja. Föllázadtunk, s amikor nem akarták fölemelni a napszámot meg a részt, fölgyújtottunk mindent. A kastélyt, a parkot, a gyümölcsöst, hű, micsoda lángtenger volt, azután kaszára, kapára kapva rámentünk a városra. Én mentem elöl, azt hittem, no, most eljött a mi időnk, a mi parasztkirályságunk, de akkor szembetalálkoztunk a csendőrséggel meg a katonasággal, ők aztán összevertek bennünket. Tizenketten közülünk a helyszínen fűbe haraptak, nézzétek, ott, annál az akácosnál, amely a szabadkai homok felől idelátszik, a többiek pedig, rengetegen, örök életükre nyomorékok maradtak, és dutyiba kerültek. Én hat évet ültem Vácott, aztán amikor hazajöttem, s amikor a régi uraságnál majdnem ugyanazt a régi társaságot találtam, fejet hajtottam magam is . . . Amit nem láttam a két szememmel, most a fél szememmel is beláttam, és tudomásul vettem . . . Parasztigazság? Nincs olyan a földkerekségen, ezt jegyezzétek meg, testvérek, hogy ne vakuljatok bele hiába, úgy, mint én. Legalábbis itt nincs, ezen a zsíros televényen. Mire telezabálja magát belőle, a legjobb parasztnak is tönkre kell mennie, ha nem előbb, másodíziglen bizonyosan. Nem tudom, miként van nálatok a hegyek között, de itt, ahol a nyakát töri mindenki, aki megéhül a földre és a fehér kenyérre, a telhetetlenje, és mindenki, aki meg nem szökik innen, rabja lesz ennek a fekete földnek, földtúró féreg lesz, és kiaszott béresként végzi! S bizony, nem mi vagyunk az elsők, sem az utolsók, akik föllázadunk, azután meg járomba hajtjuk a fejünk! . . . Sok mindent megtanultam én mostanáig. Ötszáz évvel ezelőtt… akkor is a mi parasztjaink keltek fel, kikiáltották saját kormányzatukat, amikor meg aztán szétverték és eltiporták őket, tüzes trónra ültették, és izzó koronával megkoronázott parasztkirályukat elevenen tépték szét és falták föl a saját kiéhezett parasztjai. Ugyanígy volt ez Horvátországban, hasonlóképpen történt százötven évvel ezelőtt a Szerémségben, és így járt Pero kapitányotok is Szögedében. Így, mindannyian, kivétel nélkül! Egy kicsit csak megkö¬pölyöznek bennünket, utána megint föl a kötőféket, elő a zablával! . . .
– Á, nem úgy van az, nekünk jogaink vannak, mi harcoltunk. Látod ezt a kacska kezet? Vele szolgáltam meg! Látod ezt itt a mellemen? Bolgár szuronyok hagytak ott nyomot!
– Annyit ér az, akár az én kifolyt szemem, csendőr puskatustól megcsomósodott hátam!
– Nem, ez mégsem ugyanaz. Te meg vagy bélyegezve, én pedig harctéri sebesült vagyok. Te erőszakkal akartál jogot kicsikarni magadnak, ne¬künk ellenben jogos követeléseink vannak.
– De hát látod, amit magadnak akarsz, te is kénytelen vagy erővel elvenni!
– Nézd csak, hogy ugat, az istenit a magyarjának, sózz oda, Dane, arra, amelyikkel még lát!
– Nyugalom, emberek! . . . Ide hallgass, te magyar: ha te nem tudtál boldogulni, mi, bizony, elboldogulunk! . . . Ugye, emberek? Mi nem engedünk a jogainkból! Ha kell, újból az életünket áldozzuk, de ilyenféle béresek nem leszünk. Csatába szólítunk mindenkit, aki kapára, kaszára kapni kész . . . Nincsenek többé uradalmak, hanem úgy lesz minden, ahogy mi akarjuk! Nemde, emberek?!
Az osztatlan helyeslés közepette Miska újból felállt, azután odaintve a béreseknek, akiknek a szeme egyszeriben felragyogott, maga is fel¬emelte a hangját:
– Emberek, mi minden jót kívánunk nektek. Ha nektek lesz, a mi szegénységünknek is jut. Megkérgesedett béresszívemet öröm tölti el, ahogy itt hallgatlak benneteket, és látom, milyenek vagytok . . . Hej, ha fiatalabb lennék, azt se bánnám, ha az a másik is rámenne! . . . Hanem kelj fel, Gábor fiam, és nézd meg, be van-e zárva az ajtó. Jól figyelj!
(1924)

Borbély János fordítása

VELJKO PETROVIĆ (Zombor, 1884 – Belgrád, 1967), költő, elbeszélő, műbíráló. A zombori pravoszláv plébános fia, pesti diák, újságíró és diplomata. Íróként szűkebb hazája, a Vajdaság és közelebbről a Bácska és szülővárosa életének kiváló ismerője és eredeti hangú tolmácsa volt. A többnemzetiségű Vajdaság írójaként szívesen közvetített az ott élő nemzetek szellemi értékei között, így magyarról, sőt magyarra is fordított, elbeszéléseiben pedig (Magyar Pista, Csángó Erzsi és máshol) magyar hősökkel is találkozunk. Ilyen írása a Miska, az öregbéres.'


.: tartalomjegyzék